A túléléshez szükséges eszközök készletei minden állat- és növényfaj számára korlátozottak. Ezért minden élőlény létfontosságú érdekei könyörtelenül ellentétben állnak faja többi tagjának érdekeivel. Egyedül az ember képes legyőzni ezt a természet adta, kiengesztelhetetlen konfliktust az együttműködés útján. A munkamegosztás elve alapján végzett munka magasabb termelékenysége felváltja az élelem szűkössége által előidézett rideg ellenségeskedést a szándékosan közös célokra törekvő emberek érdekszolidaritásával. A munkamegosztásnak köszönhetően az áruk és szolgáltatások békés cseréje – a piaci folyamat – válik az emberek közötti kapcsolatok meghatározó formájává. Az erőszakot és az erősebb uralmát a felek kölcsönös megállapodása szorítja háttérbe.
Az emberiség gyötrő alapvető probléma megoldására szolgáló ezen módszer (márpedig más módszer nem létezik) hiányossága abban rejlik, hogy minden ember teljes és feltétel nélküli együttműködésére épít, amelyet meghiúsíthat bárki, aki nem hajlandó együttműködni. Az emberi ügyekbe való erőszakos beavatkozás megszüntetésére nincs más eszköz, mint egy nagyobb erőszak alkalmazása. Azokkal az egyénekkel vagy csoportokkal szemben, akik erőszakhoz folyamodnak, vagy nem teljesítik a szerződéseikből fakadó kötelezettségeiket, semmi más nem segít, csak az erőszakos fellépés. Az önkéntes megállapodások piaci rendszere nem működhet egy olyan kényszerítő apparátus támogatása nélkül, amely kész erőszakot alkalmazni azokkal szemben, akik nem tartják be szigorúan a kölcsönös megállapodások feltételeit és szabályait. A piacnak szüksége van az állam támogatására.
A piac a szó legtágabb értelmében az a folyamat, amely magában foglalja az emberek minden önkéntes és spontán cselekedetét. Ez az emberi kezdeményezés és szabadság birodalma, az a talaj, amelyen minden emberi vívmány virágzik.
Az állam – az a hatalom, amely megóvja a piacot a pusztító erőszaktól – a kényszer és elnyomás rideg apparátusa. Egy olyan rendszer, amely parancsokon és tilalmakon alapul, és amelynek fegyveres szolgái mindig készen állnak ezen törvények érvényesítésére. Az állam minden tettét azok hajtják végre, akik alá vannak rendelve a parancsainak. Az államhatalom kényszerítette alattvalóit piramisok, más emlékművek, kórházak, kutatóintézetek és iskolák építésére. Az emberek látják ezeket az alkotásokat, és az egekig magasztalják az építtetőiket. Nem látják azokat az épületeket, amelyeket az államhatalom elpusztított, ahogy azokat a létesítményeket sem, amelyek soha nem épülhettek meg, mert az állam megadóztatta azokat az erőforrásokat, amelyeket az állampolgárok eredetileg ezek felépítésére szántak.
Napjainkban gyakorlatilag határtalan az emberek és vezetőik államista – vagy ahogy manapság nevezik, szocialista – lelkesedése. Alig akad bárki, aki elég bátor lenne ahhoz, hogy ellenvetést tegyen, amikor valaki az államhatalom – közkeletű nevén „a gazdaság közszektora” – kiterjesztését javasolja. Az egyetlen, ami lassítja vagy számos területen szinte teljesen megállítja a vállalkozások további államosításának folyamatát, az szinte minden állami és önkormányzati cég nyilvánvaló pénzügyi kudarca. Ebben a tekintetben kiemelt szerepet játszik az amerikai postahivatal példája a kortárs társadalomfilozófiában és gazdaságpolitikában. A postahivatal közismert hatékonytalansága és hatalmas pénzügyi deficitje alapjaiban rombolja le az állam – az erőszakos cselekvés társadalmi apparátusa – tevékenységének erényeiről szóló népszerű mítoszokat.
Lehetetlen őszintén az erőszak pártjára állni a békés együttműködés ügyével szemben. Ezért az erőszak támogatói ahhoz a trükkhöz folyamodnak, hogy az általuk alkalmazott erőszakot és az azzal való fenyegetést „erőszakmentességnek” nevezik. Ennek egyik kiemelkedő példája a szakszervezeti mozgalom. A szakszervezetek az erőszak különböző módjaival vagy annak fenyegetésével gátolják meg a vállalatokat, hogy együttműködjenek azokkal, akik nem engedelmeskednek a szakszervezeti utasításoknak. Sikerült „békés” jelentéssel felruházniuk a „sztrájkőrség” katonai kifejezést. A szakszervezeti gyakorlatok azonban magában foglalják a nyers erőszak révén történő gyilkosságra és pusztításra való hajlandóságot.
A kölcsönös, békés megállapodás világa, valamint a kényszer és az erőszak birodalma közötti alapvető ellentétet nem lehet eltüntetni a gazdaság két „szektoráról” – a magánszektorról és a közszektorról – szóló üres szólamokkal. Nincs kibékülés a kényszer és a spontaneitás között. kudarcra vannak ítélve az egyiptomi fáraók vagy a perui inkák totalitarizmusának újjáélesztésére tett kísérletek. Az erőszak nem veszti el antiszociális természetét attól, hogy „erőszakmentességnek” nevezik el. Minden, amit az emberiség valaha teremtett, az önkéntes emberi együttműködés eredménye volt. Az erőszak egyetlen hozzájárulása a civilizációhoz az a békeszerető embereknek nyújtott – kétségtelenül nélkülözhetetlen – szolgáltatás, amivel megfékezi a potenciális békeháborgatókat.
