Manapság olyan sok tanult diskurzus hallható az infláció fenyegetéseiről és súlyos következményeiről, hogy az átlagemberek már gyanakvóvá válnak. Vajon nem ugyanaz történt az 1920-as években, amikor a közgazdászok – néhány kívülállót leszámítva, akiket ortodox doktrinéreknek gúnyoltak – örökké tartó jólétet jósoltak? Mi van akkor, ha a mostani aggodalmaik éppoly megalapozatlanok, mint amilyen az optimizmusuk volt tizenöt évvel ezelőtt? Így a laikusnak joga van arra, hogy megkérje a szakértőket: magyarázzák el a kérdést egyszerűen és érthetően. Nekünk, közgazdászoknak sem szabadna tovább kibújnunk az alól a kötelezettség alól, amelyet az orvosok, mérnökök és más tudósok elfogadtak: hogy érthetően kommunikáljanak a laikusokkal. Ez a kötelezettség különösen nyilvánvaló az infláció kapcsán, amely minden amerikait olyan közelről érint, mint a saját bőre.
Mindenki tudja, hogy az infláció a pénz és a pénzhelyettesítők – például a banki hitelek – rendelkezésre álló mennyiségének jelentős növekedését jelenti. Egy olyan országban, mint az Egyesült Államok, ahol az ügyletek nagy részét csekkekkel és banki hiteleken keresztül bonyolítják, az infláció fő mozgatórugója nem annyira a papírpénz nyomtatása, mint inkább a betéti pénzállomány növekedése. Azt is mindenki tudja, hogy az árak és a bérek általános emelkedése az infláció elkerülhetetlen és óhatatlan következménye. Végül pedig a legtöbben tisztában vannak azzal, hogy infláció idején az árkontroll meglehetősen hatástalan módszer az árak és a bérek szabályozására; legfeljebb csak ideiglenes eszközként szolgálhat az inflációs hatások erejének mérséklésére vagy azok elhalasztására.
Az infláció társadalmi következményeivel kapcsolatban azonban széles körű tudatlanság uralkodik. Hogyan fog hatni rád személyesen, ha szakember, munkás vagy gazda vagy? Mit fog tenni a vagyonoddal, a tartozásaiddal, a biztosítási kötvényeiddel?
A kérdések megválaszolásakor az első fontos tény, amit meg kell jegyeznünk, az, hogy az infláció minden hitelező számára káros. Minél magasabbra emelkednek az árak, annál inkább csökken a visszafizetendő tőkeösszeg és a kamatok vásárlóereje. Az a dollár, amelyet kölcsönadtak, nagyobb vásárlóerővel bírt, és több árut lehetett érte kapni, mint az a dollár, amelyet visszafizetnek.
És ki a hitelező? Vajon az infláció csak az üzletembereket és a pénzügyi világ szereplőit érinti? Szó sincs róla. Te, aki ezeket a sorokat olvasod, kétségtelenül hitelező vagy. Minden olyan személy, aki jogosult valamilyen halasztott kifizetésre, hitelezőnek számít. Ha van banki takarékszámlád, kötvények tulajdonosa vagy, jogosult vagy nyugdíjra, esetleg megfizetted egy biztosítási kötvény díját, akkor hitelező vagy, és így az infláció közvetlenül érint téged.
A képzett szakemberek, köztisztviselők, hivatásos katonatisztek, tanárok, a legtöbb szellemi munkát végző dolgozó, bérből élő alkalmazottak, képzett szakmunkások és mérnökök általában úgy gondoskodnak saját öregkorukról és eltartottjaikról, hogy hitelezővé válnak – vagyis megtakarítások, biztosítások, nyugdíjak és életjáradékok formájában. Emellett a társadalombiztosítás az átlagmunkások hatalmas tömegeit is a hitelezők körébe emelte. Ezen több millió ember számára minden újabb inflációs lépés azt jelenti, hogy tovább csökken a hosszú évek munkájával és áldozatvállalásával összegyűjtött követeléseik vagy megtakarításaik reálértéke. Bár megkapják a nekik járó pénzösszeget, ezeknek az egységeknek az értéke kisebb lesz, mint korábban, és kevesebb élelmiszert, ruházatot, valamint lakhatást tudnak majd biztosítani.
A hitelező vesztesége természetesen az adós nyeresége. Az, aki ezer vagy millió teljes értékű dollárt vett kölcsön, ezer vagy millió elértéktelenedett dollárral törleszti adósságát. A farmokat és ingatlanokat terhelő jelzálogok, valamint az ipari vállalatok tartozásai mind csökkennek az infláció előrehaladtával. Így az adósok viszonylag szűk csoportja előnyt élvez a hitelezők népes táborának rovására.
