— Polémia Fenyő Miksával —
Nagy tisztesség rám, hogy az ipari numerus clausus kérdésében Fenyő Miksa összemérte velem pengéjét. Nemesebb veretű ellenféllel még nem állottam szemben. Büszkesége, nagytudású, zseniális, félelmetes bajvívója annak a nagy tábornak, amely körülveszi. Művészettel játszi könnyűséggel forgatja a kardot és emellett az igaz meggyőződés hevületével védi a lelkéhez forrott ügyet. Nehéz dolgom van vele. Nekem, aki a régi magyar iskola kissé nehézkes módszere szerint vívok. De mellettem a meggyőződésem. Mellettem, legalább így érzem, az igazság. És ezért nem teszem le az első összecsapás után a fegyvert. Olyan viaskodás ez, melyben mindkét fél, lelkének minden jóhiszeműségével, egyazon célért verekszik: a magyar ipar boldogulásáért.
Megkönnyíti helyzetemet, hogy Fenyő elfogadja alaptételemet, hogy t. i. az ipari numerus claususnak ára van, hogy erősebb állami belenyúlást von maga után a magángazdasági alapon álló ipar belső életébe. A különbség kettőnk között mindössze annyi, hogy amíg én az állami intervencionizmust természetellenes gazdasági bajnak nézem, amelynek továbbterjedése ellen küzdenünk kell és lehet, addig Fenyő a mai idők feltartózhatatlan természeti következményének tekinti és most szóban lévő új formájától még jót is vár.
A Fenyővel folytatott polémiám az économie controllée és az économie dirigée, az ellenőrzött és az irányított közgazdaság nagy vitakérdését érinti. Akarom hinni, hogy Fenyő az ellenőrzött közgazdaság szószólója, de csillogó dialektikája, publicisztikai lendülete ellenállhatatlanul az irányított közgazdaság tábora felé ragadja. Gavallérosan nagyobb cheque-vel fizetett, mint kellett volna és a két összeg közötti különbséget alighanem az állami irányítás hívei fogják beseperni.
A francia radikális párt legutóbbi kongresszusán Caillaux, aki tudás és szellemes fordulatai révén nagyon emlékeztet Fenyő színes egyéniségére, nagy expozét mondott a gazdasági helyzetről. Amikor befejezte, az újságírók azzal rohanták meg: „Úgy látszik, már Ön is az économie dirigée hívének csapott fel.” Mire Caillaux elutasító kézmozdulattal felelt: „Tévednek uraim, mert én nem az économie dirigée, hanem az économie controllée szükségességét hirdetem.” Jó volna, ha Fenyő is ilyen határozott gesztussal állapítaná meg, mi választja az állami intervencionizmus legszélsőségesebb irányától. Mert máskülönben könnyen megérhetjük, hogy egyszer az ő nyilaival lövöldöznek majd vissza azokra, akik a gazdasági szabadság utolsó maradványait igyekeznek megvédeni az elméleti rendszer-kovácsok és a gyakorlati bürokraták egyesített támadásai ellen.
Fenyő az állami intervencionizmust a pillanatnyi helyzettel okolja meg. De ne felejtsük el, hogy „a szükség törvényt bont” jelszó jegyében vétkeztek legtöbbet az emberiség ellen. Fenyő történelmi beállítása szép. De nem volt-e gyönyörű Aristoteles védőbeszéde is a rabszolgaság fenntartása mellett, melynek lényege, hogy a kiváló emberek csak úgy szentelhetik magukat a közérdeket szolgáló felsőrendű tevékenységnek, ha helyettük az alsórendű munkát erre rákényszerített, alsóbbrendű emberek végzik? Vagy nem volt-e csillogó a hűbériség megokolása, amelyen a hűség, a szociális embervédelem és a gyengébbek oltalmazásának gondolata vonult végig? Akadt-e már általában a történelmi fejlődés folyamán olyan káros intézkedés, melyet nem a pillanatnyi helyzet okozta kényszerrel magyaráztak és melynek megokolása nem számíthatott minden jóérzésű ember elismerésére? Fenyő bizonyára átmenetinek gondolja az állami beavatkozást. De ki állapítja majd meg ennek az átmeneti időnek tartamát? És adják-e a gyeplőt a kellő pillanatban azok, akik a kezükbe ragadták? És hogy vezetik addig a kocsit, melynek finom idegzetű, ficánkoló paripáit ezer baj és akadály ellenére, olyan sokáig féken tudta tartani az őket kormányzó erő?
