6. A primitív tulajdon fejlődése: Az orosz mir

A magántulajdon a kollektivisták szerint bitorlás a kollektív birtok rovására, amely a népek ősi és normális rendszere volt. A föld kezdetben és még sok ideig a törzsé volt, a falué vagy pedig a legszélesebb értelemben vett családé, a kláné. Ezt a szervezetet ma is megtaláljuk a népeknél, melyeket a klasszikus előítéletekkel telített civilizáció még nem érintett és nem bomlasztott föl.

Émile de Laveleye egyike azon íróknak, akik a legtöbb tudománnyal és leleménnyel járultak hozzá ezen elmélet alakulásához. Túlzás volna őt a kollektivizmus apostolai közé sorolni: ő tiltakozna ezen állítás ellen, de hajlandósággal viseltetik e rendszer iránt, és a kollektivisták méltán tekintik a magukénak.¹ Egyik legeredetibb munkája csakugyan nem más, mint egy hosszú vádirat a modern magántulajdon ellen, mely egyenes vonalban származik le a régi rómaiak dominium quiritare-jától.

Laveleye nagy tudományossággal fejtegeti az ókori birtokrendszerek minden változatát. Egyes pontokban, amint azt Fustel de Coulanges, az ő szabatos módszerévei Spártát illetőleg kimutatta,² Laveleye történeti adatai némileg tévesek lehetnek. De megérdemlik a taglalást.

A tudós publicista sorba veszi az orosz „mir”-t, a Java szigetén és India falvaiban dívó vagyonközösséget, a német „mark”-ot, a francia, angol és német faluközösségeket, a svájci „Allmend”-eket. Követni fogjuk Laveleyet, amint végigmegy a történelmen és a földgömbön.

Igaz-e az, hogy a szocializmus követelései ellen csak úgy emelhetünk gátat, ha többé-kevésbé tökéletesen helyreállítjuk a föld közös birtokát, vagy legalább a birtoklásnak bizonyos kezdetleges módozatait?

Ha az, ami volt, nincs többé, már az valami baját jelzi. Egy intézmény, bármilyen legyen is az, nem tekinthető tökéletesnek, ha eltűnt. Ha megszűnt létezni, ez onnét van, mert szervezetének volt valami hiánya, veszendő, romlandó része. Az, ami nem tudott védekezni a halál ellen, nem támad egykönnyen új életre. Ha a kollektív tulajdon olyan nagyon igazságos és boldogító volt, akkor miért enyészett el majdnem mindenütt? Nem egy véletlen baleset rontotta el, mert a véletlen baleset lényegileg helyhez kötött, korlátolt dolog. És mégis azt látjuk, hogy a föld közös birtoklása csak egyes félreeső zugokban hagyott némi nyomokat. Védői kénytelenek elismerni, hogy az emberi faj által lakott egész földterületen lassú, de folytonos forradalom ment végbe, ami majdnem mindenütt megteremtette a magán földbirtokot. Általános jelenség nem lehet egy véletlen baleset következménye.

A vadász népeknél senki sem kíván személyes birtokot, és mégis azt látjuk, hogy a vadásztörzsek, ha megszaporodtak, és ha az éhség ösztökéli őket, ádáz harcokat vívnak területük kiterjesztése végett.

A pásztornépeknél csak a nyájak képeznek személyes tulajdont, de a föld közös birtoklása itt sem biztosítja a békét. A történelem arról tanúskodik, hogy a pásztornépek is zavarognak, mert vágyaik vannak, fegyveres kézzel vándorolnak és gyújtogatnak, pusztítanak. A pásztornépek fenyegették az ókor minden civilizációját, ahogy a középkorét is. Területükkel nem érik be. Ha száraz esztendő van, betörnek a szomszéd nép területére és pusztítják vagy sarcolják azt. Az egyesek közti antagonizmust, mely enyhébb, de nincs megszüntetve, helyettesíti az egyes törzsek közti antagonizmus, mert a legelők nem egyformán jók. Afrikai birtokainkon, Tunéziában és Algériában ma is látjuk a pásztortörzsek közti ellenségeskedést és örökös háborúskodást, és ezt az ellenségeskedést, ezt az örökös hadviselést az okozza, hogy a törzsek versengenek a jobb legelők miatt. Ez bizonyítja azon fentebbi állításunkat, hogy a feltétlen községi birtok épp olyan, sőt erősebb ellenvetéseket provokál, mint a személyes tulajdon.

