Mivel az etika egy olyan téma, amelyről már van véleményünk, fontos kihangsúlyozni az ösztönös etika és racionális etika kapcsolatát.
Egy baseballjátékos elkaphat egy repülő labdát úgy is, hogy semmit nem tud a fizikáról. Hasonlóképp képesek vagyunk egy tettet helyesen immorálisnak észlelni még úgy is, hogy semmit nem tudunk az etikai teóriákról.
Ha elkapok egy repülő labdát, ösztönösen érzem a labda repülő viselkedését. Az ösztönös megértésem viszont nem ruház fel azzal a képességgel, hogy pontosan kilőjek egy űrhajót a Jupiter pályájába. Rendelkezem egy azonnali "apró igazsággal" - hogyan fog mozogni a labda - amely nem ad egy egyetemes "nagy igazságot" - hogyan viselkedik az anyag.
Hasonlóképp, a közös morális ellenérzésünk az olyan tettek irányába, mint a nemi erőszak és gyilkosság, nem feltétlen pontatlanok, de nem ruháznak fel a képességgel, hogy következetes és empirikus morális elméleteket hozzunk létre vagy bíráljunk el.
Ha egy olyan tudományos teóriát terjesztek elő, amely teljesen érvényteleníti egy baseballjátékos labdafogó képességét, akkor azzal az elkerülhetetlen kihívással nézek szembe, hogy megmagyarázzam, hogyan kapja el igazából a labdát. Illetve ha fő teóriám képtelen pontosan megjósolni a repülő labda ívét, akkor van egy "nagy igazságom," amely közvetlenül ellentmond az "apró igazságnak" - így nem lehet érvényes. Mivel a logikai következetesség szükségessége közvetlenül az érzéki tapasztalat "apró igazságaiból" fakad, semmilyen elmélet nem lehet érvényes, amely ellentmond az effajta tapasztalatnak.
Máshogy fogalmazva az érzékek idézik elő a logikát, tehát a logika nem mondhat ellent az érzékek bizonyítékának. A bizonyíték mindig üti a magyarázatot.
Hasonlóképp, bármilyen érvényes etikai teóriának magyarázatot kell adnia és igazolnia kell az olyan bűntettek ellen érzett közös ellenérzésünket, mint a nemi erőszak vagy a gyilkosság. Nem mondhat ésszerűen ellent az emberiség egyetemes tilalmainak, hanem pontosan magába kell foglalnia és meg kell magyaráznia azokat.
Viszont épp úgy, ahogy az einsteini fizika meglepő igazságokat szolgáltatott - sőt, kevés haszna lett volna, ha azon igazságok nem lettek volna meglepőek -, az etikai teóriák akkor nyújtják a legnagyobb értéket, ha ők is meglepő - sőt, sokkoló - igazságokat fednek fel. Igazából azok az etikai teóriák, amelyek nem nyújtanak meglepő igazságokat, nem lennének többek mint a létező ösztönös preferenciák szimpla megerősítései, így értéktelenek.
Az elméleti etika tudományága
Ha azt mondom, hogy valami "morálisan jó," más szóval ha egy etikai teóriát indítványozok, akkor nyilván úgy érvelek, hogy az emberi lényeknek egy bizonyos módon kellene viselkedniük, vagy el kellene kerülniük egy bizonyosfajta viselkedést.
Ha azt mondom a fiamnak, hogy baseball játékossá kellene válnia csak azért, mert azt szeretném, állításom nem egyetemes morális premissza, hanem inkább egy személyes preferencia. Nem lesz morális ha baseball játékossá válik, sem pedig immorális, ha nem.
Viszont ha azt mondom neki, hogy morális ha a fiú engedelmeskedik az apjának, és immorális, ha engedetlen az apjával szemben, akkor egy olyan preferenciát terjesztek elő, amely egyetemes, nem pedig szimplán személyes; próbálok egy "apró igazságot" (szeretném, ha baseball játékos lennél) "nagy igazsággá" változtatni (immorális ha a gyermek nem engedelmeskedik az apjának). Ha szeretne morálisan viselkedni, baseball játékosnak kell lennie; nem azért, mert baseball játékosnak lenni morális, hanem mert az apjának engedelmeskedni morális.
Amikor egyetemes preferenciáról beszélek, azt határozom meg, ami objektíven szükséges vagy megkövetelt egy bizonyos cél eléréséhez. Ha szeretnék élni, nem szükséges szeretnem a jazzt, viszont ennem kell. Az "evés" még mindig egy preferencia; nem kell ennem úgy, ahogy engedelmeskednem kell a gravitációnak, viszont az "evés" egyetemes, objektív és kötelező követelménye az életben maradásnak, mivel biológiai tényeken alapszik, így hát nem lehet kívánsággal eltörölni.
Az etika tudományága úgy definiálható, mint bármely elmélet, amely egyetemes, objektív, következetes - és kötelező - preferálandó emberi viselkedéssel foglalkozik.
Természetéből adódóan a preferálandó viselkedés csak akkor lehet kötelező, ha a cél kívánatos. Ha azt mondom, az emberi lények számára preferálandóbb hogy eddzenek és helyesen étkezzenek, nem azt mondom, hogy az embereknek nem szabad a fotelon ülniük és csipszet enniük. Amit mondok az az, hogy ha szeretnél egészséges lenni, edzened kell és helyesen kell táplálkoznod.
