A piacgazdaság – a kapitalizmus – az anyagi termelési eszközök magántulajdonlásán és a magánvállalkozáson alapul. Végső soron a fogyasztók határozzák meg a vásárlásaikkal vagy a vásárlástól való tartózkodásukkal, hogy mit, milyen mennyiségben és minőségben kell előállítani. Ők teszik nyereségessé azon üzletemberek tevékenységét, akik a legjobban megfelelnek az igényeiknek, és veszteségessé azokét, akik nem azt állítják elő, amire a fogyasztóknak a legnagyobb szükségük van. A profitok azok kezébe helyezik a termelési tényezők irányítását, akik a legjobban hasznosítják őket a fogyasztók legsürgetőbb igényeinek kielégítésére, míg a veszteségek elvonják ezeket az eszközöket a hatékonytalan vállalkozóktól. Egy olyan piacgazdaságban, amelyet nem szabotál az állam, a tulajdonosok úgyszólván a fogyasztók megbízottjai. A piacon egy minden egyes nap megismétlődő népszavazás dönti el, hogy ki birtokoljon mit és mennyit. A fogyasztók azok, akik egyeseket gazdaggá, másokat nincstelenné tesznek.
A vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenség a piacgazdaság alapvető sajátossága. Ez az eszköz biztosítja, hogy a fogyasztók kerüljenek a középpontba, hatalmat adva nekik arra, hogy minden termelőt a kívánságaik teljesítésére ösztönözzenek. Ez kényszeríti a termelésben résztvevőket arra, hogy a lehető legnagyobb erőfeszítést tegyék a fogyasztók szolgálatában. Ez teremti meg a versenyt. Az halmozza fel a legtöbb profitot és vagyont, aki a legjobban szolgálja a fogyasztókat.
Azokban a társadalmakban, amelyeket Adam Ferguson, Saint-Simon és Herbert Spencer katonainak nevezett, és amelyeket a mai amerikaiak feudálisnak tartanak, a földtulajdon erőszakos bitorlás vagy a hódító hadúr adományai révén jött létre. Voltak, akik több földdel rendelkeztek, mások kevesebbel, megint mások pedig semmennyivel, mivel a törzsfőnök így döntött. Egy ilyen társadalomban helytálló volt az az állítás, hogy a nagy földbirtokosok gazdagsága a földnélküliek nyomorából fakadt. Ezzel szemben egészen más a helyzet a piacgazdaságban. A nagyvállalatok mérete nem rontja, hanem javítja mások életkörülményeit. A milliomosok úgy halmozzák fel vagyonukat, hogy olyan árucikkekkel látják el a tömegeket, amelyek korábban elérhetetlenek voltak számukra. Ha a törvények megakadályozták volna meggazdagodásukat, az átlagos amerikai háztartásoknak számos olyan eszközről és felszerelésről kellene lemondaniuk, amelyek ma már alapvetőnek számítanak. Az Egyesült Államok azért élvezheti a történelem legmagasabb életszínvonalát, mert több generáción át nem történtek próbálkozások a „kiegyenlítésre” és az „újraelosztásra”. A vagyon és jövedelem egyenlőtlensége a tömegek jólétének, nem pedig bárki nyomorának a forrása. Ahol „kisebb az egyenlőtlenség,” ott szükségszerűen alacsonyabb a tömegek életszínvonala is.
A demagógok szerint a vagyon és a jövedelmek „elosztásában” megnyilvánuló egyenlőtlenség önmagában a legnagyobb rossz. Az igazságosság megkövetelné a vagyon egyenlő elosztását. Ezért méltányosnak és célszerűnek tartják a gazdagok többletének – vagy legalább annak jelentős részének – elkobzását és átadását azoknak, akik kevesebbel rendelkeznek. Ez a gondolatmenet hallgatólagosan azt feltételezi, hogy az ilyen politika nem csökkenti a termelés teljes mennyiségét. Ám még ha ez igaz is lenne, az átlagember vásárlóerejéhez hozzáadott összeg jóval kisebb lenne, mint amit a széles körben elterjedt téveszmék sugallnak. Valójában a gazdagok luxusfogyasztása csupán a nemzet összfogyasztásának egy igen csekély hányadát teszi ki. A gazdagok jövedelmük nagy részét nem fogyasztásra költik, hanem megtakarítják és befektetik. Éppen ennek köszönhető nagy vagyonuk felhalmozódása. Ha azokat az összegeket, amelyeket a sikeres üzletemberek produktív tevékenységekbe forgatnának vissza, az állam működési kiadásokra fordítaná, vagy olyan emberek kapnák meg, akik azokat elfogyasztják, lassulna vagy akár teljesen le is állna a tőkefelhalmozás. Ebben az esetben megszűnne a gazdasági növekedés, a technológiai haladás, és az átlagéletszínvonal emelkedése.