„Nem tudom belátni, hogy ha egy iparágban a megfelelő üzemek fedezik az ország belső szükségletét, az exportlehetőségek pedig el vannak zárva, miért engedjük meg abban új üzemek keletkezését?” — kérdezi Fenyő. Mi más ez, mint a céhrendszer megokolása, mely céhrendszernek tudható be a termelésnek a korai középkortól a gazdasági szabadság kezdetéig tartó megmerevedése, a gazdasági erők szabad érvényesülésének évtizedeken át való elfojtása és végül a céhek vaskeretei közé préselt „megvédett” gazdasági alakulatok elsorvadása. Igaz, hogy az intervencionizmus történelme régibb, mint a mozgási szabadságé, de az állami intervencionizmus hosszú uralma az emberiségnek csak a legalacsonyabb életszintet tudta biztosítani, míg a szabad erőkifejtés korszakának szebb élet és jobb boldogulás volt a velejárója.
„Miért a nagy felhördülés az ipari numerus clausus nyomában járó újabb állami beavatkozás hallatára, amikor az állami beavatkozás már itt van az új intézkedések egész tömegében?” Körülbelül így veti fel a kérdést Fenyő és világítja meg a példák egész sorával. „Vajon nem helyesebb-e — úgymond — az, hogy ezeket a vadvizeket valami átgondoltabb, szisztematikusabb csatornarendszerbe próbáljuk levezetni, hogy termőfölddé, energiaforrássá alakuljanak át?” Úgy látszik, Fenyő azt hiszi, hogy az állami intervencionizmusnak ez az újabb fajtája elnyeli majd a többit, holott egészen kétségtelenül úgy alakul majd a helyzet, hogy a többi mind megmarad és hegyibe még egy intervenciós többlet is szakad ránk, mely súlyosabb és mélyrehatóbb lesz valamennyinél. Hihető-e, hogy a gazdasági bürokrácia az új hatalmat, mellyel megajándékozzuk, csak a vadvizek lecsapolására fogja felhasználni, nem csökkentvén egy füst alatt a magángazdaság duzzadó halastavainak vízállományát is? És ha az intervencionizmus többi fajtája megmarad, nem látja-e Fenyő azokat a groteszk képtelenségeket, amelyeket az intervencionizmus kimélyülésének szükségképpen ki kell magából termelnie? Kétségtelen, hogy az ipar szempontjából minden ilyen intézkedés végeredményben mint árkérdés érvényesül. Milyen helyzet állhat ennélfogva elő? Az államhatalom az Árelemző Bizottság, a kartellbizottság stb. révén az árakat le akarja törni. Ez az érem egyik oldala. Az ipari numerus clausus révén az állam védelmet biztosít a fennálló gyárak árai ellen, ami végeredményben annyit jelent, hogy a verseny távoltartásával gondoskodik az árak stabilitásáról. Ez az érem másik oldala. De van még tovább is. Az államhatalom a numerus clausus ellenértéke fejében intenzívebb befolyást biztosít magának a gyárak belső életébe, ami újra csak mint árszabályozó momentum fog jelentkezni, ezúttal változatosság kedvéért, lefelé. Ez az érem harmadik oldala. Három oldalú érem! Helyet kaphatna a Barnum-cirkusz ritkaság osztályában!
„Miért ne avatkozhassék be az államhatalom, okosan mérlegelvén az illető termelési ág helyzetét és fejlődési lehetőségeit, miért ne szabályozhassa a fejlődés útját? Miért bízza az egészet a magánkezdésre, melyet igen gyakran egy ember szeszélye, belátásnélkülisége, erőszakossága meddővé tehet?” — kérdi Fenyő. Hát lehet-e a mérleget azokra hagyni, akik csak hatáskörük kiterjesztését, hatalmuk növelését várhatják a termelést korlátozó intézkedésektől? És vigyáz-e majd az új szerephez jutott bürokrácia arra, hogy a szorosan vett állami ellenőrzés erecskéjét ne nyelje el az állami gazdálkodás szélesen hömpölygő folyama? Ezt nem tételezhetjük fel a világ egyetlen bürokráciájáról sem. De legkevésbé a mienktől, amely hosszú évtizedeken át egészen más viszonyok között nőtt fel, egészen más légkörben dolgozott. Legyünk tisztában azzal, hogy a hivatalnoki karnak sok éven át tartó átképzése vagy kicserélése nélkül a feladat nem volna megoldható, még akkor sem, ha az intervencionisták által kigondolt megoldási módnak másféle elháríthatatlan akadályai nem volnának.
