Közkeletű nézet manapság, hogy a közelmúlt gazdasági válsága a kapitalizmus végét jelenti. A kapitalizmus állítólag megbukott - bebizonyosodott, hogy képtelen megoldani a gazdasági problémákat, így az emberiségnek – ha fenn szeretne maradni - nem maradt más választása, mint átállni a tervutasításos gazdaságra, a szocializmusra.
Ez aligha új gondolat. A szocialisták mindig is azt bizonygatták, hogy a gazdasági válságok a kapitalista termelési mód elkerülhetetlen következményei, és egyedül a szocializmus megvalósítása törölheti el azokat. Az, hogy ezek a nézetek manapság hangosabbak és nagyobb reakciót váltanak ki a nyilvánosságból, nem azért van, mert napjaink válsága nagyobb vagy hosszabb volna, mint bármelyik korábbi – hanem elsősorban azért, mert napjaink közvéleménye sokkal hatalmasabb mértékben áll a szocializmus befolyása alatt, mint az előző évtizedekben.
1.
Mielőtt megszületett a gazdaságelmélet, az emberek úgy hitték, hogy akinél hatalom van és aki hajlandó használni, bármit elérhet. A papok a lelki üdvükre és a mennybeli jutalmukra hivatkozva intették mértéktartásra az uralkodókat hatalmuk gyakorlásában. Nem került szóba, hogy milyen korlátok közé kényszeríti ezt a hatalmat az emberi élet és a termelés természete; a társadalmi ügyek területén korlátlannak és mindenhatónak gondolták az uralkodókat.
Ennek a felfogásnak a társadalomtudományok megalkotása vetett véget, ami számtalan nagy elme vívmánya volt, melyek közül David Hume és Adam Smith nevei a legkiemelkedőbbek. Az emberiség felfedezte, hogy a társadalmi hatalom szellemi, nem pedig (mint hitték) anyagi hatalom, tehát nem a szó szoros értelmében vett valódi hatalom. És felismerték, hogy szükségszerű összefüggések uralkodnak a piaci jelenségekben, amiket a hatalom képtelen megsemmisíteni. Továbbá azt is felfedezték, hogy valami tevékenykedett a társadalmi ügyletekben, amit a hatalmasságok sem tudtak befolyásolni, és amihez éppen úgy igazodniuk kellett, mint a természet törvényeihez. Az emberi gondolkodás és tudomány történelmében nem volt ennél nagyobb felfedezés.
Ha az ember a piaci törvények e megértéséből indul ki, a gazdaságelmélet felfedi, mit eredményez, ha az erő és a hatalom beleavatkozik a piaci folyamatokba. Az elszigetelt beavatkozás képtelen elérni a célt, amire a hatóságok törekedtek, amikor elrendelték azt, és szükségszerűen olyan következményeket teremt, amelyek a hatóságok szempontjából nem kívánatosak. A beavatkozás még a hatóságok nézőpontjából is értelmetlen és káros. Ebből a meglátásból kiindulva, ha az ember a tudomány konklúzióihoz hűen szeretné megszervezni a piaci tevékenységeket (hiszen nem csupán azért gondolkodunk ilyen kérdésekről, hogy önmagáért hajszoljuk a tudást, hanem azért is, mert szeretnénk úgy megszervezni tevékenységeinket, hogy azokkal elérjük kitűzött céljainkat), elkerülhetetlenül el kell utasítania az efféle állami beavatkozásokat, mint amik hiábavaló, felesleges és káros intervenciók. Ez az álláspont jellemzi a szabadelvű tanítást. A liberalizmus nem az értékítéleteit szeretné a tudományba oltani, hanem a tudományt szeretné használni a piaci tevékenységek iránytűjeként. A liberalizmus a tudományos kutatás eredményeit használja, hogy úgy alakítsa ki a társadalmat, hogy az a lehető leghatékonyabban el tudja érni kitűzött céljait. A politikai-gazdasági pártok nem a végcélokban térnek el; csupán ott akadnak nézeteltéréseik, hogy milyen eszközöket alkalmazzanak közösen vallott céljaik eléréséhez. A liberálisok azon a véleményen vannak, hogy a termelési tényezők magántulajdonlása az egyetlen módszer, ami mindenki számára lehetővé teszi a vagyonteremtést - ugyanis a szocializmust kivitelezhetetlennek tartják, és úgy vélik, hogy az intervencionizmus rendszere (ami támogatói szerint a kapitalizmus és a szocializmus között áll) képtelen elérni a támogatói által kitűzött célokat.
