Az állam inflációval – vagyis a forgalomban lévő pénzmennyiség és a csekkel hozzáférhető bankszámla-egyenlegek növelésével – biztosítja a fegyverkezéshez szükséges pénzeszközök egy részét.
Az infláció elkerülhetetlen következménye, hogy kialakul az árak általános növekedésének tendenciája. Ha az állam a polgárokat megadóztatva teremtette volna elő a fegyverkezéshez szükséges pénzt, az általa megemelt keresletet ellensúlyozta volna az adófizetők vásárlásainak visszaesése. A megnövekedett katonai kiadásokat a piacon kiegyenlítette volna a polgári kiadások csökkenése. Infláció esetén azonban a katonaság által előidézett többletkereslet a lakosság változatlan keresletéhez adódik hozzá, és elszabadulnak az árak.
Amire a bürokraták gondolnak, amikor az infláció elleni „küzdelemről” beszélnek, az nem az infláció elkerülése, hanem az elkerülhetetlen következmények árkontrollal történő elfojtása. Ez egy reménytelen próbálkozás. Az a törekvés, hogy az árakat az akadálytalan piac által meghatározott szint alá szorítsák, veszteségessé teszi egyes termelők működését, különösen azokét, akik a legmagasabb költségekkel dolgoznak. Ez arra kényszeríti őket, hogy megszüntessék a termelést.
Az infláció árkontrollal párosítva hiányt idéz elő. A háziasszonyok jól emlékeznek rá, mi történt a Második világháború idején a hússal, a vajjal, a tojással és számos más termékkel, mikor az Árigazgatási Hivatal szabályozása alatt álltak. Most azonban ismét bevezették az árkontrollt.1 Ha a kongresszus nem engedi, hogy a jelenlegi árkontrolltörvény a tervezett módon június 30-án hatályát veszítse, az ország hamarosan újra megtapasztalja nemcsak az infláció minden gyötrelmét, hanem azokat a kínokat is, amelyeket az infláció hatásainak elrejtésére tett hiábavaló árkontroll-intézkedések okoznak.
A közgazdászok jól tudják, hogy az összes termék árának további emelkedését kizárólag egyetlen módon lehet megakadályozni: az infláció teljes felszámolásával. Ha az állam minden forrását kizárólag a közösségtől szerzi be, megszünteti a forgalomban lévő pénzmennyiség növekedését, és nem folytat hitelfelvételt a kereskedelmi bankoktól, az árak lényegében változatlanok maradnak, és nem lesz szükség az árdiktátor beavatkozására.
A kormány azonban nem akarja megállítani az inflációt. Nem kívánja veszélyeztetni a választók körében szerzett népszerűségét azzal, hogy adóztatás útján gyűjti be mindazt, amit el kíván költeni. Ehelyett inkább félrevezeti az embereket azzal, hogy a pénz- és hitelexpanzió növelésének látszólag kevésbé terhes módszeréhez folyamodik. Azonban bármilyen finanszírozási módszert is választanak – legyen az adóztatás, hitelfelvétel vagy infláció –, az állami kiadások teljes terhe végső soron a lakosságra nehezedik.
Mind az infláció, mind az adóztatás esetében a polgárok viselik a teljes költséget. Az infláció sajátossága – ha az államkincstár megtöltésének módszereként tekintünk rá –, hogy a terheket a lehető legigazságtalanabb módon osztja el, és különösen azokat terheli a leginkább, akik a legkevésbé képesek azt elviselni.
A kormány és csatlósai egy szemantikai trükkhöz folyamodnak, hogy elkerüljék az infláció aljas következményeiért való felelősségvállalást. Megpróbálják megváltoztatni a kifejezések jelentését: „inflációnak” azt nevezik, ami valójában az infláció elkerülhetetlen következménye, azaz az árak emelkedését. Igyekeznek a feledésbe száműzni azt a tényt, hogy ezt az áremelkedést a pénz és a pénzhelyettesítők mennyiségének növekedése idézi elő, amelyről soha nem tesznek említést.
A vállalatokat teszik felelőssé a megélhetési költségek növekedéséért. Ez egy klasszikus példa arra, amikor a tolvaj kiáltja: „Kapják el a tolvajt!” Az állam, amely a pénzkínálat megsokszorozásával idézte elő az inflációt, a termelőket és a kereskedőket vádolja, miközben az alacsony árak bajnokának szerepében tetszeleg. Miközben a Stabilizációs és Árszabályozási Hivatal rendeletek és szabályozások áradatával zaklatja mind az eladókat, mind a fogyasztókat – aminek kizárólagos következménye a hiány –, a Pénzügyminisztérium továbbra is folytatja az infláció gerjesztését.
Lábjegyzetek
-
A koreai konfliktus kirobbanását követően 1950 júniusában, Truman elnök – az 1950. szeptemberében elrendelt ún. Defense Production Act felhatalmazásával - elrendelte "az árak és a bérek stabilizálását". Ezt az árkontroll-törvényt többször is felülbírálták, és hatályát kiterjesztették 1953. április 30.-ig. Eisenhower - aki 1953 januárjában lett elnök - nem kérelmezte a további kiterjesztését, így hagyták elévülni. ↩
