Egy viszonylag rövid idő alatt hatalmas utat jártunk be. A filozófia legnagyobb kihívása egy egyetemes, objektív és abszolút moralitás meghatározása, amely nem támaszkodik Istenre vagy az államra. Abban a pillanatban, ahogy Istenre vagy az államra támaszkodunk a moralitás meghatározásakor, a moralitás többé nem lesz egyetemes, objektív és abszolút. Másszóval az többé nem „moralitás.”
A képzeletbeli entitások megteremtése, mint „Isten” vagy „az állam,” semmit nem tesz, hogy megválaszolja a moralitással kapcsolatos kérdéseinket.
Teljesen megértjük, hogy Isten feltalálása semmit nem tett – és semmit nem tesz – az élet vagy a világegyetem eredetének kérdése megválaszolásáért. Azt mondani bármilyen kérdésre válaszként, hogy „valamilyen felfoghatatlan lény valami felfoghatatlan dolgot tett valami elképzelhetetlen módon, megismerhetetlen céloktól vezérelve,” semmiképp nem nevezhető racionális válasznak.
A legnagyobb veszélye annak, hogy felfoghatatlan „válaszokat” találunk ki racionális és létfontosságú kérdésekre válasz gyanánt az, hogy a válasz illúzióját nyújtja, amely általánosságban ellenzi az igazság keresését. Továbbá elkerülhetetlenül összeáll egy csoport, hogy megvédje ezt az irracionális nem-választ, és profitáljon abból.
A vallás területén ez a papi kaszt. Az állam területén ez a politikai kaszt.
Amikor a valós és létfontosságú kérdésekre misztikus és erőszakos „válaszokat” adnak, az emberi fejlődés zuhanásba fordul. A meteorológia tudománya nem születhet meg, ha a papok azt mondják, hogy azért esik, mert isten azt akarja. A gyógyászat tudománya nem fejlődhet ki, ha a betegséget az istenek morális büntetésének gondolják. A fizika tudománya megáll és visszafejlődik, ha a csillagokat az istenek óraművének gondolják.
Amikor morális kérdésekre hamis válaszokat adnak, elkerülhetetlenül morális bűnné válik megkérdőjelezni azokat a válaszokat. Amikor az illúziókat a kíváncsisággal helyettesítik, azok, akik az illúziókból profitálnak, elkerülhetetlenül erőszakot fognak használni, hogy védelmezzék hazugságaikat.
És a világ végezetéig a gyermekek lesznek a kizsákmányoló hamisságok legelső áldozatai.
A gyermekekre nem kell ráerőszakolni, hogy édességet egyenek, fogócskázzanak vagy megértsék, hogy kettő meg kettő egyenlő néggyel. Az emberi elme nem követeli meg azt, hogy az igazságot félelemmel, unalommal, sértegetéssel és ismétléssel táplálják bele. A gyermeknek nem kell „megtanítani,” hogy egy játék valódi, azzal, hogy élete végéig a pokolban fog szenvedni, ha nem hiszi el, hogy a játék valódi. Egy gyermekre nem kell ráerőszakolni a hitet, hogy a csoki jó ízű, azzal, hogy ízlelőbimbóit eredendő bűnnel sújtották.
Azt mondani, hogy a moralitás létezik, mivel Isten azt mondta nekünk, hogy létezik, az pont ugyanaz, mint azt mondani, hogy a moralitás nem létezik. Ha veszel tőlem egy iPodot az eBayról, én pedig egy üres dobozt küldök neked, dühösen fogsz írni nekem. Ha azt mondom neked, hogy „ne aggódj, mert a láthatatlan barátom azt mondja nekem, hogy valójában van egy iPod a dobozban,” akkor megelégednél? Nem volna az állításom, miszerint a képzeletbeli barátom azt mondta nekem, hogy létezik az iPod, elég bizonyíték arra, hogy az iPod nem létezik?
Ha a moralitás egy olyan lény hatalma alapján igazolt, ami nem létezik, akkor a moralitás definícióból adódóan nem igazolt. Ha írok egy csekket, amit egy nemlétező bank „hitelesített,” akkor nyilvánvalóan a csekkem definícióból adódóan érvénytelen.
Ugyanez igaz a moralitás érvényesítésére „az állam” irracionális monopóliumán keresztül. Ha engedélyezzük az állam létezését – az emberek egy kisebbségéét, akik maguknak követelik az erőszak kezdeményezésének jogát, egy jogot, amely kimondottan tiltott mindenki másnak – akkor bármelyik és mindegyik morális „szabály,” amelyet az állam érvényre juttat, tisztán szubjektív lesz, hiszen az állam definícióból adódóan a morális szabályok megszegésén alapszik.