Lassanként az történik, hogy a földet, ahelyett, hogy időközönként leszednék vadul termő terményeit, rendes művelés alá veszik, és a nép földművelő néppé válik. Eleinte közösen művelik a földet. Később az emberek a személyes felelősség magasabb fokára emelkednek; megszüntetik a zűrzavaros állapotot, felosztják a földet és mindenkinek, vagy az előkelőbbeknek évenként bizonyos telket adnak át; majd újabb lépést tesznek az állandó birtok felé: nem egy évre, hanem 3, 5, 8 vagy 10 évre osztják ki a telkeket.

Az egyénítés tovább fejlődik; megtörténik néha, hogy egy család állandóan megmarad egy telken, és meg is van a családi birtok. E fejlődés során csakhamar előáll a feltétlen egyéni birtok, és ez, ahol megismerik, mindinkább teret hódít, és végül általános érvényre jut. Ezen átalakulásnak, a magántulajdon gyors és általános érvényesülésének okát a birtokközösség egyik magasztalója, Laveleye igen világosan jelezte:

A földművelésnél követett eljárás módosul azon mértékben, amint a birtok megszűnik közös lenni. A külterjes földművelés belterjessé vált, azaz hogy a tőke hozzájárulásával termelték azt, amit eleinte csak a nagy térségtől vártak.³

A nevezett író kénytelen elismerni „a magántulajdon és a földművelés haladásának párhuzamosságát” és azt, hogy „a legújabb kutatások folytán ez a fontos tény mind jobban domborodott ki.”⁴ Már erős az állítás, hogy a magántulajdon rendszere az emberi faj összességére nézve üdvösebb.

A kezdetleges birtoklási módok tanulmányozása ezt az állítást nem gyengíti, sőt megerősíti.

Nincs intézmény, melyet egyes írók lelkesebben üdvözöltek volna, mint az orosz mir-t. Egyes szláv írók szerint, a „mir” hivatott „biztosítani Oroszország eljövendő nagyságát és megóvni ez országot a szociális forradalomtól.” A nihilisták 1881. és 1882. évi üzelmei nemigen tanúskodtak e jóslat mellett.

Micsoda voltaképp „a mir tiszteletreméltó intézménye,” amit néha „az őseredeti intézménynek” neveztek?

A nagy-oroszok földjén, melyen 35–40 millió lélek lakik, az a föld, mely nem a koronáé vagy a földbirtokosé, a községnek oszthatatlan közös tulajdonát képezi. A „mir” tehát nem foglalja magában az összes területet, de annak jelentős részét, és miután Oroszországnak gyér népessége van, az orosz községnek megmaradó föld van legalább akkora, amekkora egy nyugat-európai községnek maradna, ha az egész határ az övé volna.

Oroszországban a község, mely a nemzet alkotóegységét képezi, sokkal szélesebb önkormányzattal bír, mint a nyugaton; szavatosság mellett adja az államnak a vér- és pénzadót, és tökéletes „self-government”–tel bír. A választott starosta vagy polgármester elnöklete alatt összegyülekező családfők megvitatják és rendezik a községi ügyeket. A választott starosta a rendőrfőnök, aki a kihágások felett is ítél.

A falu lakóinak összessége közösen birtokolja a határt, melyet „mir –nek neveznek, mely régi szó közösséget jelent. Elvben minden nagykorú férfi lakónak egyenlő részre van joga a „mir”–ből. A régi időkben közösen művelték a földet, és voltaképp ez az igazi birtokközösség. Ma időszakonként felosztják a határt. Az időszakok terjedelme nagyon változik. Azelőtt minden két évben vagy évente történt a földosztás; most, Laveleye szerint, már csak minden hatodik vagy minden kilencedik évben eszközlik; Anatole Leroy-Beaulieu szerint⁵ gyakran minden harmadik évben felosztják, néha azonban csak minden kilencedik, sőt olykor csak minden tizenkettedik évben.

