Előre

Tündérmesében gyakran feltűnik egy borzalmas szörnyeteg óriási hatalommal, egy hüllő, egy sárkány, mely a környező területek felett zsarnokoskodik. A helybelieket rettegéssel tölti el; állataikat áldozzák neki, arannyal és vérrel fizetnek a gyilkos indulatok alábbhagyásának reményében.

A legtöbb ember megbújik a bestia árnyékában, félelmét "óvatosságnak" hívva, de néhány - bátorságtól vagy vakmerőségtől megrészegülten - harcba száll. Évről évre, évtizedről évtizedre, újabb és újabb hullámokban teszik próbára reményteli bajnokok erejüket, erényeiket és elméjüket e kegyetlen zsarnok ellen.

És mindig elbuknak.

A bestia minden mesében halhatatlan, így a falubeliek nem remélhetik, hogy az idő megszabadítja őket uralma alól. A szörny sosem ésszerű, sosem kíván kereskedni, így pedig a megegyezések lehetetlenek.

Az elkeseredett helybeliek egyetlen reménye tehát egy olyan ember felbukkanása, aki képes legyőzni a szörnyeteget.

Ezután elkerülhetetlen egy olyan ember felbukkanása, akit mindenki teljesen oda nem illőnek tart. Az istállófiú, a cipész fia, a pék tanonca - vagy néha egy egyszerű vándor.

Ez a könyv az én támadásomat meséli el a szörnyeteg ellen.

Ez a "szörny" a hit, miszerint lehetetlen egy objektív, racionális, világi és tudományos etikai rendszer meghatározása. Ez a "szörny" annak illúziója, hogy az erkölcs örökre elveszett az istenek és a kormányok ésszerűtlen mocsarában, melyet csupán gyakorlati okokból juttatnak kényszerrel érvénybe, és amelynek örökre hiányos marad a logikai igazolása illetve világos meghatározása. Ez a "szörny" a képzelgés, mely szerint világi felnőtteknek félre kell söpörniük az erényt - örömünk, boldogságunk forrását - hadd fogdossák, hadd parádézzanak vele és hadd használják ki politikusok, papok - és szülők. Ez a "szörny" a babona, mely szerint a szülők kifakadásai nélkül, az istenek zaklatása nélkül és az állam fegyverei nélkül nem lehetünk egyszerre ésszerűek és jók.

E "fenevad" a legnagyobb hősöket sújtotta le, Szókratésztől és Platóntól kezdve Szent Ágostonon, Hume-on és Kanton át egészen Randig.

Az ár, melyet az emberiség fizetett, elképesztően hatalmas volt.

Mivel azóta sem voltunk képesek meghatározni az egyetemes moralitás racionális rendszerét, gyermekeinkbe vallásos rémtörténeteket kényszerültünk sulykolni, és az összes fegyvert, a börtönöket és a hadsereget a lelketlen uralkodók apró monopóliumának kellett adnunk, akik magukat "államnak" nevezték el.

Mivel amit "etikának" hívunk az szubjektív és pusztán kulturális maradt, nincs más választásunk, minthogy bántalmazáshoz, félelemkeltéshez és erőszakhoz folyamodjunk a szociális szabályok betartatásakor. Mivel az etikából hiányzik a tudományos módszer alapja, a "moralitás" a véres mitológiák törzsi háborúinak dagonyájában ragadt, ahol minden csoport foggal-körömmel harcol az emberek "erény" iránt érzett hűségének irányításáért.

Nem élhetünk erkölcs nélkül, viszont képtelenek vagyunk az erkölcsöt objektíven meghatározni - így örökké a fellengzős képmutatás, a cinikus elnyomás vagy a jámbor szolgaság üres életére vagyunk kárhoztatva.

Intellektuális tekintetből a világon semminek nincs ennél nagyobb tétje. A kudarcunk objektív és racionális erkölcsi szabályok meghatározásában emberek százmillióinak életébe került államok és vallások háborúiban.

Sok szempontból a tétek egyre csak halmozódnak.

