Láttuk a gyakorlati érveket, melyekkel a kollektivisták azt akarják bizonyítani, hogy a tőke nyeresége illetéktelen, hogy csakis a munkás által adott olyan munkát képvisel, amelyért amaz nem kapott díjat. Megcáfoltuk azt a hóbortot, hogy a francia iparban a „robot” a bérmunka 50 százalékát képviseli, hogy a munkás mintegy 1300 frank értékű munkát ad, és ebből a munkaadó illetéktelenül elszed 691 frankot. Úgy hisszük, hogy ezt a különös állítást megdöntöttük.
Elméleti szempontból most behatóan kell boncolni a nyereségnek vagy értéktöbbletnek ezt az elméletét, mert ezen alapszik az egész kollektivista tan. Karl Marx nagy bőbeszédűséggel fejtegette több száz lapon át, nagyon finom és száraz vitát végezve. Feladatunk ezt az okoskodást röviden összefoglalva ismertetni.
*Das Kapital, Kritik der politischen Ökonomie *c. híres művében Marx egy első fejezettel kezdi, mely az áru és a pénz (Waare und Geld), a csereérték (Tauschwerth) és a használati érték (Gebrauchswerth) fogalmainak van szentelve. Mellőzzük ezt az első részt, mely nem tartalmaz semmi lényegeset. Marx könyvének második része arról szól, hogy a pénz miként változik át tőkévé; a harmadik az abszolút értéktöbblet termeléséről, és a negyedik a viszonylagos értéktöbbletről szól. Látni fogjuk, hogy ezeknek a kifejezéseknek itt milyen különleges értelmük van. A kollektivista tan magva rejlik Marxnak a viszonylagos értéktöbbletre vonatkozó fejtegetésében.
A tőke általános formáját fejtegetve, Karl Marx így kezdi:
Az áruk forgalma a tőke kiindulási pontja. Az áruk termelése, az áruk forgalma, az áruk fejlett forgalma t. i. a kereskedelem képezik a történelmi viszonyokat, melyek közt a tőke megszületik. A modern egyetemes kereskedelemnek és az egyetemes piacnak a XVI. században történt megteremtésétől datálódik a tőke életének modern története.1
Ez a meghatározás azt hozza fel bizonyítékul, amit éppen bizonyítani kell; vét a történelem és az észlelt tények ellen. Elméleti szempontból nem helyes, mert láttuk, hogy tőke minden olyan tárgy, mely későbbi termelés céljából félretétetik, és minden szerszám, melyet a munka megkönnyítése céljából készítettek. Robinsonnak a maga szigetén tőkéje lehetett, és ő újabb tőkét csinált, azon felül, amit a hajóról magával hozott.[ˇ2]
Ez a konstatáció igen fontos, mert a kollektivisták tagadják, hogy a tőke magában véve produktív lehessen, pedig egész világosan és határozottan az. Ha Robinson egy durva talyigát készített, hogy azzal könnyítse a munkáját, világos, hogy ez a talyiga produktív volt, mert Robinson annak segítségével kisebb fáradsággal kétszer-háromszor annyit szállíthatott, mint amikor nem volt talyigája. Pedig Robinson szigetén nem volt áruforgalom a szó nemzetgazdasági értelmében, nem volt csere, sőt voltaképpen áru sem, minthogy Robinson, aki egyedül élt, nem vásárolt, és nem adott el; pedig van tőkéje, azaz munkaeszköze, melyet nem azért készített, hogy közvetlenül fogyassza, hanem azért, hogy munkája eredményét növelje.
Mint Lassalle, úgy Marx is, a tőkét csak egy új átmeneti történelmi kategóriának tekinti, nem pedig permanens ténynek, mely az emberi faj haladásának első tényeivel egykorú. Legrégibb őseink, a kőkorszakiak, tőkét teremtettek, mert sima kövekből készült formátlan szerszámaik a munka könnyítésére szolgáltak; a kezdetleges barbárság első szerszámai és a varrógép vagy a mozdony közt csak fejlettség tekintetében van különbség, de nem a dolog lényegében. Amit a modern civilizáció teremtett, az nem új jelenség, hanem tetemes és állandó fejlődése annak a jelenségnek, melyet az őskor is ismert
„Az áruforgalom utolsó terméke a pénz”, mondja Marx, és hozzáteszi, hogy „az áruforgalomnak ez utolsó terméke a tőke megjelenésének első formája”. Ez a felfogás helytelen. El lehet, és el kell ismerni, hogy készpénz nélkül is létezhet tőke. Sok társadalomban az arany és az ezüst használata a cserében viszonylag új dolog, legalábbis mint általános jellegű tény. Adam Smith beszéli, hogy az ő idejében vagy egy igen közel eső korszakban Amerika angol gyarmataiban fogyasztási tárgyakért rendszerint más fogyasztási tárgyakat cseréltek be, pl. dohányt cukorra vagy gabonára. A pénz, akár fémből verik, akár pedig egyezmény szerint készül, bizonyára később jött, mint a tőke, mert tőkéje lehetett a magában élő embernek vagy egy olyan családnak is, mely csak azt termelte, amit maga fogyasztott. Noha jelen szokásaink mellett a tőke gyakran jön kapcsolatba a cserével, mégsem áll az, hogy történelmi vagy elméleti szempontból a tőke olyan jelenség, mely függ a pénz vagy a csere tüneményeitől.
