Mostanság annyi okos beszédet hallani az infláció fenyegetéséről és rettentő következményeiről, hogy az átlagember gyanakodni kezd. Az 1920-as években a közgazdászok – néhány kívülállót leszámítva, akiket „ortodox doktrinernek” csúfoltak – egyszer már beharangozták az örökké tartó gyarapodást. Mi van, ha a jelenlegi félelmeik éppen olyan megalapozatlanok, mint az optimizmusuk volt 15 évvel ezelőtt? Így a laikusnak jogában áll arra kérni a szakembert, hogy magyarázza el a dolgokat – méghozzá közérthetően. Nekünk, közgazdászoknak sem volna szabad kivonni magunkat e kötelesség alól, amelyet elfogadnak az orvosok, a mérnökök és más tudósok is: a kötelesség alól, hogy érthetővé váljunk az avatatlan fülek számára. A tartozásunk nyilvánvaló az infláció témakörében – ami olyan közelről érint mindenkit, mint a tulajdon bőrük.
Mindenki tudja, hogy az infláció az elérhető pénz, illetve a pénzhelyettesítők (mint a banki hitelek) mennyiségének növelése. Egy olyan országban, mint az Egyesült Államok, ahol az ügyletek jelentős mennyiségét csekkekkel és hiteleken keresztül bonyolítják, az infláció fő mozgatórugója nem is a papírpénz nyomtatása, hanem sokkal inkább a számlapénz. Azt is tudja mindenki, hogy az árak és a bérek általános emelkedése az infláció elkerülhetetlen és óhatatlan következménye. És végül a legtöbben belátják, hogy amikor infláció zajlik, az árkontroll igen hatástalan az árak és a bérek irányításában; a legjobb esetben is csupán ideiglenes eszköz, ami megtöri vagy késlelteti az inflációs hatások erejét.
Viszont széles kőrű tudatlanság uralkodik az infláció társadalmi hatásaival kapcsolatban. Hogyan fog téged személyesen érinteni, ha szakember, ha munkás, ha gazda vagy? Mit fog tenni a birtokaiddal, a tartozásaiddal, a biztosításaiddal?
Az infláció társadalmi és gazdasági hatásai
A kérdés megválaszolása során az első fontos tény az, hogy az infláció káros hatással van minden hitelezőre. Minél magasabbra emelkednek az árak, annál alacsonyabbra zuhan a fizetendő tőkeösszeg, illetve a kamatkifizetések vásárlóereje. Azt a dollárt, amit magasabb vásárlóképességgel adtak kölcsön, több jószágra lehetett átváltani, mint a dollárt, amit visszafizetnek.
És ki a hitelező? Az infláció vajon csak az üzletembereket és a pénzembereket érinti? A legkevésbé sem. Te, aki olvasod e sorokat, kétségtelenül hitelező vagy. Mindenki hitelező, aki jogszerű követelést támaszthat valamiféle késleltetett fizetésre. Ha van egy banki takarékszámlád, ha vannak kötvényeid, ha jogosult vagy nyugdíjra, ha fizettél biztosításért, akkor hitelező vagy, így közvetlenül hatással van rád az infláció.
A képzett szakemberek, a köztisztviselők, a haditisztek, a tanárok, a legtöbb szellemi munkás, a bérezett alkalmazottak, a szerelők és a mérnökök normális esetben úgy gondoskodnak saját öregkorukról és az eltartottjaikról, hogy azzal hitelezőkké válnak – azaz megtakarítással, biztosítással, nyugdíjjal és életjáradékokkal. Továbbá a társadalombiztosítás a hitelezők csoportjába emelt számtalan átlagmunkást. Minden újabb inflációs lépés azt jelenti ennek a millió és millió embernek, hogy csökken a hosszú évek munkájával és áldozatával felépített megtakarításuk reálértéke. Egyszer meg fogják kapni azt a pénzösszeget, amire jogosultak – de ez a pénz értéktelenebb lesz, mint előtte, és kevesebb ételt, ruházatot és lakhatást tud majd biztosítani.
A hitelező vesztesége természetesen az adós nyeresége. Az, aki kölcsönvett ezer vagy millió teljes értékű dollárt, ezer vagy millió értékcsökkent dollárt fizet majd vissza a hitelezőjének. A tanyákat és az ingatlanokat terhelő jelzálogok, az ipari vállalatok adósságai mind összezsugorodnak, ahogy folytatódik az infláció. Ezzel az adósok egy viszonylag apró csoportnak kedveznek a hitelezők sokaságának rovására.