A gyakori földosztás hátrányai olyan nyilvánvalókká lettek, hogy felkérték a kormányt, szabjon minimális időszakot a termőföldek élvezetére.

A starosta elnöklete alatt gyülekező parasztok határozzák meg, hogy mikor történjen az osztozkodás és melyik családok részesítendők. Kívánhatják a faluközösség feloszlatását, de azt csak a szavazatok kétharmad többsége határozhatja el.

A ház (izba), és a hozzá tartozó kert képezik az örökös magántulajdont, de azt nem szabad eladni olyan egyénnek, aki nem tartozik a mirhez. Az idegenek kizárása a „mir” egyik lényeges jellemvonása. Ez természetes. A beköltözködés szabadsága, mely a modern civilizáció egyik előfeltétele, nem egyeztethető össze a tulajdon kezdetleges formáival.

A „mir” összefügg a fiskális rendszerrel, mert a község felelős az adóért. A lakók együtt vannak a faluban, házaik nem terjeszkedhetnek a mezőkre, mert ezek gazdát cserélhetnek. A jó művelés szempontjából nagy hátrány lehet az, hogy a házaknak távol kell lenniük a mezőktől. A „mir” területét három koncentrikus rónába osztják, mert az egyenlő minőségű földek értéke csökken a távolság arányában.

Mindegyik rónában jelentős számú parcellákat hasítanak ki, hogy minden telek mindenféle földeket foglalhasson magába. A föld eszerint szalagokra van osztva, melyek rendszerint igen keskenyek. Megesik, hogy minden családnak 10–12 szétszórt parcella jut. Ez a rendszer még jobban „elaprózza” a földet, mint a francia kisbirtokrendszer. Az egyetlen orvoslás az egyforma művelés kötelezettsége, az ú.n. „Kultúrzwang” vagy „Flurzwang”. De hogyan is válogathatná meg az ember a művelési módot, mikor a határ úgy van felosztva akár a sakktábla, és minden ember ideiglenesen birtokolja a sakktábla szétszórt mezőit? A kötelező egyforma művelés szükségképpen a puszta rutint eredményezi, mely lemond minden személyes újításról.

Néha tartalékban marad néhány telek, a később érkezők számára, vagyis azok számára, akik nagykorúak lesznek vagy családot alapítanak, amikor a határ felosztása már megtörtént és az új földosztás még távol van. A később jövők része (és itt csak olyan egyénekről vagy családfőkről van szó, akik a községhez tartoznak) nem kis zavarba ejti a községet.

A felosztás módja nagyon változó. Néha a felnőtt férfiak, néha meg a házaspárok szerint történik az osztozás; néha tekintetbe veszik, hogy minden parasztnak mennyi munkaeszköze, pl. mennyi lova van.

A tulajdonképpeni Oroszországban 35 millió deszjatin (egy deszjatin körülbelül egy hektár) tartozik a mir-rendszer alá, és minden családnak (a régi jobbágyok lélekszáma 22 millió) körülbelül 7 deszjatin jut.

A „mir” alapját a patriarchális család képezi, melyben a családfőnek kiterjedt jogai vannak. Az az alap ma kissé megrendült: a ház, a kert, a gazdasági eszközök, a háziállatok azelőtt a család együttes birtokában maradtak. Ma ezeken a javakon sűrűn osztozkodnak. A fiatalok az „öregnek” egyáltalán nem fogadnak szót, vagy kevésbé mint ezelőtt. Az orosz család emancipációja, bármit mondanak is egyes felületes szemlélők, kitűnő erkölcsi eredményeket idéz elő. főleg a nő javára, és érdemes erről elolvasni fivéremnek, Anatole Leroy-Beaulieunek tudós fejtegetéseit.

