Horváth István, az OMKE főtitkára volt a vidéki kereskedelmi testületek III. országos értekezletén annak a fontos kérdésnek előadója, hogy képesítéshez köttessék-e a kereskedelem, vagy sem. Hozzá fordultunk azzal a kéréssel, hogy állapítsa meg az egymással szemben álló kereskedői felfogásokat. Fejtegetéseit alábbiakban foglaljuk össze:
— A kereskedelem képesítéshez kötése nem mai keletű problémája a magyar kereskedelemnek. Midőn Ausztriában 1907-ben behozták a fűszer- és élelmiszerszakmában a Befähigungsnachweis im Handelsgewerbe címen a képesítést, nálunk is feltámadt a kívánság a kereskedelem szabadságának korlátozása iránt. Az 1907-es Szterényi-féle ipartörvényjavaslat előkészítése kapcsán már széles körben indul meg a kérdés felett a vita, amely csak a Szterényi-féle javaslat napirendről való levétele után ül el. A háborús kötött gazdálkodás uno ictu („egy csapásra”) megszüntette a kereskedelem szabadságát is, amikor felhatalmazta az iparhatóságokat, hogy az iparengedély kiadását megtagadhatják, ha a kérelmező személye nem kívánatos, vagy a háborús gazdasági viszonyok miatt az nem indokolt. Ennek a rendelkezésnek a végrehajtása meglehetősen kijózanítóan hatott a képesítés híveire, úgyhogy az ipartörvénynovella 1922-es tárgyalásainál már csak a Baross Szövetség sürgette egyes általa képviselt szakmákra a képesítés bevezetését.
— A kereskedelmi válság kiéleződésével egyre hangosabban támadt fel azonban a követelés a képesítés iránt. A fűszer- és vaskereskedelmi szakmák állanak a mozgalom élére. A tavalyi nagykanizsai országos értekezlet határozatából kifolyóan az OMKE miskolci konferenciája előtt írásbeli ankétet rendezett a vidéki kereskedelmi testületei között. A megkérdezett 220 testület közül 56 testület, tehát a megkérdezettek mintegy egynegyedrésze közölte állásfoglalását. A beküldött nyilatkozatokból kitűnően 39 testület, tehát az eddig megnyilatkozott testületek 70 százaléka a kereskedelem képesítéshez kötése mellett tör lándzsát. Ismerve a vidéki kereskedelem felfogását e kérdésben, ezt az arányt el kell fogadnunk annak igazolására, hogy igen széles kereskedelmi körök a kereskedelem képesítéshez kötésében látják a kereskedelmi válság leküzdésének egyik hatásos szerét. A dekonjunktúra viharos hullámaitól elgyötörve úgy tekintenek e kérdés valósulása felé, mint a tengeren hányt-vetett hajótörött a biztos rév felé.
— Mit ígér, mit hozhat e rév biztonsága?
— A képesítés — mondják propagálói — emelni fogja a kar tekintélyét, a kereskedelem erkölcsi és gazdasági nívóját. A kereskedelem nem lesz többé más foglalkozásokban hajótörést szenvedett tengő-lengő egzisztenciák szemétlerakodó-telepe. A képesítés — mondják — emelni fogja a szakképzettséget, tehát emelni fogja a kalkuláció biztonságát, meg fogja szüntetni a felelőtlen üzletviteli módszereket, a tisztességtelen slájderozást s ezzel emelni fogja a hitelezés biztonságát, a kereskedelem ma olyannyira nélkülözött stabilitását. A képesítés a testületi elv kiteljesedését is szolgálni fogja, emellett az egyetlen eszköznek látszik, mely egyes szakmák túlzsúfoltságát megszüntetheti.