Az internet egyre növekvő információáradata gyanakvást ébresztett a fiatal generációban, látván, hogy amit "erénynek" nevezünk nem több - vagy kevesebb - mint a képmutató idősek érdekeit szolgáló tündérmese. A vallásos hazugságok amelyeket a hatalmon levők prédikálnak - és az őket imádók bűnrészessége - tisztábban látható most, mint eddig bármikor.

Az "igazságról" kiderült hogy manipuláció, az "erény" irányítás, a "hűség" szolgaság és arról, amit "moralitásnak" nevezünk kiderült hogy csak egy nevetséges bábszínház, melyet arra terveztek, hogy a gyenge és félelemmel teli embereket önelnyomásba taszítsa.

Ez a felismerés életre hívta a nihilisták egy új generációját, épp úgy mint ahogy az a 19. századi Németországban történt. Ezek a szélsőségesen relativisták a legmaróbb támadásaikat azok ellen indítják, akik bármiféle bizonyosságot állítanak. Ez a posztmodern generáció kinőtte a kollektív történelmük kulturális begyepesedettségét, viszont most minden igazságot elfogult kijelentésként lát. Mint a tágra nyílt tekintetű gyermekek akiket addig sebeztek, amíg felöltötték cinikus "bölcsességüket", minden kommunikációt reklámnak, minden állítást propagandának, és minden morális intést képmutató tolvajlásnak látnak.

Mivel nem állapodtunk meg egy egységes, összefüggő és racionális keretrendszerben, amellyel elbírálhatjuk a morális indítványokat, a "moralitás" a miszticizmus, és annak elkerülhetetlen következménye: az erőszak mocsarában ragadt. Épp úgy, mint ahogy a Felvilágosodást megelőzően vallási szekták végeláthatatlan háborúkat vívtak az arisztokrácia fegyvereiért, úgy küzdenek most is az állam és az állam erőszakgépezete feletti hatalomért a versengő morális mitológiák.

Tehát a moralitás a képzeletbeli mitológia világában marad - a modern tudományhoz hasonlítva épp úgy, ahogy a középkori "asztronómia" maradt a modern csillagászathoz viszonyítva- melyet történetmeséléssel, fenyegetéssel, erőszakkal és kizsákmányolással juttatnak érvényre, és amely elzárja az igazság felé haladás valódi lehetőségét.

A relativista etika e "szörnyetege" fölénk tornyosul, rajtunk élősködik, az adószedést, a bebörtönzést, a cenzúrát és a háborúkat igazolva. Rabszolgasorsba taszítja a fiatalokat az állami iskolákkal és a vasárnapi misékkel; a szegényeket a jóléti állam puha gulágjaiba csábítja; még a meg-nem született generációt is az államadósság feneketlen kútjába zárja.

Mint ahogy előző, "Az igazság útján: Az illúzió zsarnoksága" című könyvemben írtam, a bizonyíték nélküli etikai teóriák középpontjában az áll, hogy ezeket az elméleteket a gyermekeknek objektív, megcáfolhatatlan tényekként adják elő, míg a valóságban nem többek, mint kulturális hiedelmek. Az oka annak, hogy a tudósoknak nincs szükségük kormányra vagy Vatikánra az, hogy a tudósok rendelkeznek a konfliktuskezelés objektív módszerével: a tudományos módszerrel. Az oka annak, hogy a nyelv nem követel meg egy központi hatalmat, amely fejlődését vezeti az, hogy a nyelv az egyének felhalmozódott, stílus és hasznosságbeli preferenciáinak "szabadpiacára" támaszkodik.

Az oka annak, hogy a modern és történeti moralitásnak egyaránt először a gyermekek bántalmazására, aztán pedig a felnőttek fenyegetésére kellett támaszkodnia az, hogy ez a moralitás egy manipulatív hazugság, amely az erényes igazság szerepében tetszeleg.

Az igazság az, hogy szükségünk van moralitásra; a hazugság az, hogy istenek vagy kormányok képesek racionálisan meghatározni vagy igazságosan érvényre juttatni azt.