„Történetileg véve a dolgot – mondja továbbá Karl Marx – a tőke mindenütt ellentétese a földbirtoknak, mint pénz, pénzbirtok, kereskedelmi tőke, uzsoratőke: Geld, Geldvermögen, Kaufmannskapital und Wucherkapital”. Ez a megjegyzés ellenkezik Lassalle nézetével, miszerint a tőke abból a munkamegosztásból származik, melyet egy rabszolgatartó nagy földesúr kieszelt.
Ha a dolgot nem abszolút, hanem viszonylagos, megközelítő értelemben vesszük, akkor Marx megjegyzésében van bizonyos igazság. De ennek az egészen mellékes igazságnak közgazdasági szempontból nincs fontossága.
Általánosabb érvénnyel bír a mai időre alkalmazható következő megjegyzése Marxnak:
Minden új tőke elsősorban a piacon, az árupiacon. a munkapiacon, a pénzpiacon jelenik meg, de mindig mint olyan pénz, mely egy különös folyamat révén tőkévé változik.2
Marxnak ezt a megjegyzését elfogadhatjuk, azzal a megjegyzéssel, hogy itt a pénz csak közvetítő, mely csakugyan termelt árukat, vagy termelt árukra való jogot képvisel.
Miután a pénz kényelmes általános egyenérték, egyúttal becslési mérték, ennek következtében minden tőkét pénzben becsülnek, pénzérték szerint olvassák, pénz által képviseltetik, de rendesen mégsem pénz az, hanem másvalami. Mikor azt mondjuk, hogy valakinek 100 000 vagy egymillió frank vagyona van, ez szigorúan véve nem igaz: annak az embernek vannak árui, földjei, házai, váltói, birtokrészei különböző vállalatokban, és a pénz a vagyonának csak igen kis részét képezi. Azt fogják talán mondani, hogy az az ember, akinek 100 000 vagy egy millió frank vagyona van, ha akarna, tényleg szerezhetne magának 100 000 vagy egymillió frankot pengő pénzben. Ez sokszor igaz, de nem mindig. Mikor azt mondjak, hogy Franciaországnak van 150–160 milliárd franknyi tőkéje, ez bizonyára nem azt jelenti, hogy a franciák, ha mindannyian egyszerre rágondolnák magukat, vagyonukat 150–160 milliárd pengő pénzzé alakíthatnák át, mivelhogy a világon létező arany és ezüst összevéve sem tesz ki ennyit.
A pénz itt csak mint közös nevező, mint becslési mód szerepel. Ezt azért jegyezzük meg, hogy megmutassuk a mélyreható és számos helytelenségeket, melyek Marx tanának kiindulási pontját képezik.
Hogy a német szocialista okoskodását tovább követhessük, engedjük meg, hogy minden új tőke a társadalomban pénzalakban mutatkozik. De ebből a kiindulási pontból Karl Marx hogyan jut arra a következtetésre, hogy a tőke nyeresége nem más, mint fizetetten munka? A dedukciók egész tömkelegén át jut oda, és ebbe a tömkelegbe mi is benézünk.
Az áruforgalom közvetetten formája, írja Karl Marx, az, hogy valamely áru átváltozik pénzösszeggé, azután pedig pénzből más áruvá; itt egy közvetítő útján, melyet pénznek neveznek, egy használati értékért cserébe kapunk egy más használati értéket, pl. cipőért kenyeret. Ez az áruforgalom kezdetleges formája, az egyedüli, mondja Marx, melyet a nemzetgazdaságtan figyelembe vesz; ez a hajdani eljárások szervezete.
