Az egyenlőségről és az egyenlőtlenségről

A természetjog tana, amely inspirálta az emberi jogok XVIII. századi kinyilatkoztatásait, nem tartalmazta azt a nyilvánvalóan téves állítást, hogy minden ember biológiailag egyenlő. Azt hirdette, hogy minden ember egyenlő jogokkal születik, és ezt az egyenlőséget semmilyen ember alkotta törvény nem képes megszüntetni; ez elidegeníthetetlen, vagy pontosabban, elévülhetetlen. Csak az egyéni szabadság és önrendelkezés esküdt ellenségei, a totalitarizmus bajnokai értelmezték a törvény előtti egyenlőség elvét úgy, mintha az az emberek állítólagos pszichikai és fiziológiai egyenlőségének feltételezéséből származna.

Az 1789. november 3-án kelt francia Emberi és polgári jogok nyilatkozata kimondta, hogy minden ember egyenlő jogokkal születik, és azok egyenlőségét megőrzi. Azonban a Terror uralmának küszöbén, az 1793. június 24-én elfogadott Alkotmányt megelőző új nyilatkozat már azt hirdette, hogy minden ember „a természetéből fakadóan” egyenlő. Ez a tézis – noha nyilvánvalóan ellentmondott a biológiai tapasztalatoknak – ettől fogva a „baloldal” egyik dogmájává vált. Ezért olvashatjuk a Társadalomtudományok Enciklopédiájának lapjain, hogy „születéskor az emberi csecsemők, öröklött tulajdonságaiktól függetlenül, éppolyan egyenlőek, mint a Fordok.”¹

Viszont nem vitatható az a tény, hogy az emberek fizikai és mentális képességeik terén egyenlőtlenül születnek. Vannak, akik felülmúlják embertársaikat egészségben és életerőben, szellemi képességekben és felfogókészségben, energiában és kitartásban, ezért alkalmasabbak a földi ügyek intézésére, mint az emberiség többi része. Ezt a tényt még Marx is elismerte, amikor "az egyéni adottságok, és ebből következően a termelési képesség (Leistungsfähigkeit) egyenlőtlenségéről" beszélt, mint "természetes előjogokról," valamint "egyenlőtlen egyénekről (akik nem lennének különböző egyének, ha nem volnának egyenlőtlenek)."²

A népszerű pszichológiai tanítások alapján azt mondhatjuk, hogy egyesek jobban képesek alkalmazkodni a túlélésért folytatott küzdelem körülményeihez, mint mások. Ezért – mindenféle értékítélet nélkül – ebből a szempontból megkülönböztethetünk felsőbbrendű és alsóbbrendű embereket.

A történelem azt mutatja, hogy a felsőbbrendű emberek az idők kezdete óta kihasználták felsőbbrendűségüket: hatalmat ragadtak magukhoz és leigázták az alacsonyabb rendű emberek tömegeit. A státusztársadalomban kasztok hierarchiája uralkodik. Az egyik oldalon az urak és a fejedelmek állnak, akik kisajátították az összes földet, a másik oldalon pedig a szolgák, vazallusok, jobbágyok és rabszolgák, akik földtelen és vagyontalan alárendeltként élnek. Az alacsonyabb rendűek kötelessége, hogy robotoljanak uraikért. A társadalom intézményei kizárólag az uralkodó kisebbség, a fejedelmek és kíséretük, az arisztokraták érdekeit szolgálják.

Összességében ilyen állapotok uralkodtak világszerte, mielőtt – ahogyan a marxisták és a konzervatívok egyaránt állítják – „a burzsoázia szerzési vágya” egy évszázadokon át tartó, és sok helyen még ma is zajló folyamat során alá nem ásta a „régi szép idők” politikai, társadalmi és gazdasági rendjét. A piacgazdaság – a kapitalizmus – alapvetően és gyökeresen átalakította az emberiség gazdasági és politikai szerveződését.

Engedjék meg, hogy összefoglaljak néhány közismert tényt. Míg a kapitalizmus előtti körülmények között a felsőbbrendű emberek voltak azok az uralkodók, akiknek az alacsonyabb képességű tömegek engedelmeskedni kényszerültek, addig a kapitalizmusban a tehetségesebb és ügyesebb emberek csak úgy tudnak előnyt kovácsolni felsőbbrendűségükből, ha a lehető legjobban igyekeznek kielégíteni a kevésbé tehetséges többség kívánságait.