Amikor Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban az „erős progresszív jövedelemadót” és „minden örökösödési jog eltörlését” javasolták, hogy „a burzsoáziától fokról fokra elragadjanak minden tőkét,” következetesek voltak abból a szempontból, hogy a végső céljuk – nevezetesen a piacgazdaság szocializmussal való felváltása – elérésére törekedtek. Teljes mértékben tisztában voltak ezeknek az intézkedéseknek az elkerülhetetlen következményeivel. Nyíltan kijelentették, hogy ezek az intézkedések „gazdasági szempontból elégtelenek és tarthatatlanok”, és kizárólag azért támogatták őket, mert „szükségessé teszik a további beavatkozást” a kapitalista társadalmi rendbe, továbbá mert „mint az egész termelési mód átalakításának eszközei” – azaz mint a szocializmus megvalósításának eszközei – „elkerülhetetlenek”.
De egészen más a helyzet, amikor azokat az intézkedéseket, amelyeket Marx és Engels „gazdasági szempontból tarthatatlannak” neveztek, olyanok javasolják, akik azt színlelik, hogy meg akarják őrizni a piacgazdaságot és a gazdasági szabadságot. Ezek az önmagukat középutasnak beállító politikusok vagy álszentek, akik úgy akarják megvalósítani a szocializmust, hogy félrevezetik az embereket valódi szándékaikról, vagy pedig tudatlanok, akik nem értik, miről beszélnek. Ugyanis a jövedelmekre és vagyonokra kivetett progresszív adók összeegyeztethetetlenek a piacgazdaság fenntartásával.
A középutas ember így érvel: „Semmi okunk nincs feltételezni, hogy egy üzletember csökkentené erőfeszítéseit a lehető legjobb teljesítmény elérésére csak azért, mert tudja, hogy a nyeresége nem őt gazdagítja, hanem mindenki javát szolgálja. Még ha nem is altruista – aki nem a haszonra törekszik, hanem önzetlenül munkálkodik a közjó érdekében –, akkor sem lenne semmi oka arra, hogy előnyben részesítse a kevésbé hatékony teljesítményt a hatékonyabbal szemben. Nem igaz, hogy az ipar nagy kapitányait kizárólag a nyereségvágy mozgatja. Ugyanúgy hajtja őket az a vágy, hogy tökéletesítsék a termékeiket.”
Ez az érvelés teljesen félreérti a lényeget. Nem a vállalkozók magatartása a döntő, hanem a fogyasztók felsőbbrendűsége. Feltételezhetjük, hogy az üzletemberek még akkor is a lehető legnagyobb igyekezettel szolgálnák ki a fogyasztókat, ha buzgóságuk és erőfeszítésük számukra semmilyen előnnyel nem járna. Ilyen esetben azt fogják megvalósítani, ami szerintük a legjobban szolgálja a fogyasztók érdekeit. Ez azonban azt jelenti, hogy már nem a fogyasztók döntik el, mit kapjanak; be kell érniük azzal, amit az üzletemberek a legjobbnak tartanak számukra. Így a vállalkozók, nem pedig a fogyasztók lesznek a legfelsőbb döntéshozók. A fogyasztók többé nem lesznek abban a helyzetben, hogy azoknak az üzletembereknek a kezébe adják a termelés irányítását, akiknek a termékeit a leginkább kedvelik, és nem lesz lehetőségük arra sem, hogy háttérbe szorítsák azokat, akiknek a termékeit kevésbé értékelik.
Ha körülbelül hatvan évvel ezelőtt vezették volna be a vállalati profitokra, az egyéni jövedelmekre és az öröklésre vonatkozó jelenlegi adótörvényeket, azok az új termékek, amelyek megemelték az „átlagember” életszínvonalát, vagy egyáltalán nem jöttek volna létre, vagy csak kis mennyiségben, egy kisebbség számára hozzáférhető módon. A Ford vállalatok nem léteznének, ha Henry Ford nyereségét azonnal eladóztatták volna, amint az keletkezett. Változatlanul az 1895-ös üzleti struktúra maradt volna fenn. Az új tőke képződése megszűnt volna, vagy legalábbis jelentősen lelassult volna. A termelés bővülése elmaradt volna a népességnövekedés ütemétől. Szükségtelen részletezni ennek a következményeit.
A nyereség és a veszteség mutatja meg a vállalkozónak, hogy mire van a legsürgetőbb igényük a fogyasztóknak. Csak az a nyereség, amelyet a vállalkozó megtarthat, teszi lehetővé számára, hogy a fogyasztói igényekhez igazítsa tevékenységét. Ha ezt a nyereséget elkobozzák, megakadályozzák abban, hogy a fogyasztók iránymutatásaihoz igazodjon. Ennek eredményeként a piacgazdaság elveszíti az irányítókerekét, és értelmetlen zűrzavarrá válik.
Az emberek csak azt fogyaszthatják, amit előtte megtermeltek. Korunk nagy kérdése éppen ez: ki döntsön arról, hogy mit termeljenek és mit fogyasszanak – az emberek vagy az állam? Maguk a fogyasztók, vagy egy atyáskodó hatalom? Ha valaki a fogyasztók mellett teszi le a voksát, a piacgazdaságot választja. Ha az állam mellett dönt, a szocializmust választja. Nincs harmadik megoldás. Nem lehet részekre osztani annak a meghatározását, hogy milyen célokra használják a termelési tényezők különböző egységeit.
