A mozgósítás közgazdaságtanával kapcsolatos kérdések tárgyalásakor mindenekelőtt fontos felismerni, hogy a költségvetési politika fordulóponthoz érkezett.
Az elmúlt évtizedekben minden nemzet kimeríthetetlen tartalékként tekintett a tehetősebb polgárok jövedelmére és vagyonára, amelyet szabadon ki lehetett aknázni. Amikor további forrásokra volt szükség, a magasabb jövedelmi kategóriákra kivetett adók emelésével igyekeztek előteremteni az összegeket. Úgy tűnt, mindig van elegendő pénz bármilyen javasolt kiadásra, hiszen látszólag semmi kárt nem okozott, ha egy kicsit jobban „megnyírják” a gazdagokat. Mivel a gazdagok szavazatai nem számítottak sokat a választásokon, a törvényhozó testületek tagjai mindig hajlandók voltak növelni az állami kiadásokat az ő terhükre. Létezik egy francia mondás: Les affaires, c’est l’argent des autres. „A te ügyed: mások pénze.” Az elmúlt hatvan évben a politikai és fiskális ügyek gyakorlatilag mind „mások pénzén” alapultak. „Fizessenek a gazdagok” – ez volt a jelszó.
Mostanra azonban véget ért a fiskális történelem ezen időszaka. Az Egyesült Államokat és néhány brit domíniumot leszámítva az adók teljesen kimerítették a gazdag polgárok úgynevezett „fizetőképességét”. Innentől kezdve tőlük már nem lehet számottevő összegeket beszedni. Ezután az állami kiadásokat kizárólag a tömegek megadóztatásával kell fedezni.
Az érintett európai nemzetek még nincsenek teljesen tudatában ennek a ténynek, mivel találtak egy helyettesítőt. Segélyt kapnak a Marshall-terv keretében; az amerikai adófizetők fedezik a hiányt.
A dolgok az Egyesült Államokban egyelőre nem olyan előrehaladottak, mint más országokban. Még mindig lehetséges további 2-3 milliárd, vagy akár 4 milliárd dollár bevételre szert tenni a társasági adók és az „extraprofitadók” emelésével, valamint a személyi jövedelemadó progresszívebbé tételével. Azonban a jelenlegi körülmények között még a 4 milliárd dollár is csupán töredéke lenne annak, amire a kincstárnak szüksége van. Így ebben az országban is elértünk a fiskális politika egy szakaszának a végéhez. Felül kell vizsgálni az állami pénzügyek teljes filozófiáját. A Kongresszus tagjai egy javasolt kiadás előnyeinek és hátrányainak mérlegelésekor többé nem gondolkodhatnak úgy, hogy „van elég pénzük a gazdagoknak, fizessenek ők.” A jövőben azoknak a választóknak kell majd fizetniük, akiknek a szavazatain a kongresszusi képviselők mandátuma múlik.
Az infláció – a pénz- és hitelexpanzió – semmiképpen sem szolgálhat eszközként arra, hogy elkerüljük, vagy egy rövid időn túl késleltessük annak szükségességét, hogy a gazdag kisebbségen kívüli emberekre kivetett adókhoz folyamodjunk. Ha – az érvelés kedvéért – félre is tesszük az inflációs politikával szemben felhozható összes ellenvetést, figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy az infláció sohasem lehet több, mint egy átmeneti szükségmegoldás. Az inflációt nem lehet hosszabb ideig fenntartani anélkül, hogy meg ne hiúsuljon a fiskális célja, és teljes összeomlásba ne torkolljon, ahogyan ez történt ebben az országban a kontinentális valutával, Franciaországban a mandats territoriaux-val, és Németországban a márkával 1923-ban.