A piacgazdaságban a gazdasági hatalom a fogyasztók kezében összpontosul. Végső soron ők határozzák meg – vásárlásaikkal vagy a vásárlástól való tartózkodásukkal –, hogy mit kell előállítani, ki által, milyen minőségben és mekkora mennyiségben. Azok a vállalkozók, tőkések és földbirtokosok, akik képtelenek a lehető legjobb és legolcsóbb módon teljesíteni a fogyasztók legsürgetőbb, még kielégítetlen kívánságait, kénytelenek csődbe menni, és elveszítik kedvező helyzetüket.

A vállalkozások irodáiban és laboratóriumaiban a legélesebb elméjű szakemberek fáradoznak azon, hogy a legösszetettebb tudományos kutatások eredményeit alkalmazzák egyre kifinomultabb eszközök és készülékek előállítására olyan emberek számára, akiknek sejtelmük sincs az ezek előállítását lehetővé tevő elméletekről. Minél nagyobb egy vállalat, annál inkább kénytelen termelését a tömegek — saját uraik — változékony igényeihez és szeszélyeihez igazítani. A kapitalizmus alapelve a tömegtermelés a tömegek ellátása érdekében. A vállalatokat a tömegek támogatása teszi naggyá. A piacgazdaságban az átlagember a felsőbbrendű. Ő az a vásárló, akinek „mindig igaza van.”

A politikai szférában a képviseleti kormányzat a fogyasztók piaci felsőbbségének megfelelője. A képviselők ugyanúgy a szavazóktól függenek, mint ahogyan a vállalkozók és a befektetők a fogyasztóktól. Ugyanaz a történelmi folyamat, amely a kapitalista termelési módot a kapitalizmus előtti módszerek helyébe állította, a királyi abszolutizmust és a kevesek uralmának egyéb formáit népkormányzatra — azaz demokráciára — cserélte. És mindenhol visszatér az önkényuralom, ahol a piacgazdaságot szocializmus váltja fel. Nem számít, hogy a szocialista vagy kommunista zsarnokság olyan álnevekkel álcázza magát, mint a „proletárdiktatúra,” a „népi demokrácia” vagy a „Führer-elv.” Minden esetben a kevesek uralmát jelenti a többség fölött.

Aligha lehetne jobban félremagyarázni a kapitalista társadalomban uralkodó viszonyokat, mint amikor a tőkéseket és a vállalkozókat „uralkodó” osztályként írják le, amely a tisztességes emberek tömegeinek „kizsákmányolására” törekszik. Nem vetjük fel azt a kérdést, hogy az emberek, akik a kapitalizmusban üzleti tevékenységet végeznek, hogyan próbálták volna kihasználni felsőbbrendű tehetségüket bármilyen más elképzelhető termelési rendszerben. A kapitalizmusban egymással versengenek, hogy minél jobban kiszolgálják a kevésbé tehetséges emberek tömegeit. Minden gondolatuk a fogyasztók kiszolgálását szolgáló módszerek tökéletesítésére irányul. Évről évre, hónapról hónapra, hétről hétre valami addig soha nem látott dolog kerül a piacra, amely hamarosan széles tömegek számára is elérhetővé válik.

A „munkaerő termelékenységét” nem a fizikai munkások valamiféle erőfeszítése sokszorozta meg, hanem a megtakarítók által felhalmozott tőke és annak ésszerű felhasználása a vállalkozók részéről. A technológiai találmányok csupán haszontalan érdekességek maradtak volna, ha a használatukhoz szükséges tőkét előzetesen nem halmozták volna fel takarékosság által. Az ember nem lenne képes fennmaradni fizikai munka nélkül. Ami azonban az embert a vadállatok fölé emeli, az nem a fizikai munka vagy a rutinfeladatok elvégzése, hanem a spekuláció és az előrelátás, amely gondoskodik a mindig bizonytalan jövő szükségleteiről. A termelés jellemző sajátossága, hogy azt az elme által irányított cselekvés vezérli. Ezt a tényt nem lehet semmissé tenni egy olyan szemantikai varázslattal, amelyben a „munka” kizárólag fizikai munkát jelent.