Az infláció legsúlyosabb következményei abból fakadnak, hogy az általa előidézett áremelkedések és bérnövekedések különböző időpontokban és eltérő mértékben érintik a különféle árucikkeket és munkaerőfajtákat. Az árak és bérek egyes csoportjai gyorsabban és nagyobb mértékben nőnek, mint mások. Nem pusztán maga az infláció, hanem annak egyenlőtlen jellege is pusztító hatású.
Amíg az infláció zajlik, egyesek kihasználhatják azt az előnyt, hogy az általuk eladott javak vagy szolgáltatások árai emelkedtek, miközben azoknak a javaknak és szolgáltatásoknak az árai, amelyeket ők vásárolnak, még nem emelkedtek, vagy nem ugyanakkora mértékben nőttek. Ezek az emberek profitálnak a szerencsés helyzetükből. Számukra az infláció „jó üzletnek” vagy „fellendülésnek” tűnik. Azonban ezek a nyereségek mindig a társadalom más rétegeinek veszteségeiből származnak. A vesztesek azok, akik abban a kedvezőtlen helyzetben vannak, hogy az általuk értékesített áruk vagy szolgáltatások árai még nem emelkedtek olyan mértékben, mint azoknak a termékeknek az árai, amelyeket napi fogyasztás céljából vásárolnak.
Ezek az áldozatok többnyire ugyanahhoz a társadalmi réteghez tartoznak – nagyjából a középosztályhoz –, és hitelezőként is kárt szenvednek megtakarításaik, biztosítási kötvényeik, nyugdíjuk stb. elértéktelenedése miatt. A tanárok és lelkészek fizetése, valamint az orvosok díjazása csak lassan követi az élelmiszerek, a lakbérek, a ruházat és más hasonló javak árának emelkedését. Mindig jelentős időbeli eltolódás tapasztalható a szellemi dolgozók és szakemberek pénzjövedelmének növekedése, valamint az élelmiszerek, ruházati cikkek és egyéb alapvető szükségletek árainak emelkedése között.
Van-e az átlagembernek bármilyen módja arra, hogy elkerülje az infláció káros hatásait?
A biztosítottak, valamint a nyugdíjra vagy társadalombiztosítási juttatásokra jogosultak semmiképpen sem kerülhetik el, hogy áldozatokká váljanak. És a helyzet a többi hitelező számára sem sokkal kedvezőbb. Természetesen a kötvénytulajdonos eladhatja a kötvényeit, a banki betétes pedig kiveheti a számláján lévő összeget. Ám ha megtartják a pénzüket, ugyanúgy ki vannak téve a pénz vásárlóerejének csökkenéséből fakadó káros hatásoknak. Más szóval, a dollár továbbra is elértéktelenedik, függetlenül attól, hogy a bankban, kötvényekben vagy egy otthoni széfben tartják.
Az európaiak számára, akiket az Első világháború és annak következményei nyomán fellépő súlyos inflációk sújtottak, volt egy egyszerű menekülési lehetőség. Mindössze annyit kellett tenniük, hogy helyi valutájukat egy stabil valutára váltották. Dollárt vagy aranyat vásároltak. Lehet, hogy ez illegális volt, de működött. Az amerikaiak számára azonban nem létezik ilyen megoldás. Ha a dollár értéktelenné válik, egyetlen külföldi valuta sem bizonyulhat jobbnak. Ráadásul az Egyesült Államok kormánya elzárta ezt a menekülési lehetőséget azzal, hogy megtiltotta állampolgárainak az aranyérmék és aranyrudak birtoklását.
Vehetsz egy tanyát. Ez azonban csak akkor jelent valódi megoldást, ha gazdává válsz, és saját kezeddel műveled meg a földet. Egyébként nem neked, hanem annak jelent megoldást, aki bérbe veszi tőled a földet, és megműveli. Ésszerű feltételezni, hogy az infláció időszakában új törvények fogják védeni a bérlőket – akár gazdasági ingatlanokról, akár lakóingatlanokról van szó – a bérleti díjak emelkedésével szemben. Az európai inflációk során a bérleti díjakat mindig jogszabályokkal korlátozták.