A kapitalisztikus társadalomban a forgalom fogalmai fel vannak forgatva. A pénzért becserélünk árukat, hogy ismét pénzt kapjunk cserébe. Ahelyett, hogy egy használati értékből kiindulva csereértéket szereznénk, majd ennek segítségével fogyasztásra szánt használati értéket, az történik, hogy csereértéken kezdjük, használati értékhez jutunk, és ezzel más csereértéket szerzünk.
Társadalmunk azért kapitalisztikus, mert a termelésben nem törődnek a használati értékekkel, hanem csak a csereértékekkel, továbbá, mert a pénz a termelésnek kiindulási és célpontja. A termelést az, aki igazgatja, és aki a készítmény tulajdonosává lesz, nem a fogyasztás, hanem a pénzszerzés szempontjából szervezi. Azért időzök hosszabban e finom megkülönböztetéseknél, mert Marx és Lassalle ezekre alapítják rendszerüket; egyébiránt fontosak, és jó azokat szemmel tartani, ha nem vonjuk is le belőlük a kollektivisták hibás következtetéseit.
Az a termelés, melynek célja a pénzt, mely a kiindulási pont, átalakítani áruvá, amely a közvetítő, hogy ismét a pénzhez jussunk, tehát egy oly célponthoz, mely azonos a kiindulási ponttal, képtelenségnek tűnhet. A pénz átalakítása áruvá oly célból, hogy az ismét pénzzé változzon, ez – mondja Marx – tautológia. Másképp áll a dolog, ha áruért becserélünk pénzt, amelyért ismét árut szerzünk. Ha itt a forgalom kiindulási és célpontja az áru, legalább különböző természetű árukról van szó, mint pl. a gabona és a ruha, a dohány és a cipő. Itt a forgalom nem üres dolog, a fáradság nem veszett kárba.
A kapitalisztikus forgalomnál ellenben, ahol a pénzt áruvá alakítjuk át, hogy ebből ismét pénzt csináljunk, a fáradság kárba vész. Képtelenséget művelünk. Ezért a pénz tulajdonosa, amikor ilyen forgatást kezd, arra törekszik, hogy bizonyos mennyiségű pénzből az áru közvetítése által nagyobb mennyiségű pénzt csináljon. Ebben a kapitalisztikus forgalomban nem a fogyasztás, a használati érték a cél, hanem maga a forgalom.
A pénznek, mint tőkének való forgatása öncél, mert az értékszaporulat csak a folyvást megújuló forgatás által eszközölhető: ezért a tőkemozgalom nem ismer se véget, se mértéket.3
A tőkés közvetetlen célja tehát nem a használati érték; nem csak a nyereség a cél, hanem a nyereségnek szünet nélküli növekedése. A tőkést az jellemzi, hogy szenvedéllyel hajhássza a csereértéket. Ezt a szaporulatot, melyet a tőkés a forgalom által szerez meg. Karl Marx értéktöbbletnek (mehrwerth) nevezi. A tőke képes aranytojásokat rakni.4
Marx elemzése elmés és nem érdektelen. Megkapja az olvasót. Csakhogy korántsem helyes minden pontjában.
Először is azt lehet felhozni, hogy a tőkenövelésnek ez a módja csak bizonyos tőkenemekre alkalmazható, mint a kereskedelmi és a financiális tőke, de nem alkalmazható az ipari vagy a mezőgazdasági tőkére. Azután meg a puszta forgatás nem képes értéktöbbletet teremteni, mert akad nagyon sok ember, aki forgatja a pénzt és nem húz belőle hasznot. Sok kereskedő és bankár tönkre megy. Kiszámították, hogy Franciaországban tíz egyén közül, aki kereskedést folytat, csak kettő gazdagszik meg: kettő vagy három úgy-ahogy megél a jövedelméből, anélkül, hogy a tőkéje jelentősen szaporodna; a többiek elvesztik a saját pénzüket és a másokét.
Nem elég tehát pénzt forgatni, árut vásárolni, és azt megint eladni, ha pénzünket gyarapítani akarjuk. Az igaz, hogy az értékgyarapítás a forgalom célja, de nem képezi a rendes eredményt, és ebből azt kell következtetni, hogy az értékgyarapodás a pénzt vagy tőkét forgalomba hozó egyén személyes tulajdonságainak köszönhető.
