Az iparszabadság kifejlődése

— A céhek és a fiziokratizmus. —

Ha az emberiség gazdasági életét vizsgáljuk, s kutatunk ama nyomok után, melyek a mai hatalmas ipar fejlődésének elsődleges stádiumait mutatják elénk, lehetetlen, hogy szemünkbe ne tűnjék az a sok mindenféle megszorítás, mely az iparral foglalkozó egyéneket a céhek keretén belül korlátozta.

Az emberiség első gazdasági tevékenysége az őstermelésben: a vadászat, halászat és állattenyésztésben, valamint a földművelésben nyilatkozik meg; de ez utóbbi, legyen bár oly extensiv is, már bizonyos eszközök, eke, borona, ásó stb. használatát tételezi fel, mely ipar nélkül elő nem állítható. De nemcsak a földművelés, hanem az ember ruházata és védelmi eszközei, fegyverei is szükségessé teszik már abban a régi időben az ipart, s minél inkább emelkedik a fejlődés fokain az emberiség, annál jobban van szüksége az őt ruházattal, fegyverrel, házi eszközökkel ellátó iparos osztályra.

A középkor általánosságában a hűbériség kora volt. A jobbágyság, mely a földet művelte, az úrtól függött teljesen, és az iparos is, ki csakis ura számára dolgozott, ennek udvarában talált védelmet s kapott a védelem mellett lakást, ellátást és ruházatot.

Ha egy pillantást vetünk a középkor iparára, észrevesszük rögtön a különbséget az akkori s a mai ipar között: amannak tere az úr birtokán, illetőleg az egyházi személyek, vagy kolostorok udvaraiban, avagy a városok fejlődésével a városokban van, emez pedig nem tesz különbséget város és falu között. Amaz eleinte teljesen házi, később kis-, emez pedig többnyire nagyipar.

Amint fejlődött az emberiség eszmevilága s tágult látköre, s a hogy a röghöz kötött vágyott a szabadság után, úgy találjuk az ipar történelmében is azokat a momentumokat, amelyek a fokozatos fejlődés phasisait mutatják elénk.

A szolgaság nem nagyon ízlik senkinek, pedig talán a védelmet és megélhetést biztosítja számára: a középkor iparosa is nagyobbrészt óhajtott megszabadulni az úri udvarból s a függéstől, és vágyott a városba. A város, amely őt vonta, csalogatta, hogy ott saját ura lehet, kőfallal van körülvéve, s így szintén megvédi személyét; a város ismertető jellegzetessége, a vásár pedig biztosítja magának és családjának a kenyeret. Azonban ő az úri hatóság alatt állott.

S miután az úr a védelem fejében ingyen munkát kapott tőle, nem szívesen bocsátotta el kézműveseit. — Később, egy évenkénti csekély pénzösszeg fizetésének magukra vállalása mellett, vagy pedig szökés útján az úri hatóság alá tartozó kézművesek nagyrésze megszabadul a függőségtől, amelyben urával szemben állt. Ugyanis, ha ura engedelme nélkül távozott a városba valamely iparos és ott maradt egy évig és egy napig, a nélkül, hogy megszökése miatt ura keresetet indított volna ellene, szabaddá lett, mert a fennálló jog szerint a kereset elévült. Így tartott a városba való bevándorlás folytonosan.

A középkori város lakosságának egy részét tehát az iparos elem képezte, amely nem volt sem úri leszármazású, sem a papsághoz nem tartozott, de nem volt földművelő paraszt-osztály,¹ sem pedig a földesúri birtokokat vezető hivatalnok. A két utóbbi, mint nem szabad társadalmi osztály, tekintetbe sem jött: a világi és egyházi urak alkották a tulajdonképpeni rendeket, de mellettök nemsokára helyet kér a kézművesek osztálya, az iparos is magának.

De az egyházi rendnek is volt oka iparosait felszabadítani. Nem ugyan emberszeretetből, hisz a XII—XIII. század erről nem nagyon tudott még, s a XVIII. század természetjogi filozófusai rosszul gondolkoztak, amidőn az iparos-osztály szabaddá tételét az emberszeretetre és az egyenlő jogok és kötelességek elvére vitték vissza: ez tisztán azért történt, mert az egyházi rend számára dolgozó s a püspök városi udvarában vagy a kolostorok birtokán tartózkodó iparos-osztálynak a munka fejében élelmet, ellátást kellett adni, s védeni az idegen, akárminőfajta támadás ellen. Az előállított munka értéke pedig legtöbbször nem fedezte az iparosra fordított kiadást, s így előnyösebb volt őt szabadon bocsátani, mert ha iparcikkekre szükség volt, a városi vásár termékei mindenkor szolgálatra állottak, ha bár pénzért is; de ennek fejében elesett a fentebb említett sokfajta költség és kiadás.