A liberális álláspont keserves ellenzésre lelt. De a liberalizmus ellenségei képtelenek voltak megcáfolni annak alapelméletét, vagy az elmélet gyakorlati alkalmazását. Nem próbáltak logikai cáfolattal védekezni a terveiket megsemmisítő liberális kritika ellen; az érvek elkerülését választották helyette. A szocialisták úgy tartották, hogy őket nem érinti ez a kritika, mivel a marxizmus eretnekségnek bélyegezte a szocialista rendszer megvalósíthatóságáról és hatékonyságáról szóló vizsgálódásokat; tovább dicsőítették az eljövendő szocialista rendszert mint a földi mennyország - de nem voltak hajlandóak megvitatni tervük részleteit. Az intervencionisták egy másik módszert választottak. Ők – alaptalanul – a gazdaságelmélet egyetemes érvényessége ellen érveltek. Mivel logikailag képtelenek voltak cáfolni a gazdaságelméletet, semmi másra nem tudtak hivatkozni, mint valamiféle „erkölcsi pátoszra”, amiről a Vereins für Sozialpolitik [a Német Gazdasági Egyesület] alapító gyűlésén beszéltek Eisenachban. A logika ellen a moralizmushoz folyamodtak, az elmélet ellen az érzelmi előítéletekhez nyúltak, az érvek ellen az állam akaratára hivatkoztak.
A gazdaságelmélet megjósolta az intervencionizmus és a szocializmus összes következményét, pontosan úgy, ahogyan megtörténtek. Minden figyelmeztetés süket fülekre talált. Az európai országok politikája ötven vagy hatvan éven át antikapitalista és szabadságellenes volt. Sidney Webb (Lord Passfield) azt írta több mint 40 évvel ezelőtt:
immár jogosan állíthatjuk, hogy napjaink szocialista filozófiája csupán a tudatos és nyílt megfogalmazása azoknak a társadalomszervezési elveknek, amelyeket tudattalanul javarészt már megvalósítottak. Az évszázad gazdaságtörténelme a szocializmus szinte szakadatlan előmenetele.1
Ez a folyamat kezdetén történt, méghozzá Angliában, ahol a liberalizmus a legtovább volt képes visszaszorítani az antikapitalista gazdaságpolitikát. Az intervencionista politika azóta hatalmas lépéseket tett. Ma abban a korban élünk, amelyben az „korlátozott gazdaság” uralkodik – mint az áldott szocialista kollektív tudat hírnöke.
Most, mivel valóban megvalósult mindaz, amit megjósolt a gazdaságelmélet, és felszínre kerültek az antikapitalista gazdaságpolitika gyümölcsei, minden oldal azt kiabálja: ez a kapitalizmus bukása, a kapitalista rendszer elbukott!
Nem okolható a liberalizmus azokért intézményekért, amelyek napjaink gazdaságpolitikáját jellemzik. A liberalizmus ellenezte azoknak a projekteknek az államosítását, amelyekről immár be is bizonyosodott, hogy katasztrofálisak, valamint az enyves korrupció melegágyai a közszektor irányítása alatt; ellenezte, hogy megtagadják a szakszervezeti erőszaktól való védelmet azoktól, akik hajlandóak dolgozni, és ellenezte, hogy a szakszervezetek kezébe állami hatalmat adjanak; ellenezte a munkanélküli segélyt, ami állandó és egyetemes jelenséggé tette a munkanélküliséget; ellenezte a társadalombiztosítást, ami zsémbessé, szimulánssá és neuraszténiássá tette a biztosítottakat; ellenezte a vámokat (és ezzel hallgatólagosan a kartelleket); ellenezte annak korlátozását, hogy az ember szabadon dönthessen arról, hol éljen, hova utazzon és hol tanuljon; ellenezte a korlátlan adóztatást és az inflációt, a felfegyverkezést, a gyarmatosítást, a kisebbségek elnyomását, az imperializmust és a háborút. Makacsul ellenezte a tőkefelélés politikáját. És nem a liberalizmus teremtette meg a felfegyverzett pártkatonaságokat, amik csak a kényelmes pillanatra várnak, hogy lángra lobbantsanak egy polgárháborút.
2.