Karl Marx távolról sem bizonyította be, hogy a pénz a puszta forgatás által magában véve szaporulatot idéz elő; nem is iparkodott ezt bizonyítani. Nem döntötte meg a közgazdászok azon okoskodását, hogy értékszaporodás ott van, ahol szolgálatot teljesítenek, mint a nagykereskedésben, a kiskereskedésben vagy a szállításnál. Olyan elv felállítása, amely bizonyításra szorul; íme Karl Marx erőlködésének eredménye.
A német szocialista egyébiránt még tovább is megy Az értéktöbblet ezen előállítása, mely szerinte egyes-egyedül és szinte csalhatatlanul a tőke forgatásából ered, egyaránt alkalmaztató az ipari és a kereskedelmi tőkére nézve. Ami az ipari tőkét illeti, Karl Marx több fáradságot vett magának a bizonyításra. Tőle ered az a híres tétel, hogy a nyereség nem a tőke termőképességének és a vállalkozó eszességének az eredménye, nem képviseli egy teljesített szolgálat egyenértékét, díjazását, hanem egyes-egyedül onnét ered, hogy a tőkés magáénak veszi a munkás által teljesített egész munkát, de csak egy részéért fizet. Érdekes ezt a tételt behatóan boncolni, mert Marx itt igen nagy leleményt tanúsít, és ritkán történik, hogy a rideg érvelés és éles elemzés látszata mellett valaki annyi frivol álokoskodást fűzzön sorba.
Az iparstatisztikából merített érvek, a kereskedelmi forgalom mechanizmusának leírása nem bizonyították be, hogy a tőke nyeresége egész egyszerűen kicsikart és fizetetlen munkát képvisel. Lássuk most, hogy Karl Marx miképpen elemzi az ipari folyamatot, és nézzük, vajon a német szocialista itt jobban tudja-e bebizonyítani eszméinek helyességét.
Ámító módszeréhez híven egy állítólagos axiómából indul ki. Az egyszerű egyenértékek kicserélése nem gazdagít, mondja; ahol egyenlőség van és egyenérték, ott nincs nyereség; Wo Gleichheit ist, ist kein Gewinn; a két cserélő nyerhet a használati érték szempontjából, de nem a csereérték szempontjából. Hogy bebizonyítsa azt, hogy igaza van, Marx, az ő szokásos tudományos apparátusával sok íróra hivatkozik, akik a közönséges nemzetgazdaság (vulgaroekonomie), a bölcselet vagy a történettudomány terén működtek. Galiani, Letrosne. Condillac, Mercier de la Riviére vonulnak el szemeink előtt Marx könyvének jegyzeteiben: „Dove é egualita non é lucro,” mondja az egyik. A csere természeténél fogva egyenlőségi szerződés, mely egyenlő értékekről köttetik,” vélekedik Letrosne. „Tehát nincs mód meggazdagodni, miután annyit adunk, amennyit kapunk.” Mercier de La Riviére ünnepélyesebben fejezi ki magát:
Az eladó rendesen nem drágíthatja meg az áruit, ha csak rá nem áll arra, hogy ő is drágábban fizeti a más eladók áruit, és viszont a fogyasztó rendszerint csak úgy fizetheti olcsóbban az árut, ha az általa kínált tárgyak árának hasonló csökkentésére rá áll.
És Karl Marx, aki alaposan szeret eljárni, még más írókra is hivatkozik. A sűrű idézetek alapján a szocialista író arra a következtetésre jut, hogy a csere nem okozhat értéktöbbletet, nem változtathatja a pénzt tőkévé. Ez az állítás igaz a kezdetleges társadalomban dívó egész egyszerű cseréről, amelyet csereberének neveztek. Itt a két félnek rendszerint csak az a haszna van, hogy oly értéket kapnak, mely jobban megfelel ez időszerinti szükségletüknek, több kényelmet nyújt nekik, de nem növeli gazdagságukat.
De nem így áll a dolog a mai társadalomban, ahol a kereskedelem helyettesíti a csereberét, ahol a csere többé nem véletlen, mellékes ténye a termelőnek, hanem szokásos ténye, főfoglalkozása, mestersége az emberek bizonyos kategóriájának. A cserélők egyikének az a mestersége, hogy eleve összegyűjti a tárgyakat, kitalálja a társadalom többi tagjainak az ízlését, odamegy a más cserélőkhöz vagyis fogyasztókhoz, megkíméli őket sok fáradságtól, felkeresi őket hirdetéseivel, alkuszaival, kirakatával felkelti figyelmüket; sokat fáradozik, nagy tevékenységet fejt ki, kockáztat. spekulál, jól vagy rosszul; a folytonos csere neki nyereséget vagy veszteséget okoz, aszerint, amint helyesen vagy helytelenül látott, jól vagy rosszul kombinált, aszerint, amint buzgalma a társadalomra nézve hasznos vagy hiábavaló.