Így már a XII. század végén a városban három szabad rendet találunk: az egyházi és világi úri rendet és a szabad iparosok osztályát, magvát a későbbi, nagy szerepre jutott városi polgárságnak.

Ez iparosok azonban, bár szabadok voltak, addig nem jutottak semminemű szerepre, míg testületekké nem tömörültek. S miután a városi világi úri rend, a patricius-osztály az ipar feletti felügyeletet, a ma úgynevezett iparrendőrséget, magához ragadta, s miután ez az ipar szabadságát természetszerűleg korlátozta: az iparűző lakosság ettől megszabadulni óhajt, s testületi tömörülés, a céhek megalkotása által kívánja iparának szabadságát biztosítani.

Ez volt, a mint a berlini egyetem nagyhírű tanárának, Schmoller Gusztávnak ez irányban tett vizsgálatai beigazolják: a harmadik rendnek tekintélyszerzés és szerepre juttatása a városi életben, — ez volt a céhek keletkezésének főoka.

A céh önként követelhette, hogy mindaz, aki valamely ipari termék előállításával foglalkozott, az iparágakat külön-külön felőlelő, vagy a rokon iparágakat egyesítő céheknek eo ipso tagjává legyen. De miután a harmadik rendnek szerepre juttatása s tekintélyszerzés a céh főcélja, tehát tagjai felett legfőbb felügyelő testületté válik, s mint ilyen, megkövetelheti, hogy az, aki belép, valósággal gyakorolja is mesterségét. A céh nem engedheti meg, hogy a rajta kívül állók, a városi vásáron az előállított munkáikat eladhassák.

Aki a céh tagja akar lenni, annak magát bizonyos feltételeknek kell alávetnie: becsületes származás, tisztességes élet, jó hír, a polgárjog tulajdona s bizonyos vagyon birtoka ezek a feltételek; aki ezeket ki tudja mutatni, annak felvétele bizonyos formalitások mellett megtörténik, mivel a céheknek eleinte, éppen kitűzött céljokból kifolyólag, érdekükben állott, ha minél nagyobb számú testületekként jelennek meg. A céhben való tagság joga nem örökölhető. A legények és tanoncok a mester háztartásának tagjai és mint ilyenek, természetesen a házi fenyítéknek is alá vannak vetve, de ki nem zsákmányolhatók abban az értelemben, hogy pl. a mester önkényesen megállapított s csekély munkabér mellett hosszú időn át dolgoztathassa őket, mert a céh szabja meg úgy a munkaidőt, mint a díjazást is. De a mester is kötelezve van, hogy pl. a nyers anyag olcsó áron való beszerzésének helyét, amelyet ő fedezett fel, a többi mesterekkel tudassa, s a tisztességes verseny hátrányára szolgáló esetleges hamis hírek költése szigorú büntetés alá esett.

Mindezekből csak azt láthatjuk, hogy a céhek első alakulásának célja nem, mint a mai nagyiparnak, a minél előbb való meggazdagodás és vagyonszerzés volt, hanem a tömörülés és a városi közéletben a harmadik rendnek szerephez juttatása mellett az, a mi nélkül a tekintély megszerzése igen kétséges: becsületes, jó munka által, tisztességesen megélni.

Hogy a fentebb vázolt megszorítások, melyek a mai, szabad iparban helyet nem foglalnak, tűrhetők voltak az egyesre, kinek minden lépését, minden tettét egy-egy, a céhtől felállított szabály vagy parancs korlátozta, — azon nem kell megütköznünk. Vagy általánosságban tűrhetetlen-e a szubordináció a katonára, aki tudja, hogy nem az egyes, de az összes javára szolgál az?

Ez a szinte romantikus mázzal bevont ipari alkotmány azonban nem élt tovább, mint körülbelül egy évszázadot. A XV. század közepe táján lép a céhalkotmány virágzása korába és a XVI. század második felében már hanyatlásnak indul.

