Általában véve az esztétika jelzőt használjuk, amikor nem kikényszeríthető – egyetemes vagy személyes - preferenciákról beszélünk, míg az etika vagy moralitás szó a kikényszeríthető preferenciákat takarja. Egyetemesen preferálandó (azaz kötelező) a tudományos módszer használata a fizikai elméletek érvényesítéséhez, de nem használhatunk erőszakot, hogy rákényszerítsük a tudományos módszert azokra, akik nem használják azt, mivel a tudományos módszer nem használata nem erőszakos cselekedet.
A nem erőszakos cselekedetek természetükből fakadóan elkerülhetők. Ha egy fizikus nem használja többé a tudományos módszert, és tarotkártyákat használ helyette, döntését nem kényszeríti erővel rám, én pedig elkerülhetem őt. Egy erőszaktevő viszont preferenciáját erőszakkal az áldozatára kényszeríti.
Bár először az etika birodalmában foglalkoztunk az EPV-vel, most már láthatjuk, hogy az EPV egyfajta „gyűjtőfogalom”, amely magába foglal olyan diszciplínákat, mint:
- A tudományos módszer
- Logika
- Empirizmus
- Vitatkozás
- Nyelv
- Etika
Az etika az EPV azon ága, amely a másokra kényszerített viselkedéssel, avagy az erőszak használatával foglalkozik. Bármilyen elmélet, amely az erőszak használatát igazolja vagy tagadja, egy morális elmélet, és a logikai következetesség illetve empirikus igazolás követelményeinek alárendeltje.
Vegyünk számba három cselekvést, amelyek segítségünkre lehetnek, hogy további különbségeket tegyünk az etika és az esztétika között. Az első cselekvés az irracionalitás, a második a hazugság, a harmadik pedig gyilkosság. (Megjegyzendő, hogy a lentebbi példák nem bizonyítékok hanem inkább olyan helyzetek, amelyeket egy érvényes etikai elméletnek magába kell foglalnia és meg kell magyaráznia. A valódi bizonyítékokra hamarosan rátérünk.)
Irracionalitás
Tegyük fel, hogy épp vitázunk Isten létezéséről. Miután elmondom az érveimet, te elkezded a tenyereddel ütögetni a füled, azt énekelve, hogy Isten azt mondja neked, hogy Ő létezik, így az érveim semmit sem jelentenek. Nyilvánvalóan a válaszod az érvemre irracionális. Viszont akármennyire is idegesítőnek találjam a reakciódat, aligha tűnne ésszerűnek, ha azzal vezetném le a frusztrációmat, hogy előhúzok egy fegyvert és lelőlek. Úgy gondolom, egyetemesen preferálandó a logika és a bizonyítékok használata ahelyett, hogy a fejedben visszhangzó hangokra támaszkodnál, de ez az egyetemes preferencia nem ésszerűen kikényszeríthető fizikai értelemben, erőszakkal vagy annak fenyegetésével.
Hazugság
Tegyük fel, hogy te és én megállapodunk a vita szabályaiban, és mindketten megfogadjuk, hogy Isten létezésének kérdéskörét az észérvek és a bizonyítékok viszonylatában döntjük el. Ha a vita során te visszalépsz az elvakult hit talajára, és elutasítod az érveimet függetlenül a racionalitástól és a bizonyítékoktól, akkor nem tartod be az ígéreted. Másszóval hazudtál, amikor azt mondtad, hogy a kérdést az észérvek és a bizonyítékok viszonylatában döntjük el.
A különbség a két szituáció között – az irracionalitás és a hazugság között – a szerződéses és nem-szerződéses megegyezés közötti különbség. Ha a kezedbe nyomok 100 dollárt, majd elsétálok, nem állhatok eléd jogosan egy év múlva, és mondhatom azt, hogy tartozol 100 dollárral, mert az egy kölcsön volt. Ha viszont beleegyeztél abba, hogy egy év múlva visszafizeted, ám nem tetted, az egy teljesen más helyzet.
A „hazugság” példájában – bár nyilvánvalóan megszegted az ígéreted és elpocsékoltad az időmet – se morálisnak se ésszerűnek nem tűnne, ha előhúznék egy fegyvert és lelőnélek.
Egy ésszerű morális elméletnek magyarázatot kell adnia arra, miért ez a helyzet.