A dolognak ezt a színezetét, bármily helyes és szembetűnő is, Marx nem veszi észre. Ő az elméjében azt határozta meg, hogy a tőkés természeténél fogva henye ember, kinek nincs értelmisége, és aki nem hajt semmi hasznot a társadalomnak. A pénztulajdonos, mondja, a tőkés hernyója. Árukat kell vennie értékük szerint, hogy azokat eladja értékük szerint, és mégis értéktöbbletet kapjon, tehát nagyobb értéket, mint amekkorával a műveletet kezdte. Csak a művelet végeztével változik át a hernyó tőkéssé, mert a tőke jellemző vonása az, hogy értéktöbbletet teremt.
A forgatás magában véve nem teremtheti ezt az értéktöbbletet. Honnét származik tehát emez? A titok ott rejlik, hogy megveszi és kihasználja a munkás munkaerejét. A munkaképesség, munkaerő (arbeitskraft) alatt értendő azon fizikai és szellemi tehetségek összesége, melyek az emberben megvannak, és melyeket ez mozgásba hoz, mikor használati értéket akar teremteni.
Hogy a pénztulajdonos a munkaerőt a piacon mint árut, azaz mint eladó tárgyat találja, több körülménynek kell összetalálkoznia. A munkaerő tulajdonosának szabadnak kell lennie, hogy a munka vevőjével szemben egyenlő jogi személy lehessen. Az is szükséges, hogy a munkaerőt a tulajdonosa ne használhassa egyenest a saját céljaira. Itt tehát más formában ismételve találjuk Lassalle híres szavát: „Az egész modern termelés azt kiáltja a munkásnak: előleg, előleg.” Ezen előleg nélkül a munkás teljes jogi szabadságot élvez, mely a teljesen csalárd szerződéseknek a látszólagos törvényszerűség szentesítését adja. A fentebbi feltételek találkozása bizonyos különös körülmények műve, melyek csak a mi „kapitalisztikus” civilizációnkban fordulhatnak elő. A fő feltétel az, hogy az ember hosszú idő óta meg legyen fosztva a munkaeszközöktől. A természet nem teremt egyfelől pénz vagy árutulajdonosokat, és másfelől munkaerő-tulajdonosokat. Karl Marx arra utalhatott volna, hogy a munka vevője és annak eladója jogilag egyenlők ugyan, de gazdaságilag nem. Felhozhatott volna bizonyos formulákat Smithtől vagy Turgottól; nem teszi, mert nem szereti a puszta banalitást, és a szónoki periódusok szükségét nem érzi annyira, mint Lassalle. Őt a szofisztikus dialektika szőrszálhasogatásai gyönyörködtetik.
Hosszas gazdasági evolúciónak kellett történnie, úgymond, hogy létrejöjjön a munkaerőpiac. Mi történik ezen a piacon, mely általánosabb valamennyinél? Itt van a vevő és az eladó, mi lesz a munkaerő ára? Az ortodox vagy közönséges gazdasági iskola, ahogy ezt a szocialista író lenézően elnevezi, azt feleli, hogy a kereslet és a kínálat határozza meg az árat. Marx ezt a magyarázatot ki nem elégítőnek nyilvánítja, mert az szerinte tautológia. Mint minden más árunak, úgy a munkaerőnek is van értéke, mely nem függ a szerződéstől és a szerződés előtt létezik. Ez az érték a termelési költség. És milyenek az emberi munkaerő termelési költségei? A jó karban tartás és a reprodukció költségei, vagyis a család eltartása és a gyermekek nevelése. Ezek a különböző költségek minden mesterségnél mások, de az emberi munkaerő átlagos termelési költsége meghatározható fogalom. Karl Marx mindezeket a pontokat igen leleményesen elemzi.
A munkaerő csereértékét tehát a jó karban tartás és a reprodukció költségei határozzák meg. Visszatérünk tehát Lassalle híres „vastörvényéhez.” Tanúként hívhatjuk Ricardót, Malthust, Turgot-t. A deklamációnak óriási tér nyílik. Bármennyire halad is az ipar, a munkabér állandóan nem emelkedhet azon színvonal fölé, melyet a munkaerő jó karban tartásának és reprodukciójának költségei határoznak meg.