Vásárolhatsz egy otthont magadnak és a családodnak. Azonban infláció idején a gazdasági körülmények gyorsan és előre nem látható módon változnak. Nem lehet előre tudni, hogy hirtelen szükségessé válik-e a lakóhely vagy a munkahely megváltoztatása. Ilyen esetben el kell adnod a házat – a bérbeadás szinte teljesen értelmetlen –, és a tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen kényszerű eladások ritkán hozzák vissza az ingatlan megszerzésére fordított összeget.
Vásárolhatsz részvényeket, de a szakértők meg vannak győződve arról, hogy az adóztatás nemcsak a nyereséget, hanem a befektetett tőke jelentős részét is el fogja kobozni. Miközben emelkedik az összes termék ára, a részvényárfolyamok valószínűleg továbbra is nagyjából az infláció előtti szinteken maradnak. Ez azt jelenti, hogy a részvények birtoklása nem nyújt sokkal nagyobb védelmet, mint a kötvényeké.
Vehetsz ékszereket és más értéktárgyakat, de nem mindig számíthatsz arra, hogy később ugyanannyiért eladhatod őket, mint amennyiért megvásároltad. Senki sem tudhatja előre, hogyan alakulnak az egyes értéktárgyak piaci viszonyai. A gyémántok és rubinok például talán megőrzik értéküket. De mi történik, ha azok, akik a legnagyobb drágakőkészletekkel rendelkeznek, úgy döntenek, hogy politikai vagy társadalmi változások hatására tömegesen piacra dobják ezeket?
A különböző árak és bérek emelkedése közötti időbeli eltérés káros hatásait sem lehet elkerülni. Ebben a tekintetben a szakszervezeti intézkedések eredménytelenek. Amíg tart a háború, elképzelhető, hogy a munkások – legalábbis néhány csoportjuk – képesek lesznek kiharcolni olyan béreket, amelyek igazodnak a termékek áremelkedéséhez. Azonban előbb-utóbb, ha az ipar nem tud lépést tartani, választaniuk kell a bérek jelentős csökkentése vagy a magas bérek fenntartása között, ami milliók tartós munkanélküliségéhez vezethet. Hosszú távon az infláció mind a munkások, mind a középosztály minden csoportjának érdekeit sérti.
Összességében csak egyetlen osztály profitál az inflációból: az eladósodott gazdák. A jelzálogaikat eltörli az infláció, és saját munkájuk gyümölcse magasabb hozamot eredményez számukra, ami összhangban áll az általuk megvásárolt termékek magasabb árával.
A nagyon nagy vagyonok tulajdonosai szintén megőrizhetik vagyonuk kisebb-nagyobb részét, de az infláció a nemzeti tőkeállomány jelentős részének feléléséhez vezet.
Ha bizonyos érdekcsoportok profitálnak is, az egész ország szegényebb.
Az infláció közvetlen gazdasági hatásainál is súlyosabbak az azzal járó erkölcsi és politikai veszélyek.
Többen megállapították, hogy a nácizmus az 1923-as hatalmas német infláció következménye. Ez azonban nem teljesen pontos. Helyesebb lenne azt mondani, hogy mind a nagy infláció, mind a náci rémuralom azokból a mentalitásokból és tanokból eredt, amelyek hosszú ideig uralták a német közvéleményt. Az államot, amelyet a német szocialista Ferdinand Lassalle már istennek nyilvánított, mindenhatónak tartották, ami bármire képes. Úgy hitték, hogy a mindenható állam korlátlanul költekezhet anélkül, hogy ez bármilyen terhet róna a polgárokra. A pénz – mondták a német „monetáris fantaszták” – az állam teremtménye; semmi kár nem származhat abból, ha végtelen mennyiségben bocsátanak ki papírpénzt.
Szerencsére az efféle hiedelmek távol állnak Amerika egészséges közgondolkodásától. Az infláció ezért soha nem fog olyan óriási mértékeket ölteni ebben az országban, mint Németországban. Azonban még egy sokkal mérsékeltebb infláció is képes megingatni egy ország társadalmi szerkezetének alapjait. Az a több millió ember, aki úgy érzi, hogy megfosztották a biztonságától és jólététől, kétségbeesetté válik. Amikor ráébrednek, hogy elvesztették szinte mindazt – vagy akár teljes egészében mindazt –, amit nehezebb időkre tették félre, az radikalizálja az egész világnézetüket. Hajlamosak könnyen áldozatul esni azoknak a kalandoroknak, akik diktatúrára törekednek, illetve a csodaszereket kínáló sarlatánoknak. Felháborítja őket annak látványa, hogy míg egyesek hasznot húznak, a többiek szenvednek. Az ilyen tapasztalat különösen erős hatást gyakorol a fiatalokra. Megtanulnak a jelenben élni, és megvetik azokat, akik „régimódi” erkölcsre és takarékosságra próbálják őket tanítani.