Gyilkosság
Ha felemelt késsel nekem rontsz, kevesen vitatkoznának a jogommal ahhoz, hogy megvédjem magam. Ha biztonságom biztosításának egyetlen lehetséges módja az volna, ha lelőlek, arra általában sajnálatos szükségszerűségként tekintenek.
Az etika követelményei
Bizonyos előfeltételeknek létezniük kell – vagy el kell őket fogadni – ahhoz, hogy az etikai ítéleteknek vagy elméleteknek bármiféle érvényességük vagy alkalmazhatóságuk legyen. Nyilvánvalóan mind a választási lehetőséget, mind a személyes felelősséget el kell fogadnunk, mint axiómák. Ha egy szikla lezúdul a hegyről és összezúzza az autódat, nem tartanánk a sziklát morálisan felelősnek, mivel nincs tudata, nem képes a választásra, így nem rendelkezhet személyes felelősséggel. Ha a kő egész egyszerűen az idő és a geológia következtében mozdult ki, akkor senki sem felelős az autódban keletkezett károkért. Ha viszont szemtanúja voltál annak, ahogy én lelöktem a kősziklát a helyéről, akkor nem a sziklát, hanem engem hibáztatnál. Hogy tovább bonyolítsuk a helyzetet, ha kiderülne, hogy azért mozdítottam el a kősziklát a helyéről, mert egy másik ember fegyverrel arra kényszerített, sokkal inkább a felfegyverzett kezdeményezőt hibáztatnád, mint engem.
Ahogy azt fentebb láttuk, bármiféle vitába történő belépés megköveteli a választás, az értékek és a személyes felelősség valóságának elfogadását.
Viszont ezek a tényezők akkor is jelen vannak, amikor kiválasztom, milyen színűre fessék a szobámat, viszont az árnyalat kiválasztását aligha neveznénk morális döntésnek. Tehát más kritériumnak is jelen kell lennie ahhoz, hogy egy indítvány morális indítvány legyen.
Mindannyiunknak vannak preferenciáink – a pusztán személyestől („szeretem a fagyit”) a társadalmilag preferálandón át („helyes időben érkezni”) az egyetemes moralitásig („Ne gyilkolj”).
Igen kevés értelme volna könyvet írni a személyes preferenciákról – a társadalmilag preferálandó viselkedés tárgyalásáért pedig Ann Landershez fordulhatunk – itt tehát az Egyetemesen Preferálandó Viselkedés lehetőségére fókuszálunk.
Döntési lehetőség
Ha elfogadom a vacsorameghívásodat, az eseményen zajló beszélgetést viszont felettébb sértőnek találom, felállhatok és elmehetek – majd úgy dönthetek, hogy soha többet nem fogadom el a meghívásodat. Ez a lehetőség a menekülésre és/vagy elkerülésre a létfontosságú jellegzetesség, ami megkülönbözteti az esztétikát és az etikát.
Viszont hogyha te felugrasz és a székemhez láncolsz, amikor úgy döntök, hogy távozok a vacsorádról, nyilvánvaló, hogy többé nem rendelkezem a lehetőséggel, hogy szabadon a távozás mellett döntsek. Ez az a pillanat, amikor az udvariatlanságod nyílt agresszióba csap át, és átlépi az esztétika és az etika határvonalát.
Ha – miután monogámiát fogadtam – megcsalom a feleségem, és úgy dönt, elhagy engem, nyilvánvaló, hogy rosszat tettem vele, viszont a rossz, amit hűtlenségemen át elkövettem egészen más a rossztól, amit akkor követnék el, ha bezárnám őt a pincébe, és megtiltanám neki a távozást. Általában véve nem gondolnánk úgy egy nőre, aki lelövi a hűtlen férjét, mint aki morálisan cselekszik, viszont elismernénk a szomorú szükségszerűségét annak, ha erőszakot kellene használnia, hogy kiszabaduljon. Az első esetben a feleség rendelkezik a döntési és cselekvési szabadsággal, hogy elhagyja férjét, tehát az erőszak igazságtalan válasz volna a helyzetre; a második esetben a bebörtönzésből fakadóan megszűnt a távozási lehetősége. A hűtlenség nem pusztítja el az élettárs választási lehetőségét; a bebörtönzés igen.
