Néhány évvel ezelőtt a Képviselőház hirdetéssel és propagandával foglalkozó albizottsága Forest A. Harness képviselő elnökletével vizsgálatot folytatott a szövetségi kormány propagandatevékenységei kapcsán. Egy alkalommal a bizottság meghallgatott tanúként egy állami alkalmazásban lévő orvost. Amikor megkérdezték tőle, hogy az országszerte tartott nyilvános előadásaiban bemutatta-e a kötelező állami egészségbiztosítással kapcsolatos vita mindkét oldalának álláspontját, a tanú így válaszolt: „Nem tudom, mit ért mindkét oldal alatt.”
Ez a naiv válasz rávilágít azoknak az embereknek a gondolkodásmódjára, akik büszkén nevezik magukat progresszív értelmiségieknek. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartják, hogy bármilyen érvet fel lehetne hozni az általuk javasolt különféle állami tervek ellen. Úgy vélik, hogy mindenkinek kérdés nélkül támogatnia kell minden olyan kezdeményezést, ami állami irányítás alá kívánja vonni a polgárok életének és viselkedésének egyre több aspektusát. Soha nem próbálják meg cáfolni azokat az ellenvetéseket, amelyeket nézeteikkel szemben fogalmaznak meg. Ehelyett – ahogyan Mrs. Eleanor Roosevelt nemrégiben tette egyik rovatában – inkább becstelennek nevezik azokat, akik nem értenek egyet velük.
Sokan az oktatási intézményeket teszik felelőssé e bigottság terjedéséért. Élesen kritizálják azt, ahogyan a közgazdaságtant, a filozófiát, a szociológiát, a történelmet és a politikatudományt tanítják a legtöbb amerikai egyetemen és főiskolán. Sok tanárt azzal vádolnak, hogy a mindent átfogó tervezés, a szocializmus és a kommunizmus eszméivel indoktrinálják a diákokat. A támadások célpontjai közül némelyek megpróbálják tagadni felelősségüket. Mások, felismerve az ilyen védekezés hiábavalóságát, „üldözésről” és az „akadémiai szabadság” megsértéséről beszélnek.
Az akadémiai élet jelenlegi állapota – nemcsak ebben az országban, hanem a legtöbb külföldi nemzetben is – nem elsősorban abban rejlik, hogy sok tanár vakon elkötelezte magát a vebleni, marxi és keynesi tévedések mellett, miközben igyekeznek meggyőzni hallgatóikat arról, hogy a progresszív politikának nevezett intézkedésekkel szemben nem lehet megalapozott ellenérveket felhozni. A probléma valójában inkább abban áll, hogy szinte senki sem bírálja vagy kérdőjelezi meg ezeknek a tanároknak a kijelentéseit az akadémiai szférában. Sok egyetemen az ál-liberálisok monopolizálják a tanári állásokat: csak olyanokat neveznek ki a társadalomtudományok oktatására, akik egyetértenek velük, és kizárólag olyan tankönyveket használnak, amelyek az ő nézeteiket támogatják. A lényegi kérdés nem az, hogyan lehet megszabadulni a tehetségtelen tanároktól és a gyenge tankönyvektől, hanem az, hogyan lehetne biztosítani a hallgatók számára, hogy halljanak azokról az nézetekről is, amelyeket azok az közgazdászok képviselnek, akik elutasítják az intervencionisták, inflációpártiak, szocialisták és kommunisták elveit.
Hadd szemléltessük a kérdést egy nemrégiben megjelent könyv áttekintésével. A Harvard Egyetem egyik professzora – egy tanácsadó bizottság támogatásával, amelynek tagjai mindannyian, hozzá hasonlóan, a Harvard Egyetem közgazdaságtan professzorai – egy Economics Handbook Series című tankönyvsorozatot szerkeszt. A sorozatban megjelent egy kötet a szocializmusról. A szerző, Paul M. Sweezy, az előszót azzal a kijelentéssel nyitja, hogy a könyv „egy szocialista nézőpontjából íródott.” A sorozat szerkesztője, Seymour E. Harris professzor, a bevezetőben még tovább megy, amikor kijelenti, hogy a szerző „álláspontja közelebb áll ahhoz a csoporthoz, amely a szovjet politikát meghatározza, mint ahhoz, amely jelenleg [1949] a brit állam irányítását végzi.” Ez enyhébb megfogalmazása annak a ténynek, hogy a kötet az első oldaltól az utolsóig a szovjet rendszer kritikátlan dicshimnusza.