Az érvelés, amiből kiindulva a fenti jelenségek közül legalább néhányért a kapitalizmust hibáztatják, azon az elképzelésen alapszik, hogy a vállalkozók és a tőkések többé nem liberálisok, hanem intervencionisták és államisták. Ez helyes ténymegállapítás, de helytelenek a következtetések, amiket le szeretnének vonni belőle. Ezek a következtetések abból a teljességgel hamis marxista nézetből fakadnak, miszerint a vállalkozók és a tőkések a liberalizmussal óvták a saját osztályérdeküket akkor, amikor a kapitalizmus virágzott, de most, a kapitalizmus késői és hanyatló korában intervencionizmussal védelmezik azt. Ez bizonyítaná, hogy az intervencionizmus „korlátozott gazdasága” történelmileg szükségszerű gazdasági formája annak a kapitalizmusnak, amelynek fázisában ma élünk. De az elgondolás, miszerint a klasszikus politikai közgazdaságtan és a liberalizmus csupán a burzsoázia ideológiája (a szó marxista értelmében), nem több, mint a marxizmus egyik ferdítése a sok közül. Ha a vállalkozók és a tőkések liberális gondolkodók voltak 1800 Angliájában, és intervencionista, államista, valamint szocialista gondolkodók 1930 Németországában, ennek az az oka, hogy a vállalkozókat és a tőkéseket épp úgy elcsábította az adott kor uralkodó eszméje. A vállalkozóknak épp úgy voltak speciális érdekeik 1800-ban, mint 1930-ban, amelyeket óvott az intervencionizmus és károsított a liberalizmus.
Napjainkban gyakran „gazdasági vezetőként” hivatkoznak a nagyvállalkozókra. A kapitalista társadalomban nincsenek „gazdasági vezetők”. Ebben rejlik a karakterisztikus különbség a szocialista és a kapitalista gazdaság között: a kapitalizmusban a vállalkozók és a termelési tényezők tulajdonosai egyedül a piac iránymutatását követik. Az a szokás, hogy a nagyvállalatok kezdeményezőire gazdasági vezetőként hivatkoznak, már önmagában is jelzi, hogy ezeket a pozíciókat manapság általában nem gazdasági sikerekkel, hanem más módokon érik el.
Az intervencionista államban többé nem létfontosságú a sikerhez, hogy egy vállalatot úgy üzemeltessenek, hogy a lehető legjobb és legolcsóbb módon elégítse ki a fogyasztók igényeit; sokkal fontosabb, hogy az embernek „jó kapcsolatai” legyenek az uralkodó politikai frakciókkal, hogy a beavatkozások az adott vállalat hasznára, ne pedig a kárára legyenek. Néhány márkányi vámvédelem ennek a vállalatnak a termékére, néhány márkával kevesebb vámvédelem a termeléshez szükséges anyagaira sokkal több segítséget nyújthat egy vállalatnak, mint amennyit a legkörültekintőbb vállalatvezetés valaha nyújthat. Irányíthatnak bármennyire jól egy vállalatot, mégis elbukik, ha nem tudja megvédeni érdekeit a vámok kiszabásakor, a bértárgyalások során és a kartellek irányító testületeiben. Sokkal fontosabb, hogy legyenek „kapcsolatai”, minthogy jót és olcsón gyártson. Ennek megfelelően azok, akik az efféle vállalatok csúcsára jutnak, nem azok az emberek, akik tudják, hogyan kell megszervezni a vállalatot és olyan irányba terelni a termelést, amit a piaci állapotok követelnek, hanem sokkal inkább azok, akik jó kapcsolatokat ápolnak mind a „fentiekkel”, mind a „lentiekkel”, akik tudják, hogyan bánjanak a sajtóval és a politikai pártokkal – főleg a radikálisokkal –, hogy az ügyleteik senkiben se ébresszenek felháborodást. Ez azoknak a főigazgatóknak a csoportja, akik többet foglalkoznak állami vezetőkkel és pártvezetőkkel, mint azokkal, akiktől vásárolnak vagy akiknek eladnak.
Mivel számtalan vállalat függ politikai szívességektől, azoknak, akik ilyen vállalkozásba fognak, vissza kell fizetniük a szívességeket a politikusoknak. Az elmúlt években nem volt olyan nagyvállalat, aminek ne kellett volna jelentős összegeket költenie olyan tranzakciókra, amelyek kívülről nyilvánvalóan veszteségesek voltak, viszont politikai okoknál fogva le kellett őket bonyolítani. És akkor még nem is beszéltünk a nem üzleti tevékenységeket végző szervezeteknek – a választási kampányoknak, közjóléti intézményeknek, és ehhez hasonlóknak - adott támogatásokról.