A célom e könyvben egy olyan objektív, következetes, világos, racionális, empirikus - és igaz - módszer meghatározása, amellyel dönthetünk a morális elméletek érvényességéről.

Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy jelen pillanatban valószínűleg a szkepticizmus feltörő hullámát érzed. Teljesen megértem, hogy a valószínűsége annak, hogy valami tag az interneten - az őrültek otthonában - valahogy megoldotta ezt a filozófiai problémát nem túlságosan magas - sőt olyan közel áll a nullához, hogy jóformán megkülönböztethetetlen tőle.

Mégsem teljesen nulla.

Alapszabályok

Rendkívüli állítások rendkívüli bizonyítékot követelnek. Ahhoz, hogy megbirkózzak egy ilyen hatalmas feladattal, főképp egy rövidke könyvben, felállítottam magamnak pár alapszabályt, melyeken érdemes végigmenni. (Legtöbbjük a könyv lapjain bővebb részletezésre kerül.)

1. Teljesen elfogadom a Hume által felállított megkülönböztetést aközött, ami "van" és aminek "kell lennie." Érvényes morális szabályok nem eredeztethetők közvetlenül bármiből, ami a valóságban létezik. A tény, hogy az emberi lények általánosságban az életet részesítik előnyben, és ahhoz, hogy ezt elérjék, muszáj sikeresen hatniuk a valóságra, nem lehet bármilyen érvényes etikai teória alapja. Néhány ember nyilván nem az életet részesíti előnyben és rendíthetetlenül elutasítja a valóságot, tehát az etika e meghatározása szubjektív és feltételes marad.

2. Az etika objektív meghatározása nem lehet "az, ami hasznos az ember túléléséhez." Bizonyos egyének nagyon is jól képesek túlélni azáltal, hogy másokon élősködnek, tehát az etika ezen definíciója nem győzi le a szubjektivizmus problémáját. Biológiai szempontból ez hasonló lenne ahhoz, ha az evolúciós tendenciákat úgy írnák le: "az, ami hasznos az élet túléléséhez," aminek semmi értelme nem lenne. Az emberi társadalom egymással versengő érdekek ökoszisztémája, mint egy esőerdő, és ami "hasznos" az egyik embernek, a másiknak sokszor káros.

3. Nem hiszek semmilyen "felsőbb világban" vagy Ideák Világában. A moralitás nem fogalmazható meg úgy, mint ami egy "másik univerzumban" létezik, legyen az materiális vagy immateriális. Ha a moralitás egy "másik univerzumban" létezik, akkor nem lehet szigorú racionális vagy empirikus analízis tárgya, és mint ahogy azt maga Platón megfigyelte az "Állam" című írásában, ennek következtében a társadalomnak szüksége lenne a Filozófus Királyok elitosztagára, hogy kommunikálják, vagy pontosabban kierőszakolják a "másvilág" felfoghatatlan rendeleteit mindenki máson. Ez a szubjektivizmus problémáját sem oldja meg, mivel az, amely az értelem vagy bizonyítékok számára hozzáférhetetlen, definícióból adódóan szubjektív.

4. Nem hiszem, hogy "következményekből levezetett érvekkel," vagy az etikai indítvány jósolt eredményéből lehetséges definiálni vagy meghatározni a moralitást. A haszonelvűség, vagy "a lehető legnagyobb boldogság a lehető legtöbb ember számára" nem oldja meg a szubjektivizmus problémáját, mivel az esélye annak, hogy bármilyen központi irányító tudja, mi a jó objektíven mindenki más számára épp annyi, mint hogy egy központi gazdasági tervező képes az erőforrások hatékony allokációjára az árak hiányában, tehát ténylegesen nulla. Illetve az, amelyet úgy gondolnak, hogy "a lehető legnagyobb boldogság a lehető legtöbb ember számára" változik a kultúra, idő, ismeret és körülmények függvényében, így ismét képtelen legyőzni a szubjektivizmus problémáját. A tudományos kísérletek értékét nem valami platóni világ vagy utilitarista optimalizáció függvényében ítéljük meg, hanem a tudományos módszer szerint. Ugyanezen szemléletet használom a könyvben.