Az infláció legvégzetesebb következményei abból a tényből fakadnak, hogy az általa okozott áremelkedés és bérnövekedés különböző időben és különböző mértékben történik a különböző árucikkek és munkák esetén. Az árak és a bérek bizonyos csoportjai gyorsabban és magasabbra emelkednek, mint mások. Nem csupán az infláció, hanem az egyenlőtlensége is pusztítást végez.
Míg zajlik az infláció, néhányan élvezhetik az abból fakadó előnyt, hogy magasabbak azoknak a javaknak vagy szolgáltatásoknak az árai, amiket eladnak, miközben azoknak a javaknak és szolgáltatásoknak az ára, amiket vásárolnak, még nem – vagy nem ugyanakkora mértékben - emelkedett. Ezek az emberek profitálnak szerencsés helyzetükből. Nekik „jó üzletnek” és „fellendülésnek” tűnik az infláció. Viszont ezek a nyereségek mindig a populáció más csoportjainak rovására történnek. A vesztesek azok, akik abban a balszerencsés helyzetben találják magukat, hogy az általuk értékesített árucikkek vagy szolgáltatások árai még nem növekedtek annyira, mint azoknak a termékeknek az árai, amiket mindennapos fogyasztásra vásárolnak.
Ezek az áldozatok többé-kevésbé ugyanazok – nagyjából a középosztály – akik hitelezőként is károsulnak a megtakarításaik, a biztosítási kötvényeik, a nyugdíjuk, stb. elértéktelenedésével. A tanárok és a lelkészek fizetései, az orvosok díjai csak lassan emelkednek ahhoz képest, amilyen gyorsan az ételek, a lakbérek, a ruházat, stb. árai emelkednek. Mindig jelentős időeltolódás van a szellemi dolgozók és a képzett munkások jövedelemnövekedése, illetve az ételek, a ruhák és egyéb szükségletek áremelkedése között.
Az infláció elleni védekezés
Van egyáltalán bármi módszer, amivel az átlagember védekezhet az infláció káros hatásai ellen?
A biztosítottak, a nyugdíjra vagy társadalombiztosítási juttatásokra jogosultak sehogyan nem kerülhetik el, hogy áldozattá váljanak. És a helyzet nem vidámabb a többi hitelező esetében sem. A kötvénytulajdonos természetesen eladhatja a kötvényeit, a betétesek pedig kivehetik a pénzüket. De épp úgy lesújt rájuk a vásárlóerő csökkenésének káros hatása, ha megtartják a pénzüket. Más szóval a dollár így is, úgy is elpárolog, akár a bankban, akár kötvények formájában, akár egy otthoni széfben pihen.
Az európaiaknak - amikor lesújtottak rájuk az I. világháború nagy inflációi - volt egy könnyű menekülési módjuk. Egyszerűen egy stabil valutára kellett váltaniuk a belföldi pénzüket. Dollárt vagy aranyat vásároltak. Talán illegális volt, viszont működött. Az amerikaiak viszont nem folyamodhatnak efféle orvossághoz. Ha romlásnak indul a dollár, egyetlen külföldi valuta sem bizonyulhat jobbnak. Ugyanakkor az amerikai kormány elzárta a menekülési útvonalat azzal, hogy megtiltotta, hogy a polgárok aranyérméket vagy aranyrudakat birtokoljanak.
Vehetsz egy tanyát. Viszont ez csak akkor orvosság, ha gazda leszel, és a saját kezeiddel megműveled a földet. Máskülönben nem neked, hanem annak menekvés, akinek bérbe adod a földet, és aki megműveli. Észszerű arra számítani, hogy az infláció alatt új törvények fogják védelmezni a bérlőket – legyen szó tanyákról vagy lakhelyekről – a bérleti díjak növekedésétől. Az európai inflációk alkalmával a bérleti díjakat mindig korlátozták a törvény erejével.
Vehetsz egy otthont magadnak és a családodnak. De az infláció ideje alatt gyorsan és megjósolhatatlanul változnak a gazdasági állapotok. Nem láthatod előre, hogy hirtelen lakhelyet és munkahelyet kell-e változtatnod. Ez esetben el kell adnod a házat – a bérbeadás szinte teljesen haszontalan – a tapasztalat pedig azt bizonyítja, hogy az efféle kényszereladások szinte sohasem térítik meg az ingatlan eredeti költségeit.