De ez máskép nem is történhetett. A hol a nemes cél felé való törekvés alapja megváltozik, a hol az összes érdek helyett az egyéni önzés lép előtérbe, a hol a tisztességes megélhetés célját a minél előbb való, rohamos meggazdagodás szorítja ki, ott nem is lehet az intézményeknek hosszú ideig fennmaradniok. Ez történt a céheknél!

A testületi szellem privilégiummá alacsonyult, mely a céhtagok gazdasági jóvoltának biztosítására szolgált; az előbb közhasznú intézmény, most magánjogivá vált; a céh előbb kényszert állított a belépésre, hogy virágzóvá tegye az ipart, később kényszerítő feltételeket, melyeket nem mindenki teljesíthetett, csak azért, hogy kevés tagja legyen a céhnek, s így a konkurencia ne fenyegesse az egyesek keresetét. A patriarchális szokások ceremóniákká válnak, a kenyéririgység a céhen belül tág teret talál. A céhek mindinkább zárt számú testületekké lesznek, melyek a tagok felvételét mindennemű nevetséges feltételekkel nehézítik meg,² s hogy a következő generáció ne tölthesse valahogy be a céheket, a legények és tanoncok kiképeztetéséért díjakat követeltek, melyek néha igen magas összeget értek el, s a mestermű, a „remek”, behozatala, a tanoncidő kiterjesztése, a legénynek vándorlásra való kényszerítése stb. a legnagyobb ellentéte lett az előbbi társadalmi organizációnak. Lassanként kialakul az úgynevezett állandó segédosztály, mely nem tud sehogy sem mesterré lenni, s így alakul meg az ezek társulása, amely egyik idősebb tag (a német céheknél „Altgeselle”) vezetése alatt áll: a céhek elfajulása s visszaélései így hozzák létre az ipari munkásosztály kiképződését, annak az ipari munkásnak, amelynek épp úgy, mint korunkban, nem lebeghet szemei előtt az a jövő, amelyben ő is mester, ő is gyáros lehet.

Ez vezet az első munkabeszüntetésekhez is. Németország területén, Mainz városban már 1423-ban van az első strike, midőn a segédek szüntetik be a munkát, nem akarván a csekély bérért a kiterjesztett munkaidőben dolgozni.

A fennebb elősorolt körülményekből önként következik, hogy az államhatalom, mely a hűbéres uralomtól mindinkább megszabadult, intézkedéseket adott ki a céhipar visszaéléseinek korlátozására. Azonban ezen intézkedések csak kísérletek maradtak, mert a törvényt vagy nem hajtották végre, vagy az államok rossz pénzügyi viszonyai megengedték, hogy a törvény hatálya alól egyes céhek bizonyos pénzösszeg lefizetése mellett magukat megváltsák. Csak a XVII. század második felében tétetett az első jelentékeny lépés az iparszabadság felé, a nemzetgazdaságtan történetében oly sajátságos helyzetet elfoglaló merkantilizmus, s annak Franciaországban főképviselője Colbert Jean Baptist (született 1619. Rheimsban), XIV. Lajos királynak 1661—1683 közötti minisztere által; a mennyiben Colbert az ipari élet céljaira kidolgozott szabályzatai között a céhek részére is adott ki korlátozó rendeleteket.

De mivel a merkantilizmusnak főcélja az ország ércpénzkészletét növelni, s ezt főleg a külkereskedelem útján vélte elérhetőnek, s mivel maga Colbert pénzügyminiszter volt, reformjai főkép abból indultak ki, hogy minél több adóforrást nyisson meg az állam számára. Az ipar terén kezdeményezett újításai a céhrendszer megszüntetésére nem is gondolnak: ő előtte a céhalkotmány, mint öröktől fogva álló szerepelt, annak felfüggesztése szerinte roppant merész reform lett volna, és mivel e rendszert az ipar előhaladására ő szükségesnek tartotta, reformja csak a céhekre vonatkozó eddigi rendeletek módosítására szorítkozott. Hogy a visszaéléseknek gátat vessen, 1673—74-ben módosítja a céhek statútumait és három iparfelügyelői állást szervez, s módot keres, hogy a céhek az állam számára adót és illetékeket fizessenek.