Nos, teljesen jogszerű, hogy Dr. Sweezy egy ilyen könyvet írjon, és hogy a professzorok azt megszerkesszék és kiadják. Az Egyesült Államok szabad ország — a világ kevés megmaradt szabad országa közé tartozik —, ahol az Alkotmány és annak módosításai mindenkit felruháznak azzal a joggal, hogy szabadon gondolkodjon, és nyomtatásban megjelentesse gondolatait. Sweezy valójában akaratlanul is jelentős szolgálatot tett az éleslátó olvasóközönség számára. A kötete ugyanis egyértelműen megmutatja minden olyan értelmes olvasónak, aki jártas a közgazdaságtanban, hogy a szocializmus legkiemelkedőbb támogatói kifogytak az érvekből, nem tudnak semmilyen meggyőző érvet előadni hitvallásuk alátámasztására, és teljesen tanácstalanok, ha a komoly ellenvetések cáfolatáról van szó.
A könyvet azonban nem a társadalomtudományokban jártas, éles eszű tudósok számára írták. Ahogy a szerkesztők bevezetője hangsúlyozza, a mű a széles nagyközönségnek szól, az eszmék népszerűsítése és különösen az iskolai tananyagban való felhasználás céljából készült. Ebből a könyvből fogják a szocializmussal kapcsolatos minden ismeretüket meríteni azok a laikusok és diákok, akik semmit vagy csak igen keveset tudnak az érintett kérdésekről. Nem ismerik azokat az elméleteket és tényeket, amelyek lehetővé tennék számukra, hogy önálló véleményt alakítsanak ki a szerző által bemutatott különféle tanokról. Úgy fogják elfogadni a szerző téziseit és leírásait, mint megkérdőjelezhetetlen tudományt és bölcsességet. Hogyan is lehetnének annyira beképzeltek, hogy kételkedjenek egy olyan könyv hitelességében, amelyet – mint a bevezető megjegyzi – a szakterület egy „tekintélye” írt, és amelyet a nagy hírnevű Harvard professzoraiból álló bizottság támogatott?
A bizottság hibája nem abban rejlik, hogy kiadtak egy ilyen könyvet, hanem abban, hogy a sorozatukban kizárólag ez az egyetlen kötet foglalkozik a szocializmussal. Ha Dr. Sweezy könyvével párhuzamosan kiadtak volna egy másik kötetet is, amely kritikus elemzést nyújt a kommunista eszmékről és a szocialista kormányok eredményeiről, senki sem vádolhatná őket a kommunizmus terjesztésével. A tisztesség azt kívánta volna, hogy a szocializmus és a kommunizmus kritikusainak ugyanolyan lehetőséget biztosítsanak nézeteik bemutatására az egyetemek és főiskolák hallgatói előtt, mint amilyet Dr. Sweezynek adtak.
Valóban megdöbbentő állításokkal találkozhatunk Dr. Sweezy könyvének minden oldalán. A szocialista rezsim alatt érvényesülő polgári jogok kérdésének tárgyalásakor egyszerűen egyenlőségjelet tesz a szovjet alkotmány és az amerikai alkotmány közé. Mindkettőről azt állítja:
Általánosan úgy tekintik, mint azoknak az eszméknek a megfogalmazását, amelyek mind az állam, mind az egyes állampolgárok cselekedeteit kellene hogy vezéreljék. Az a tény, hogy ezeket az eszméket sem a Szovjetunióban, sem az Egyesült Államokban nem tartják be minden esetben, kétségtelenül igaz és fontos; de ez nem jelenti azt, hogy ezek az eszmék nem léteznek, hogy figyelmen kívül lehetne hagyni őket, még kevésbé azt, hogy az ellentétükké lehetne alakítani őket.