Elkerülés
Ha te és én egy szakadék peremén állunk, én pedig feléd fordulok, és azt mondom: „Állj elém, hogy lelökhesselek”, hogyan reagálnál? Ha tényleg önként elém állsz, én pedig lelöklek, azt inkább az öngyilkosság egy formájának gondolnánk, mint általam elkövetett gyilkosságnak. Ennek az az oka, hogy te nagyon egyszerűen elkerülheted, hogy a szakadékba taszítsalak, mindössze azzal, hogy nem állsz elém.
Hasonlóképp, ha összefutunk egy kocsmában, én pedig azt mondom: „Szeretném, hogy eljöjj az otthonomba, hogy az ágyamhoz köthesselek és halálra éheztesselek”, ha valóban velem jössz, azt annak megalapozott tudatában teszed, hogy az élethosszodat nem növelni fogja a döntés. Ha viszont „randidrogot” csempészek az italodba, te pedig arra ébredsz, hogy az ágyamhoz kötöztelek, akkor nyilvánvaló, hogy nem sokat tehettél volna azért, hogy elkerüld a szituációt.
Az elkerülhetőség kérdése kulcsfontosságú, hogy megkülönböztessük az esztétikát és az etikát. Az esztétika olyan szituációkra vonatkozik, amelyek lehetnek kellemetlenek, de nem elimináljak a döntési szabadságod.
Elkerülés és kezdeményezés
Létezik egy bizonyos probléma az elkerülhetőséggel kapcsolatban, ami később fog felvetülni a könyv lapjain, és amelyet ezért érdemes előre tisztázni.
Ha egy magas hegytetőn élek tőled 8000 kilométerre, és küldök neked egy e-mailt, amiben közlöm, hogy ha valaha is elsétálsz a házam előtt, lelőlek, akkor igen könnyű lesz számodra elkerülni a helyzetet. Az erőszakkal való fenyegetésem nyilván immorális, viszont az is biztos, hogy kérdések merülnének fel, ha azon nyomban repülőre szállnál, megmásznád a hegyemet, és komótosan a házam előtt sétálgatnál.
Másrészt viszont, ha egy zsákutcában laksz, én pedig azt mondom neked, hogy lelőlek, ha azon az úton keresztül mész haza, jelentősen lecsökkenek a lehetőségid a helyzet elkerülésére. Bizonyára áshatnál alagutat az otthonodig, vagy kerítésről kerítésre ugrálhatnál, de mindez jelentős kellemetlenséggel járna.
Hasonlóképp, ha a maffia képviselője megjelenik az ajtóm előtt, és azzal fenyeget, hogy felgyújtja a házamat, ha nem fizetek havi rendszerességgel védelmi pénzt, akkor ugyan elkerülhetem ezt a bizonyos fenyegetést úgy, hogy más földrészre költözök, de ez a probléma megoldásának egy igazságtalan módjának tűnne, hiszen cselekvést kell kezdeményeznem, hogy elkerüljem a fenyegetést.
Egyelőre feltételezhetjük, hogy az erőszak kezdeményezésének bármilyen fenyegetése immorális, viszont az elkerülhetőség kérdése – főképp az elkerülhetőség fokának kérdése – úgyszintén fontos. Általánosságban, egy fenyegetés minél inkább megzavarja a napi tevékenység normális folyamát, annál szörnyűbb. Ha egy másik földrészre kell repülnöm ahhoz, hogy elsétáljak a házad előtt, az aligha tartozik a mindennapi rutinomba. Ha erőszakkal fenyegetnek, amikor végig sétálok az otthonomhoz vezető egyetlen utcán, az a szabadságom sokkal nagyobb mértékű eltiprása. Ha különleges és példátlan tetteket kell végrehajtanom, hogy a fenyegetés életbe lépjen, az egy dolog – ha azzal lép életbe a fenyegetés, hogy a megszokott, mindennapi tevékenységeimet végzem, az egy teljesen más. Az aligha minősül fenyegetésnek, ha azt mondom neked, hogy megpofozlak, ha a hold sötét oldalán állsz, ha viszont azt mondom, megpofozlak, ha lélegzel, az fenyegetés.
