Az ipari numerus claususról egyre több szó esik mostanában...
Az ipari numerus clausus fogalma Magyarországon nem új. Egészen kivételes esetekben eddig is módjában állt a kormánynak, hogy a maga kincstári részesedésének, vagy a fennálló iparnak védelmére, a végletekig megnehezítse az új alapításokat. Az előbbire példa a cukoripar, szeszipar, élesztőipar, az utóbbira a kartonnyomóipar, amelynek érdekében, a súlyos zavarral fenyegető „gründolások” megnehezítésére, behozatali tilalmat statuáltak a hengeres kelmenyomtató gépekre.
Ezek a korlátozások azonban csak egészen kivételes esetekben, főleg az engedélyezett és kincstári haszonrészesedéssel dolgozó iparban és mintegy csak kéz alatt történtek és itt sem abszolút tilalom formájában jelentkeztek. Hivatalosan és az egészen kevés kivételt nem tekintve, iparfejlesztésünk eddig a szabad iparalapítás jegyében mozgott.
Némi változást e téren csak az új iparfejlesztő törvény (1931:21. t.-c.) hozott, amelynek 37. §-a szerint a minisztérium olyan tömegfogyasztó-cikkeket előállító iparágakban, melyek a hazai szükségletet fedezni képesek és melyek kivitelét világgazdasági vagy kereskedelempolitikai okok akadályozzák, új vállalatok létesítését, az Országos Ipartanács állandó bizottságának javaslatára, engedélyhez kötheti. Ez a korlátozási lehetőség öt éven belül érvényét veszti és csak abban az esetben hosszabbítható meg, ha az országgyűlés annak meghosszabbításához, annak lejárta előtt hozzájárul. A szakasz alapján tett minden intézkedés nyolc napon belül az országgyűlésnek bejelentendő.
Már felületes olvasáskor is szembeszökő, hogy itt is milyen csínján bántak a kérdéssel. A szakasz tele van fenntartással. Az Országos Ipartanács javaslatának megkövetelése, az érvényességnek öt esztendőre való korlátozása, az országgyűlés hozzájárulásának a meghosszabbításhoz való kikötése, a szakasz alapján tett minden intézkedésnek záros határidőn belül való országgyűlési bejelentése, olyan megszorítások, melyek arra vallanak, hogy itt olyan fegyverről van szó, melyet csak a legvégső esetben szabad elővenni, mert könnyen azt sebezheti meg, akinek érdekében forgatni akarják. Valóban e szakasz, mely az ipari numerus clausust jelenti egyes iparágakban, csak nagy viták után és mintegy végső esetben alkalmazható jogfenntartásként került a törvénykönyvbe. Ez érthető is, mert hiszen gyakorlatba vétele, illetőleg általánosabbá tétele újabb térfoglalását jelentene az állami intervencionizmusnak és újabb megszorítását, sőt kirekesztését az ipari és kereskedelmi élet gerincét alkotó versenynek. Hogy egyelőre csak jogfenntartásnak volt gondolva, ezt igazolja az is, hogy az iparfejlesztő törvénynek időközben megjelent végrehajtási utasítása egyetlen szót sem tartalmaz e szakaszban foglalt korlátozások gyakorlatba vételéről.
Most azonban egyre sűrűbben halljuk, mégpedig elég mértékadó helyekről, hogy a szakaszban foglalt ipari numerus clausust át akarják ültetni a gyakorlati életbe. Meg akarják pedig valósítani azért, mert egyes iparágak, vagy iparvállalatok körében egyre erősbödik a felfogás, hogy a fennálló és dolgozó ipar biztonsága érdekében nem lehet eltekinteni a korlátozások megvalósításától. Úgy látszik, ennek a nyomásnak tulajdonítható az is, hogy az ipar illetékes érdekképviselete, amely először a legmerevebben elutasította ennek a numerus claususnak gondolatát azzal, hogy sokkal helyesebb, ha az ipar a saját hatáskörében és a saját fegyvereivel intézi el a túltömöttség problémáját, állásfoglalását odamódosította, hogy bizonyos iparágakra nézve, ahol minden új vállalat létesítése közérdeket sértene, hajlandó kivételt koncedálni és elismerni az állami korlátozás megokolt voltát.