Itt is olyan érvet hoznak fel, melyet előbb bizonyítani kell. Az állítást mi sem igazolja. A szóban levő jó karban tartási költség rendes időben minimális munkabért képez, nem pedig természetes munkabért. Saját szemeinkkel látjuk, és a statisztika is bizonyítja, hogy sok országban, sőt talán valamennyiben a munkás bére, azaz a munkaerő ára meghaladja azt, ami a munkaerő megtartásához szorosan véve szükséges. Ha Marx képlete helyes volna, akkor az a tagadhatatlan javulás, mely ötven-száz év óta a munkás nép összeségének sorsában észlelhető, érthetetlen, természetellenes tény volna. Pedig általános tény, tehát természetes, és miután a természetes az igazi, bizonyára Marx definíciója a téves. Ha választanunk kell egy konstatált általános tény és egy puszta képlet közt, kénytelenek vagyunk elvetni a képletet.
Akik annyiszor hivatkoznak a Malthus-féle törvényre, mely szerint az emberiség szaporodási képessége folytán az emberek mindig számosabbak, mint amennyi megélhet, azok nem gondolják meg, hogy a Malthus-féle törvény, ha ugyan létezik, fiziológiai és nem gazdasági törvény. Feltéve, hogy az a törvény konstatáltatik, hogy olyan világos, mint minden más természeti törvény, akkor olyan veszéllyel fenyegeti az emberiséget, melyet nem fog elhárítani semmiféle társadalmi kombináció. Azokat a bajokat, melyek a Malthus-féle törvénynél fogva sújtanák az emberiséget, épp oly kevéssé hárítja el a kollektivizmus, mint a mostani gazdasági világrend. Sőt a kollektivizmus még közelebb hozná az e törvény által előidézendő katasztrófát, mert ha a vagyonokat egyenlőbbekké teszi, a társadalom egy bizonyos töredékénél megszünteti a fölösleget, mérhetetlen módon mozdítja elő az emberi faj elszaporodását. A kollektivisták vagy tekintsék a Malthus-féle törvényt hamisnak és ne beszéljenek róla, vagy pedig, ha igaznak, élettani szempontból helyesnek tekintik, akkor ismerjék el, hogy a kollektivista rendszer közelebb hozná e törvénynek rettentő következményeit. A nemzetgazdasági vita sokat nyerne azon a napon, amelyen elismernék, hogy Malthus állítólagos törvénye egyáltalán nem bír a nemzetgazdasági törvény jellegével, hanem puszta élettani feltevés. Ha fizikailag igaz, akkor az emberiség jövőjét nagy veszéllyel fenyegeti, hasonlóval ahhoz, melytől bizonyos természettudósok a föld fokozatos elhidegülése vagy a nap hőségének csökkenése folytán rettegnek. Igazán gyermekes dolog e törvény ötletéből deklamálni a gazdaságtudomány ellen, amely nem tehet róla.
Karl Marx, aki bölcsész akar lenni, nem fakad ki heves ócsárlásokba, mint Lassalle. De érvelése, ha szigorúan komoly látszata van is, mégis teljesen téves. A megélés eszközeinek összeségét, a munkásnak és családjának szükséges összes tárgyakat, sem ő, sem Lassalle nem tekintik olyan mennyiségnek, mely minden időben, minden országban egyforma. Más áruktól eltérően, a munkaerő értékének meghatározásában Marx szerint van egy történeti és erkölcsi elem. Ennek a vallomásnak olyan jelentősége van, melyet szerzője nem vesz észre, pedig ez voltaképp halomra dönti az egész rendszert: a munkaerő előállításának költségei, ha egyszer elismerjük ezt a történeti és erkölcsi elemet, megszűnnek változatlanok lenni és függenek részben a munkás akaratától, vagyis inkább azon osztályétól, melyhez a munkás tartozik.
Ez első megjegyzés után lássuk Marx további dedukcióit: a munkaerő értéke az élelmiszerek bizonyos mennyiségének értékével azonos. A munkaerő becserélhető értéke tehát egyenlő ama különböző tárgyak értékével, melyekre a munkásnak szüksége van. Igaz, hogy ezeket a különböző tárgyakat nem fogyasztja teljesen egy nap alatt, pl. a ruhát, a nevelést; de ezeknek egy napra eső értékét ki lehet számítani.