Mint ahogy azt Hume híresen kifejtette, lehetetlen megállapítani abból, ami "van" azt, aminek "lennie kellene." Ezalatt azt értette, hogy preferencia sehogy sem lehet axiomatikusan származtatva egzisztenciából. Igaz, hogy az ember, aki soha sem edz és helytelenül táplálkozik egészségtelen lesz. Ez azt jelenti, hogy helyesen kell étkeznie és edzenie kell? Nem. A kellene függ a preferenciától. Ha egészséges szeretne lenni, egészségesen kell táplálkoznia, és edzenie kell. Igaz, hogy ha az ember nem eszik, meg fog halni - de nem származtathatunk logikailag ebből a tényből egy kötelező alapelvet, mely szerint ennie kell. Ha szeretne élni, akkor ennie kell. Viszont a döntés, hogy éljen-e vagy sem, az övé marad.
Hasonlóképp, nincs olyan, hogy egyetemesen "jobb" útirány - az útirány az előnyben részesített célállomáson múlik. Ha szeretnék San Franciscoból New Yorkba vezetni, kelet felé "kell" utaznom. Ha San Franciscoból az óceánba szeretnék vezetni, nyugat felé "kell" utaznom. Sem "kelet," sem pedig "nyugat" nem nevezhető egyetemesen "jobbnak."
Igaz, hogy nagyon kevesen vezetnek bele ténylegesen az óceánba, de az nem azt jelenti, hogy egyetemesen igaz, hogy senkinek sem kellene az óceánba vezetnie. Az alapelvek nem demokratikusak - vagy ha mégis, ismét a gyűlöletes szubjektivizmussal találjuk szemben magunkat, tehát ki kell dobnunk az etika teljes fogalmát az ablakon.
A "viselkedés" az objektív valóságban létezik, az elménken kívül - a "kell," "kellene," és "preferencia" nem létezik az elménken kívül.
Viszont a tény, hogy a "kell" nem létezik az objektív valóságban, nem azt jelenti, hogy a "kell" teljesen szubjektív. Sem a tudományos módszer, sem pedig maguk a számok nem léteznek a valóságban, mégis mind a tudomány, mind a matematika objektív marad.
Önmegsemmisítő érvek
Ahhoz, hogy elkezdhessük az etikáról szóló diskurzust, létfontosságú, hogy megértsük az önmegsemmisítő érvek természetét.
A közgazdaságban egy elmélet nem lehet érvényes, ha szükséges hozzá, hogy az árak egyszerre zuhanjanak és emelkedjenek. A fizikában egy elmélet nem lehet érvényes, ha az szükséges hozzá, hogy a gázok egyszerre táguljanak és zsugorodjanak. A matematikában egy elmélet nem lehet érvényes, ha szükséges hozzá, hogy 2+2=5, mivel "5" csak egy más módja a 2+3 leírásának, nem pedig a 2+2-nek, tehát azt mondani, hogy 2+2=5 nem más, mint azt mondani, hogy 5=4, amely önellentmondás.
Általánosságban bármilyen teória, amely ellentmond önmagának annak kinyilatkoztatásakor, nem lehet érvényes, nem követel külső cáfolatot, mivel önmagát cáfolja. Nem kell felforgatnunk az univerzumot, hogy meghatározzuk, hogy egy "négyszögű kör" nem létezik. Maga az elképzelés önellentmondásos, tehát kinyilatkoztatáskor cáfolja önmagát.
Ha egy összetett matematikai bizonyítást nyújtok át neked, te pedig látod, hogy a legelején a bizonyítás azon múlik, hogy kettő meg kettő egyszerre legyen négy és öt, nem kell tovább olvasnod, mert tudod, hogy a bizonyításom érvénytelen.
Hasonlóképp, amint előzőleg említettem, ha azt mondom neked: "Nem létezem," a tézisem automatikusan megsemmisíti önmagát. Ha azt kommunikálom, hogy nem létezem, akkor nyilván létezem.
Ha azt mondom neked: "Nincs olyan dolog, hogy igazság," akkor azt állítom, hogy igaznak gondolom azon állítást, hogy az igazság nem létezik. Ismét, az érvem megsemmisíti önmagát.
Ha azt mondom neked, hogy "A nyelv értelmetlen," akkor ismét ellentmondok önmagammal. Ahhoz, hogy verbálisan kommunikálni tudjam, hogy a nyelv értelmetlen, a nyelvnek rendelkeznie kell legalább valamennyi értelemmel.
Ha azt mondom neked, hogy "Az érzékeid működésképtelenek," akkor az érvem ismét megsemmisíti önmagát, mivel a hallásodat használom, hogy azt kommunikáljam neked, hogy a hallásod működésképtelen. Ha tehát képes vagyok sikeresen kommunikálni a tézisemet, akkor a hallásod működik. Tehát feltételeznem kell, hogy az érzékeid működnek ahhoz, hogy meg tudjalak győzni arról, hogy az érzékeid nem működnek, amely nem állhat meg egyszerre.