A fogyasztók felsőbbrendűsége abban rejlik, hogy hatalmukban áll azok kezébe adni az anyagi termelési tényezők feletti irányítást és így a termelési tevékenységek vezetését, akik a leghatékonyabban szolgálják őket. Ez elkerülhetetlenül magával vonja a vagyon és a jövedelmek egyenlőtlenségét. Ha valaki meg akarja szüntetni a vagyon és a jövedelmek egyenlőtlenségét, fel kell adnia a kapitalizmust, és a szocializmus elfogadása mellett kell döntenie. (Az, hogy egy szocialista rendszer valóban biztosítaná-e a jövedelmi egyenlőséget, a szocializmus elemzésének kérdése.)
Ámde – mondják a középutasok –, mi nem akarjuk teljesen megszüntetni az egyenlőtlenséget. Mindössze a mértékét szeretnénk csökkenteni.
Ugyanakkor ezek az emberek az egyenlőtlenséget rosszként tekintenek az egyenlőtlenségre. Nem azt mondják, hogy létezik egy pontosan meghatározható egyenlőtlenségi szint, amely önkényességtől és személyes értékítéletektől mentesen jónak minősíthető, és amelyet feltétlenül meg kellene őrizni. Éppen ellenkezőleg, azt állítják, hogy az egyenlőtlenség önmagában rossz, és csupán amellett érvelnek, hogy az alacsonyabb szintű egyenlőtlenség kisebb rosszat jelent, mint a magasabb szintű — ahogyan az emberi szervezetben kisebb mennyiségű méreg is kevésbé ártalmas, mint egy nagyobb adag. Ha pedig ez így van, akkor logikailag nézve nincs a tanításukban olyan pont, ahol az egyenlősítő törekvéseknek meg kellene állniuk. Az, hogy elértek-e egy olyan alacsony egyenlőtlenségi szintet, amely elégségesnek tekinthető, és amely felett már nem szükséges további egyenlősítő intézkedéseket hozni, pusztán személyes, önkényes értékítéletektől függ — amelyek emberenként eltérhetnek, és az idő múlásával is változhatnak. Mivel az egyenlőség hívei a vagyonelkobzást és az „újraelosztást” olyan politikának tekintik, amely csupán egy kisebbségnek árt — nevezetesen azoknak, akiket szerintük „túl” gazdagnak tartanak —, miközben a többség javára válik, nem tudnak érdemi érvet felhozni azok ellen, akik még többet követelnek az egyenlősítés állítólag hasznos megvalósításából. Amíg bármilyen mértékű egyenlőtlenség fennáll, mindig lesznek olyanok, akiket az irigység arra sarkall, hogy az egyenlősítési politika további folytatását sürgessék. Nincs olyan érv, amely megcáfolhatná logikájukat: ha a vagyon és a jövedelem egyenlőtlensége rossz, akkor nincs indok arra, hogy bármilyen mértékben elfogadhatónak tartsuk; az egyenlősítés egészen addig nem állhat meg, amíg mindenki vagyonát és jövedelmét teljesen egyenlővé nem teszi.
A profitokra, a jövedelmekre és a vagyonokra kivetett adók története minden országban egyértelműen megmutatja, hogy amint elfogadásra kerül az egyenlősítés elve, nincs olyan pont, ahol megállítható lenne az egyenlősítés politikájának további előrehaladása. Ha a Tizenhatodik Alkotmánymódosítás elfogadásakor valaki azt jósolta volna, hogy néhány évvel később olyan magas szinteket fog elérni a jövedelemadó progressziója, mint amilyeneket napjainkban látunk, a módosítás támogatói őrültnek nevezték volna. Biztosra vehető, hogy a Kongresszusban csupán egy kis létszámú kisebbség ellenezné komolyan az adókulcsok progresszív elemének további szigorítását, ha azt az adminisztráció, vagy egy újraválasztási esélyeit növelni kívánó képviselő javasolná. Ugyanis a kortárs álközgazdászok által terjesztett eszmék hatása alatt szinte mindenki – néhány józan gondolkodású embert leszámítva – azt hiszi, hogy már önmagában az a tény, hogy az ő jövedelme alacsonyabb másokénál, hátrányos helyzetbe hozza őt, és hogy nem helytelen politika elkobozni ezt a különbséget.
Hiábavaló ámítani önmagunkat. A jelenlegi adópolitika a vagyon és a jövedelmek teljes egyenlősítésére irányul, és ezzel a szocializmus felé vezet. Ezt a tendenciát csak akkor lehet visszafordítani, ha felismerjük a szerepet, amit a piacgazdaságban betölt a nyereség és a veszteség, valamint a belőlük fakadó egyenlőtlenség. Az embereknek meg kell érteniük, hogy a sikeres vállalkozói tevékenység révén elért vagyonfelhalmozás saját életszínvonaluk javulásának elválaszthatatlan következménye, és ez fordítva is igaz. Fel kell ismerniük, hogy a nagyvállalatok nem rosszak, hanem mindazon kényelmi javak okai és következményei, amelyek élvezetét az „amerikai életstílus” kifejezés fémjelzi.