Félretéve mindazt, amivel meg lehetne cáfolni ezt az érvelést, fontos megérteni, hogy az amerikai Alkotmány nem pusztán egy eszme, hanem az ország hatályos törvénye. Annak érdekében, hogy ne váljon holt betűvé, létezik egy független igazságszolgáltatási rendszer, amelynek csúcsán a Legfelsőbb Bíróság áll. Ha nem létezne egy ilyen testület, amely őrködik a törvény és a jogszerűség felett, bármely törvényt figyelmen kívül lehetne hagyni, vagy annak teljes ellentétévé lehetne torzítani. Vajon Dr. Sweezy soha nem figyelt fel erre az apró különbségre? Tényleg azt gondolja, hogy a szovjet börtönökben és munkatáborokban szenvedő milliók hivatkozhatnak a habeas corpus jogelvre?
Hogy megismételjem, Dr. Sweezynek joga van – éppen azért, mert az amerikai Jognyilatkozat nem csupán egy eszme, hanem érvényes törvény –, hogy minden tényt az ellenkezőjévé fordítson. De ne kiáltsanak boszorkányüldözést, ha kritikát kapnak azok a professzorok, akik a diákjaik előtt úgy dicsérik a Szovjetuniót, hogy közben elmulasztják ismertetni a szocializmus ellenzőinek véleményét.
Harris professzor a bevezetőjében megjegyzi, hogy „azok számára, akik attól tartanak, hogy a jelen kötet túlzott befolyást gyakorolhat, örömteli hír lehet, hogy a sorozatban megjelenik egy következő kötet is, amelyet egy olyan szerző írt, aki éppoly elkötelezett a magánvállalkozás iránt, mint ahogy Dr. Sweezy a szocializmus iránt.” Időközben meg is jelent ez a kötet, amelyet a Virginiai Egyetem professzora, David McCord Wright írt. A kötet érintőlegesen a szocializmussal is foglalkozik, és igyekszik megcáfolni néhány kisebb szocialista tévhitet, például az állam elhalásának elméletét, amelyet manapság már a legfanatikusabb szovjet szerzők is jelentéktelennek tartanak. Ugyanakkor ez a kötet semmiképpen sem helyettesíti a szocialista és kommunista eszmék teljes körű, alapos kritikai elemzését, valamint az összes szocialista kísérlet siralmas kudarcának vizsgálatát.
Néhány tanár azzal próbálja cáfolni az egyetemüket érő ideológiai intolerancia vádját, és demonstrálni saját elfogulatlanságát, hogy alkalmanként meghívnak egy eltérő nézeteket valló kívülállót, aki előadást tart a hallgatóknak. Ez azonban nem más, mint puszta szemfényvesztés. Egyetlen óra helyes közgazdaságtan, szemben a téveszmék évekig tartó indoktrinációjával! Engedjék meg, hogy idézzek egy levélből, amelyben visszautasítottam egy ilyen meghívást:
Azért nem tudom rövid előadásban – legyen az ötven vagy akár kétszer ötven perc – bemutatni a piacgazdaság működését, mert az emberek, akiket a gazdasági problémákról szóló uralkodó nézetek befolyásolnak, tele vannak téves elképzelésekkel erről a rendszerről. Meg vannak győződve arról, hogy a gazdasági válságokat, a tömeges munkanélküliséget, a monopóliumokat, az agresszív imperializmust, a háborúkat, valamint az emberiség nagy részének szegénységét a kapitalista termelési mód akadálytalan működése okozza.
Ha egy előadó nem oszlatja el az összes dogmát, a közönség hiányosnak fogja találni a hallottakat. Márpedig bármelyik dogma megcáfolása sokkal több időt igényel, mint amennyi az Ön programjában számomra rendelkezésre áll. A hallgatók azt fogják gondolni: „Erről egyáltalán nem esett szó” vagy „Erről csak néhány futó megjegyzést tett.” Az előadásom inkább megerősítené őket a rendszerrel kapcsolatos téveszméikben. Ha egy-két rövid előadásban ki lehetne fejteni a kapitalizmus működését, felesleges lenne az egyetemeken éveken át oktatni a hallgatókat erre a témára. Nehéz lenne megindokolni, miért van szükség vaskos tankönyvek írására ezen a területen. Ezek az okok késztetnek arra, hogy kelletlenül, de visszautasítsam szíves meghívását.