A nyugati civilizáció mindig is a szabadságot tekintette a legnagyobb jónak. A Nyugat történelme a zsarnokság ellen és a szabadságért vívott küzdelmek krónikája. A 19. században az egyéni szabadság eszméje – amelyet az ókori görögök fogalmaztak meg, és amelybe újra életet leheltek az európaiak a reneszánsz és a felvilágosodás idején – úgy tűnt, még a Kelet elmaradott népeire is hatással volt. Az optimisták a szabadság és a béke küszöbön álló korszakáról beszéltek.
Ami valójában történt, az éppen az ellenkezője volt. A tizenkilencedik század, amely kiemelkedő sikereket ért el a természettudományokban és azok technológiai alkalmazásában, életre hívta és népszerűvé tette azokat a társadalmi tanokat, amelyek az emberi történelem végcéljaként ábrázolták a totális államot. Legyenek akár ájtatos keresztények, akár radikális ateisták, mind elutasították a piacgazdaságot, és azt minden gonoszság legsúlyosabbikának bélyegezték. Miközben a kapitalizmus példátlan mértékben növelte a gazdasági tevékenység eredményességét, és a kapitalista országokban évről évre javult a tömegek életszínvonala, vitathatatlan dogmaként került elfogadásra a marxista tan, mely szerint a kapitalizmusban a „kizsákmányolt osztályok” elkerülhetetlenül fokozódó elszegényedése következik be. Az önjelölt értelmiségiek, akik szenvedélyesen áhítoznak és küzdenek azért, amit proletárdiktatúrának neveznek, azt állítják, hogy a szabadság nagy bajnokainak törekvéseit folytatják.
Korunk társadalmi és politikai eszménye a tervezés. Az egyént meg kell fosztani attól a jogától és lehetőségétől, hogy maga döntse el, miként illeszkedik be a társadalmi együttműködés rendszerébe. Mindenkinek engedelmeskednie kell a társadalom – azaz az állam, a rendőri hatalom – legfőbb hivatala által kibocsátott utasításoknak. Bölcsőtől a koporsóig mindenkit arra kényszerítenek, hogy pontosan úgy cselekedjen, ahogyan azt a „terv” megalkotói előírják. Ezek az utasítások határozzák meg az oktatását, a lakhelyét, a munkája helyét és jellegét, valamint a bérét is. Nem lesz lehetősége kifogást emelni a kapott utasítások ellen; a rendszer mögött álló filozófia szerint kizárólag a tervező hatóság képes megítélni, hogy az utasítás összhangban áll-e a „társadalmilag” legkívánatosabb célokkal.
A társadalom minden tagjának teljes rabszolgasorba taszítása nem pusztán a szocialista irányítás akaratlan mellékjelensége. Sokkal inkább a szocialista rendszer alapvető jellemzője, bármely elképzelhető szocialista gazdaságirányítás elkerülhetetlen következménye. Pontosan erre gondoltak a szocialista szerzők, amikor a kapitalizmust „a termelés anarchiájaként” bélyegezték meg, és követelték, hogy a „társadalomra” ruházzanak át minden hatalmat és tekintélyt. Az ember vagy szabadon élhet a saját tervei szerint, vagy arra kényszerítik, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjen a nagy istenállam tervének.
Nem számít, hogy a szocialisták manapság „baloldalinak” nevezik magukat, a korlátozott állam és a piacgazdaság támogatóit pedig „jobboldalinak” gúnyolják. A „baloldal” és „jobboldal” kifejezések teljesen elvesztették politikai jelentőségüket. Az egyetlen lényeges különbség a piacgazdaság és annak velejárója, a korlátozott állam támogatói, valamint a totális állam támogatói között húzódik.
Az emberiség történetében először tökéletes az egyetértés az úgynevezett értelmiségiek többsége, valamint a társadalom többi osztályának és csoportjának elsöprő többsége között. Mindannyian szenvedélyesen és hevesen a tervezést, vagyis saját teljes rabszolgaságukat akarják.
A kapitalista társadalom jellegzetes vonása az a cselekvési tér, amelyet tagjai kezdeményezőkészségére és felelősségére bíz. Az egyén szabad és szuverén, amíg saját céljai elérése érdekében nem korlátozza polgártársai szabadságát. A piacon fogyasztóként ő a szuverén. Az állami szférában választópolgár, és ebben a minőségében a szuverén törvényhozó részét képezi. A politikai demokrácia és a piac demokráciája közös alapból erednek. A marxizmus terminológiáját használva: a képviseleti kormányzat a piaci gazdaság felépítménye, ahogy a despotizmus a szocializmus felépítménye.
A piacgazdaság nem csupán az emberiség gazdasági együttműködésének egyik lehetséges és elképzelhető rendszere. Ez az egyetlen módszer, amely lehetővé teszi az ember számára, hogy létrehozzon egy olyan társadalmi termelési rendszert, amely rendíthetetlenül a fogyasztók lehető legjobb és legolcsóbb ellátására törekszik.