Az orosz „mir”, melyet igen hosszú idő óta látunk működni, igazolja-e a lelkes magasztalásokat, melyekkel egyes írók és társadalmi reformátorok elhalmozták? Erős hit és konok elfogultság kell hozzá, hogy erre igennel feleljünk. A „mir” hátrányai nagyszámúak és igen jelentősek. Az egyik a parcellák sokasága, a föld elaprózása. A mir ahelyett, hogy egyesítené a kisbirtok és a nagybirtok előnyeit, azoknak csak a hibáit egyesíti magában. Az ilyen birtoklási mód csak rossz művelési módot eredményezhet. A kötelező egyforma művelés igája elnyomja a javításokra való törekvést. A gyakori osztozkodás, történjék bár évente, minden harmadik vagy minden hatodik évben, elöli a földművelőben a szeretetet, a gyöngédséget, melyet érez a föld iránt, ha az csakugyan az övé. Michelet írt egy igen bájos és igaz fejezetet a francia parasztról és szeretőjéről, a földről. Ahogy a szerelmes gyöngéd gonddal bánik a szeretőjével és pazarolja rá az áldozatokat, úgy a francia paraszt is napjában 14–15 órát dolgozik a földjén, és ebben kimondhatatlan gyönyört talál. Hogyan is járhatna ezen a nyomon az orosz paraszt? A muzsik inkább a tetszés szerint elbocsátható bérlőhöz hasonlít. Nem bocsátják ugyan el kárpótlás nélkül, mert a mai telek helyett holnap más telket adnak neki. De milyen lesz ez a telek? Kevés, nagyon kevés kilátása van rá, hogy ismét a régi telket kapja. A szomszédja kedvéért fáradjon? Egy vagy két év nem elég egy telek gyökeres javítására. Nem elég arra 5–6 év sem. Sok ideig kell remélni. És mit reméljen a muzsik? Minek növelné lassú munkával telkének termő erejét, mikor ez a telek holnap már nem lesz az övé? Nyilvánvaló, hogy az ideiglenes birtoklás gátolja az állandó, költséges javítást. Az ész szavát megerősíti itt a tapasztalás és a vizsgálat. Minden földművelési vizsgálóbizottság konstatálta a mir ezen hátrányát. A faluközösségek e tekintetben nagyon elmaradnak az egyéni birtokoktól.

Laveleye sokkal jobb észlelő, semhogy ezt tagadná.

Ezért azt ajánlja, hogy a birtoklási időszak terjesztessék ki 18–20 évre. Csakhogy akkor elenyésznek az időszaki osztozkodás állítólagos szociális előnyei. Sok ember rekedne kinn; azoknak, akik az egyik osztozkodás után lesznek nagykorúakká vagy alapítanak családot, nagyon sokáig kellene várniuk a nekik szánt telekre. Nem maradna egyéb hátra, mint az, hogy új családokat, új csoportokat alakítsanak kevésbé népes vagy gazdátlan földeken. Ez csak expediens lehetne, mert a föld lassacskán teljesen be fog népesedni, és gazdátlan földek nem fognak létezni. Azt lehetne mondani, hogy a 18 vagy 20 éves osztozkodási időszak mellett az újonnan érkezők számára majd félretesznek bizonyos számú telkeket, vagy odaadják nekik azokét, akik időközben meghalnak. De ez az elővigyázat nem elegendő. Ha az új házaspárok részére sok telket hagynak tartalékban, akkor a határ jelentős része rossz művelésben részesülne. Igaz, hogy a község művelné vagy átengednék egy muzsiknak addig, míg az, akinek szánták, nagykorúvá lesz. De mit lehet várni egy ilyen kurta tartamú kezeléstől? Vagy talán azoknak a telkeit adnák az új tagoknak, akik időközben meghalnak. De nem kell-e akkor attól tartani, hogy az idős emberek, tudván, hogy elhalálozásuk esetén telkük nem száll az özvegyükre vagy a gyermekeikre, csak éppen annyira fogják művelni, amennyiben azt feltétlenül szükségessé teszi a megélhetés? A gyermek, az örökséghagyás, ez a világ legerősebb termelési ösztöne. Hiszen láthatjuk, hogy a gyermektelen aggastyánok rendesen sokkal rosszabbul művelik a földjeiket, mint azok a családfők, kiknek egyenes ágon való örököseik vannak.

A 18–20 éves osztozkodási időszak nagy vétség a mir elmélete, a vagyonközösség elve ellen, és a termelésnek mégsem nyújt kellő biztosítékot. Minél hosszabb tartamú a birtoklás, annál jobban ellenkezik a mir alapgondolatával.

