Antikapitalista ellenforradalom

Különös történelmi pillanatban élünk.

Minden civilizáció bizonyos intézmények szakadatlan működésének köszönheti az életét. Ezek az intézmények nem szabadon lebegő entitások, melyek fennmaradása független az emberi cselekvéstől, hanem a civilizációt alkotó egyének tetteinek és temperamentumának az eredményei. Létük a kultúra minőségétől függ. Egy szeplőtelen kultúrát az igazság, a ráció, a filozófia fog vezetni, amelyet egy természetes elit tagjai művelnek, kik utat mutatnak embertársaiknak. Meg fogják érteni a társadalmuk tartóoszlopait képező intézmények működését és titkait, és az e pilléreket megteremtő temperamentumot és tetteket - erényeket - fogják hirdetni. Egy korrupt kultúrát a tudatos vakság és az ösztönök fognak vezetni. Itt nincs helye filozófiának. De a filozófia nem azért tűnik el, mert az emberek képtelenek művelni, hanem mert a természetes elit helyére egy hatalmi elit került, akik összekacsintanak a kultúrát alkotó tömeggel, és azt ígérik nekik, hogy erények nélkül is élvezhetik a civilizáció gyümölcsét.

A tömegnek egyik esetben sincsenek saját gondolataik. Sem egy tündöklő civilizáció esetén, sem egy hanyatló világban nem gondolják ki saját eszméiket és nem alkotnak önállóan érveket. Ez nem gyűlölködő vagy degradáló kijelentés, pusztán figyelembe veszi az intelligenciakutatás egyik alapvető tényét, miszerint az intelligencia normális eloszlású, mint egy haranggörbe, és a legmagasabb intelligenciával áldottak pusztán a társadalom egy apró hányadát teszik ki - mint ahogy a legalacsonyabbak is - míg a döntő többség középtájt helyezkedik el. Nem képesek saját erejükből kiértékelni egy érv valóságtartalmát. Nem ismerik a megcáfolhatatlan alapelvekből kiinduló érvelés lényegét. Nem értik a filozófiát.

A korrupció folyamata a nyugati civilizáció történelmében lassú, évszázadokon átívelő lépésekben haladt, és ennek megfelelően a nyugati civilizáció tartóoszlopai is csak lassan, évszázadokon át élték át korhadásukat. A teljes történetét kiváló részletességgel meséli el Hans-Hermann Hoppe Demokrácia, a bukott bálvány című könyvében és Az arisztokráciától a monarchián át a demokráciáig című esszéjében. Ahhoz, hogy tiszta képet kapjunk erről a különleges történelmi pillanatról, amelyet átélünk, az Ipari Forradalom hajnalánál kell kezdenünk.

Az emberi evolúció hosszú történelme során a természetes szelekció előállított egy olyan magas fokú emberi átlagintelligenciát, amely segítségével egy társadalom folyamatosan előállíthatja az újabb és újabb működőképes ötleteket a termelési módszerek fejlesztésére. Az emberi intelligencia elsősorban az északkelet-ázsiai és az európai nemzetek soraiban érte el ezt a magasságot, míg a közel-keleti népek (átlagos IQ: 87), a dél-amerikai népek (átlagos IQ: 85) vagy Afrika nemzetei (átlagos IQ: 70!) mind a mai napig nem.¹

Ezzel párhuzamosan - egyedülálló módon a nyugaton - felbukkant a klasszikus liberalizmus - a libertarianizmus - filozófiája. A klasszikus liberalizmus felbukkanása előtt az a gazdasági rendszer uralkodott Európában, amit merkantilizmusnak neveznek. Ezt a rendszert a gazdaság kiterjedt állami irányítása és korlátozása, adók, vámok, és kiváltságos termelőknek biztosított monopólium-jogok jellemezték, az ezt kísérő bürokráciával és háborús államgépezettel. Ez az a rendszer, amit javarészt elsöpört a klasszikus liberalizmus a tizenhetedik és a tizennyolcadik század során, és amit egy szóval a kapitalizmusra cseréltek. A kapitalizmus nem jelent mást, mint az egyéni szabadságot, azaz a magántulajdont. Ez a gyakorlatban az adók, a védővámok eltörlését, a vállalkozás és a gazdaság szabadságát, az állam által biztosított kiváltságok eltörlését, az Állam és az Egyház szétválasztását, a háborúk beszüntetését, a békét és a szabad kereskedelmet jelentette.