Sokan vonakodnak elfogadni egy olyan filozófiát, amely nyomatékosítja az emberek veleszületett egyenlőtlenségét. Többé-kevésbé kelletlenül elismerik, hogy nem érhetnek fel a művészet, az irodalom és a tudomány nagyjaival – legalábbis azok szakterületén –, és hogy nem versenyezhetnek az atlétikai bajnokokkal. Ugyanakkor nem hajlandók elismerni saját alábbvalóságukat más emberi ügyekben és vonatkozásokban. Úgy vélik, hogy azok, akik a piacon túlszárnyalták őket – sikeres vállalkozók és üzletemberek –, kizárólag gazemberségüknek köszönhetik felemelkedésüket. Ők maguk pedig – hála Istennek – túl becsületesek és lelkiismeretesek ahhoz, hogy olyan tisztességtelen módszerekhez folyamodjanak, amelyek – szerintük – kizárólagosan biztosítják a boldogulást egy kapitalista környezetben.

Az irodalom egy napi szinten bővülő ágazata mégis nyíltan alsóbbrendűként tünteti fel az átlagembert: ezek azok a könyvek, amelyek a fogyasztók viselkedéséről és a reklámok állítólagos káros hatásairól szólnak. Természetesen sem a szerzők, sem az írásaikat méltató közönség nem állítja nyíltan, és nem is hiszi, hogy ez lenne az általuk bemutatott tények valódi jelentése.

Ahogyan ezek a könyvek állítják, a tipikus amerikai jellemzően alkalmatlan egy háztartás legegyszerűbb napi feladatainak ellátására. Nem azt vásárolja meg, amire a családi ügyek megfelelő intézéséhez valóban szükség lenne. Veleszületett oktalanságuk miatt könnyedén befolyásolhatják őket a vállalkozások trükkjei és cselszövései, hogy haszontalan vagy teljesen értéktelen dolgokat vásároljanak. Hiszen a vállalkozások fő célja nem az, hogy a vásárlók szükségleteinek kielégítéséből érjenek el profitot, hanem hogy olyan árukat sózzanak rájuk, amiket soha nem vennének meg, ha képesek lennének ellenállni a kirakatok pszichológiai fogásainak. Az átlagember akaraterejének és értelmének veleszületett, gyógyíthatatlan gyengesége miatt úgy viselkednek a vásárlók, mint „csecsemők”³, és könnyű prédává válnak a házalók ravaszkodásának.

Ezeknek a szenvedélyes gyalázkodásoknak sem a szerzői, sem az olvasói nincsenek tisztában azzal, hogy doktrínájuk azt sugallja, hogy a nemzet többsége ostoba, képtelen a saját ügyeinek intézésére, és sürgősen szüksége van egy atyáskodó gyámra. Annyira elvakítja őket a sikeres üzletemberek iránt érzett irigységük és gyűlöletük, hogy nem veszik észre: a fogyasztók viselkedéséről adott leírásuk teljes mértékben ellentmond annak, amit a „klasszikus” szocialista irodalom valaha is állított a proletariátus erényeiről. A korábbi szocialisták a „népnek,” a „dolgozó és robotoló tömegeknek,” a „fizikai munkásoknak” tulajdonították az értelem és a jellem minden kiválóságát. Szemükben a nép nem „gyermeteg” volt, hanem annak forrása, ami nagyszerű és jó a világban, valamint az emberiség szebb jövőjének építője.

Való igaz, hogy az átlagember sok tekintetben alsóbbrendű az átlagos üzletemberhez képest. Ez az alsóbbrendűség elsősorban abban mutatkozik meg, hogy korlátozottan képes gondolkodni, dolgozni, és ezáltal nagyobb mértékben hozzájárulni az emberiség közös produktív erőfeszítéseihez.