De áttérek a Fenyő által érintett tőke kérdésére. Kérdezem: olyan nagy-e a mifelénk irányuló külföldi tőkeáramlás, hogy szükség volna eléje gátat állítani? És akkora-e a belföldi tőke ereje, az ipari alapítások felé való gravitálása, hogy rendkívüli eszközökkel kellene megvédenünk ellene megépített iparunkat? Olyan kedvező-e az ipar körüli atmoszféra, vagy az ipar tevékenységéből kinéző haszon, hogy túlzott iparalapítási politikára csábíthatná a vállalkozókedvet? Vagy gondolja-e Fenyő, hogy a saját érdekében kell visszatartanunk az ipari alapításoktól a tőkét, hogy úgy a külföldi, mint a belföldi tőke gyámkodásunk nélkül, mert nincs meg a magához való esze és nem tudja magától megítélni, hol a határ, melyet csak a saját vesztére léphet át? Gondolja-e Fenyő, hogy némely elhibázott és egyes ipari üzemekre kényelmetlen ipari alakulatok miatt célszerű felidézni az olyan elemeket, melyeket azután ugyancsak nehéz lesz újra visszakergetnünk a maga semmiségébe?
Az új alapítások többnyire modernebb felszerelést és tökéletesebb organizációt hoznak, ami végeredményben fejlődést és olcsóbbodást jelent. Minden komolyabb új alapítás ösztönzés a meglévő üzemek részére új eljárások meghonosítására és a gyártás tökéletesítésére. Az új alapítások új munkalehetőségeket biztosítanak egy sereg installátor részére és sokszor új tehetségek kibontakozásait jelentik. Megokolt-e, hogy ezt a fejlődési folyamatot retrográd intézkedésekkel megakasszuk, az egészséges versenyt policiális intézkedésekkel gúzsbakössük, amikor az államnak kivételes esetekben valóban elég áll rendelkezésére az igazán fölösleges új ipari alapítások megnehezítésére? Ami pedig a racionalizálást illeti, nem jobb-e, ha a racionalizálást a szabad verseny teremti meg, mint az állami kényszer?
A külföldi példákra való hivatkozást nem fogadhatom el helytállónak. Kikapcsolom mindjárt Oroszországot és Németországot, amelyek után bizonyára Fenyő sem akar indulni. De ki kell kapcsolnom Amerikát is, melynek vakmerő, veszedelmes kockázását remegve nézi az egész világ is, amelynek esete újra csak azt fogja bizonyítani, hogy a leghatalmasabb kormányok sem cselekedhetnek büntetlenül a gazdasági élet mechanizmusa ellen. Az állami intervencionizmus, a zűrzavaros helyzet folytán, többé-kevésbé minden európai országban megnő. De Oroszországot és talán Németországot figyelmen kívül hagyva, sehol sem üti meg a Fenyő által elfogadott mértéket. Még Ausztria is, ahol ezen a téren a legmesszebb mentek, egyelőre beérte azzal, hogy bizonyos helyeken és bizonyos szakmákban, bizonyos ideig a kisiparban és a kiskereskedelemben nem engedi meg az új alapításokat. A nagy ipari alapítások korlátozására vonatkozó tervek eddig ott még nem lépték át a magántervezgetés határát és ezekben az elgondolásokban is csak egészen kivételes esetekre akarnak provídeálni. Olaszországban már évek óta megvannak a korporációk, de a pártállam ott csak most lépett a politikától szaturált, állami kapitalizmusnak elkeresztelt, kötött gazdálkodás útjára. Olyan kísérlet ez, mely csak egészen különös viszonyok mellett hajtható végre és melynek sikere több, mint kétséges.
Mint aféle régimódi, konzervatív ember, nem tágíthatok attól a felfogástól, hogy az intervencionizmus csak politikai és szociális okokból erősített, háborús utórezgés. Az állami intervencionizmus valójában az állami tervgazdálkodás kvártélycsinálója, amely tervgazdálkodás eddig mindenütt kudarcba fulladt. Kérdem: ennek legyünk szószólói? Az ilyen homályos, ki nem próbált rendszer kedvéért tagadjuk meg azokat az elveket, amelyek a 18. és 19. században a civilizáció gazdasági alapjául szolgáltak? Az állami intervencionizmus kiszélesítését propagáljuk akkor, amikor annyi, a termeléstől távol álló tényező fáradozik ezen? Amikor a numerus clausus eszméjének termeléséhez közel álló hívei maguk sem merik ennek gondolatát végiggondolni és menten elnémulnak, mihelyt az a kérdés vetődik fel, hogy milyen formában, milyen mértékig és milyen módozatok mellett vállalhatja a termelés a pillanatnyi előnyök formájában jelentkező újabb súlyos terhet?