"Tehát az „Egyház és az Állam szétválasztásának” közismert tétele - foglalja össze a klasszikus liberalizmus céljait Murray N. Rothbard - pusztán egy volt a számtalan összefüggő motívumból, amelyek a következőképp foglalhatók össze: „a gazdaság és az Állam szétválasztása,” „a beszéd, a sajtó és az Állam szétválasztása,” „a föld és az Állam szétválasztása,” „a háború, a hadügyek és az Állam szétválasztása,” – tulajdonképpen tehát az Állam szétválasztása gyakorlatilag mindentől."

A klasszikus liberalizmus egy radikálisan államellenes mozgalom volt. A tizennyolcadik század során áthatotta a nyugati, elsősorban a Brit és az amerikai közösséget a szabadság radikális eszméje. Ahogy Rothbard írja:

A libertárius klasszikus liberalizmus első teoretikusai a Levellerek voltak az angol forradalom idején, illetve a filozófus John Locke a késői tizenhetedik században, akit aztán a „Whig egyezség” – a tizennyolcadik századi brit rezsim – „Igazi Whig” vagy radikális libertárius ellenzéke követett. John Locke megfogalmazta, hogy minden egyénnek természetes joga van saját személyéhez és tulajdonához; a kormány szerepe pedig szigorúan ezeknek a jogoknak a védelmezése. A Locke által ihletett Függetlenségi Nyilatkozat szavaival: „Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje.”

Míg Locke-ot széles körben olvasták az amerikai gyarmatokon, absztrakt filozófiája aligha buzdította forradalomra az embereket. Azt Locke tizennyolcadik századi követői vitték véghez, akik népszerűbb, ütősebb és szenvedélyesebb stílusban írtak, és napjaik konkrét kormányzati kérdéseire – kiváltképp a brit kormány problémáira – alkalmazták az alapvető filozófiát. Ezek közül az írások közül „Cato Levelei” voltak a legfontosabbak: az újságcikk-sorozat, amelyet a korai 1720-as években Londonban publikált az Igazi Whig John Trenchard és Thomas Gordon. Míg Locke a forradalmi nyomásról írt, ami joggal gyakorolható, amikor a kormány a szabadság pusztítójává válik, Trenchard és Gordon rámutattak arra, hogy a kormány mindig pusztítani kezdi az egyéni jogokat. „Cato Levelei” szerint az emberi történelem a Hatalom és a Szabadság közötti elfojthatatlan konfliktus, amelyben a Hatalom (a kormány) mindig készen áll kiterjeszteni hatókörét az emberek jogainak megsértésével és szabadságuk eltiprásával. Ebből következően – jelentette ki Cato – a Hatalomnak mindig gyengének és aprónak kell lennie, a népnek pedig örök éberséggel és ellenségességgel kell viszonyulnia hozzá, hogy az mindig szoros kötelékei között maradjon.

Amerika a szabadság szellemében született. Az az elgondolás képezte az amerikai forradalom alapját, miszerint a hatalom gonosz, megront, és minden lehetséges módon korlátozni kell, a legkisebb méretre szorítva az Állam hatáskörét, ami a tulajdonjogok védelme.

Tehát ez a két tényező, az emberiség kognitív képességeinek és eszméinek evolúciója teremtette meg az Ipari Forradalmat.²

Az Ipari Forradalom előtt élő embertömegek számára az élet rövid, fájdalmas és kegyetlen volt. Az emberi társadalmakat olyan körülmények jellemezték, amelyek ismeretlenek a modern nyugati ember számára. Míg napjainkban gyakran aggodalommal beszélnek a születési számok csökkenéséről, addig az Ipari Forradalom előtt ennek a problémának a szöges ellentéte jelentette a legnagyobb társadalmi kihívást: a kapitalista termelési módszer megjelenése előtt egyszerűen nem volt elég étel ahhoz, hogy mindenkinek enni jusson. Ezekben a társadalmakban mindig volt egy jelentős réteg, akiknek tulajdonképpen törvényen kívüli száműzöttként, koldusként, prostituáltként vagy bűnözőként kellett élnie, mert lehetetlen volt helyet biztosítani nekik a munkamegosztás rendszerében.