Tévedés az, ha a mir haszonélvezőjét a bérlőhöz hasonlítják. A bérlő reméli, hogy mindig megmarad a földjén, és ha jó gazda, földesura pedig eszes, akkor ott is marad egész világéletében, sőt követi ott a fia is. Egyéni tapasztalatokat is hozhatok fel. Én és családom több földbirtokban vagyunk érdekelve; egy sincs ezek közt, ahol a bérlő három-négyszer ne újította volna meg kilenc évre szóló szerződését, sőt van olyan jószág, melyet egy család már száz éve tart bérben. A józan birtokos, ha ügyes, pontosan fizető bérlője akad, óvakodik azt elbocsátani; inkább lemond a pár száz franknyi jövedelmi szaporulatról, semhogy az ismert, kipróbált, fizetőképes bérlő helyett újat venne.

Nem kell azt hinni, hogy a bérbe adott jószág minden szerződési lejáratkor más-más kézbe kerül. Ha vizsgálóbizottságot állítanánk fel e tárgyban, kitűnne, hogy a legtöbb bérlő igen sokáig marad a földön, melyet ő vagy már az atyja művelt.

A haszonélvező orosz paraszt ellenben biztosan tudja, hogy az új osztozkodás napján elveszti a telkét. Mikor a faluban 60–100 családfő van, mennyi kilátása van mindegyiküknek arra, hogy a kisorsolásnál ismét a régi telke jut neki? Semmi. És ha az osztozkodás csak 18–20 évi időközökben történne is, az osztozkodást megelőző 3–4 év alatt a föld ideiglenes birtokosa kezdené elhanyagolni a földet: kevesebb gonddal szántaná, nem erőltetné magát annyira a gyomlálással, takarékosabban bánna a trágyával és ott hagyná kimerült telkét, hogy mást kapjon helyette, amely szintén ki volna merülve. A 18–20 éves időszak első 3–4 éve azzal telne el, hogy az új telket jó karba hozza, a 3–4 utolsó év pedig azzal, hogy kimerítse a földet, amelyről el kell költöznie.

Vannak bizonyos javítások, melyek még a 18–20 éves élvezet mellett is nehezek. Ki ültetne fákat? A haszonélvező muzsik nem, mert egy fa 10, 12, 15 sőt 18 év letelte előtt nem igen szokott gyümölcsöt adni. Az almafán csak a nyolcadik vagy a tizedik évben kezd egy pár alma teremni, és a teljes termésre 15–20 évig kell várni. A „mir”-nek, a községi hatóságnak kellene ezen és sok más ilyen javításról gondoskodnia. A mir-beli haszonélvező sohasem remélheti bizton, hogy a szerződés lejárta után megtartja a telkét.

A mai nyugat-európai rendszer mellett szokásban van a szerződéseket 3–4 évvel a lejárat előtt megújítani, és annak a földnek, ahol a bérlő sűrűn változik, csakhamar rossz híre terjed. A mirben lehetne-e a kisorsolást 3–4 évvel az időszak lejárata előtt eszközölni? Lehetne. De mit érnének vele? Valóságos csodának kellene történnie, hogy a kisorsolandó 60–100 telek közül 1–2 megmaradjon a régi gazda kezén. A kisorsolás előzetes megtartása se használna, mert ezáltal a mai haszonélvezők még jobban tudnák, hogy telküket holnap elvesztik. A „mir” rendszere mellett tehát a földek 3–4 éven át szükségképp rosszul műveltetnének.

Vagy azt a szokást akarnák behozni, hogy a jól művelt föld a régi gazdák kezén maradjon, vagy az új haszonélvező kárpótlást fizessen a réginek a trágyáért és a föld kitűnő állapotáért? Mennyi legyőzhetetlen nehézség támadna itt! Azután meg az ilyen újítások teljesen megszüntetnék a mir demokratikus jellegét. Az új haszonélvezőnek néha jelentős pénzösszeget kellene fizetnie, és a vagyonok egyenlőtlensége mindinkább növekedne. Bármilyen leleményes volna is a kárpótlási számítás, a mostani birtokosoknak mégsem nyújtana teljes biztosságot, és a föld sokkal kevesebbet teremne, mint amennyit ma terem, mikor az állandó birtokos maga műveli, vagy egy olyan bérlő, aki valószínűnek, majdnem bizonyosnak tekintheti, hogy szerződése meg fog újíttatni.