Sajnos, nem tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy a korlátozást sürgető iparvállalatok nagy része nincsen tisztában sem a kérdés horderejével, sem pedig a kért intézkedések következményeivel. Nem veszik figyelembe, milyen hatalmas lépéssel segítik ezzel újra előre az állam beavatkozását a termelés rendjébe, milyen káros a verseny távoltartása az ipari élettől, az új vérképződés megakasztása a termelés szervezetében.
De még ha el is tekintünk a kérdésnek ettől az eszmei részétől (a mai élet amúgy is halomra döntötte az összes gazdasági elméleteket), még akkor is azt kell mondanunk, hogy az ipari numerus clausust sürgetők nem tudják, mit kívánnak. Az ilyen intézkedésnek, mely az ipar birtokállományát erősíti meg, vagy legalábbis az iparellenes közvélemény szemében azt a képzetet kelti, hogy általa az ipar újabb nemzeti ajándékhoz jutott, rendszerint nagy ára van. Az ilyen koncessziónál ellenértéket szoktak követelni és ez az ellenérték, már a közvélemény megnyugtatása kedvéért is, elsősorban csak az iparvállalatok árbeli ellenőrzésének intenzívebbé tétele lehet. Hogy egymagában ez mit jelent, azt minden iparos elképzelheti.
Ezenkívül el tudunk képzelni olyan államkincstári felfogást is, mely így érvel: Mi megvédünk benneteket szakmátok túltömöttsége és az ebből eredő árrombolás ellen, miáltal kedvezőbb helyzetbe kerültök, mint voltatok eddig és minthogy a vámvédelem oltalma is megmaradt, ennélfogva csak méltányos, hogy adóban fizessétek vissza azt a pluszt, amelyhez jutni fogtok. Ami annyit jelent, hogy az intenzívebbé vált hivatalos árcsökkentési akcióval párhuzamosan, adóban visszaszedik, amit az iparnak biztosítanak.
De mindettől eltekintve, az eljárás virtuálissá tétele valóságos melegágya lenne a visszaéléseknek. Annak mérlegelése, melyik iparág túltömött és melyik nem, kipárnázott odujukból újra előcsalja majd azokat a „befolyásos” férfiakat, akik „közcélokra” fizetendő összegek ellenében hajlandónak nyilatkoznak majd az ilyen korlátozó rendelkezések kieszközlésére. Akármennyire nincs is ezekre szükség és akármennyire a tárgyilagosság jegyében kelnek majd a vonatkozó intézkedések, a kijárók újabb térfoglalásának az ipari élet területén mégsem lehet majd gátat vetni. És előre megjósolhatjuk: az ipar sok esetben be fog dőlni ezeknek az uraknak anélkül, hogy ellenőrizni tudná, hogy az így feleslegesen lefizetett összegek milyen része megy majd igazán közcélra és milyen rész marad majd a páros vagy páratlant játszó kijáró urak zsebében. A termelés rendjének korrumpálását növeli majd ez a rendelkezés, amire egyes gyári vállalataink maguk adnak agit, akik már most hirdetik, hogy ilyen vagy olyan összeget hajlandók közcélokra fizetni, ha az ő iparágukban elejét veszik az új jövevények megtelepedésének.
Még sok mindent hozhatnánk fel álláspontunk mellett. De már ebből is kitűnik, hogy veszedelmes vállalkozásba fog, aki pillanatnyi előny kedvéért ilyen rendszert akar rászabadítani az iparra. Az ipari numerus clausus, véleményünk szerint, nagy kincseket áldoz fel. Az iparnak az a része, mely ezért az újabb megszorításért lelkesedik, elfelejti, hogy a péntek után jön a szombat, hogy a ma után a holnap következik, elfelejti, hogy az állami beavatkozásnak nem kell és nem szabad újból tápot adni és elfelejti, hogy ilyen esetekben sokszorosan szokták visszavenni azt, amit adnak. A jó természetű borjú két anyától szopik. Az ipar azonban nem táplálkozhatik egyszerre a magániniciatíva és az állami intervencionizmus emlőjén.
Sugár Ottó.