Nem volt más megoldás. Nem ismerték és nem valósíthatták meg azokat a forradalmi termelési módszereket, amelyek aztán a 18. század 600 millió fős világnépességét több mint hét milliárdra engedték emelkedni háromszáz rövid esztendő alatt.³

A klasszikus liberalizmus által megteremtett gazdasági szabadság megjelenésével és az átlagintelligencia emelkedésével olyan új és innovatív termelési módszereket ültethettek a gyakorlatba, amelyekkel lehetségessé vált megtermelni a megélhetéshez szükséges árucikkeket a nyomorgó tömegek számára. Ludwig von Mises szavaival: "A kapitalizmus nem csupán tömegtermelés, hanem tömegtermelés a tömegek igényeinek kielégítéséért." Az újonnan megjelenő gyárak nem a tehetős uralkodó osztály kedvére gyártottak termékeket, hanem pontosan azon tömegek számára, akik a gyárakban dolgoztak. Az új értékesítési és termelési módszerek felhasználásával az iparosok képessé váltak biztosítani az addig kitaszítottak és nincstelenek számára a lehetőséget ahhoz, hogy dolgozzanak, és munkájukkal értéket teremtsenek embertársaik számára. A szegények és szolgák lettek a "szuverén vásárlók, - írja Mises - akiknek 'mindig igaza van.' "

Vásárlásuk vagy vásárlásuktól való tartózkodásuk határozza meg, mit termeljenek, milyen mennyiségben és milyen minőségben. Azzal, hogy megvásárolják, ami a leginkább kedvükre való, bizonyos vállalatoknak hasznot és növekedést hoznak, míg mások pénzt veszítenek és összezsugorodnak. Tehát ők azok, akik a termelési tényezőket folyamatosan olyan üzletemberek irányítása alá mozdítják, akik a legsikeresebben elégítik ki kívánságaikat.

A kapitalizmus alatt a termelési tényezők magántulajdonlása egy társadalmi funkció. A vállalkozók, a tőkések és a földbirtokosok nem többek a vásárlók megbízottjainál, e megbízás pedig visszavonható. A meggazdagodáshoz nem elég a tőke egyszeri megtakarítása és felhalmozása. Újra és újra be kell fektetni azt annak mentén, ami a leginkább teljesíti a vásárlók kívánságait. A piaci folyamat egy minden nap megismétlődő népszavazás, amely elkerülhetetlenül kitaszítja a haszonszerző emberek soraiból azokat, akik tulajdonukat nem a közösség parancsai szerint alkalmazzák. A vállalatok – a jelenkori kormányok és az összes önjelölt értelmiségi megszállott gyűlöletének célpontjai – csak azért válhattak méretessé és maradhatnak azok, mert a tömegekért dolgoznak. A gyárak, amelyek néhány ember luxuskívánalmait törekednek ellátni, sosem nőnek nagyra.

[...]

Viszont a tömegek e példátlan meggazdagodása csupán az Ipari Forradalom mellékterméke volt. Legnagyobb vívmánya a gazdasági felsőbbrendűség kiterjesztése volt a földtulajdonosokról a teljes lakosságra. Az átlagember megszűnt szolgának lenni, akit a gazdagok asztaláról lehulló falatokkal kellett kielégíteni. A pre-kapitalista korszakra jellemző három alantas kaszt – a rabszolgák, a jobbágyok és azok, akiket az egyházi és a tudományos írók, illetve a tizenhatodik századtól a tizenkilencedik századig a brit törvényhozás szegényeknek nevezett – eltűnt. Leszármazottjaik ebben az új üzleti berendezkedésben nem csupán szabad munkások, hanem fogyasztók is lettek. Ezt a radikális változást tükrözi a hangsúly, amit a vállalatok a piacra fektettek. Amire az üzletnek szüksége van, azok mindenekelőtt piacok; aztán pedig piacok. Ez volt a kapitalista vállalkozás jelszava. Piacok, ami pártfogókat, vásárlókat, fogyasztókat jelent. A kapitalizmusban kizárólag egy út vezet a vagyonhoz: jobban és olcsóbban szolgálni a fogyasztókat, mint mások.

Viszont a klasszikus liberalizmus magában hordozta pusztulásának magját. Ez a mag lassan kihajtott, eredményképp pedig a huszadik század kezdetére teljességgel elhalt a radikális libertárius mozgalom által elhozott kapitalizmus, és átvette a helyét az intervencionizmus.

Ez a mag tulajdonképpen maga az Állam volt.

