Egy ésszerű morális elméletnek magyarázatot kell adnia az összes fentebb taglalt egyetemes normára, mint ahogyan egy ésszerű fizikai elméletnek magyarázatot kell adnia, miként képes egy ember tudattalanul kiszámítani egy dobott labda ívét, majd elkapni azt.
Ha az EPV keretrendszer képes magyarázatot adni a fentiekre, akkor bizonyára átjutott legalább a „józan ész” tesztjén.
Ez nem jelenti azt, hogy morális elméletünk ne eredményezhetne néhány meglepő – vagy akár megrázó – következtetést, de legalább sikeresen megmagyarázzuk azt, ami nyilvánvaló, mielőtt elemeznénk azt, ami a nyilvánvalótól távol áll.
Mindezek ismeretében térjünk rá a kezdeményezés kérdésére.
Egy sebész „leszúrhat” szikéjével, de könnyen megérthetjük, hogy a cselekedete jóval különb egy rablóétól, aki leszúr egy késsel.
A különbség a kezdeményezés további elemzésén keresztül érthető meg.
Ha rákot kapsz, megkérhetsz egy sebészt, hogy műtsön meg téged. Az oka annak, hogy a sebész „késszúrása” nem immorális az, hogy a rák „kezdeményezett” támadást életed és egészséged ellen. A sebész, mint „helyettes önvédelmi ügynök” tevékenykedik, akárcsak az az ember, aki lelövi a rablót, aki rád támad. Továbbá engedélyt adtál a sebésznek, cselekvését pedig egy specifikus szerződés keretein belül korlátoztad.
Viszont a rabló, aki leszúr téged, támadást kezdeményez életed és egészséged ellen, és ebből következik az, hogy az ő támadása a sebész erőfeszítéseinek morális ellentéte.
Ha krónikus és hosszútávú dohányos vagyok, részt vettem abban az eseménysorozatban, ami a tüdőrákomhoz vezetett. A dohányzás szokását kezdeményezve és fenntartva elindítottam azt az ok-okozati láncolatot, ami életveszélyes csapást eredményezhet. Bizonyára lehetséges tüdőrákot kapni úgy, hogy nem dohányzok, – vagy a dohányzás tüdőrák nélkül - de az is biztos, hogy befolyásoltam az esélyeket.
Hasonlóképp lehetséges, hogy egy hétig a padon hagyjam a pénztárcámat, majd amikor visszatérek, még mindig ott találjam, de azzal, hogy sokáig otthagytam azt, nyilván befolyásoltam az esélyét annak, hogy eltűnjön.
Másrészt viszont, ha otthon maradok minden éjszaka, nem mondhatnánk, hogy a bűntény céltáblájává teszem magam, és ha egy őrült beront a házamba és kirabol, semmilyen ok-okozati szerepért nem hibáztathatnak, amit az incidensben játszottam.
A non-agresszió elve
Sokszor indítványozzák azt a morális szabályt, amit non-agresszió elvének, vagy [az angol kifejezés rövidítése alapján; a ford.] NAP-nak neveznek. „Sün-pacifizmusnak” is nevezik, mivel a sün kizárólag önvédelemből használ „erőszakot.” A NAP gyakorlatilag az a propozíció, miszerint „az erőszakhasználat kezdeményezése morálisan helytelen.” Vagy, hogy beszélgetésünk kontextusába helyezzük: „Az erőszak nem-kezdeményezése egyetemesen preferálandó.”
Amikor olyan alapelveket elemzünk, mint a NAP, hét lehetőséggel állunk szemben, három negatívval, három pozitívval és egy semlegessel:
- Az erőszak használatának kezdeményezése mindig morálisan helytelen.
- Az erőszak használatának kezdeményezése néha morálisan helytelen.
- Az erőszak használatának kezdeményezése sosem morálisan helytelen.
- Az erőszak használatának kezdeményezése nem rendelkezik morális tartalommal.
- Az erőszak használatának kezdeményezése sosem morálisan helyes.
- Az erőszak használatának kezdeményezése néha morálisan helyes.
- Az erőszak használatának kezdeményezése mindig morálisan helyes.
Viszont ahogyan azt fentebb láttuk, az EPV egy „mindent vagy semmit” keretrendszer. Ha egy cselekvés egyetemesen preferálandó, akkor az nem korlátozódhat egyénre, földrajzra, időre, stb. Ha helytelen gyilkolni Algériában, akkor helytelen gyilkolni Belgiumban, az Egyesült Államokban, az Északi Sarkon és a Holdon is. Ha tegnap helytelen volt gyilkolni, akkor nem lehet helyes a gyilkosság holnap. Ha Bob számára helytelen a gyilkosság, akkor Doug számára is az.
Ha a NAP-ot az EPV-vel egyesítjük, a hét kategóriát háromra csökkenthetjük:
- Mindig egyetemesen preferálandó az erőszak használatának kezdeményezése.
- Mindig egyetemesen preferálandó nem kezdeményezni az erőszak használatát.
- Az erőszak használatának kezdeményezése nem az egyetemes preferenciák tárgya.
Ez a természetes következménye annak, ha a racionális következetesség követelményét az etikai indítványokra alkalmazzuk. Egy racionális elmélet nem terjesztheti elő ésszerűen azt, hogy egyenlő körülmények között különböző eredmény születik. Egy tudományos elmélet nem érvelhet úgy, hogy egy kőnek lefelé kell zuhannia, egy másiknak pedig felfelé. Einstein nem úgy érvelt, hogy E=MC2 egy pénteki napon, hanem úgy, hogy E=MC2 csütörtökön, vagy a Marson, vagy kék hold idején. A megmaradási tétel – miszerint anyagot sem létrehozni, sem elpusztítani nem lehet – nem csak akkor igaz, amikor nagyon, nagyon akarod, hogy igaz legyen, vagy amikor fizetsz valakinek, hogy igaz legyen, vagy amikor egy fekete macska halad át előtted az úton. A fizika törvényei nem múlnak az időn, a földrajzon, véleményen vagy a Kongresszus törvényhozatalán.
Ezt a következetességet az etikai rendszerektől, vagy az EPV-től is el kell várnunk, és pár oldalon belül, a könyv második részében ilyen szigorú vizsgálat alá fogjuk vetni az általában elfogadott morális elméleteket.
Viszont, mivel most a következetesség kérdésével foglalkozunk, megéri időt szánni arra, hogy megvizsgáljuk a következetlenségre való hajlamunkat.