Én is szószólója vagyok a tervgazdaságnak és elfogadom az intervencionizmust. De tervgazdaság alatt én azt értem, hogy minden vállalkozó vagy iparos maga állapíthassa meg üzemének tervgazdaságát úgy, hogy ebbe külső tényezők ne szóljanak bele, amire nincs szükség, mert a magántervgazdaságnak zavartalan keresztülvitele adja a leghelyesebb és jól működő közgazdaságot. Én híve vagyok az intervencionizmusnak, de csak az olyannak, amely nem fosztja meg az iparost attól, hogy saját maga interveniáljon a maga dolgában és maga legyen az úr a maga portáján.
Az ipari numerus clausus mint bizonytalansági koefficiens lebegne egész gazdasági életünk fölött. Súlyát nemcsak az új gyáralapítások iránt érdeklődők éreznék meg; erősen nyomná meglévő iparvállalatainkat is. A Honi Ipar minden egyes száma igazolja, hogy iparvállalataink a létért folytatott hősies küzdelemben, nyomon követve a fogyasztópiac folytonos változását, egyre-másra áttérnek üzemükbe beilleszthető, de eredeti gyártási körüktől egészen távol eső új iparcikkek előállítására. Hová jutnánk, ha az ipari numerus clausus folytán akadályozva volnának ebbeli törekvéseikben, folytonosan beleütköznének a zárt iparágak ércfalába? Nem volna-e ez a céhrendszer teljes átültetése a gyáriparba, az invenció teljes kirekesztése nagyiparunkból, az életlehetőség teljes megvonása éppen azoktól, akik igyekvésük és életrevalóságuk révén a legjobban megérdemlik, hogy talpon maradjanak.
A „védett földbirtok” és a „védett iparágak” országa lennénk, de ez a védettség nem mutatná meg a boldogulás útját. Az ipar azonban úgy szerepelne, mintha újabb nemzeti ajándékhoz jutott volna...
Hagyjuk azt a sokféleképpen magyarázott szót: liberalizmus. Nem az a kérdés: állami intervencionizmus vagy liberalizmus, hanem állami intervencionizmus vagy gazdasági szabadság; állami intervencionizmus vagy cselekvési szabadság; bürokratikus gyámkodás vagy önrendelkezési jog, zöld asztalnál kigondolt sablon vagy egyéni iniciatíva, légüres térben való mumifikált elhelyezkedés vagy az erők szabad mérkőzése. Hogy ez mind vieux jeu („ósdi, idejétmúlt”), utópia? Nem hiszem. Nem szabad elhinnem. Az állami intervencionizmus nem lehet végleges, mert a gazdasági élet az örök emberi alaptörvényébe ütközik. Ennek a kóros állapotnak fennmaradásáért, kimélyüléséért, továbbharapódzásáért küzdenünk bűn, sőt ami még ennél is több: hiba. Küzdhetnek érte az elméleti tudósok, küzdhet érte a bürokrácia, de nem szabad érte lándzsát törni az iparosnak. Hogy is mondta Pétain 1916-ban: „Verdun erődövét tartani kell, még akkor is, ha nem lehet!” Az iparosnak nem szabad a gazdasági élet erődövét kiüríteni még akkor sem, ha ennek nagy része már nem az ő kezében van. Kár, hogy az állami intervencionizmus csábítása a nagyipar vezetői közül is megejt egyeseket. Pedig nemcsak a mára kellene gondolniok, hanem a holnapra is és ha az ipari numerus claususról van szó, nem volna szabad elfelejteniök, hogy annak ára, igen nagy ára van; hogy ők maguk a gazdasági szabadság termőföldjéből nőttek ki és csak abból meríthetnek továbbra is erőt. És ha a numerus claususból fakadó pillanatnyi előny csábítaná őket, akkor jusson eszükbe a spanyol közmondás, mely szerint: sokan mennek gyapjúért és nyírva jönnek haza.