Ehhez meg kell értenünk, hogy a minarchizmus, a kizárólag a tulajdon védelmére szolgáló éjjeliőr állam erkölcsileg lehetetlen. Mint minden állam, egy éjjeliőr állam is adóztatással tesz szert vagyonára, ami erőszakos rablás. Ezt kikerülendő, többek között Ayn Rand úgy érvelt, hogy egy szabad társadalomban az adókat tulajdonképpen önként fizetnék az emberek, ami nem minősülne erőszaknak. Viszont ha ezt el is fogadjuk, ha feltételezzük, hogy ez lehetséges, az Állam intézménye még mindig összeegyeztethetetlen marad a magántulajdonjogokkal. Hiszen fennmaradásához szüksége van a biztonsági szolgáltatások monopóliumára. Ez azt jelenti, hogy nem köthet két ember önként és békésen egyezséget arról, hogy A bizonyos fizetségért eladja védelmi szolgálatait  B számára - ha így tennének, C, "az Állam" erőszakot kezdeményezne ellenük és erővel elfojtaná a békés üzletkötésüket. Mivel senkinek nem sértették meg a tulajdonjogait, C nem "a magántulajdon védelme" érdekében használt erőszakot ellenük, hanem erőszakot kezdeményezett önkéntes cserét folytató békés emberek ellen, ami a magántulajdonjogok eltiprása.

A minarchizmus tehát, mint az államizmus bármely más formája, etikailag következetlen és korrupt.

És amint az ember beengedi a korrupciót gondolkodásának egyik apró sarkába, az idővel megrontja elméje teljes tartalmát. Ha elfogadja, hogy a következetlenség, az ellentmondás lehet egyszersmind igaz, feladja a filozófiát, mint az egyetlen mércét, amellyel megkülönböztethető a tény és a hamisság, és vágyai, ösztönei válnak egyetlen útmutatójává. És pontosan ez történt a klasszikus liberális forradalom eredményével.

A szabadság forradalma ideiglenesen a háttérbe szorította azokat az érdekcsoportokat, amelyek előtte kiváltságos gazdasági helyzetet élveztek az állami privilégiumoknak köszönhetően. De az állam alapvető természete nem változott. Más szóval, mivel nem a termelőknek közvetlenül kell erőszakkal elfojtaniuk a vetélytársaikat, hanem használhatják e célból az államapparátus hatalmát, miközben az erőszak költségeit az adófizető állja, az állam mindig és mindörökké a hatalmas gazdagság ígéretével kecsegtet minden vállalkozót és bérkeresőt.⁴ Továbbá az, amire úgy hivatkozunk, hogy "az Állam," pusztán az emberek egy csoportja, az emberek pedig megronthatók, megfizethetők és megvezethetők. Az államapparátus tagjaiban, a bürokratákban és a törvényhozókban pedig nem folyik nemesebb vér, mint az átlagemberben (ami kevésbé igaz a monarchiára és igazabb a demokráciára, ahogyan azt Hans-Hermann Hoppe kifejti).

De amilyen a minarchizmus erkölcsi korrupciója, és amilyen az ember kapcsolata a hatalommal, elkerülhetetlen volt, hogy a kapitalizmus klasszikus liberális formája államizmusba korcsosuljon.

Ennek a folyamatnak kulcsfontosságú mozzanata volt a közvélemény formálása tekintetében az a szemantikai puccs, amely során a gazdasági érdekcsoportok eltulajdonították és saját államista politikájuk megnevezésére fogták a liberális nevet. Amíg a kapitalizmus korában a klasszikus liberalizmust egyszerűen úgy nevezték, hogy liberalizmus, addig a konzervativizmus névvel illették azt, amit ma minden nyugati ország politikai palettáján liberalizmusként ismernek.⁵ Ezek az akkori konzervatívok, akiket megfosztott kiváltságos helyzetüktől a kapitalizmus megjelenése: a kereskedők, a bürokrácia, a nemesek, és a többi, a visszatérésüket tervelték. Murray N. Rothbard szavaival:

Így igaz: a konzervativizmus a korai tizenkilencedik században az új klasszikus liberális szellem – az amerikai, francia és ipari forradalmak – gyűlölt alkotásának eltörlésére és elpusztítására irányuló tudatos próbálkozás volt. Két reakciós francia gondolkodó, de Bonald és de Maistre vezetésével a konzervativizmus arra vágyott, hogy a kiváltságos elitek hierarchikus uralmával helyettesítse az egyenlő jogokat és a törvény előtti egyenlőséget; hogy abszolút uralommal és erős állammal helyettesítse az egyéni szabadságot és a minimális kormányt; hogy egy állami egyház teokratikus uralmával helyettesítse a vallásszabadságot; hogy a militarizmussal, a merkantilista szabályozással és egy nemzetállam érdekeit szolgáló háborúkkal helyettesítse a békét és a szabad kereskedelmet; és hogy a régi agrár renddel helyettesítse az ipart és a manufaktúrát. A tömeges fogyasztást, illetve a mindenki számára növekvő életszínvonalat pedig a puszta túléléssel, illetve az uralkodó elit fényűzésével szerették volna helyettesíteni.

[...]

A régi konzervativizmus a néptömegek iránti nyílt gyűlölete és megvetése helyébe az új konzervativizmus kétszínűsége és demagógiája lépett. Az új konzervatívok a következő sorokkal csábítgatták a tömegeket: „Mi is támogatjuk az iparosodást és a magasabb életszínvonalat. De ahhoz, hogy elérjük ezeket a célokat, szabályoznunk kell a gazdaságot a közjó érdekében; szervezett versennyel kell helyettesítenünk a szabad és kompetitív piac farkastörvényét; és mindenekfelett a háború, a protekcionizmus, a birodalom és a katonai erőfölény nemzetdicsőítő programjára kell cserélni a béke és a szabad kereskedelem nemzetpusztító liberális tanait.” Ezekhez a változásokhoz természetesen erős államra, nem pedig minimális államra volt szükség.

A forradalmi radikálisok mindeközben teljesen eltűntek. A klasszikus liberalizmus elveszítette a szenvedélyes államellenes - radikális - szellemét, helyébe pedig a haszonelvűség erkölcsi relativizmusa lépett. Ahogy azt Rothbard is megjegyezi, nincsenek haszonelvű forradalmárok. És nincsenek haszonelvű emberek, akik az életüket adnák - vagy nagyobb áldozatot hoznának - olcsóbb bútorokért vagy a húsok nagyobb választékáért. Mivel a klasszikus liberális eszme belső ellentmondása miatt alapjaiban romlott volt, ezen a ponton teljességgel ellepte az erkölcsi korrupció a mozgalom egészét.

Az Ipari Forradalom eltörlésére törekvő konzervatív politikai erők a tizenkilencedik század során hatalmas lépéseket tettek céljuk eléréséért, majd a huszadik században töretlen hatalomra jutottak, és ők uralkodnak mind a mai napig. A tizenkilencedik században történt az imént említett szemantikai puccs, amely során a merkantilista érdekcsoportokat védelmező és támogató értelmiségiek tulajdonképpen elkobozták a "liberális" jelzőt a klasszikus liberalizmus bajnokaitól, és saját államista politikájukra húzták azt. Ennek megfelelően konzervatívnak kezdték bélyegezni azokat, akik ténylegesen a szabadságot támogatták: a libertáriusokat.

Amit ma liberalizmusnak neveznek minden nyugati országban - a politika, amit az elmúlt száz évben a nyugati országok folytattak - az a tényleges szabadság ellentéte: államizmus egy kiváltságos pénzügyi csoport, egy bürokrácia, a lefizetett választók és egy hadipari komplexum javára, amelyet rablás és elnyomás tart fenn. A kapitalizmus, a szabadság radikálisan államellenes mozgalma, az Első Világháború végére teljesen eltűnt, a helyét pedig egy harmadik gazdasági rendszer, az úgynevezett kevert gazdaság, vagy az intervencionizmus vette át. Az intervencionizmus fő jellemzője, hogy az egyre több és több gazdasági érdekcsoportok haszna érdekében az Állam egyre nagyobb mértékben beleavatkozik a szabad piacgazdaság működésébe. Ludwig von Mises rámutat A középút politikája szocializmushoz vezet c. esszéjében, hogy az intervencionizmus ennek következtében egy fenntarthatatlan gazdasági rendszer, amely "a kapitalizmus szocializmusba történő átalakításának módszere az egymást követő lépések sorozatán át."

