Az ipartörvény-tervezet megvitatására összehívott népes értekezlet majdnem keresztülsiklott a képesítés kérdésén, azon a nagy és a jövő generációk működésére oly fontos elvi kérdésen, melyet röviden az iparszabadság szóval jelezhetünk. Azok a hangok, melyek az ülésen az iparszabadság védelmére keltek, vagy akadémikus érzelemnyilvánítások voltak, mint Szterényi államtitkár kijelentése, aki azt mondotta, hogy ha őt, mint magánembert kérdeznék meg, úgy ő az iparszabadság felé hajlanék, vagy pedig az osztályegoizmus alapján álló enunciációk, mint Hegedüs Loránté, aki az iparszabadság barátja, azonban teljesen rábízza ezt az ügyet a kisiparosságra, melynek viszont nem szabad beavatkoznia, mikor a gyáripar érdekeiről van szó. A többi felszólaló úgyszólván kivétel nélkül ujjongott az iparszabadság azon megszorításának, mely az új törvénytervezetből felénk vigyorog. Nem nagy gondot okozott a jövő, pedig ebben az őstermelő, iparilag fejletlen országban, melyből évente sok ezer ember vándorol ki kereset hiányában oda, hol minden szabad ember szabadon űzhet minden tisztességes foglalkozást, kevésbé szabadna az iparűzést megnehezíteni, mint bárhol, kevésbé szabadna iparos és iparos közé válaszfalat állítani, mint bármely más országban. A kultúrállamok közül csak Németország és Ausztria engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy a többi, a szabadság álláspontján álló állammal ellentétben, ilyen antiliberális kísérletekbe bocsátkozzék és konstatálható, hogy a két ország ezáltal olyan állapotba került, mint a beteg, ki fájdalma csillapítására folyton nagyobb adagokat vesz be a morfiumból. Azokban az államokban már a korlátozásnak a gyáriparra és kereskedelemre való kiterjesztését követelik, ami világos jele annak, hogy a korlátozó intézkedések távolról sem hozták meg a kisiparoselem megnyugtatását és gyarapodását. És most mi, kiknek gyáripara még fejletlen, kereskedelmünk gyenge, erre a lejtőre akarunk rálépni. Nem látják be, hogy a képesítés elvének legnagyobb hibája, hogy hamis reményeket, csalfa illúziókat támaszt a kisiparosokban és hogy a tervezett intézkedések nyomán csak csalódás és pusztulás fog járni.
A kézműipar igazi barátjai azok, kik felvilágosítják arról, hogy nem a szabadság korlátozásában, hanem az erők fejlesztésében rejlik az üdv. Nagyobb műveltség, főleg nagyobb kereskedelmi képzettség és kereskedelmi szellem, az önsegély elvének és a szövetkezésben rejlő erőnek kihasználása, a technika vívmányainak a kisipar szolgálatába való állítása: ezek a határjelzők azon az úton, mely a kézműipar boldogulása felé vezet. A középkori céhszellem, a szabad verseny korlátozása, képesítés, mestervizsga, mindmegannyi anakronizmus a modern termelés, a gyáripar, a munkamegosztás mai korszakában. A gyakorlati élet ezer meg ezer példája igazolja, hogy ma, amikor a specializálás mind jobban és jobban behatol a kisipar körébe: mikor a kisiparos segédje úgyszólva egész idejét azzal tölti, hogy iparának egyetlenegy részletágában nyerjen minél nagyobb jártasságot, az ezen segédnek adott és az egész iparágra kiterjedő képesítés tulajdonképpen hamis lobogó, olyan bizonyítvány, mely valótlan tények igazolására alkalmas. Az iparszabadság korlátozásának egy további nagy hátránya az egyes iparágak határvonala tekintetében keletkező súrlódások előidézése, az iparfejlesztés megnehezítése és annak az idegenkedésnek fokozása, melyet a fiatalság az iparos pálya iránt érez. Az a népszerű és a kisiparosságra mélyen ható érv, hogy az iparszabadság korlátozása a kontármunka ellen fogja megvédeni a fogyasztóközönséget, teljesen tarthatatlan, mivel könnyen volna kifejthető, hogy a jövőben a tanoncokkal dolgozó mester műhelyéből inkább fog kontármunka kikerülni, mint a tanoncok nélkül dolgozni kénytelen és csak a jobb munkaerőre utalt iparoséból. Ameddig a kvalifikáció nem jelent képességet, ameddig a szabadság korlátozását nem lehet összhangba hozni az erők fejlesztésével és a haladással, addig én nem vagyok megingatható abban a meggyőződésemben, hogy egy jó ipartörvény fundamentuma csakis a szabadság lehet. S ha már a teljes szabadság instituálását a mai viszonyok és a mai közhangulat lehetetlenné teszik, legalább abban a keretben kellene megmaradnunk, melyet a mai ipartörvény megszab és nem kellene még jobban kiszélesítenünk azt a szakadékot, mely közgazdasági közigazgatásunkat a szabadság és egyenlőség eszméjétől elválasztja.
A közgazdaság terén épp úgy, mint minden más téren is, az erő csak a szabadságból nőhet ki és a túlhajtott korlátozás ideig-óráig takarója lehet a züllésnek induló viszonyoknak, de nem lehet az az orvosság, mely erőt és egészséget visz ipari életünk elernyedt tagjaiba.