Ha azt mondom, hogy szükségem van az államra a tulajdonom védelme érdekében, viszont azt is, hogy az állam definícióból adódóan az emberek egy csoportja, akik kedvük szerint megsérthetik a tulajdonjogaimat, akkor leküzdhetetlen ellentmondásba kerülök. Azt mondom, hogy meg kell védeni a tulajdonjogaimat – majd annak védelmére létrehozok egy ügynökséget, amely akármikor megsértheti őket. Ez olyan, mintha annyira félnék a nemi erőszaktól, hogy felbérelnék egy testőrt, hogy megvédjen attól, viszont a szerződésben megengedném a testőrnek – és bárkinek, akit ő választ – hogy tetszés szerint megerőszakoljon.
Mivel az államon és a valláson alapuló „moralitás” ennyire irracionális és önellentmondásos, a működése megköveteli az erőszak kezdeményezésének monopóliumát birtokló társadalmi ügynökséget. Mivel mindenki csak kitalálja az erkölcsi szabályokat, és azt kitalált entitásokra hivatkozva tökéletesen igazoltnak tartják, a racionális tárgyalás és a megértés lehetetlen marad. Nem igaz, hogy szükségünk van egy államra, mivel az emberek gonoszak, hanem inkább az emberek irracionálisak, és ezért kötünk ki az államnál. A hamis morális elméletek érvényesítéséhez a végén mindig erőszak szükséges. A morális elméleteket nem az erőszak válaszaként dolgozzák ki – a hamis morális elméletek okoznak – sőt, követelnek - erőszakot.
Az EPV keretrendszer annyira nyíltan feltárja a „Mi az igazság?” kérdésre „Istennel,” és a „Mi a moralitás?” kérdésre „állammal” adott válaszok szubjektivizmusát és irracionalitását, hogy nehéz elképzelni, hogy ez a koncepció nem elterjedtebb.
Ennek az egyik központi oka az, hogy az EPV teljes megértéséhez a lehető legnagyobb mentális teljesítmény szükséges. Viszonylag könnyű racionálisnak lenni; nagyon nehéz belegondolni a racionalitásba foglalt premisszákba, és mindenre, ami belőlük következik. Viszonylag könnyű vitázni; nagyon nehéz feltárni magában a vitázás cselekedetében rejlő hallgatólagos feltételezéseket.
Egyszerű elkapni egy labdát – nehéz feltalálni a fizikát, amely egyetemesen megmagyarázza a mozgást.
A gondolkodásról gondolkodni mind közül a legnehezebb mentális gyakorlat.
E könyv elején egy „szörnyről” beszéltem, amely félelemben és rabszolgasorsban tartotta az emberiséget. Ez a szörny mindig egy hegytetőn, vagy egy mély barlangban lakozik. Az emberek azért nem győzték le a világban élő szörnyet, mert féltek tőle.
A szörnyet sosem lehet legyőzni, mivel a szörny egy illúzió.
A szörnyet nem lehet a világban legyőzni, mert a szörny bennünk rejlik.
A kollektív képzelet, amely szerint létezik egy „nullzóna,” ahol a moralitás mágikusan visszafordítja önmagát, és amelynek „az állam” a neve, pontosan ugyanaz a kollektív képzelet, amely szerint létezik egy „nullzóna,” amelynek „Isten” a neve, és ahol a valóság megfordítja önmagát.
Ha a „moralitást” az egyszerű halandók szubjektív fantáziái alapján definiáljuk, akkor az örökké a hataloméhes zsarnokok manipulatív uralma alatt marad. Mivel Isten nem létezik, akárki, aki Isten viszonylatában beszél a moralitásról, csak maga találja ki a definíciókat, hogy saját céljait szolgálja.
Mivel „az állam” nem létezik, akárki, aki a kormány viszonylatában beszél a moralitásról, csak maga találja ki a definíciókat, hogy saját céljait szolgálja.
Mindaddig, amíg nem vagyunk képesek meghatározni egy objektív és racionális moralitást, amely megszabadult az egyének szubjektív szeszélyeitől, nem fogjuk meglépni azt a fejlődést, amire fajunknak szüksége van.
A moralitásnak, mint a fizikának, a biológiának, a földrajznak és a kémiának, a tudományok birodalmába kell lépnie, ha szeretnénk fejlődni – és talán ha szeretnénk egyáltalán túlélni.
Viszont ha képesek vagyunk fenntartani bátorságunk, egyedül ez az ismeretág képes minket, gyermekeinket – és a jövő teljes emberiségét – megszabadítani a legnagyobb fenevad zsarnokságától: saját morális illúzióinktól.