A pszeudoprogresszív tanárok azzal mentegetik azt a gyakorlatukat, hogy kizárják a tanári pozíciókból azokat, akiket régimódi reakciósnak bélyegeznek, hogy elfogultnak nevezik őket.
Az elfogultságra való hivatkozás teljesen indokolatlan, ha a vádló nem képes egyértelműen megmutatni, miben rejlik a gúnyolt szerző tanának hiányossága. Csak az számít, hogy egy tan igaz vagy hamis. Ennek megítéléséhez tényekre és deduktív érvelésre van szükség. Ha egy elmélet cáfolatára nem lehet felhozni semmilyen megalapozott érvet, az semmit sem csorbít annak helyességén, ha különböző jelzőkkel illetik a szerzőt. Másfelől, ha egy tan hamisságát egy megcáfolhatatlan érvelési láncolattal már egyértelműen bebizonyították, semmi szükség nincs arra, hogy a szerzőt elfogultnak titulálják.
Az életrajzíró megkísérelheti megmagyarázni alanya egyértelműen megcáfolt tévedéseit azzal, hogy azokat elfogultságra vezeti vissza. Azonban az ilyen pszichológiai értelmezés irreleváns egy elmélet helyességéről vagy helytelenségéről folytatott vitákban. Azok a professzorok, akik elfogultnak minősítik azokat, akikkel nem értenek egyet, valójában csak azt ismerik be, hogy képtelenek hibát találni ellenfeleik elméleteiben.
A legtöbb „progresszív” professzor egy ideig valamelyik állami hivatalban dolgozott. A hivatalokban rendszerint csak jelentéktelen feladatokat bíztak rájuk: statisztikákat készítettek, és olyan jelentéseket írtak, amelyeket feletteseik – politikusok vagy volt vállalatvezetők – olvasás nélkül beiktattak. A professzorok semmit sem tettek azért, hogy a hivatalokat áthassa a tudományos szellem, de a hivatalok beléjük plántálták az autoriter gondolkodásmódot. Bizalmatlanokká váltak a köznéppel szemben, és az Államot (nagybetűvel írva) az elesett alattvalók isteni gondviselőjének tartják. Csak az állam tekinthető elfogulatlannak és pártatlannak. Ezért bárki, aki az állami hatalom kiterjesztése ellen tiltakozik, azzal automatikusan leleplezi magát, mint a közjó ellensége. Egyértelmű, hogy „gyűlöli” az államot.
Nos, ha egy közgazdász ellenzi az iparágak államosítását, ez nem jelenti azt, hogy „gyűlöli” az államot. Egyszerűen csak azt állítja, hogy a közjót jobban szolgálja a termelési eszközök magántulajdonlása, mint azok köztulajdonlása. Senki sem állíthatja megalapozottan, hogy az államosított vállalatokkal kapcsolatos tapasztalatok ellentmondanának ennek a véleménynek.
Egy másik tipikus bürokratikus előítélet, amelyet a professzorok Washingtonban magukévá tettek, az, hogy „negativizmusnak” nevezik azok hozzáállását, akik ellenzik az állami kontrollt és az új hivatalok létrehozását. E terminológia értelmében mindaz, amit elért az amerikai magánvállalkozás rendszere, csupán „negatív”, míg egyedül a hivatalok számítanak „pozitívnak”.
Aztán ott van a „tervezés vagy nem tervezés” hamis ellentéte. Csak azt a totalitárius állami tervezést nevezik tervezésnek, amely a polgárokat a bürokrácia terveinek puszta bábjaivá silányítja. Ezzel szemben a polgárok egyéni terveit egyszerűen „nem terveknek” minősítik. Micsoda szemantika!
A progresszív értelmiség a kapitalizmust minden gonosz közül a legrettenetesebbnek tartja. Az emberiség – állítják – viszonylag boldogan élt a régi szép időkben. Azonban – ahogy egy brit történész fogalmazott – „az ipari forradalom mint egy háború vagy pestis” sújtott le az emberekre. A burzsoázia szűkösségé változtatta a bőséget. Mindössze néhány iparmágnás élvez minden luxust. De – ahogy Marx maga is megjegyezte – a munkás „egyre mélyebbre süllyed”, mert a burzsoázia „képtelen egy létezéshez méltó életet biztosítani a rabszolgájának a rabszolgaságában.”