Egyébiránt igen tévesen fogják fel a szerepet, mely a bérbeadás esetén a földbirtokosnak jut. Mindig a nagy forradalom előtti időkre gondolunk, mikor a nemesek és a bankárok birtokolták a föld legnagyobb részét, és távol laktak a birtokaiktól. A földbirtokos, aki jószágát bérbe adja, úgy tűnik, mint egy semmittevő, akinek egyéb teendője sincs, mint az, hogy évente kétszer felveszi a haszonbért. Ez igen elavult felfogás. Az elegáns és dúsgazdag emberek, akik a fővárosban és a nagyvárosokban élnek, mind kevesebb és kevesebb földet birtokolnak; pénzüket értékpapírokba és házakba fektetik, és ritka eset, hogy nyaralóhelyeken kívül nagyobb jószágokat birtokolnának. A föld mindinkább vagy a parasztok kezére kerül, vagy oly birtokosokéra, kik a vidéken laknak; a szomszéd városok iparosai és kereskedői, ha meggazdagodtak, megveszik a jószágokat. Ezek bérlőket fogadnak, de nem mondanak el a cselekvésről, az ellenőrzésről.

Szélesebb képzettségű emberek, kik éles szemmel kísérnek minden haladást, és tőkével is rendelkeznek: ezek alkotják azt az osztályt, ami a talajjavítást kezdeményezi; ezek a birtokosok azok, akik – tudván, hogy földjük a családé marad – ötven év alatt átalakították Franciaország talaját. A déli vidékeken 1875 előtt ők terjesztették oly nagy mértékben a szőlőművelést; ők folytatták a kísérleteket, a filoxéra irtására, használatba hozták a szénkéneget, az elöntést, az amerikai tőkéket. Ők voltak azok, akik – a hivatalos bizottságok és a kormány ellenzése dacára – merészen ezer meg ezer hektárt ültettek be a „Jaquez”, „Riparia” és más tengerentúli szőlőtőkékkel, melyek olyan fényes eredményeket ígérnek. Nincs az a bérlő, aki –még ha 15–20 évre szólna is a szerződése – belefogott volna ilyen munkákba, melyek gyakran többe kerülnek, mint maga a föld, és csak 8, 10 vagy 12 év múlva adnak eredményt.⁶ A minisztérium, a maga szigorú szabályzataival, elfogultságával, melyet néha a kapkodás vált fel, a maga fukarkodásaival és vak pazarlásaival, nem bírt volna elvégezni ekkora feladatot.

Ezek a közép- és nagybirtokosok borították el a Landes és a Sologne sivár tereit roppant fenyvesekkel, míg az állam déli erdőségeit most is cserjék borítják. Ezek a tulajdonosok voltak azok, akik Normandiában bérlőikkel – akiknek megfizették a költséget – tízezrével plántáltatták az almafákat, és akik – elejtve a kevés jövedelmet hozó művelési ágat – bérlőiknek pénzt adtak, hogy a szántóföldeket rétekké alakítsák át, és az értékét vesztett gabona helyett a nagyobb értékű húst termesszék. Ők voltak azok, akik északon terjesztették a répatermesztést, és cukorgyárakat, szeszgyárakat alapítottak. Bármilyen legyen is a művelés módja (közvetlen művelés, bérbeadás vagy feles bérlés), mindig a földbirtokos marad a haladás fő tényezője. A bérbe adott föld pusztul, ha a birtokos többé nem foglalkozik vele. A bérlő tehát nem helyettesíti a birtokost. Emennek megvan a maga szerepe; jelentős szerep, melynek a földművelés terén történt legtöbb előmenetelt köszönhetjük.

Mikor a kollektivisták azzal állnak elő, hogy a magántulajdonosok bérlőit helyettesítsék az állam bérlői, és mikor azt hiszik, hogy ennek a változásnak nem lesz visszahatása a termelésre, akkor azt bizonyítják, hogy nem tudják milyen a modern földbirtokos és milyennek kell lennie. Holt gépezetet állítanak az élő szervezet helyére, a földműveléstől elveszik a lelket, és csak karokat hagynak neki.