E sorok írója, aki szemtanúja volt annak, hogyan zajlott le az infláció folyamata egyik európai országban a másik után, úgy véli, hogy az Egyesült Államokban még nem késő merész és fájdalmas intézkedésekkel megfékezni a további inflációt. Az infláció nem isteni eredetű jelenség, hanem a háborús kiadások fedezéséhez szükséges összeg előteremtésére használt módszerek következménye. Az egyik módszert még mindig fel lehet váltani egy másik, kevésbé ártalmas módszerrel. Továbbra is lehetőség van arra, hogy visszaszorítsák a pénz és a pénzhelyettesítők mennyiségét, ha a szükséges teljes összeget adóztatásból és kölcsönökből teremtik elő.
Az emberek néha az inflációt az „adóztatás” egy módjának nevezik. Ez egy veszélyes nézet, és teljes mértékben téves. Az infláció nem az adóztatás egy módszere, hanem annak egy alternatívája. Amikor az állam adókat vet ki, teljes mértékben ellenőrzése alatt tartja a folyamatot. Úgy szabja ki az adókat és osztja el a terheket, ahogyan azt igazságosnak és kívánatosnak tartja: az adóteher nagyobb részét azokra hárítva, akik jobban képesek azt viselni, miközben mérsékli a kevésbé szerencsések terheit. Az infláció esetében azonban egy olyan mechanizmust indít el, amelyet nem tud ellenőrizni. Ilyenkor nem az állam, hanem az árrendszer működése dönti el, hogy az egyik vagy a másik csoport mennyit fog szenvedni.
És van egy másik fontos különbség is. Minden beszedett adó az államkincstárba kerül. Az infláció esetében azonban az államkincstár nyeresége kisebb, mint az egyes polgárokra rótt teher, mivel ennek a tehernek jelentős részét a nyerészkedők veszik el – az a kisebbség, amely hasznot húz az inflációból.
Éppoly téves az inflációt az állami célokra történő hitelfelvétel egyik módszerének tekinteni. Technikailag az infláció valóban növeli az állam bankokkal szembeni adósságát, de a bankok szerepe csak eszközszerű. Amikor az állam a bankoktól vesz fel hitelt, a bankok nem a saját forrásaikból vagy az ügyfelek által náluk elhelyezett pénzből nyújtják a kölcsönt; a bankok nem valódi hitelezők. A kölcsönöket a „többlettartalékaikból” biztosítják. Lényegében hitelexpanziót hajtanak végre az állam javára. Más szóval, növelik a pénzhelyettesítők mennyiségét.
Amikor magánszemélyként államkötvényt vásárolsz, kölcsönt adsz az államnak; készpénztartalékod egy részét a kincstár rendelkezésére bocsátod. Ilyenkor nem növekszik az elérhető pénz vagy hitelek teljes mennyisége, ezért nem alakul ki infláció.
Viszont más a helyzet, amikor az állam a bankok „többlettartalékaiból” vesz fel kölcsönt. Az úgynevezett „többlettartalék” nem egy kézzelfogható dolog, hanem pusztán egy kifejezés, amely azt jelöli, hogy a törvény milyen mértékben hajlandó tolerálni a hitelexpanziót, vagyis a további inflációt. A „többlettartalékokból” nyújtott kölcsönök hatása éppoly inflációs, mint az újabb papírpénz kibocsátása. Ezért hiba lenne összekeverni az állam által a bankok „többlettartalékaiból” felvett kölcsönt a valódi hitelekkel.
Elengedhetetlenül fontos a nyilvánosság oktatása. Világos, hogy az Egyesült Államok állama által tett intézkedések, melyek révén adókból és államkötvények értékesítéséből próbálják előteremteni a háború finanszírozásához szükséges forrásokat, helyes lépések az infláció megfékezése érdekében. Mindenkinek meg kell értenie, hogy a magas adók terhe és az államnak nyújtott személyes kölcsönök kisebb rosszat jelentenek az infláció pusztító és elkerülhetetlen következményeihez képest. Nemcsak a nemzeti jólét érdekében, hanem a saját érdekedben is – akár gazdag, akár szegény vagy, akár munkaadó, akár munkavállaló – mindent meg kell tenned, hogy megállítsd az infláció további terjedését.