Miután azonban Colbert ily lanyhán bánt el a céhekkel, azok igyekeznek magukat a nekik nem tetsző állami protektorátus alól megszabadítani. XIV. Lajos sok-sok háborúja s a francia uralkodók pazar udvartartása rengeteg pénzt kívánt az alattvalóktól, az okos iparpolitika elmaradt, s pénzügyi politikává lett, de amely eredményeiben semmi helyeselhetőt nem mutat fel.

A céheknek megengedtetett, hogy egy bizonyos pénzösszeg lefizetése mellett magukat az ellenőrző és felügyelő hivatalnokok vizsgálataitól megváltsák, és így ismét bekövetkezett a régi visszaélések egész sorozata, amelyet a céhek, mint teljhatalmú testületek addig is gyakoroltak. De e mellett más baj is támadt. Amidőn Colbert 1683-ban lehúnyta szemeit, utóda az ő halálos ellensége, Louvois lett, ki a Colbert által felállított, s pusztán a termelés feletti felügyelettel megbízott inspektorok számát tetemesen megnövelte. 1684. július 27-én kiadott Arrét-ja szerint ez inspektorok megbízattak, hogy kerületük minden vásárán a helyi hivatalnokok kíséretében megjelenjenek, s az ipari termékek vizsgálatát úgy a minőség, mint az alak tekintetében személyesen foganatosítsák, s a kiszabandó büntetést állapítsák meg. Ez inspektorok száma csakhamar egész légió lett, amely, úgy látszik, csak azért volt teremtve, hogy a termelést haszontalan illetékekkel terhelje, valamint, hogy azt az elavult szabályok között tartsa össze, holott a szükséglet teljesen új rendelkezéseket követelt.³

Mindezekből nem nehéz belátni, hogy a merkantilizmus nem hozta meg az iparszabadságot, és míg Colbert csak a céheket nem törölte el, de működésüket nem nagyon korlátozta, addig utóda, Louvois, az ipar szabad gyakorlását mindennemű megszorításokkal annyira megnehezítette, hogy a Colbert utáni merkantilizmus ellen csakhamar erős visszahatás állott be, amely különösen az iparszabadságot meghozó új iskola, a fiziokratizmus tanaiban nyilatkozott meg.

A fiziokratizmus, mely a XV. Lajos háziorvosa, Quesnay Ferenc (1694—1774) tanai alapján lett a gazdasági élet felől vizsgálódók iskolájává, teljes ellentétben állott az előbbi merkantilista rendszerrel.

A fiziokratizmus, mint tan, népszerű filozófiai nézetekkel van telve, mely az egyes individualitását becsüli magasra és a természetnek óhajt mindenben szabad folyást engedni. A társadalmi élet berendezésének az isten által adott renden (ordre naturel) kell megnyugodnia; mindenkinek joga van az élet által adott természetes élvezetekkel élni, de élvezetet csak az szerezhet, aki dolgozik, következőleg senkit sem szabad munkájában megakadályozni. Ez a munkára való jog „droit de travailler” azonban nem a francia forradalom „droit au travail”-ja, mert ez utóbbi a proletariatus sokat idézett mottója: jog a munkára, de nem elég csak munkát keresni, hanem munkát is kell adni.⁴ — Hogy ne zavartassék senki munkájában, arra az államnak kötelessége felügyelni. De míg a fiziokraták a legtöbb hasznot hajtó foglalkozást a földművelésben keresik, ellentétben a merkantilizmussal, addig másfelől a munka szabadságát s a magántulajdon biztonságát követelik az államtól. A sokszor emlegetett „laisser faire, laisser passer”, szolgált a fiziokraták jelszavául, a szabad verseny, vagyis a többi foglalkozásoknak a földműveléssel szemben pártfogásban való részesítése ellen. A fiziokraták a népoktatás és jogszolgáltatás terén is több üdvös reformot sürgettek, de a hely szűke nem engedi meg, hogy tanaiknak bővebb fejtegetésébe bocsátkozzunk, mi itt főleg az ipar szempontjából vesszük a fiziokratizmust bírálat alá.

Tudjuk, hogy a fiziokraták tanai szerint egyedüli hasznot hajtó foglalkozás a földművelés volt. „Minden akármely más eszközök között, mely a vagyonszerzés céljaira szolgál — mondja Quesnay — nincs egy sem, mely az embernek jobb, jutalmazóbb, kellemesebb, illőbb és a szabad emberhez méltóbb lenne, mint a földművelés”,⁵ — és a jelszó: „L'agriculture est la source de toutes les richesses de l'Etat, et de celles de tous les citoyens”, vagyis a földművelés az állam minden gazdagságának és minden polgár vagyonosodásának forrása.