A legtöbb ember, aki kielégítően végzi rutinfeladatokból álló munkáját, gyengén teljesítene olyan helyzetekben, amelyek akár csak minimális kezdeményezőkészséget és elmélkedést igényelnek. Ugyanakkor nem ostobák ahhoz, hogy ne tudnák megfelelően intézni a családi ügyeiket. Azok a férjek, akiket „a feleségeik azzal küldenek el a szupermarketbe, hogy vegyenek egy kiló kenyeret, és a boltból a kedvenc nassolnivalóikkal térnek haza”⁴, nyilvánvalóan nem tekinthetők tipikusnak. Ahogyan az a háziasszony sem, aki a tartalmat figyelmen kívül hagyva vásárol, pusztán azért, mert „megtetszett neki a csomagolás.”⁵

Általánosan elfogadott, hogy az átlagembernek rossz az ízlése. Ennek következtében a vállalkozások, amelyek teljes mértékben az ilyen emberek támogatásától függenek, kénytelenek gyengébb minőségű irodalmat és művészetet kínálni a piacon. (A kapitalista civilizáció egyik nagy problémája az, miként lehet megvalósítani a magas színvonalú alkotásokat egy olyan társadalmi környezetben, ahol a „hétköznapi ember” áll mindenek fölött.)

Továbbá köztudott, hogy sokan olyan szokásokat folytatnak, amelyek nemkívánatos következményekkel járnak. A nagy antikapitalista kampány kezdeményezői szerint az emberek rossz ízlése, káros fogyasztási szokásai és a korunkat sújtó egyéb problémák kizárólag a „tőke” különböző ágazatainak PR- és értékesítési tevékenységéből fakadnak – a háborúkat a hadiipar, a „halál kereskedői” robbantják ki, az iszákosságot pedig az alkohol-tőke, a hírhedt „whiskey trust” és a sörfőzdék idézik elő.

Ez a filozófia nemcsak azon a tanításon alapul, amely az átlagembert hiszékeny baleknak állítja be, akit a ravasz kereskedők könnyen rászedhetnek fortélyaikkal, hanem magában foglalja azt az abszurd tézist is, hogy az üzleti élet számára nem kifizetődő olyan termékeket árusítani, amelyeket a vásárló valóban igényelne és megvásárolna, ha nem lenne kitéve az eladók manipulációjának. Ehelyett azt sugallja, hogy nagyobb haszonnal jár olyan árucikkek értékesítése, amelyek alig vagy egyáltalán nem hasznosak a vásárló számára, sőt, akár kifejezetten ártalmasak is neki. Ha nem ezt feltételeznénk, akkor nem lenne alapunk arra a következtetésre jutni, hogy a piaci versenyben a rossz minőségű termékek árusítói felülmúlják a jobb termékek forgalmazóit.

Az ügyes kereskedők által használt kifinomult trükköket, amelyekkel vásárlásra ösztönzik a közönséget, ugyanúgy alkalmazhatják azok is, akik jó és értékes termékeket kínálnak a piacon. Ugyanakkor a jó és a silány áruk egyenlő feltételek mellett versenyeznek, így nincs okunk pesszimista következtetéseket levonni a jobb minőségű termékek esélyeiről. Bár mindkét árucikket — a jót és a rosszat — egyaránt támogathatják az eladók vélt fondorlatai, kizárólag a jobbik termék élvezheti azt az előnyt, hogy valóban jobb.

Nem szükséges részletesen megvizsgálnunk a bőséges irodalmat, amely a fogyasztók állítólagos ostobaságáról és a paternalista állam általi védelem szükségességéről értekezik. Ami itt lényeges, az az a tény, hogy az emberek egyenlőségét hirdető népszerű dogma ellenére a „baloldali” irodalom jelentős része azt az állítást támasztja alá, hogy az átlagember alkalmatlan a mindennapi élete ügyeinek önálló intézésére.

Az ember veleszületett fiziológiai és mentális egyenlőségének doktrínája logikusan a születés utáni hatásokkal magyarázza az emberek közötti különbségeket, különösen hangsúlyozva az oktatás szerepét. A kapitalista társadalomban, állítja, a felsőoktatás olyan kiváltság, amelyhez kizárólag a „burzsoázia” gyermekei férhetnek hozzá. Ezért biztosítani kell, hogy minden gyermek hozzáférhessen minden iskolához, és ezáltal mindenki oktatásban részesülhessen.