Proudhon, aki sok homályos elmélkedései közé bámulatosan józan ötleteket vegyít, egy nagyon igaz szót irt:

Ha a mezőgazdasági iparban hanyatlást akarunk előidézni, vagy legalábbis meg akarjuk állítani a haladást, sok helyen talán csak az kellene, hogy a bérlőket tegyük meg birtokosoknak.⁷

Bármilyen leleményes kombinációt fogadjunk is el, a „mir” gazdasági hátrányai mindig roppant nagyok lesznek. Ellensúlyozzák-e azokat a társadalmi előnyök? Ezeket hasztalan keresnünk. Megszünteti-e a „mir” a vagyoni egyenlőtlenséget, feltéve, hogy ez csakugyan baj? Elenyészteti-e az ú.n. falusi proletariátust? Szó sincs róla.

Fivéremnek, Anatole Leroy-Beaulieunak oly körülményes és tüzetes könyve, és Laveleye vallomása azt bizonyítják, hogy ez az erénye sincs a „mir” intézményének. A falusi proletariátus vele él, vele fejlődik, és mellette még nehezebben szüntethető meg, mint bármely más rendszer mellett. Ez a proletariátus az egyének különböző kategóriáiból kerül ki: azok, akik kivándoroltak, hogy kereskedést űzzenek, de belebuktak és visszajöttek a községbe, ahol azonban elvesztették az osztozkodásra való jogot; azok, akik a községben maradtak, de akiknek nincs már mezőgazdasági tőkéjük, munkaeszközük, lovuk. Az orosz paraszt, noha telke van, vagy talán éppen azért, mert telekjutaléka van, jobban van eladósodva mint a nyugati paraszt: drágábban fizeti a hitelt; nem adhat jelzálogot. A munkaszerető ember nem igen talál magának foglalkozást: mezeje nem nagyobb, mint a lusta szomszédé; ha nagyon sokat javít a talaján, az új földosztásnál elveszti fáradozása gyümölcsét. Keze munkáját nem kínálhatja senkinek, mert minden paraszt maga műveli a földjét. Csak a földesuraknál talál foglalkozást munkabíró karjainak.

De idővel a mir-ben is előáll az egyenlőtlenség. Az ügyesebb és ravaszabb egyének, akik kis pénzt, kis ingó értéket szereztek össze, csak egy módon értékesíthetik ezt, és ez a szemtelen, a féktelen uzsora. Az orosz nyelv erőteljes szót talált, hogy megnevezze ezeket az embereket, kik több pénzzel rendelkeznek, de földet nem vásárolhatnak, és ezért kölcsönüzletekkel foglalkoznak. Kinevezte őket „mirajed”-eknek, „akik a mirt megeszik.” A gazdagok a mirben nem adhatnak munkát, hogy a gazdagság új forrását nyissák meg; nem jut nekik más szerep, mint az, melyet a zsidó a középkorban játszott, és mely abból áll, hogy az eladósodott embert újabb adósságokra csábítsák, megrontsák és tönkre tegyék.

Sok szerencsétlenséget látunk az orosz faluban, melyeket a „mir” okozott. Tüzetes megfigyelők monográfiákat írtak különféle orosz községekről. A parasztcsaládokat kategóriákba osztották aszerint, amint a fent jelzett okoknál fogva ki voltak zárva az osztozkodásból, vagy ennél kisebb-nagyobb osztályrészt kaptak. Az elsők a „lélek nélküli”, azaz osztályrész nélküli családok, a többiek pedig „erős”, „középszerű” vagy „gyenge családok.”  Vannak parasztok kik „eladták a lelkeiket”. A kifejezés erélyes és jól fejezi ki e szerencsétlenek kétségbeesett helyzetét. A családok kétharmada nem birtokolja az osztályrészek felét.