Maga ez az állítás túlzott, amidőn az ipart és kereskedelmet, mint hasznot nem hajtó foglalkozásokat tekinti, s e két gazdasági osztály működésében mást nem lát, mint, hogy a kereskedelem az árukat egyik helyről a másikra juttatja, az ipar pedig csupán a tárgyak alakját változtatja meg. Az ipart és kereskedelmet a fiziokratizmus ki is zárja a produktív foglalkozások köréből, amidőn „classe stérile”-nek nevezi őket. Nem ugyan azért, mintha teljes mértékben értéktelen volna, a mit ez osztályok szolgáltatnak, de mert az általuk létrehozott értéktöbblet a munka ideje alatt elfogyasztott tápszerek költségei által rendesen felemésztődik, s így, ha az ipar által előállított áru értéke az előállítása alatt a munkások által elfogyasztott táplálék árát nem haladja felül — mint a fiziokraták állítják — a hogy ez legtöbbnyire történik, a nemzeti vagyon értékszaporodásáról szó sem lehet. Az ipar és kereskedelem által bekövetkezhetik ugyan vagyonszaporodás, de ez csak „additio”, összeadás útján való szaporodása a gazdagságnak, míg a földművelés megsokszorozza (multiplication) a nemzeti vagyont s maga a föld pedig teremti a vagyont (création vagy génération).⁶ — Az iparos és kereskedő osztály tehát nem tarthat másra számot, mint az áru előállítása, illetve más helyre szállítása folytán felmerült költségek megtérítésére; ha ennél többet kap, akkor nyer a fáradságán, a mi azonban csakis a más, produktív osztályok megkárosításával történhetik, illetőleg, ha a szabad verseny helyébe az állam által adott monopóliumok, privilégiumok lépnek a kereskedelem és ipar meg nem érdemlett támogatásával.

Talán feltűnő s a fiziokratizmus eddig vázolt tanaiból, melyek a kereskedelem és az ipar produktivitását kétségbe vonják, nem is önként következő sajátosságnak látszik az első pillanatban az, hogy éppen ez a gazdasági rendszer lépett fel az ipari termelés szabadsága érdekében s keresztül vitte a szabad ipar behozatalát.

Azonban meg kell jegyeznünk, hogy a fiziokraták hangsúlyozzák, miszerint az állam és a belföldi ipar egymáshozi viszonyában tiszta, szabad s korlátokkal meg nem békózott versenynek kell uralkodnia. S mint a legnagyobb fiziokrata, Turgot, magát kifejezte: „Én nem ismerek más eszközt valamely ipar felvirágoztatására, mint a legnagyobb szabadságot s a megszabadítást mindazon adóktól, amelyek a kincstár félreértett érdekeit az árukra vonatkozólag túlságosan megsokszorozták”.⁷ De még előbb, Gournay is az iparos céhek ellen fordul, amelyekre vonatkozólag javasolja, hogy felfüggesztendők és szabad egyesületekké alakítandók, melyeknek tagjait korlátlan ki- és belépési jog illesse meg. Mert a céhek éppen úgy, mint a gyárak felett felvigyázó hatóságok, az azokkal egybekötött illetékek és monopol-jogok által csak az előállított munka megdrágításához vezetnek és kisebbítik a külföldi, független iparral való versenyképességet. A céhek felfüggesztésének főakadálya éppen a céhek sok adóssága, s ezért Gournay egy gondosan kidolgozott törlési tervet hozott javaslatba, mely a későbbi, Turgot-féle reformoknak alapjául szolgált. Különben Gournay a gyári inspektorokat meg akarta hagyni állásukban, csakhogy szerepüket nem az eddigiben látta, hanem hogy az iparosoknak tanácsokkal szolgáljanak, s mint vándortanítók működjenek.⁸

Aki a céhek felfüggesztését s ezzel együtt a régi, százados előítéletek lerontását keresztülvitte, — bár merész újításai nem éltek hosszú időt, — az Turgot Anne-Robert-Jacques (1727—1781)⁹, XVI. Lajos francia király minisztere volt. Az ő működése megérdemli, hogy életével, ha csak röviden is, foglalkozzunk.