Ha a tapasztalás azt bizonyítja, hogy ezeket a fogyasztási tárgyakat, melyek a munkaerő jó karban tartásához és reprodukciójához naponta szükségesek, elő lehet állítani napi hat óra munkával, amelyért 3 frankot fizetnek, akkor a munkás munkaerejének csereértéke 3 frank. És Marx szerint ez történik most. A munkás fogyasztásához szükséges tárgyak összesége 6 órai munkát képvisel és 3 frankba kerül.
E premissza után, amely bebizonyításra szorul, Marx felszólít, hogy figyeljük meg vele együtt a termelés folyamatát. A pénztulajdonos, aki tőkéssé készül válni, összevásárolt mindent, ami a termeléshez szükséges: gyapotot, gépeket, festéket, munkaerőt. Az ipar jelenlegi szervezetének két szembetűnő jellemző sajátsága van: a munkaerő eladója, azaz a munkás, a munkát a vevő, azaz a munkaadó ellenőrzése mellett végzi és nem válik készítményének birtokosává; Marx helyesebben tette volna, ha „készítményük”-ről. közös készítményről beszél, mert ismét bizonyításra szoruló állítást kockáztat, midőn azt állítja, hogy a munka eredménye, amelyhez a gép és a felszerelés is járult, csakis a munkás terméke. A munkás, aki dolgozik, mielőtt fizetnék, hitelez a tőkésnek. A kifejezés meglepő és részben igaz: ebből egyes mellékes következtetések folynak, így pl. hogy igazságtalanság a munkást sokáig várakoztatni a bérre, pedig ez történik, ha csak kéthetente vagy éppen havonta fizetik.
A tőkés dolgoztat; tőkéje két részre van osztva, melyek aránya változik az iparágak, idők és országok szerint: az egyik részből fizette a nyersanyagot, az épületeket, gépeket és munkaeszközöket, és ennek Marx azt a furcsa nevet adja, hogy állandó tőke; a másik rész a munkások fizetésére szolgál és ezt Marx változó tőkének nevezi.
Miután ezeket a kifejezéseket ilyen önkényesen meghatározta, taglalja a termelési eljárást. A gyártás folyamán teljesen elfogyasztanak sokféle tárgyat: nyersanyagot, gyapotot, olajat, kenőcsöt, festéket, szenet stb., ezenkívül részben fogyasztanak el más tárgyakat, gépeket, melyek kopnak és romlanak. Az ipari műveletnek, mely ezeket a tárgyakat fogyasztja, reprodukálnia kell azok teljes vagy részleges értékét a készítmény értékében. De itt a készítmény értéke nem lehet más, mint a fogyasztott tárgyak összesített értéke, minden értéktöbblet nélkül. Itt vannak pl. a gépek; a készítmény értékében benn kell foglalva lennie a gépérték egy részének, annak, mely a gép jó karban tartásához szükséges és annak, ami szükséges, hogy a gépet más egyenértékűvel pótolhassák, ha majd elkopott; de többet nem. Marx elismeri, hogy a gép árát törleszteni kell, de az árának kamatját nem ismeri el.
Ezt is be kell előbb bizonyítani, úgy, mint mindent, amit Marx állít. Sőt ez az állítás teljesen észszerűtlen. Hivatkoznak Briosne francia szocialistának a bérbeadott házról szóló álokoskodására: a lakó a háztulajdonosnak csak annyival tartozik, hogy a házat jó karban tartsa; sőt mi több, a lakó, Briosne rettenthetetlen állítása szerint, azt is mondhatná, hogy a háztulajdonosnak nem kapnia, hanem fizetnie kellene házbért, miután a lakó, aki a házban lakik, azt jó karban tartja és megóvja a pusztulástól. De ahogy senki se építene házat, hogy annak használatát ingyen juttassa a lakónak, úgy nem készíttetne senki gépet se, ha az ára után nem kapna kamatot vagy nyereséget.