A nyilvánosság tudatlansága teszi lehetővé, hogy az állam inflációval növelje a forrásait. Az embereknek figyelmen kívül kell hagyniuk azt a tényt, hogy az állam az inflációt választotta költségvetési politikaként, és úgy tervezi, hogy azt a végtelenségig folytatja. Az általános áremelkedést nem az állam politikájának, hanem más okoknak kell tulajdonítaniuk, és azt kell feltételezniük, hogy az árak a belátható jövőben ismét csökkenni fognak. Ha ez a meggyőződés szertefoszlik, az infláció katasztrofális összeomlással végződik.
Ha a háziasszony, akinek új serpenyőre van szüksége, úgy gondolkodik: „Most túl magasak az árak; elhalasztom a vásárlást, amíg ismét csökkennek,” akkor az infláció elérheti fiskális célját. Ha az emberek osztják ezt a nézetet, növelik készpénztartalékaikat és bankszámla-egyenlegeiket, így az újonnan létrehozott pénz egy része ezekben a megnövekedett tartalékokban és egyenlegekben nyelődik el; ennek következtében a piaci árak nem emelkednek az inflációval arányos mértékben.
Azonban előbb-utóbb elérkezik a fordulópont. A háziasszony ráébred, hogy az állam továbbra is inflálni kíván, és ennek következtében az árak egyre tovább és tovább fognak emelkedni. Ekkor így érvel: „Ma ugyan nincs szükségem egy új serpenyőre, csak jövőre lesz rá szükségem. De jobb, ha már most megveszem, mert jövőre sokkal magasabb lesz az ára.” Ha ez a felismerés széles körben elterjed, az infláció véget ér. Ekkor mindenki rohamosan vásárolni kezd. Mindenki azon igyekszik, hogy csökkentse készpénzállományát, mert senki sem akarja elszenvedni a monetáris egység vásárlóerejének csökkenését. Ekkor megjelenik az a jelenség, amelyet Európában „reálértékekbe való menekülésnek” neveztek. Az emberek sietnek, hogy romló papírpénzüket valami kézzelfoghatóra, valami valódi értékre váltsák, és megszólal a valutarendszer halálharangja.
Ebben az országban még nem értük el a tartós infláció elkerülhetetlen második, végső szakaszát. Ha azonban a hatóságok nem hagynak fel nagyon hamar a forgalomban lévő pénz mennyiségének növelésével és a hitelexpanzióval, akkor előbb-utóbb ugyanazzal a kellemetlen következménnyel fogunk szembesülni.
Itt nem arról van szó, hogy a megnövekedett állami kiadásokat adókkal és a nyilvánosságtól kölcsönvett összegekkel, vagy inflációval kell-e finanszírozni. Az infláció soha nem lehet hosszú távon a költségvetési politika eszköze. A tartós infláció elkerülhetetlenül katasztrófához vezet.
Tehát nem kellene az árkontroll módszereiről szóló vitákkal vesztegetnünk az időnket. Az árkontroll nem képes megakadályozni az áremelkedést, ha dübörög az infláció. Még a halálbüntetés sem tudta működésre bírni az árkontrollt sem Diocletianus császár idején, sem a francia forradalom alatt. Inkább arra összpontosítsunk, hogyan kerülhető el az infláció ahelyett, hogy hasztalan tervekkel foglalkoznánk, amelyek csupán megpróbálják elrejteni annak elkerülhetetlen következményeit.
Háborús időben arra van szükség, hogy átirányítsák a termelést és a fogyasztást a békeidőben megszokott csatornákról hadi célokra. Ennek érdekében az államnak meg kell adóztatnia a polgárokat, és el kell vennie tőlük azt a pénzt, amelyet egyébként olyan dolgokra költenének, amelyeket immár nem szabad megvásárolniuk és fogyasztaniuk, hogy az állam ezt a háború folytatására fordíthassa.
Háborús időkben mintha ott ülne egy láthatatlan vendég minden polgár asztalánál - egy katona, akivel megosztja az ételét. A polgár garázsában nemcsak a családi autó áll, hanem – láthatatlanul – egy tank vagy egy repülőgép is. Fontos tény, hogy egy katonának több élelemre, ruházatra és más egyébre van szüksége, mint amennyit korábban civilként fogyasztott. Ráadásul a katonai felszerelések sokkal gyorsabban elhasználódnak, mint a polgári használatú eszközök. A modern háború rendkívüli költségekkel jár.