Ma, a kapitalizmus halálának körülbelül századik évfordulóján abban a különös történelmi pillanatban találjuk magunkat, amelyben egyetlen nyugati ország sem képes többé visszalépni egy olyan helyzetbe, ahol nyugodtabbak és kevésbé lobbanékonyak voltak a dolgok. Miután felhagyott a szabadsággal, gazdaságilag minden nyugati ország olyan sarokba szorította önmagát, ahonnan egyszerűen nem lehetséges kikerülni egy történelmi méretű korrekciós válság nélkül. Az intervencionizmus politikájának a kvintesszenciáját a következő generáció adórabszolgaságba hajtása jellemzi államadósságon keresztül. Annak érdekében, hogy fizetésképesek maradjanak a nyugati országok, az államoknak - miután teljes uralmuk alá hajtották a pénzrendszert - a kamatok mesterséges csökkentésének politikáját kellett folytatniuk. Viszont pontosan a kamatok mesterséges csökkentése az, ami előidézi a gazdasági válságokat. Ezt részletesen elmagyarázza Murray N. Rothbard Gazdasági Válságok: Okaik és gyógymódjuk rövid könyvecskéjében. Röviden, a mesterségesen alacsony  kamatok - míg igen előnyösek az adósoknak - hamis jeleket teremtenek a vállalkozók számára, akik e hamis jelek mentén helytelenül használják fel erőforrásaikat, és egy sor olyan rosszindulatú befektetés történik, amiket nem igazol a tényleges piaci kereslet.

Ez a nemzet számára rendelkezésre álló tőke egyre sebesebb pazarlásához és feléléséhez vezet, a felhalmozott tőke - és az ezt kísérő erény: a megtakarítás - pedig minden civilizáció egyik fő tartóoszlopa, és a fejlettségének fő meghatározója.⁶ A kamatmanipuláció viszont nem tarthat a végtelenségig. A publikum számára idővel egyre elviselhetetlenebb lesz az általa előidézett inflációs nyomás. Idővel fel kell hagynia a kormánynak ezzel a politikával, és vissza kell térnie a valóságos, rosszabb esetben a valóságoshoz közeli kamatokhoz. Ebben a pillanatban viszont az adósok fizetésképtelenné válnak, és mivel a nyugati világ leghatalmasabb adósai az államok, ez államcsődöt von magával. Ezt elkerülendő, az államok a lehető legtovább fenn kívánják tartani az inflációs kamaptmanipulációt, viszont minél tovább van ez a politika életben, annál inkább elterjednek a rosszindulatú befektetések, és annál hatalmasabb lesz a korrigáló válság.

A korlátlan bevándorlást engedő országokban ez szinte kétségtelenül polgárháborús helyzeteket fog szítani. Az államok fizetésképtelenné fognak válni, és időstől fiatalig a legkegyetlenebb idők várnak mindazokra, akiket ez érint. Ismét vér fog folyni Berlin utcáin. Ismét el fog jönni a nyugat Rooseveltje, a tömegek pedig ismét el fogják hinni, hogy a következő kormányprogram meg fogja menteni az országot és beköszönt a Kánaán. Ezzel évtizedekig elhúzódó gazdasági holokauszt köszönt ránk. Az erőszak és a teljes gazdasági leállás következtében pedig fehér lovon érkezik majd Pestis a városokba.

Végül elegendően megfogyatkozik a népesség ahhoz, hogy egy új rend épülhessen fel.

Milyen lesz ez a rend? Erre a kérdésre még nem született válasz. Most élünk abban a pillanatban, amelyben megalkotjuk azt minden szavunkkal. Ahogyan a jelenünkben változnak a kulturális erővonalak, úgy alakul ki a káosz utáni rend is. Könnyen lehetséges, hogy a "liberálisok," a régi rendszer bajnokai sikerrel eltörlik mindazt, amit az Ipari Forradalom hozott. Az elmúlt száz év pontosan az ő diadalsorozatuk volt, miközben - sikerrel - minden általuk idézett válságért a kapitalizmust okoltak. A tömegek túl ostobák, hogy lássák, hogy az intervencionizmus nem egyenlő a kapitalizmussal; hogy a szabályozások, a pénzkínálat állami monopóliuma, a központi bank, az ármegállapítások, a minimálbér, az állami támogatások, a közmunka, a segélyek, az állami oktatás, az állami egészségügy, az újraelosztás, a vámok nem a kapitalizmus, hanem az intervencionizmus részei. Mint ahogyan az intervencionizums által előidézett minden válságért a kapitalizmust okolják, a következő összeomlásért is a szabadságot teszik majd felelőssé.