Fivérem, Anatole Leroy-Beaulieu, nagyon tanulságos és szabatos adatokat közöl e tárgyról. Megírták az arasini „mir” monográfiáját. Ott a családok négy kategóriába vannak osztva. Az első azokat foglalja magába, melyek munkabíró tagok vagy munkaeszközök hiánya miatt nem tudják a földet művelni, és nem viselhetnek községi terheket. Arasin 87 családja közül három volt ilyen helyzetben; ezek ki voltak zárva az osztozkodásból és nem fizettek adót. Az orosz kifejezés szerint nem voltak „telkeik”. E lélek nélküli családok után következnek a gyenge, csekély képességűek, melyeknek van munkabíró tagjuk, de nem rendelkeznek lóval, amely pedig feltétlenül szükséges a szántáshoz. Ilyen család volt tíz; ezek csak egy-egy jutalékot kaptak és egy lélek után vannak megadóztatva. A harmadik kategória sokkal népesebb (87 közül 45); ide tartoznak olyan családok, melyeknek csak egy munkásuk és egy vagy két lovuk van; ezek két jutalékot kapnak, és két lélek után fizetnek adót. Végül következnek a legnépesebb és leggazdagabb családok (mintegy harminc), melyek két-két osztályrészt (néha négyet, sőt ötöt, és ötöt és felet) kapnak, és természetesen megfelelő adót fizetnek.

Ezen osztozkodási módnak egy váratlan következménye az, hogy e látszólag kommunisztikus eljárás mellett nem a munkásember személyes ereje, hanem a rendelkezésre álló segélyforrások adják meg a földre való jogcímet. Olyan „mir”-ben, amilyen Arsin, a tőke ad jogot a földhöz. A földet szívesebben adják azoknak, akiknek jobban áll módjukban azt kihasználni.⁸

Más helyen Leroy-Beaulieu azt mondja, hogy Kostroma kormányzóságban 98000 parasztnak nincs semmi osztályrésze; Tambovban 94000 ilyen paraszt van, Kurszkban 77000, és igen helyesen jegyzi meg:

Úgy látszik, a baj csak növekedhet, mert a falvakból kiment családok csak úgy bocsáttatnak vissza, ha megváltják ezt a jogot; az osztozkodások mind gyérebben történnek, és a lakosság szaporodása folytán a jutalékok mind kisebbek és kisebbek. A kollektív birtoklás tehát két irányban mutatta ki, hogy tehetetlen, mert a földet nem teheti mindenkire nézve hozzáférhetővé, és a családokat, melyeknek földeket adott, nem bírja kiragadni a nyomorból.

Íme, ez az orosz „mir” azok előtt, akik közelről tanulmányozták: egy kiábrándulás. Roppant hátrányokkal jár a művelés szempontjából, és nem nyújt komoly társadalmi előnyöket. Elnyomja az egyéni kezdeményezést: a gazdagoknak lehetetlenné teszi, hogy vagyonukat másra fordítsák, mint kölcsönüzletekre. A takarékosság szellemét elenyészteti, az összetakarított pénz becsületes és lojális felhasználását lehetetlenné teszi.  Ha még hozzátesszük, hogy a „mir” hozzáférhetetlen a belterjes és a sokoldalú művelésnek, akkor megítélhetjük a kollektív tulajdon első formájának érdemét.

Lábjegyzetek

1. Malon, a Párizsi Kommün volt tagja, Schäffle és Lassalle fordítója, Laveleye-t mint a kollektivizmus támogatóját említi. ↩

2. Egy értekezésben, melyet az Académie des sciences morales et politiques előtt olvasott fel, Fustel de Coulanges kimutatta, hogy a spártai közebédeknek nem volt az az egyenlőségi jelentősége, melyet azoknak Laveleye tulajdonított. ↩

3. Laveleye, De la propriété et de ses formes primitives, 5. o. ↩

4. uo. 6. o. ↩

5. Fivérem, Anatole Leroy-Beaulieu, L'Empire des Tsars et le Russes című művében (I. kötet, II. kiadás) igen alapos tanulmányt közöl az orosz mir-ről. ↩

6. A tapasztalás azt bizonyítja, hogy Héraultban kb. ennyi ideig tart, amíg egy szőlő visszanyeri régi termőképességét. ↩

7. Contradictions Economiques, I. kötet, 185. o, 4. kiadás. ↩

8. Anatole Leroy-Beaulieu: L’Empire des tsars et les Russes, I. kötet 529. o. ↩