Ezen alapelv vezérelte az Egyesült Államokat abban a nemes törekvésben, hogy minden fiúból és lányból művelt embert faragjon. Minden fiatalnak 6-tól 18 éves koráig iskolába kellett járnia, és a lehető legtöbben bejuthattak a felsőoktatásba. Ezáltal eltűnhetett volna az intellektuális és társadalmi szakadék a tanult kisebbség és a hiányos oktatású többség között. Az oktatás többé nem privilégiumként, hanem minden polgár közös örökségeként jelent volna meg.

A statisztikák azt mutatják, hogy ezt a programot sikeresen megvalósították a gyakorlatban. A középiskolák, a tanárok és a diákok száma sokszorosára nőtt. Ha a jelenlegi tendencia még néhány évig fennmarad, a reform célja teljes mértékben megvalósulhat; minden amerikai leérettségizhet.

De a terv sikere csupán látszólagos. Egy olyan politika tette lehetővé, amely – bár megtartotta a „high school” [középiskola, szó szerinti fordításban magasiskola] nevet – teljesen lerombolta annak tanulmányi és tudományos értékét. A régi középiskola csak azoknak a diákoknak adott bizonyítványt, akik legalább minimális szintű tudást szereztek bizonyos, alapvetőnek tartott tantárgyakból. Az alsóbb évfolyamokon kizárta azokat, akikből hiányzott a képesség és az elkötelezettség e követelmények teljesítéséhez. Azonban az új középiskolai rendszerben a buta vagy lusta tanulók súlyosan félreértették és rosszul hasznosították a diákok által választható tantárgyak lehetőségét.

A középiskolások nemcsak kerülik az olyan alapvető tantárgyakat, mint az elemi számtan, a geometria, a fizika, a történelem és az idegen nyelvek, hanem minden évben olyan fiúk és lányok szereznek középiskolai bizonyítványt, akiknek hiányos az olvasási és helyesírási készségük. Jellemző tény, hogy néhány egyetem szükségesnek tartotta speciális kurzusok indítását a diákok olvasási készségeinek fejlesztése céljából.

Az évek óta tartó, gyakran heves viták a középiskolai tanterv körül egyértelműen bizonyítják, hogy csak egy korlátozott számú serdülő rendelkezik intellektuálisan és morálisan azokkal a képességekkel, amelyek szükségesek ahhoz, hogy valóban hasznot húzzanak az iskolalátogatásból. A középiskolások többsége számára az osztálytermekben töltött évek egyszerűen időpazarlásnak bizonyulnak. Ha pedig valaki csökkenti a középiskolák és egyetemek tanulmányi színvonalát annak érdekében, hogy a kevésbé tehetséges és kevésbé szorgalmas fiatalok számára is lehetővé tegye a diploma megszerzését, azzal csupán annak a kisebbségnek okoz kárt, amely képes volna valóban hasznosítani az oktatást.

Az elmúlt évtizedek amerikai oktatásának tapasztalatai igazolják azt a tényt, hogy az emberek értelmi képességei között veleszületett különbségek vannak, amelyeket semmilyen oktatási erőfeszítés nem képes megszüntetni.

Egy, a népszuverenitásról és a többségi uralomról szóló hibás és tarthatatlan tan vezérli az emberek veleszületett egyenlőségéről szóló elmélet megmentésére irányuló kétségbeesett, de reménytelen kísérleteket, dacára az ellentmondó, vitathatatlan bizonyítékoknak.

A tan az emberek állítólagos természetes egyenlőségére hivatkozva próbálja igazolni a népi kormányzatot. Mivel minden ember egyenlő, minden egyén osztozik abban a zsenialitásban, amely megihlette és ösztönözte az emberi történelem legnagyobb szellemi, művészeti és politikai hőseit. Csupán az ártalmas születés utáni hatások akadályozták meg a proletárokat abban, hogy elérjék a legnagyobbak ragyogását és érdemeit. Ezért – ahogy Trockij mondta⁶ – amint a kapitalizmus gyűlöletes rendszere helyet ad a szocializmusnak, „az átlagember Arisztotelész, Goethe vagy Marx magasságába emelkedik.” A nép hangja Isten hangja, és mindig igaza van. Ha nézeteltérés merül fel az emberek között, természetesen feltételezni kell, hogy néhányan közülük tévednek.

Ha az emberek között nézeteltérés adódik, általában feltételezhető, hogy valamelyik fél téved. Nehéz elkerülni azt a következtetést, hogy valószínűbb, hogy a kisebbség téved, mint a többség. A többségnek igaza van, mert ők alkotják a többséget, és mint ilyenek, a „jövő hullámán” haladnak.