A felvázolt apokaliptikus forgatókönyv nem elkerülhetetlen. Minden pillanatban megadatott a közösségnek a lehetőség, hogy elpártoljon  az intervencionizmus mellől. És a történelem szolgáltat példákat arra, hogy az efféle válságok röviden és viszonylag fájdalommentesen is lejátszódhatnak, ha a kormány szigorú laissez-faire politikát folytat. De egyetlen lehetséges megoldás létezik Magyarország számára a káosz elkerülése végett. A magyar jobboldalnak el kell köteleznie magát a szabad piacgazdaság, a kapitalizmus mellett, és fel kell hagynia intervencionizmus támogatásával. Ez az amit gyakran fúziónak - a libertarianizmus és a konzervativizmus összeolvadásának - neveznek. Mint ahogyan a libertáriusoknak is tudniuk kell, hogy kizárólag a fehér, heteroszexuális, hagyományos családmodellt követő társadalmak valósíthatják meg a szabad társadalom elképzelését, úgy a konzervatívoknak meg kell látniuk, hogy egyedül az érintetlen kapitalizmus biztosíthatja mindazokat az értékeket, amelyeket vallanak, és pontosan az államista politikájuk pusztítja őket.

Lábjegyzetek

1. Lásd Richard Lynn, Tatu Vanhanen: IQ and the Wealth of Nations  ↩

2. Az Ipari Forradalom és az átlagintelligencia közötti kapcsolatról lásd Hans-Hermann Hoppe: A malthusi csapdától az ipari forradalomig: Gondolatok a társadalmi evolúcióról  ↩

3. A pre-kapitalista társadalmat sújtó népességproblémát a gazdaságtani hozadék törvényével érthetjük meg. Hans-Hermann Hoppét idézve a hozadék törvénye kimondja, hogy "van egy optimális kombináció minden kettő vagy több termelési tényező egyesítése esetén (oly módon, hogy bármi attól való eltérés anyagi pazarlást vagy „hatékonyságvesztést” von magával)." Ezt a törvényt a következőképp alkalmazhatjuk a népességprobléma megértéséhez: a szóban forgó "kettő vagy több termelési tényező" a természeti erőforrások, illetve az emberek által kifejtett munka. A természeti erőforrások véges számban érhetők el az ember számára: bolygónkon nyilvánvalóan csak bizonyos mennyiségű földterületet lehet mezőgazdasági használatra fogni, és nem terjeszkedhetünk a végtelenségig. A történelmi tények fejében továbbá feltételeznünk kell, hogy a technológia, tehát a természeti erőforrások megmunkálásának módja változatlan marad; a mezőgazdasági élet hajnala és az Ipari Forradalom kezdete között feltalált és gyakorlatba ültetett új, hatékonyabb termelési módszerek száma csekély volt.

   A hozadék törvénye következtében a természeti erőforrások rögzített mennyisége és a technológia változatlansága mellett a harmadik termelési tényező, a befektetett munka mennyisége - tehát a népesség - csak egy bizonyos pontig emelkedhet, mielőtt ez a népességnövekedés nem gyakorol káros hatást a termelés hatékonyságára. Egy ideig háborítatlanul növekedhet a népesség, mivel minden új főnek helye van a munkamegosztásban, és minden új fő munkájával több és több élelmet termel a közösség. De a népességnövekedés egy bizonyos pontján ez a trend visszafordul, és minden új fő nem növeli, hanem csökkenti a megtermelt étel mennyiségét.

   Ahhoz, hogy a legnagyobb életszínvonalat élvezze egy olyan közösség, amely a feltételezett körülmények között találja magát - azaz a földművelő emberiség egészen az Ipari Forradalom kezdetéig - tudatosan megálljt kell parancsolnia a népesség további növekedésének, és szinten kell tartania azt.

   Kizárólag egy módon lehetséges a népességnövekedés egy ilyen társadalomban anélkül, hogy ne jelentsen veszélyt minden újszülött gyermek a társadalom egy másik tagja élelmére és ebből fakadóan életére, ez pedig a technológiai újítás. Ha a közösség képes új, jobb, hatékonyabb eszközök felhasználásával több ételt kinyerni ugyanannyi természeti erőforrásból, születhetnek új gyermekek anélkül, hogy elvennék mások helyét a természet nagy lakomaasztalánál.