Turgot eleinte a papi pályán működött, de csakhamar elhagyta azt, eddig ismeretlen, illetőleg nem eléggé megvilágított okokból, hogy az állami közigazgatásnak szentelje magát. 1753-ban „Maître des Requêtes”-té neveztetett ki s kényelmes állásában rendelkezésére álló szabad idejét arra használta fel, hogy a készülő nagy „Encyklopaedia” számára filozófiai cikkeket írt. Majd összeköttetései s ismeretsége a fiziokratákkal, Quesnay-vel és Gournay-vel alkalmul szolgált, hogy a fiziokrata-tanokkal bővebben is megismerkedjék; de még inkább rábírta őt annak belátására, hogy Franciaország gazdasági élete nagy reformokra szorult rá, az a körülmény, hogy 1761-ben Limoges-ba intendáns-sá [megfelel a későbbi praefectusnak (préfét)] neveztetett ki, s ez állásában közvetlen-közelről szemlélhette a nagy adók alatt nyögő nép nyomorát. Amidőn 1764-ben egy, a gabonakereskedés felől intézkedő edictum adatott ki, mely azonban nem volt kielégítő senkire sem, Turgot hét levélben adott nézeteinek kifejezést, amelyet Terray-hez, a pénzügyek „generalcontrolleur”-jéhez intézett. De a gabonakereskedés szabadsága még sem lett helyreállítva.

Turgot azonban folyvást dolgozott, s bár hivatalos elfoglaltsága sok idejét elvette, igen sok, a fiziokraták nézeteit legjobban kitüntető munkát hozott ez időben a nyilvánosság elé. Ő elfogadja a Quesnay és Gournay fődogmáit, ő is szól a „classe stérile”-ről, de e műveiben nem oly sok helyen nyilatkozik sértőleg az iparos- és kereskedő-osztályról, s kifejti saját subjectiv nézeteit is, amelyek „az iskolai traditio ellenében bizonyos következetlenséget reprezentálnak”.¹⁰ — E közben XV. Lajos meghalt és 1774-ben húsz éves unokája, XVI. Lajos néven lép a trónra. A Maurepas elnöklete alatti minisztériumban helyet foglalt Turgot is, mint tengerészeti miniszter, de ez állását már öt hét múlva a pénzügyi tárcával cseréli fel. Ez állásában fődolga volt Franciaország zilált anyagi viszonyain javítani s a gabonakereskedés szabadságát először is helyreállította, s bár ez az azon időbeli óriási kenyérdrágaságból kifolyólag lázadáshoz vezetett, sikerült a lázadás idejére hadügyminiszterré kinevezett Turgotnak a felkelést leverni, s az edictumnak teljes érvényt szerezni.

Mint tudjuk, a Colbert utáni merkantilizmus az iparrendőrség felállításával, illetve roppant mértékben való kiterjesztésével a tervezett csekély iparszabadságot is elnyomta. Turgot, mint miniszter, már 1775. áprilisában megszünteti az ipar felett gyámkodó rendőrséget, s az 1776-ik év februárjában kiadott edictumával jogilag is eltörli azt. De emez „Édit du Roi portant suppression des jurandes (Donné à Versailles au mois de février 1776., registré le 12 mars en lit de justice)” az ipar történetében már azért is az első helyet foglalja el, mivel, mint címe is mutatja, a céhek felfüggesztését ez vitte keresztül.¹¹

Tudnunk kell, hogy a francia edictumok bevezetéssel voltak ellátva, melyben a király az edictum kiadására vezető okokat vázolja. Azonban Turgot ez edictumok bevezetését is saját tanai hirdetésére használja fel s a céhek felfüggesztéséről szóló edictumban (ez a negyedik edictum az 1776. év elején kiadott hat reformedictum között) erős kritika alá veszi az előbbi királyok uralkodását. A mint kifejti: „Dieu, en donnant à l'homme des besoins, en lui rendant nécessaire la ressource du travail, a fait du droit de travailler la propriété de tout homme et cette propriété est la première, la plus sacrée et la plus imprescriptible de toutes”, vagyis: „Az isten, amidőn megteremtette az emberi szükségleteket, s mikor számára szükségessé tette a munkát, akkor a munkálkodásra való jogot is minden ember tulajdonává tette; és ez a tulajdon a legelső, a legszentebb és a legelavulhatatlanabb valamennyi tulajdona között”.