A háborúhoz szükséges pénz előteremtésének megfelelő módja természetesen az adóztatás. A szükséges összeg egy részét az állam kölcsön formájában is előteremtheti a nyilvánosságtól, azaz az állampolgároktól. Azonban, ha az állam megnöveli a forgalomban lévő pénz mennyiségét, vagy kereskedelmi bankoktól vesz fel hitelt, akkor inflációhoz folyamodik. Az infláció egy ideig elláthatja ezt a feladatot, de ez a háború finanszírozásának legköltségesebb módja; társadalmilag romboló hatású, ezért kerülendő.
Nem szükséges hosszan időzni az infláció katasztrofális következményein; ebben mindenki egyetért. Az infláció azonban rendkívül kényelmes pótmegoldás a hatalmon lévők számára: praktikus módja annak, hogy eltereljék a nép haragját az államról. A tömegek szemében a nagyvállalatok, a „nyereséghajhászok” és a kereskedők – nem az állami vezetés – látszanak felelősnek az árak emelkedéséért és a fogyasztás ennek nyomán szükségessé váló korlátozásáért.
Talán lesznek, akik antidemokratikusnak, reakciósnak vagy gazdasági royalizmusnak fogják tartani, amit itt mondok. Azonban az igazság az, hogy az infláció a tipikusan antidemokratikus intézkedés. Az infláció azoknak az államoknak a politikája, amelyek nem merik őszintén feltárni az emberek előtt, hogy valójában mekkorák a programjaik valódi költségei.
Egy valóban demokratikus kormánynak nyíltan közölnie kellene a szavazókkal, hogy magasabb adókat kell fizetniük, mivel a kiadások jelentősen megnövekedtek. Azonban a kormány számára sokkal kényelmesebb, ha a számla csak egy részét hárítja a polgárokra, a fennmaradó kiadásokat pedig inflációval fedezi. Micsoda diadal, ha azt mondhatják: mindenkinek nő a jövedelme, mindenkinek több pénz van a zsebében, és fellendült a gazdaság.
Az államháztartási hiány nem új találmány. A tizenkilencedik század jelentős részében éppen azoknak az államoknak volt ez a kedvelt költségvetési módszere, amelyeket akkoriban nem tartottak sem demokratikusnak, sem haladónak – például Ausztriának, Olaszországnak és Oroszországnak. Ausztria költségvetése 1781-től kezdve minden évben hiányt mutatott egészen a tizenkilencedik század 1880-as éveinek végéig, amikor Dunajewski, egy ortodox közgazdászprofesszor, pénzügyminiszterként helyreállította a költségvetési egyensúlyt. Nincs okunk büszkének lenni az államháztartási hiányra, sem haladásnak nevezni azt.
Ha valaki több adót akar beszedni, elkerülhetetlen lesz, hogy az eddiginél nagyobb terheket rójanak az alacsonyabb jövedelműekre, vagyis a társadalom azon rétegeire, amelyek tagjai az ország teljes fogyasztásának jelentős részét képezik. Eddig elsősorban a vállalatokat és a magasabb jövedelmű egyéneket sújtották adóval. Azonban még ezen jövedelmek nyílt elkobzása is csupán annak a plusz összegnek a töredékét fedezné, amelyre az országnak napjainkban szüksége van.
Néhány szakértő kijelentette, hogy addig kell adóztatni az embereket, amíg az már fájdalmat okoz. Nem értek egyet ezekkel a szadistákkal. Az adóztatás célja nem a fájdalom okozása, hanem az, hogy előteremtse azt a pénzt, amelyre szüksége van az országnak a fegyverkezéshez és a koreai háború folytatásához. Szomorú tény, hogy a világ jelenlegi helyzete szükségessé teszi, hogy az állam azokat az embereket, akik korábban nejlonharisnyát és ingeket vásároltak, arra kényszerítse, hogy más du Pont-termékeket, nevezetesen lőszereket válasszanak.