5. Azt is elutasítom, hogy az etikát "pozitív jog tanaként" definiáljam. Bár általánosan elfogadott, hogy a jogi rendszerek etikai rendszereken alapulnak, senki nem tudna érvelni amellett, hogy minden törvény minden jogi rendszerben egy ideális moralitás tökéletes tükörképe. A törvények nem képesek közvetlenül tükrözni bármiféle objektív etikai teóriát, mivel a törvények folyamatos mozgásban vannak, folyton felfordítják, elhagyják vagy feltalálják őket, és a világ jogi rendszerei számtalanszor, még elméletben is közvetlen ellentétben állnak egymással. A Saría törvény többször közvetlenül ellenkezik az angolszász jogrendszerrel, és a modern demokratikus "tömeguralom" folyamata többször hasonlít egy maffia tűzharcra, mint etikai eszmék józan megvalósítására.

6. Teljesen nyitott vagyok arra a felvetésre, hogy egyáltalán nincs olyan, hogy etika, és a "moralitás" egyik rendszere sem több az irányítás eszközénél, ahogyan Nietzsche emellett kitartóan érvelt. E könyvben abból a feltételezésből indulok ki, hogy nincs olyan, hogy etika, és onnan építem a szerkezetet.

7. Nagy tiszteletet érzek az emberiség etikai ösztöne iránt. A racionális erkölcsfilozófusok általában - saját kárukra - elvetik a tényt, hogy a gyilkosságot, a nemi és fizikai erőszakot, a tolvajlást majdnem egyetemesen, minden társadalomban tiltják. Arisztotelész úgy érvelt, hogy - finoman fogalmazva - biztosan van valami probléma bármilyen etikai elmélettel, amellyel bizonyítható a nemi erőszak erkölcsössége. Tehát miután kifejlesztettem az etikai elméletek jóváhagyásához használható keretrendszert, átfuttatom rajta ezeket általánosságban elfogadott morális premisszákat, hogy lássam, igaznak bizonyulnak-e.

8. Eléggé tisztelem az intelligenciádat ahhoz, hogy tartózkodjak olyan szavak definiálásától mint "valóság" "értelem" vagy "integritás" satöbbi. Elég munkánk van anélkül is, hogy ismét feltaláljuk a kereket.

9. Végül pedig úgy gondolom, hogy egy elmélettel - főleg amely olyan alapvető, mint egy etikai elmélet - semmire sem megyünk, ha az egyetlen haszna azon ismeretek megerősítése, amiket mindenki ösztönösen tud. Nem azért töltöttem el éveket egy etikai elmélet kidolgozásával, hogy körbeszaladgálhassak azt bizonygatva, hogy "a gyilkosság rossz." Úgy gondolom, a legjobb elméletek azok, amelyek megerősítik azokat az igazságokat, amelyeket intuitívan megértünk, és az alapelveket használva új igazságokat fednek fel, melyek talán teljesen ellentmondanak megérzéseinknek.

Miután életem utóbbi néhány évét felkészüléssel, edzéssel, aztán pedig ezzel a szörnnyel való harccal töltöttem, remélem, szert tettem némi mérhető becsületre. Úgy hiszem, bár nem sértetlenül, de győzedelmeskedtem, és kíváncsian várom, ki fogja osztani ezt a nézetet. (Természetesen ha elbuktam, legalább látványosan tettem, és bukásom tanulságos és szórakoztató lett.)

Posztgraduális tanulmányaim során a filozófia történelmét tanultam, rendelkezem mesterfokozattal, de tudományos fokozattal nem. Távol állok attól, hogy nyilvánosan felismert értelmiségi legyek. Bár talán nem én vagyok a legvalószínűtlenebb bajnok, a legvalószínűbbtől is távol állok.

Az, hogy győzedelmeskedtem-e, rajtad múlik, nem pedig rajtam.

Ha az érvelés helyes, a legnagyobb fenevad elbukott.