A 24 fejezetből álló edictum¹² alapelve, hogy csak a nyilvánosság képezheti a csalás elleni óvószert, ez okból az iparágak gyakorlása mindenkinek rendelkezésére áll, s nemcsak a honosoknak, de a külföldieknek is (1. §). — Azonban minden iparos és kereskedő tartozik (kivéve a nagykereskedőket) nevét, iparágát és lakását a Lieutenant général de police-nál bejelenteni (2. §). — Minden mester tartozik tanoncairól és legényeiről kimutatást készíteni és a hatóság kívánatára rendelkezésére bocsátani (3. §). — Az edictum alapelve: a céhek felfüggesztése és az ipar szabad gyakorlata csak a következő esetekben nem érvényesül: gyógyszerek elárusítása csakis gyógyszerészek által történhetik (8. §) s a nyomdászok, ötvösök és a parókakészítők céhe nem töröltetik el (4. és 5. §). — Miután a nép élelmezésére egyes iparágak igen fontosak, a pékek és mészárosok nem oszlathatják fel üzletüket, csak ha egy évvel előbb e szándékukat a közönség és a hatóság tudomására hozzák (6. §). — Bizonyos iparosok, mint az aranyművesek és az ócskások az orgazdaság megakadályozása s az ellenőrzés szempontjából lajstromot kötelesek azok nevéről vezetni, akiknél áruikat bevásárolták (7. §). — Az életveszéllyel összekötött iparágak továbbra is a rendőrség felügyelete alatt állanak (9. §). — A céhmestereknek szigorúan megtiltatik, hogy eddigi széles körű hatalmukkal éljenek (13. §). — A 10. § az iparosok és a hatóság egymás közötti érintkezésénél egy közvetítő hivatalt állít fel, melynek tagjai a kereskedőkből választatnak. — A többi fejezetek a céhek adósságainak törlesztési módját határozzák meg, Gournay már említett tervezete alapján. Az utolsó paragrafus kimondja, hogy ez edictum további intézkedésig csakis Párizs területén bír hatálylyal.

Egy pillantást kell csak vetnünk az edictumra, s beláthatjuk, mily liberális gondolkozásra vall Turgot intézkedése. Az ipari alkotmánynak, eddigi berendezésével, céhjeivel buknia kell, mert a szabad munkát, mely mindenkinek a természettől adott tulajdona, megakadályozza.

És XVI. Lajost megnyerte Turgot a fiziokrata eszméknek, de a parlament, mely nagyobb részben antifiziokratákból s Turgot személyes ellenségeiből állott, nem akarta az edictumot magáévá tenni és az ország hiteles törvényei közé beiktatni. Azonban a király, hogy ezt keresztülvihesse, s mivel a plenáris üléssel ez nem történhetett meg, egybehívta az úgynevezett „lit de justice”-t, amelyen, bár Seguier hevesen megtámadta az edictum merész újítását, az registráltatott.

Hanem Turgot reformjaival nem volt a többség megelégedve. Az ipart a legtöbb ember csak úgy gondolta virágzónak, ha az a céhek kebelén belül megy végbe. S a céheknek Párizs területén való felfüggesztése a megcsontosodott nézetek hajótörésével volt egyenlő; jól látta mindenki, hogy a hat edictumra még újabb hat, vagy több is következik, mely a gazdasági élet teljes átalakulását fogja eredményezni. Az emberek pedig mindenkor konzervatívok, abban az értelemben hogy nehezen szokják meg az újat, s annál nagyobb lesz az újítások és reformok elleni visszahatás, minél inkább gyökeres átalakítást végeznek azok a régi, százados intézményeken.

De a király sem követte Turgot-t az újítások mezején. Amidőn észrevette, hogy Turgot nem képes az állam pénzügyeit teljesen rendbe hozni, reformjai pedig visszatetszést, ellenségeskedést, sőt, ő iránta is alattvalói elhidegülését okozzák, egyszerűen felmenti Turgot-t állásától.

Turgot elbocsátása volt a kibékítő: a céhek barátai ismét uralomra kerülnek és nemsokára a felfüggesztett hat kereskedelmi és 44 iparoscéh visszaállíttatott Párizs területén.