Az Örök béke című könyvében a német filozófus, Immanuel Kant (1724–1804) azt javasolta, hogy tiltsák meg az államnak, hogy háborúit kölcsönből finanszírozza. Úgy vélte, hogy a háborús szellem visszaszorulna, ha minden országnak készpénzben kellene fedeznie a háború költségeit. Azonban nem lehet komoly ellenvetést felhozni az olyan kölcsönökkel szemben, amelyeket a nyilvánosságtól vesznek fel, vagyis olyan emberektől, akik megtakarítottak, és hajlandóak államkötvényekbe fektetni. Viszont a kereskedelmi bankoktól való hitelfelvétel egyenértékű azzal, hogy további bankjegyeket nyomtatnak, és növelik a banki betétállományt. Ez pedig infláció.
Manapság eluralkodott egy nagyon kifogásolható, sőt veszélyes szemantikai zavar, amely rendkívül megnehezíti a laikusok számára a dolgok valódi állásának megértését. Az infláció – ahogyan ezt a kifejezést mindig is használták, különösen ebben az országban – azt jelenti, hogy növelik a forgalomban lévő pénz és bankjegyek mennyiségét, valamint a látra szóló bankbetétek összegét. Ma azonban az emberek arra a jelenségre használják az „infláció” kifejezést, amely az infláció elkerülhetetlen következménye: az árak és a bérek általános emelkedésének tendenciájára. Ennek a sajnálatos zavarnak az eredménye, hogy már nincs kifejezés arra az okra, ami előidézi az árak és a bérek emelkedését. Már nem létezik egyetlen szó sem, amely azt a jelenséget jelölné, amit eddig inflációnak neveztek. Ennek következményeként senkit sem érdekel többé az infláció a kifejezés hagyományos értelmében. És mivel nem lehet beszélni arról, aminek nincs neve, küzdeni sem lehet ellene. Azok, akik azt állítják, hogy az infláció ellen harcolnak, valójában csak annak elkerülhetetlen következményével, az árak emelkedésével veszik fel a küzdelmet. Erőfeszítéseik kudarcra vannak ítélve, mert nem magát az alapvető problémát, a jelenség gyökerét támadják meg. Miközben igyekeznek alacsonyan tartani az árakat, továbbra is elkötelezettek maradnak a pénzmennyiség növelésének politikája mellett, amely szükségszerűen az árak emelkedéséhez vezet. Amíg ez a terminológiai zavar teljes mértékben meg nem szűnik, esély sincs arra, hogy megállítsuk az inflációt.
Vegyük például ezt a nevetséges kifejezést: „inflációs nyomás.” Olyan, hogy „inflációs nyomás,” egyszerűen nem létezik. Vagy van infláció, vagy nincs infláció. Ha nem növelik a pénzmennyiséget, és nincs hitelexpanzió, akkor az árak és a bérek átlagszintje nagyjából változatlan marad. Ha azonban növelik a pénzmennyiséget és a hitelállományt, az áraknak és a béreknek szükségszerűen emelkedniük kell, függetlenül attól, mit rendel el az állam. Ha nincs infláció, az árkontroll felesleges. Ha viszont van infláció, az árkontroll önámítás, egy hiábavaló próbálkozás.
Az állam az, ami megteremti az inflációt, és senki más.
Sokat hallottunk már a közvetlen állami kontroll szükségességéről és erényeiről. Azt állították, hogy ez megőrzi az egyén szabadságát ahhoz, hogy a számára leginkább megfelelő élelmiszerboltot választhassa. Nem kívánom vizsgálni, milyen értéket lehet a közvetlen kontrollnak metafizikai szempontból tulajdonítani. Mindössze egy tényt szeretnék kiemelni: az infláció megelőzésére, valamint az infláció vagy annak következményei elleni küzdelemre a közvetlen kontroll teljesen haszontalan eszköz.