Egyre erőteljesebben érvényesülnek azok az erők, amelyek függetleníteni próbálják a részvényesektől a nagy bankok, ipari konszernek és részvénytársaságok igazgatóit. Az államista szerzők – annak jeleként, hogy máris legyőztük a kapitalizmust - lelkesen üdvözölték a nagyvállalatok politikailag felgyorsított „hajlamát arra, hogy társadalmasítsák magukat”, vagyis hogy a vállalatok vezetését más érdekek határozzák meg, mint „a lehető legnagyobb hozam a részvényeseknek”.2 A német részvényjogi reform során még jogi lépéseket is tettek annak érdekében, hogy a vállalkozó érdekeit és jólétét, nevezetesen a „gazdasági, jogi és társadalmi önértékelését, tartós értékét, valamint a változó részvényesek változó többségétől való függetlenségét”3 a részvényesek érdekei fölé helyezzék.
Az állam befolyásával a hátuk mögött, valamint egy megrögzötten intervencionista közvélemény támogatásával a nagyvállalatok vezetői ma már olyannyira erősnek érzik magukat a részvényesekkel szemben, hogy úgy vélik, egyáltalán nem kell figyelembe venniük az érdekeiket. Azokban az országokban, ahol a legerősebben eluralkodott az államizmus – például a régi Osztrák-Magyar Birodalom utódállamaiban – a vállalatvezetők éppoly közömbösek a nyereségesség iránt, mint a közművek igazgatói. Az eredmény pedig: gazdasági összeomlás. Az általuk hangoztatott elmélet szerint ezek a vállalatok túl nagyok ahhoz, hogy pusztán a profit érdekében üzemeljék őket. Ez a gondolatmenet különösen időszerű minden alkalommal, amikor egy vállalat csődbe megy, mivel alapjában véve a nyereségesség figyelmen kívül hagyásával működtették. Időszerű, mert pontosan ebben a pillanatban ugyanez az elmélet követeli, hogy az állam közbelépjen és megmentse ezeket a vállalatokat, hiszen „túl nagyok ahhoz, hogy elbukjanak”.
3.
Igaz, hogy a szocializmusnak és az intervencionizmusnak még nem sikerült teljesen elpusztítania a kapitalizmust. Ha sikerülne, az európaiak évszázadok bősége után ismét felfedeznék, mit is jelent a tömeges éhezés. A kapitalizmus még mindig elég meghatározó ahhoz, hogy új iparágak jöjjenek létre, valamint a már meglévők fejlődjenek, korszerűsítsék felszerelésüket és terjeszkedjenek. Minden gazdasági fejlődés, ami eddig történt és a jövőben történni fog, a társadalmunkban megmaradt kapitalizmusból fakad. De a kapitalizmust folyamatosan háborgatja az állami beavatkozás, és adók formájában be kell fizetnie nyeresége jelentős részét, hogy fedezze az állami vállalatok alacsonyabb termelékenységét.
A világot sújtó jelenlegi válság az intervencionizmus, valamint az állami és önkormányzati szocializmus válsága; röviden, az antikapitalista politika válsága. A kapitalista társadalmat a piaci mechanizmus játéka vezérli. Ebben nincs véleménykülönbség. A piaci árak összhangot teremtenek a kereslet és a kínálat között, valamint meghatározzák a termelés irányát és mértékét. A piac ad értelmet a kapitalista gazdaságnak. Ha a gazdaságpolitika minduntalan akadályozza a piac termelésszabályozó funkcióját, és maga próbálja meghatározni az árakat, a béreket és a kamatlábakat ahelyett, hogy ezt a piacra hagyná, elkerülhetetlenül bekövetkezik a válság.
Nem Bastiat bukott el, hanem Marx és Schmoller.
Lábjegyzetek
-
Webb, Fabian Essays in Socialism, G. Bernard Shaw szerk. (New York: The Humboldt Publishing Co., 1891) 4. o. ↩
-
Keynes, “The End of Laissez-Faire,” 1926, In "Essays in Persuasion" (New York: W.W. Norton & Co., Inc., 1932) 314–315. o. ↩
-
Passow, Der Strukturwandel der Aktiengesellschaft im Lichte der Wirtschaftsenquete, (Jena, 1939), 4. o. ↩