A fiziokrata iskola s különösen a Turgot által az iparszabadság terén kezdeményezett reformok ezzel tönkrementek. Ha nem is éltek ezek soká, mégis tanúskodhatnak arról, hogy már a XVIII. század második felében akadtak felvilágosult államférfiak, akik tiltakoztak az ipar szabadságát békóba verő céhek uralma ellen s ezzel a modern nemzetgazdaságtan tanainak a termelés tekintetében előharcosai voltak.

Ha a merkantilizmus és a fiziokratizmus két főképviselőjét egymással szembeállítjuk, el kell ismernünk, hogy bár különböző módon vélték céljaikat megvalósítani, de az, a kormányzás egységesítésére való közös törekvésük mellett is, több közös vonással bír. Mindketten a szabadabb szellem férfiai, mindketten meg akarják a közéletet az arra ólomsúllyal nehezedő terhektől szabadítani. De Colbert nem gondolt a céhek eltörlésére, mert azokat csekély modifikációval használható intézményeknek találta, amelyek az ipar emelésére alkalmasok, Turgot idejében azonban a céhek hasznavehetetlensége teljesen napfényre került, ő tehát, bár iskolájának szempontjából az ipar jelentősége nagyon csekélyre becsült fogalomként szerepelt, e fölösleges intézményeknek teljes eltörlését vitte keresztül.¹³

Hogy alkotásai nem értek hosszú időt, azt más okok eredményezték: nem tekintett a hagyományra, s a földjáradékról szóló tana merőben egyoldalú. De 15 év mulva, 1791. márciusában, az iparszabadság tekintetében a francia nemzetgyűlés is a Turgot álláspontjára helyezkedett, igazat adván ezzel a legnagyobb fiziokratának.

Kovács Gábor.

Lábjegyzetek

1. Hogy a városokban földművelést ne űztek volna, az ma már tarthatatlan álláspont. Igenis, egy része a város lakosságának földművelő volt, de természetesen a város körülzárt volta s helyzete a mezőgazdaságnak tág teret nem engedett. Lásd különben a városi élet fejlődéséről Gierke: Das deutsche Genossenschaftsrecht. Berlin, 1868. I. köt. 385 lap. ↩

2. Törvénytelen házasságból való leszármazás előbb is felvételi akadály volt, de most a borbély, molnár, törvényszéki szolga, éjjeli őr, vagy juhász stb. atyától való származás is az „ipar tisztaságának” rovására ment. Úgyszintén rögtön elveszti mindaz iparosi becsületét, aki egy macskát agyonüt, vagy egy döglött állatot megérint. ↩

3. V. ö. Dr. Oncken Ágost: Geschichte der Nationalökonomie. I. rész. Leipzig, 1902. 172 oldal. ↩

4. V. ö. Oncken id. műve: 450. lap. ↩

5. Oeuvres de Quesnay par Aug. Oncken. Francfort et Paris 1888. — 345. oldal. ↩

6. Oeuvres de Quesnay: 321., 531., 546. oldal. V. ö. Oncken idézett művével és Cohn Gusztáv: Die franz. Ökonomisten (Grundlegung der Nationalökonomie). Stuttgart, 1885. 102—109. oldal. ↩

7. Lettre à l'Abbé Terray (Oeuvres de Turgot, par M. Eugène Daire. Paris, 1844. I. kötet, 377. oldal. ↩

8. V. ö. Oncken id. műve 304—305. lap. ↩

9. Praxeum-jegyzet: Az eredeti közlésben Turgot halálozási éve „1783”; a Bibliothèque nationale de France névadata szerint 1781-ben halt meg. ↩

10. Dühring: Kritische Geschichte der Nationalökonomie und des Socialismus. II. kiadás. Berlin, 1875. ↩

11. Az edictum teljes szövegével közölve van az Oeuvres de Turgot II. kötete 302. és következő oldalain. ↩

12. Praxeum-jegyzet: Az eredeti közlés 23 fejezetet említ, és a közvetítő hivatalra vonatkozó 10. cikk mellett tévesen a 16. cikket is megjelöli. Az 1776. februári ediktum teljes szövege 24 cikkből áll; a kerületi választott megbízottakról a 10. cikk rendelkezik. ↩

13. V. ö. Henry W. Farnam: Die innere französ. Gewerbepolitik, etc. Leipzig, 1878. ↩