Vehetsz részvényeket. Viszont a szakértők meg vannak győződve arról, hogy az adóztatás nem csupán a profitokat, hanem a befektetett tőke egy jelentős részét is el fogja kobozni. Míg emelkedik az összes termék ára, a részvényárfolyamok talán többé-kevésbé megmaradnak az infláció előtti szinteken. Ez azt jelenti, hogy nem jársz jobban a részvényekkel, mint ha kötvényeket birtokolnál.
Vehetsz ékszereket és más értéktárgyakat. Viszont nem számíthatsz arra, hogy később ugyanannyiért el fogod tudni őket adni, mint amennyit fizettél értük. Senki sem tudja, hogyan fognak alakulni a különböző értéktárgyak piaci körülményei. Például a gyémánt és a rubin talán megtartja az értékét. Viszont mi van akkor, ha azok, akik a legnagyobb mennyiségben halmozták fel az értékes köveket, úgy döntenek, hogy eladják őket a politikai vagy társadalmi állapotok változása miatt?
A különböző bérek és árak közötti időkülönbség káros hatásait sem lehet elkerülni. A szakszervezeti intézkedések hasztalanok ilyen tekintetben. Mindaddig, amíg tart a háború [II. világháború], a munkások – legalábbis néhány csoportjuk - talán sikerrel kiharcolnak maguknak olyan béreket, amelyek összhangban állnak a termékek áremelkedésével. Viszont előbb vagy utóbb, ha az ipar képtelen tartani a lépést, választaniuk kell a bérek súlyos csökkentése vagy a magas bérek megtartása, és mellette milliók hosszútávú munkanélkülisége között. Hosszútávon az infláció a munkások és a középosztály minden csoportjára káros hatással van.
Összességében egyedül egyetlen csoport nyer az inflációból: az eladósodott gazdák. A jelzálogjaikat eltörli az infláció, saját erőfeszítésük gyümölcse pedig magasabb hozamokat eredményez, amely összhangban áll a magasabb árakkal, amiket fizetniük kell a termékekért.
A nagyon nagy vagyonokkal rendelkező emberek is sikeresen megóvhatják a vagyonuk kisebb-nagyobb részét, de az infláció a nemzeti tőkeállomány jelentős részének felélését eredményezi.
Ha bizonyos érdekcsoportok profitálnak is, a teljes ország szegényebb lesz.
Az infláció erkölcsi és politikai hatásai
Az infláció azonnali gazdasági hatásánál is rosszabbak a velejáró erkölcsi és politikai veszélyek.
Többen megállapították, hogy a nácizmus az 1923-as évek hatalmas német inflációjának az eredménye. Ez nem egészen így van. Helyesebb lenne azt mondani, hogy mind a nagy infláció, mind a náci vész abból a mentalitásból és azokból a tanokból ered, amelyek régóta uralkodó szerepet töltöttek be a német közvéleményben. Úgy tartották, hogy az Állam – amelyet a német szocialista, Ferdinand Lassalle istennek nyilvánított – mindent megvalósíthat. Úgy gondolták, hogy a mindenható Államnak lehetőségében áll varázslatosan költekezni anélkül, hogy ez bármi terhet róna a polgárokra. A pénz – mondták a német „monetáris bolondok” – az Állam teremtménye; semmi baj nem származhat abból, ha végtelen mennyiségben nyomtatja.
Szerencsére az efféle hiedelmek távol állnak Amerika egészséges közgondolkodásától. Az infláció így sohasem fog olyan hatalmas méreteket ölteni, mint Németországban. Viszont egy sokkal mérsékeltebb infláció is megrengeti az ország társadalmi szerkezetének alapjait. A milliók, akik szemtanúi lesznek annak, ahogyan megfosztják őket a biztonságtól és a jóléttől, elkeserednek. Amikor rádöbbennek arra, hogy elvesztették a jelentős részét - vagy a teljes egészét - annak, amit a nehezebb időkre tartogattak, ez radikalizálja a teljes világnézetüket. Hajlamosak lesznek könnyen áldozatul esni a diktatúrára törő kalandoroknak és a hamis védelmet kínáló sarlatánoknak. Felbőszíti őket annak látványa, hogy néhányan profitálnak, amíg a többi szenved. Ez sokszorosan fejti ki a hatását a fiatalság körében. Megtanulnak a jelenben élni és megvetik azokat, akik „régivágású” erkölcsökre és takarékosságra intik őket.