A doktrína támogatóinak úgy kell tekinteniük minden kétséget a tömegek szellemi és erkölcsi kiválóságával kapcsolatban, mint a képviseleti állam helyett a zsarnokság bevezetésére tett kísérletet.

Viszont semmi közös nincs a 19. századi liberálisok – a sokat kritizált manchesteri iskola képviselői és a laissez-faire hívei – által a képviseleti kormányzat mellett felhozott érvek, valamint az emberek természetes, veleszületett egyenlőségének vagy a többség emberfeletti zsenialitásának tanai között. A képviseleti kormányzat mellett szóló érvek azon a tényen alapulnak, amelyet David Hume fejtett ki a legvilágosabban: a hatalmon lévők mindig egy apró kisebbséget alkotnak, szemben a parancsaiknak alávetett emberek túlnyomó többségével. Ebben az értelemben minden állam a kisebbség uralma, és mint olyan, csak addig maradhat fenn, amíg az alávetettek meg vannak győződve arról, hogy számukra előnyösebb hűségesnek maradni a hivatalban lévők iránt, mintsem olyanokra cserélni őket, akik más módszerekkel irányítanának.

Ha ez a vélekedés eltűnik, a többség fellázad, és erőszakkal más személyekkel és más rendszerrel váltja fel a népszerűtlen hivatalnokokat és rendszereiket. Azonban a modern társadalom bonyolult ipari apparátusa nem lenne fenntartható olyan körülmények között, ahol a forradalom az egyetlen eszköz a többség akaratának érvényesítésére. A képviseleti kormányzat célja az, hogy megelőzze a béke ilyen erőszakos megzavarását, valamint annak a közszellemre, a kultúrára és az anyagi jólétre gyakorolt káros hatásait.

A nép - azaz a megválasztott képviselők - által irányított kormányzat lehetővé teszi a békés változásokat. Biztosítja a közvélemény egyetértését, valamint azokat az alapelveket, amelyek szerint intézik az állam ügyeit. A többségi uralom azok számára elfogadható, akik a szabadságban nem mint metafizikai alapelvben hisznek – amelyet a biológiai tények tarthatatlan eltorzításából vezetnének le –, hanem mint olyan eszközben, amely biztosítja az emberiség civilizációs erőfeszítéseinek zavartalan és békés fejlődését.

Az emberek veleszületett biológiai egyenlőségének tana a 19. században a „nép” kvázi-vallásos miszticizmusát hozta létre, amely végül az „átlagember” felsőbbrendűségének dogmájává alakult. Minden ember egyenlőnek születik. Azonban a felsőbb osztályok tagjait sajnálatos módon megrontotta a hatalom csábítása és az önmaguknak szerzett fényűzés élvezete. Az emberiséget sújtó bajok forrása ennek a romlott kisebbségnek a bűntetteiben rejlik. Amint ezeket a bajkeverőket megfosztják vagyonuktól, az átlagember veleszületett nemessége fogja irányítani az emberi ügyeket. Öröm lesz olyan világban élni, ahol a nép veleszületett zsenialitása és végtelen jósága lesz az uralkodó erő. Az emberiség előtt olyan soha nem látott boldogság áll, amiről eddig álmodni sem mertünk.

Az orosz szociálforradalmárok számára ez a misztika az orosz ortodoxia vallásos gyakorlatait helyettesítette. A marxisták kényelmetlenül érezték magukat legveszélyesebb riválisaik lelkes és szeszélyes fellángolásai miatt. Marx azonban még derűlátóbban írta le a „kommunista társadalom magasabb fázisában”⁷ uralkodó boldog állapotokat. A szociálforradalmárok kiirtása után maguk a bolsevikok is átvették az átlagember kultuszát, mint korlátlan zsarnokságuk – egy szűk pártvezérklikk hatalmának – fő ideológiai álcáját.