   Erre a népességcsapdára az emberiség egészen az Ipari Forradalom hajnaláig nem talált végső megoldást. Ahogyan Hoppe kifejti, a mezőgazdaság és az állattenyésztés bevezetése egy bizonyos fokig enyhítette a fajunkat szüntelen fojtogató népességproblémát, és a mezőgazdasági életvitel sokkal több embernek adott helyet a természet nagy lakomaasztalánál, mint a gyűjtögető és vadászó élet, de a végső megoldást a modern kapitalista tömegtermelési módszerek megjelenése jelentette. ↩

4. Közgazdaságtan egy leckében könyvében Henry Hazlitt kiválóan elemzi az állami beavatkozások sokaságát a vámoktól kezdődően az árrögzítésen át az inflációig, melyek pontosan ezt a funkciót szolgálják. ↩

5. Pontosabban fogalmazva a kortárs liberálisok főáramú csoportja az, ami megfelel az Ipari Forradalom eltörlésére törekvő egykori konzervatívoknak. Ennek a csoportnak talán a legismertebb archetípusa Hillary Rodham Clinton. ↩

6. A fentebb felsorolt tényezők, a kapitalizmus és az intelligencia mellett az új termelési módszer fizikai megalkotása tőkefelhalmozást, azaz megtakarítást, azaz az azonnali fogyasztástól való tartózkodást követel. Vegyük Robinson Crusoe-t, aki egyedül találja magát szigetén (Robinson Crusoe használata egy közkedvelt eszköz a gazdaságtani tételek magyarázásához, mivel egy elkülönített cselekvő elemzése segítséget nyújt "az emberi cselekvés legalapvetőbb axiómáinak feltárásában". Lásd Murray N. Rothbard: Mit művelt az Állam a pénzünkkel? - Bevezetés). Crusoe úgy dönt, halászattal fogja csillapítani éhségét. Két óra eszköz nélküli halászattal sikerül 5 halat fognia, amelyeket elfogyaszt, maradék idejét pedig pihenésre fordítja.

   Crusoe viszont dönthetne úgy is, hogy a pihenésre fordított egy idő részét arra használja, hogy legyártson egy hálót. Ez a háló egy tőkejószág, egy új és innovatív termelési módszer, amivel képes volna egy óra alatt megfognia azt az öt halat, amit háló nélkül két órába telik előállítania. Viszont ahhoz, hogy legyártsa a hálót, le kell mondania a pihenéséről, azaz a jelenlegi fogyasztásról, és olyan termelési folyamatokba kell ölnie energiáját, amelyek nem termelnek azonnal fogyasztható javakat.

   Az időpreferencia gazdasági jelensége határozza meg, mennyire hajlamos egy adott egyén feladni a jelenlegi fogyasztást a jövőbeli, nagyobb várható fogyasztás érdekében. Az időpreferencia személyről személyre változó. Vannak, akiknek "magas" az időpreferenciája, és vannak, akiknek "alacsony." A klasszikus pszichológiai kísérlet példáját felhasználva, amikor a kisgyermekek elé raknak egy pillecukrot, és azt mondják nekik, hogy kapnak egy másodikat, ha nem eszik meg a következő egy órában, azok a gyerekek, akik nem várják ki az egy órát, az azonnali és kisebb fogyasztást részesítik előnyben, és magas az időpreferenciájuk, szemben azokkal, akik kivárják a két órát, és a késleltetett, nagyobb fogyasztást választják, ezzel alacsony időpreferenciát tanúsítva.

   A megtakarítás és a befektetés mértékét tehát az időpreferencia korlátozza.

   Ha az összes jelenleg rendelkezésre álló jószágot elfogyasztanánk és senki sem fektetne be időigényes termelési módszerekbe, [az] az Édenkerten kívül mindenhol az állati létet jelentené, amikor primitív túlélésre rendezkednénk be úgy, hogy a természettel csak puszta kézzel szállnánk szembe és igényeink azonnali kielégítését keresnénk.

   Hans-Hermann Hoppe: Demokrácia, a bukott bálvány, 22. o.; a megtakarításról részletesebben lásd Henry Hazlitt: Közgazdaságtan egy leckében, 23. fejezet.

   Az életszínvonal fenntartását és a népességnövekedést egyszerre lehetővé tevő hatékonyabb termelési módszereket és eszközöket tehát "a szabadidőtől vagy egyéb azonnali fogyasztástól való tartózkodás által előidézett megtakarítások hozzák el." ↩