Etika, esztétika és elkerülhetőség
Tegyük fel, hogy te és én megbeszéljük, hogy pontban délután hatkor találkozunk egy bizonyos helyen – viszont én fél óra késéssel jelenek meg. Mi lenne a te reakciód? Először egy kicsit mérges lennél. Ha azt mondanám, hogy azért késtem, mert egy haldokló embert elsősegélyben részesítettem, és megmentettem az életét, a mérgelődésedet valószínűleg felváltaná a csodálat. Másrészt viszont, ha azt mondanám, hogy azért késtem, mert egy videojátékkal játszottam, a haragod növekedne. Egy újjáélesztésre szoruló haldokló ember váratlan, és ebből következően elég elkerülhetetlen – a játék folytatása könnyen elkerülhető, és nyilván a teljes figyelmetlenségedet mutatja.
A szituációk elkerülésének ezen lehetősége az, ami az etikai ítéletek gyökerét képezi. Egy nő, akit a saját házában megerőszakol egy betörő, vitán felül egy szörnyű bűntény teljes áldozata. Egy nő, akit azután erőszakolnak meg, miután vakrészegre itta magát egy házibulin, és meztelenül táncolt az asztal tetején, egy jóval összetettebb ügynek minősül. Nyilván a nemi erőszakot, menet közben nem lehet elkerülni, mivel azt erőszakosan az áldozatra kényszerítik – viszont elkerülhetők azok a körülmények, amelyek megemelik a nemi erőszak esélyét.
Ha valaki betör a házamba, és fegyvert fogva rám elrabolja a pénztárcámat, minden jogom megvan ahhoz, hogy felháborodjak. Ha viszont a pénztárcámat a park egy padján hagyom egy hétig, jogom van-e ugyanannyira felháborodni, ha, mikor visszatérek, azt látom, hogy eltűnt? Ösztönösen úgy érezzük, hogy ez kevésbé igazolt.
Nyilvánvaló, hogy az elkerülhetőség kérdése központi helyet foglal el az ok és okozat morális megítélésében. A betegségek, amelyek figyelmeztetés nélkül az életünkre törnek és amelyeket nem tudunk megakadályozni, sokkal jobban megrémítenek minket, mint azok, amelyeket elkerülhetünk. Minimalizálhatjuk a tüdőrák esélyét azzal, ha tartózkodunk a dohányzástól, mint ahogyan megelőzhetjük a bőrrákot, ha naptejet használunk, és elkerülhetjük a csonttörést, ha tartózkodunk az extrém sportoktól. Hasonlóképp, sokat tehetünk, hogy elkerüljük a bűncselekményeket, pár egyszerű szokás segítségével, mint például ha morális társaságot választunk, elkerüljük az olyan helyeket és helyzeteket, ahol nagyobb a bűnözés valószínűsége, elkerüljük a kábítószerhasználatot, stb.
Létezik egy jelenség, amelyet úgy hívnak, „rendőr általi öngyilkosság”, amikor öngyilkos hajlamú emberek kiprovokálják a rendőrséggel való összetűzést, aztán úgy tesznek, mintha a fegyverükért nyúlnának, hogy lelőjék őket. Ez egy szélsőséges példája annak, amikor az ember olyan helyzetekre törekszik, ahol az „áldozattá válás” majdnem teljesen garantált. Ez családon belüli helyzetekben is előfordulhat, amikor egy feleség verbálisan támadja a részeg férjét, miközben nagyon jól tudja, hogy az alkohol fellobbantja férje erőszakos természetét.
Az ilyen helyzetekben érezhetünk némi szimpátiát a férfi iránt, akinek a parkban ellopták a pénztárcáját, a nő iránt, akit megtámadtak a házibuliban, vagy a feleség iránt, akit megver a férje – de mindemelett igen komoly kérdéseink is támadnának az elszenvedett sérelmekben játszott szerepükkel vagy bűnrészességükkel kapcsolatban. Hogy igazságosak legyünk, különbséget kell tennünk aközött, akihez fegyvert szorítanak, és úgy rabolják el pénztárcáját, és aközött, aki nyilvános helyen hagyja azt. Mindkét embernek ellopták a pénztárcáját, abban biztosak lehetünk, de aligha lenne ésszerű, ha egyenlő mértékben vonnánk felelősségre őket.
Segíthet-e az EPV keretrendszer megérteni, osztályozni és kiterjeszteni ezeket a morális normákat?