A szocializmus (kommunizmus, központi tervezés, államkapitalizmus vagy bármely más szinonima) és a piacgazdaság (kapitalizmus, magánvállalkozói rendszer, gazdasági szabadság) közötti alapvető különbség a következő: a piacgazdaságban az egyének mint fogyasztók a felsőbbrendűek, és vásárlásaikkal vagy a vásárlástól való tartózkodásukkal határozzák meg, hogy mi kerüljön termelésre; míg a szocialista gazdaságban ezeket a kérdéseket az állam dönti el. A kapitalizmusban a fogyasztó az, akinek a kegyeiért a termelők versenyeznek, és akinek a vásárlás után azt mondják: „köszönjük” és „kérjük, jöjjön máskor is.” A szocializmusban az „elvtárs” azt kapja, amit a „nagy testvér” méltóztat odaítélni, és neki hálásnak kell lennie azért, amit kapott. A kapitalista Nyugaton az átlagos életszínvonal összehasonlíthatatlanul magasabb, mint a kommunista Keleten. Mégis tény, hogy a kapitalista országokban — köztük az úgynevezett értelmiségiek körében is — egyre többen sóvárognak az állami irányítás vélt áldásai után.

Hiábavaló elmagyarázni ezeknek az embereknek, hogy milyen az átlagember helyzete – mind termelőként, mind fogyasztóként – egy szocialista rendszerben. A tömegek intellektuális kisebbrendűsége abban mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban, hogy igyekeznek felszámolni azt a rendszert, amelyben ők maguk azok a kiváltságosok, akiket a legtehetségesebb emberek elitje szolgál, miközben visszavágynak egy olyan rendszerbe, ahol az elit elnyomná őket.

Ne áltassuk magunkat. A totalitárius eszme diadalmas terjedését nem az mutatja, hogy a szocializmus elterjed azokban az elmaradott országokban, amelyek soha nem lépték túl a primitív barbárság szintjét, és amelyek civilizációja évszázadokkal ezelőtt megrekedt. Éppen ellenkezőleg, a szocializmus a mi nyugati köreinkben ér el a legnagyobb előrehaladást. Rendkívül előnyösnek és haladásnak tekintenek minden olyan intézkedést, amely az úgynevezett „magánszektor” szerepének szűkítésére irányul, és ha egyáltalán elleneznek is ilyen programokat, azt csak mérsékelten és tétován teszik, méghozzá csupán rövid időre. A szocializmus megvalósítása felé menetelünk.

A 18. és 19. század klasszikus liberálisai arra a feltételezésre alapozták az emberiség jövőjébe vetett optimista hitüket, hogy egy kiváló és becsületes kisebbség mindig képes lesz meggyőzéssel a békéhez és jóléthez vezető úton tartani a kevésbé kiváló képességekkel rendelkező többséget. Meggyőződésük volt, hogy az elit mindig meg tudja akadályozni a tömegeket abban, hogy hamis próféták és demagógok hatása alá kerüljenek, valamint olyan politikákat támogassanak, amelyek szükségszerűen katasztrófához vezetnek. Nyitva hagyhatjuk a kérdést, vajon ezeknek az optimistáknak az volt-e a tévedése, hogy túlbecsülték az elitet, a tömegeket, vagy mindkettőt.

Mindenesetre tény, hogy kortársaink túlnyomó többsége fanatikusan elkötelezett olyan politikai programok mellett, amelyek végső soron annak a társadalmi rendnek a felszámolását célozzák, amelyben a legtalálékonyabb polgárokat arra ösztönzik, hogy a lehető legjobban szolgálják a tömegeket. A tömegek – beleértve az úgynevezett értelmiséget is – szenvedélyesen támogatnak egy olyan rendszert, amelyben többé már nem ők lesznek a parancsoló vásárlók, hanem egy mindenható hatalom gyámsága alá kerülnek. Nem számít, hogy ezt a gazdasági rendszert az átlagembernek „mindenkinek szükséglete szerint” jelszóval adják el, miközben politikai és alkotmányos következményét, az önjelölt hivatalnokok korlátlan önkényuralmát „népi demokrácia” címen reklámozzák.