— De nem egységes a képesítést követelők tábora abban a nagy és elvi fontosságú kérdésben, hogy a kereskedelem képesítéshez kötése általánosan vonatkozzék-e a kereskedői foglalkozásra, úgy, ahogy az Jugoszláviában szabályoztatott, vagy pedig szakmai képesítés legyen, az egyes képesítéshez kötött kereskedelmi szakmák taxatív felsorolásával, ahogy az Ausztriában történt. Ez nem formalisztikus különbség, hanem igen lényegbevágó fontos ellentét. A képesítést követelő testületek 44 százaléka a kereskedői foglalkozást, mint olyat, óhajtja képesítéshez kötni, 56 százaléka — tehát egy aránylagosan csekély többség — viszont a szakmai képesítés ortodox álláspontján áll. Azok, akik a szakmai képesítés szükségességét hangoztatják, tehát azt kívánják, hogy vaskereskedést csak az űzhessen, aki vaskereskedésben tanult ki és szabadult fel, fűszeres csak az lehessen, akit fűszerkereskedő szabadított fel és mint fűszeressegéd tanulta meg gyakorlatilag a szakmát, az általános képesítés elvét írott malasztnak tekintik, hiszen tulajdonképpen, ha őszintén be nem vallott céljuk, mégis a szakmai túlzsúfoltság megakadályozása és az úgynevezett kontárkonkurenciának kirekesztése a szakmából.
— A képesítés ellenzői azzal érvelnek, hogy a képesítéshez kötés a túlzsúfoltság ellen nem nyújt erőteljesebb védelmet, mint a sarlatán amerikai orvos szere, aki a sanfranciskói földrengéskor biztos hatású pirulákat hirdetett — földrengés ellen. Utalnak a legszigorúbb képesítéshez kötött orvosi vagy ügyvédi pályák túlzsúfoltságára és nyomorára. A képesítéshez kötés — mondják — csak félúton való megállást jelent, ahonnan azonban előbb-utóbb el kell indulni a teljes numerus clausus irányába, ahogy az Ausztriában megtörtént, és gyakorlatilag Németországban is megvalósíttatott.
— A képesítés hívei kétségbe vonják azt, hogy a képesítéshez kötés beavatkozást jelent a kereskedelembe, hisz — mondják — a képesítés megadását nem hatósági jogkörbe utalnák. Ám hol a biztosíték — kérdik a képesítés ellenzői —, hogy a képesítés megadása valóban ne maradjon gremiális, testületi jogkörnek? Hivatkoznak Németország példájára, ahol a legutóbbi, június 23-i rendeletben az objektív ismérvek mellett egyszerre feltűnnek a szubjektív ismérvek. Nem elég az „erforderliche Sachkunde” igazolása, de megköveteltetik minden esetben a „persönliche Zuverlässigkeit” bizonyítása is ahhoz, hogy valaki iparigazolványt nyerjen. Márpedig, hogy mit jelent a személyes megbízhatóság igazolása nemcsak párturalom idején, de egy bármely irányban elfogult bürokrácia kezében, arranézve bőségesen vannak tapasztalataink az italmérési revízió korszakából, vagy a hatósági engedélyezés háborús idejéből. Az egyik szakmáról a másik szakmára való áttérés a kérdés egyik leggyakorlatiasabb szociális problémáját rejti magában, amelyet a szakmai képesítés hívei meglehetősen kevés liberalizmussal kezelnek.
A szakmai képesítés elvével csak egy újabb Erisz-almát gördítenénk a szakmák közé, növeljük a súrlódási felületet az egyes rokonszakmák között. Az osztrák döntvénytár az egyes szakmák egymástól való elhatárolása tekintetében több mint tizenhétezer döntvényt tartalmaz. A nemzetközi fizetési statisztika Magyarországra, Ausztriára és Csehországra (ahol vegyes-, fűszerkereskedésre és néhány rokonszakmára szintén képesítést kell igazolni)! vonatkozó legújabb adatainak szembeállításával igazolják a képesítés ellenzői, hogy a képesítéshez kötés a válság hullámverése ellen sehol sem bizonyult biztos hullámtörőnek. Legfőbb aggályuk — és ezt az aggályt a kereskedelem leghivatottabb vezetői hangoztatják éppen — az, hogy a kereskedelem a képesítés mellett való állásfoglalásával maga rakja le azokat a fegyvereket, amelyekkel eddig a vele szemben konstruált privilégiumok, a vele szemben alkalmazott intervencionizmus ellen küzdött.
A kereskedelem szabad gyakorlásának elve integráns része annak a liberális gazdasági politikának, amelynek megtagadása idézte fel elsősorban a kereskedelem válságát.
— Három elv ütközik meg tehát a képesítés meglehetősen türelmetlen hangú vitájában: a kereskedelem szabad gyakorlásának elve, az általános kereskedői képesítés követelése és a szakmai képesítés céhszerű kívánsága. A vita még erőteljes hullámokat fog verni a kereskedelmi közvélemény vizein.