Az infláció és az állami kölcsönök
E sorok írója – aki szemtanúja volt az infláció folyamatának az egyik európai nemzet után a másikban – úgy gondolja, hogy az Egyesült Államokban még nem túl késő vakmerő és fájdalmas intézkedésekkel megállítani a további inflációt. Az infláció nem isteni eredetű. Az infláció annak a módszernek az eredménye, amellyel az állam hozzájut a háborús kiadásai fedezéséhez szükséges összeg egy részéhez. Az egyik módszer még mindig lecserélhető egy másik, kevésbé káros módszerre. Még mindig lehetséges lent tartani a pénz és a pénzhelyettesítők mennyiségét úgy, hogy a teljes összeget adóztatással és kölcsönökkel fedezik.
Az emberek néha az „adóztatás” egy módjának nevezik az inflációt. Ez egy veszélyes álláspont. És teljességgel hamis. Az infláció nem az adóztatás egy módszere, hanem az adóztatás egy alternatívája. Amikor az állam adókat ró ki, teljesen ő irányítja a folyamatot. Úgy veti ki az adókat és úgy osztja meg a terheket, ahogyan azt igazságosnak és kívánatosnak látja – az adóteher nagyobb részét azokra hárítva, akik jobban képesek cipelni azt, ezzel csökkentve a kevésbé szerencsések terheit. De az infláció esetén egy olyan folyamatot indít az útjára, ami az irányításán kívül esik. Nem az állam, hanem az árrendszer határozza meg, mennyire fog szenvedni az egyik vagy a másik csoport.
És van egy ennél is fontosabb különbség. Minden begyűjtött adó az államkincstár széfjeibe vándorol. De az infláció esetén a kincstár nyeresége kevesebb, mint amekkora költséggel jár az egyes polgároknak, mivel ezeknek a költségeknek egy jelentős részét elszívják a nyerészkedők: a kisebbség, aki hasznot húz az inflációból.
Épp úgy hibás azt gondolni, hogy az infláció az állami célokra történő hitelfelvétel egy módszere. Technikailag az infláció valóban növeli az állam adósságát a bankok felé. De a bankok beavatkozása csupán eszközjellegű. Ha az állam kölcsönt vesz fel a bankoktól, a bankok nem a saját tőkéjükből vagy a náluk lehelyezett pénzből adják a kölcsönöket; a „többlettartalékukból” nyújtják őket. Csupán hitelexpanziót folytatnak az állam hasznára. Más szóval megnövelik a pénzhelyettesítők mennyiségét.
Amikor te magánszemélyként vásárolsz egy államkötvényt, kölcsönt adsz az államnak; a készpénztartalékod egy részét a kincstár kezébe adod. Ilyenkor nem növekedik az elérhető pénz vagy hitelek teljes mennyisége, így nincs infláció.
Viszont más a helyzet, amikor az állam a bankok „többlettartalékából” vesz kölcsön. Az úgynevezett „többlettartalék” nem egy megfogható valami. Ez csupán egy kifejezés arra, hogy mennyi hitelexpanziót – azaz további inflációt - hajlandó eltűrni a törvény. A „többlettartalékból” nyújtott kölcsönök hatása épp úgy inflációs, mint az újabb papírpénz kibocsátása. Ennélfogva hibás összekeverni a valódi kölcsönökkel azt, amikor az állam a „többlettartalékokból” vesz kölcsön.
Abszolút elengedhetetlen a nyilvánosság oktatása. Világos, hogy az intézkedések, amelyek által az Egyesült Államok kormánya adókkal és államkötvények értékesítésével próbálja finanszírozni a háborút, helyes lépések az infláció megelőzéséhez. Mindenkivel meg kellene értetni, hogy a magas adók és az államnak adott személyes kölcsönök a kisebbik rosszak az infláció pusztító és elkerülhetetlen következményeihez képest. Nem csak a nemzeti jólét érdekében, hanem a saját érdekedben – légy gazdag vagy szegény, munkaadó vagy munkavállaló – meg kellene tenned mindent, hogy meggátold a további inflációt.