A múltban a szocialisták fanatikus propagandája – és bűntársaik, az intervencionisták minden árnyalata – még néhány közgazdász, államférfi és üzletember ellenállásába ütközött. Azonban a piacgazdaság védelme, amely gyakran amúgy is gyenge és ügyetlen volt, szinte teljesen elhalt. Az amerikai sznobizmus és a „patrícius hagyományok” fellegvárai – a divatos, bőkezűen támogatott egyetemek és tehetős alapítványok – ma már a „szociális” radikalizmus melegágyai. A New Deal és az abból származó „progresszív” intézkedések leghatékonyabb követelői nem a „proletárok,” hanem a milliomosok voltak. Köztudott, hogy az orosz diktátort első amerikai látogatásakor a bankárok és a nagyvállalatok vezetői fogadták szívélyesebben, nem pedig az átlag amerikaiak.

A „progresszív” üzletemberek érvelése valahogy így hangzik: „A saját hatékonyságomnak és elkötelezettségemnek köszönhetem az üzletágamban betöltött kiváló pozíciómat. Veleszületett tehetségem, a nagyvállalat vezetéséhez szükséges ismeretek megszerzésébe fektetett lelkesedésem és szorgalmam juttattak a csúcsra. Ezek a személyes érdemek bármilyen gazdasági rendszerben biztosították volna számomra a vezető szerepet. Egy jelentős termelési ágazat élén egy szocialista gazdaságban is irigylésre méltó helyzetben lennék. Ugyanakkor a napi munkám a szocializmusban sokkal kevésbé lenne kimerítő és idegölő. Többé nem kellene attól tartanom, hogy egy versenytárs kiszorít azzal, hogy jobb vagy olcsóbb terméket kínál a piacon. Nem lennék rákényszerítve arra sem, hogy alkalmazkodjak a fogyasztók szeszélyes és ésszerűtlen kívánalmaihoz. Azt adnám nekik, amit én – a szakértő – gondolok helyesnek az ő számukra. Az üzletember hektikus és idegőrlő munkáját felcserélném egy közszolga méltóságteljes és nyugodt munkájára. Az életstílusom és a munkám sokkal inkább hasonlítana a múlt nagyurai tekintélyes viselkedésére, mint egy modern vállalat stressztől gyötört vezetőjének életére. Hagyjuk a filozófusokra, hogy vitatkozzanak a szocializmus valós vagy vélt hibáiról. Én, a saját szempontomból nézve, nem látok semmilyen okot, amiért elleneznem kellene. Az államosított vállalatok vezetői világszerte, valamint az itt vendégeskedő orosz tisztviselők teljes mértékben egyetértenek az álláspontommal.”

Természetesen a tőkések és a vállalkozók önámítása semmivel sem ésszerűbb, mint a szocialisták és a kommunisták minden fajtájának délibábos álmodozása.

Az ideológiai divatok jelenlegi alakulása alapján feltételezhető, hogy néhány évtizeden belül – talán még a baljóslatú 1984 előtt – minden ország átvált a szocialista rendszerre. Az átlagember megszabadul attól a tehertől, hogy saját élete irányításával kelljen foglalkoznia. A hatóságok fogják meghatározni, mit tegyen és mit ne tegyen; ők fogják táplálni, elszállásolni, felruházni, oktatni és szórakoztatni. Mindenekelőtt azonban attól a kényszertől fogják megóvni, hogy a saját elméjét kelljen használnia. Mindenki „szükségletei szerint” fog kapni – azonban azt, hogy kinek mire van szüksége, a hatalom határozza majd meg. Ahogyan az előző korokban, a felsőbbrendű emberek többé nem szolgálják a tömegeket, hanem irányítják és uralják őket.

Ez a kimenetel azonban mégsem elkerülhetetlen. Ez az az irány, amely felé a jelenleg uralkodó trendek haladnak. A trendek azonban változhatnak, és eddig mindig változtak is. A szocializmus irányába mutató tendencia helyét is átveheti egy másik. Ennek megvalósítása a feltörekvő nemzedék feladata.

Lábjegyzetek

1. Horace Kallen, “Behaviorism”, Encyclopaedia of the Social Sciences, 2. kötet (New York: Macmillan, 1930), 498. o. ↩

2. Karl Marx, A gothai program kritikája ↩

3. Vance Packard, “Babes in Consumerland,” The Hidden Persuaders (New York: Cardinal Editions, 1957)90-97. o. ↩

4. Uo., 95. o. ↩

5. Uo., 93. o. ↩

6. Lev Trockij, Irodalom és forradalom ↩

7. Marx, A gothai program kritikája ↩