A kapitalista termelési mód értelmi és erkölcsi hatásai még súlyosabbak. A progresszív azt vallja, hogy az emberiséget csak egyetlen dolog szabadíthatja meg a laissez-faire és a megrögzött individualizmus okozta nyomorúságtól és lealacsonyodástól: a központi tervezés, az a rendszer, amellyel az oroszok jelenleg sikeresen kísérleteznek. Igaz, hogy a szovjetek eddigi eredményei még nem teljesen kielégítőek. Ezeket a hiányosságokat azonban kizárólag Oroszország sajátos körülményei idézték elő. A Nyugat el fogja kerülni az oroszok hibáit, és létrehozza a jóléti államot anélkül, hogy magával vinné azokat a csupán esetleges vonásokat, amelyek eltorzították azt Oroszországban és Hitler Németországában.
Ezt a filozófiát tanítják a legtöbb mai iskolában, és ezt népszerűsítik regényekben és színdarabokban. Ez az eszme vezérli szinte minden mai állam tevékenységét. Az amerikai „progresszív” szégyelli azt, amit országa társadalmi elmaradottságának nevez. Meggyőződése, hogy az Egyesült Államok kötelessége bőkezű támogatásokkal segíteni a külföldi szocialista kormányokat, hogy folytathassák romboló szocialista kísérleteiket. Az ő szemében az amerikai nép legfőbb ellenségei a nagyvállalatok, vagyis azok a cégek, amelyek az amerikai átlagember számára a történelemben valaha elért legmagasabb életszínvonalat biztosítják. Haladásként ünnepel minden lépést, amely a mindent átszövő állami parancsutasítás felé vezet. Azokat pedig, akik figyelmeztetnek a pazarlás, a hitelexpanzió, a költségvetési hiány és a tőkefelélés káros hatásaira, reakciósoknak, gazdasági royalistáknak vagy fasisztáknak bélyegzi. Soha nem tesz említést azokról az új vagy továbbfejlesztett termékekről, amelyeket a vállalatok szinte évente elérhetővé tesznek a tömegek számára. Ezzel szemben lelkesedik az állami cégek kétes értékű eredményeiért, amelyek költségvetési hiányát a nagyvállalatoktól beszedett adók fedezik.
Ennek az ideológiának a legelvakultabb hirdetői az egyetemek történelmi, politikatudományi, szociológiai és irodalmi tanszékein találhatók. E tanszékek professzorai abban a helyzetben vannak, hogy gazdasági kérdésekről beszélve olyan témáról nyilvánítanak véleményt, amihez egyáltalán nem értenek. Ez különösen szembetűnő a történészek esetében. Az elmúlt kétszáz év történelmének feldolgozása valódi botrány. Csak a közelmúltban kezdtek el kiemelkedő tudósok rávilágítani Lujo Brentano, a Webb házaspár, a Hammond házaspár, Tawney, Arnold Toynbee, Elie Halévy, a Beard házaspár és más szerzők durva tévedéseire. A Mont Pelerin Társaság legutóbbi ülésén a London School of Economics gazdaságtörténeti tanszékének professzora, T.S. Ashton, egy előadásában rámutatott, hogy a 19. század gazdasági fejlődéséről elterjedt nézetek „teljes mértékben nélkülözik a gazdasági gondolkodás csíráját is.” A történészek meghamisították a tényeket, amikor megalkották azt a legendát, miszerint „az ipari kapitalizmus domináns szervezeti formája, a gyár, nem az átlagemberek igényei, hanem a gazdagok és az uralkodók kívánságai alapján jött létre.”
Az igazság az, hogy a kapitalizmus jellegzetes vonása mindig is a tömegtermelés volt, amely a tömegek szükségleteit hivatott kielégíteni. Amikor egy gyár a gépekkel végzett tömegtermelés módszereivel belépett egy új termelési ágazatba, kezdetben olcsó árukkal látta el a széles tömegeket. A gyárak csak később tértek át kifinomultabb és ebből adódóan drágább termékek gyártására, amikor a tömegek életszínvonalának példátlan javulása már indokolttá tette, hogy a tömegtermelés módszereit jobb minőségű árucikkek előállítására is alkalmazzák. A nagyvállalatok a széles tömegek igényeit elégítik ki; létezésük kizárólag a tömeges fogyasztástól függ. Fogyasztóként az átlagember a szuverén, akinek vásárlása vagy vásárlástól való tartózkodása dönti el a vállalkozói tevékenységek sorsát. A „proletár” az a sokat emlegetett vásárló, akinek mindig igaza van.
A kapitalizmus bírálatának legelterjedtebb módja az, hogy minden olyan állapotért felelőssé teszik, amelyet elégtelennek vagy kifogásolhatónak tartanak. A tuberkulózist, sőt néhány évvel ezelőttig a szifiliszt is, a kapitalizmus betegségeinek nevezték. Szintén a kapitalizmusnak tulajdonítják milliók nyomorát olyan országokban, mint például India, ahol a kapitalizmust soha nem vezették be. Szomorú tény, hogy az emberek időskorukban legyengülnek, és végül meghalnak. Ez azonban nemcsak az alkalmazottakkal, hanem a munkaadókkal is megtörténik, és a prekapitalista korszakokban éppoly tragikus volt, mint a kapitalizmus idején. A prostitúciót, az alkoholizmust és a drogfüggőséget egyaránt kapitalista bűnöknek kiáltják ki.
Amikor a tőkések állítólagos gaztetteiről esik szó, egy művelt professzor vagy egy kifinomult művész gyakran a filmsztárok, bokszolók és birkózók magas jövedelmére hivatkozik. De ki járul hozzá nagyobb mértékben ezekhez a jövedelmekhez: a milliomosok vagy a „proletárok”?
Be kell ismerni, hogy a propaganda legsúlyosabb túlkapásait nem a közgazdaságtan professzorai követik el, hanem a többi társadalomtudomány oktatói, újságírók, írók, és olykor még miniszterek is. Ennek a lázas fanatizmusnak a forrása azonban az „institutionalista” vagy „intézményi” iskola közgazdasági tanításaiban rejlik. Mindezen dogmák és tévedések végső soron állítólagos gazdasági doktrínákra vezethetők vissza.
A marxisták, keynesiánusok, vebleniánusok és más „progresszívek” nagyon is tisztában vannak azzal, hogy tanaik nem állják ki a kritikai elemzés próbáját. Pontosan tudják, hogy a helyes közgazdaságtan egyetlen képviselőjének jelenléte a tanszékeiken teljes mértékben semmissé tenné az összes tanításukat. Éppen ezért mindent elkövetnek, hogy kizárjanak minden „ortodox” közgazdászt „unortodoxiájuk” erődjeiből.
A helyes gazdaságelmélet száműzésének legrosszabb következménye az, hogy a tehetséges, fiatal diplomások kerülik az akadémiai közgazdász pályát. Nem akarják, hogy bojkottálják őket az egyetemek, a könyvkritikusok vagy a kiadók. Inkább az üzleti szférát vagy a jogi pályát választják, ahol a tehetségüket valóban elismerik. Többnyire olyan megalkuvók törekednek tanári pozíciókra, akik nem akarnak szembenézni a hivatalos tanítások hiányosságaival. Kevés kompetens szakember marad, aki a kiemelkedő tudósok helyébe léphetne, amikor ők elhunynak vagy nyugdíjba vonulnak. Az oktatók feltörekvő nemzedékében szinte alig akad olyan méltó utód, aki felérne olyan közgazdászokhoz, mint Frank A. Fetter és Edwin W. Kemmerer, Irving Fisher vagy Benjamin M. Anderson.
Egyféleképpen orvosolható ez a helyzet: biztosítani kell az igazi közgazdászok számára is ugyanazokat a lehetőségeket a karainkon, amelyeket ma kizárólag a szocializmus és az intervencionizmus hívei élveznek. Ez aligha túlzó kérés, amíg ez az ország még nem vált teljesen totalitáriussá.