A gép növeli munkaképességét a munkásnak, aki azt használja, akinek kölcsön adják; csak azért készítették, azzal az igen méltányos és jogos szándékkal, hogy az, aki készítette vagy az, aki megvette és a gépgyáros jogutódja lett, hasznot fog látni a munka termőképességének növekedéséből. Robinson Crusoe nagy fáradtsággal készített egy talyigát; ez 30–40 óra munkájába került, amiért nem kapott közvetlen díjat; azon idő alatt megfosztotta magát szabadidejétől és a fogyasztási cikkektől, melyeket nagyobb bőségben szerezhetett volna, ha nem gyűjt tőkét a jövőre. Most, hogy van talyigája, munkája könnyebb lesz és jobban fog fizetni. De íme, angolok és spanyolok jönnek a szigetre; földet kell hordaniuk, hogy hajlékot építhessenek; Robinsontól kölcsön kérik a talyigát; azt mondják, hogy jó állapotban fogják neki visszaadni és ki fogják javítani. Ez nem elég, mondja Robinson; ezzel a talyigával kétszer annyi munkát fogtok elvégezni, mint amennyit ugyanannyi idő alatt végezhettek, ha puszta kézzel dolgoztok; munkátoknak ezt a nagyobb eredményét a talyigámnak köszönhetitek, és nekem, aki azt készítettem, jogom van rá, hogy nekem abból részt juttassatok; azt a többletet, melyet talyigám által érhettek el, megosztjuk; a felét vagy a kétharmadát adjátok nekem és még mindig nyerni fogtok; ha nem tetszik, készítsetek magatoknak talyigát. Ki mondhatja, hogy Robinson zsarolást követett el? Igaz, ha nagylelkű vagy jótevő akar lenni, ingyen kölcsönözheti a talyigát. De ha a jog terén akar maradni, pedig ez kell, hogy a társadalmi viszonyok alapja legyen, akkor kétségtelen joga van attól, aki az ő talyigáját kéri, azt követelni, hogy a talyiga által okozott termelési többletből neki részt juttasson. A kölcsönvett talyiga segítségével dolgozó ember munkájának eredménye nem pusztán ennek az embernek a munkája: közös terméke az ezen embernek és Robinsonnak, aki a talyigát készítette és kölcsönözte. És amit ennél a talyigánál látunk, az ismétlődik végtelenül komplikált formákban minden gépnél, minden munkaanyagnál, minden tőkénél.
Annak az embernek, aki a gépet készítette, vagy annak, aki vette és helytartója annak, aki készítette, joga van arra, hogy – Marx stílusában szólva – megkapja a gép után a használati értéket, márpedig a használati értéke az, hogy a munkás termőképességét növeli; eszerint a gép előnyt szül, melyet kamatnak vagy nyereségnek neveznek. Tegyük fel, hogy a gép nem volna élettelen, hanem élő tárgy, mely a maga tulajdonosa, mely a maga érdekében alkudozik: bizonyára senki sem tagadná el tőle a részt abból a termelési többletből, melyre ő képesíti a munkást. Az a talyiga, ha élőlény volna, így szólna ahhoz, aki kölcsön kérte: „Az én önkéntes közreműködésem által, mert nem te készítettél, hat óra alatt olyan munkát végeztél, amely máskülönben, nélkülem, tizenkettőt igényelt volna; így tehát általam hat órát nyertél; osztozzunk ezen a többleten, melyet csak nekem köszönhetsz, add nekem a felét vagy kétharmadát, azaz adj nekem a fáradságomért három vagy négy munkaórának megfelelő készítményt és még mindig nyersz.” Nem akadna egy törvényszék sem, mely ennek az élő talyigának igazat ne adna: az, aki a talyigát készítette, vagy aki vette és birtokolja, éppen olyan helyzetben van, mint volna a talyiga, ha lelke, esze és akarata volna.
Karl Marx tehát benne van abban a teljesen észszerűtlen feltevésben, hogy az, amit ő állandó tőkének nevez, nem termel értéktöbbletet. Mily meggondolatlan hivalkodás! A tőke, melyet ő állandónak mond, nevezetesen a gépek és az épületek, értéktöbbletet termelnek; csak emiatt léteznek, csak ebből a célból létesítették. Ha a gép nem termelne értéktöbbletet, ha nem növelné a munkás termelőképességét, ha az épület nem adna értéktöbbletet az által, hogy a munkás, a naptól és esőtől megóvva, háborítatlanul dolgozhat, akkor minek is készítenék a gépet, mi okból költenének épületre?
De nem remélhetjük, hogy Karl Marx kinyissa a szemét: ő szándékosan behunyta és folytatja az álmát. Az oly bizarrul állandónak elnevezett tőke szerinte nem termel értéktöbbletet. Az értéktöbbletet a változónak nevezett tőke szolgáltatja, t. i. az a része, melyet munkabérekre fordítanak. Honnét jön az, hogy a változó tőke azzal a sajátsággal bír, hogy értéktöbbletet termel, holott idősebb testvére, az állandó tőke, erre képtelen? Karl Marx ezt a talányt meg fogja nekünk fejteni.
Az ipari művelet be van végezve, mondja. A munkás naponta 6 órát dolgozott; a tőkés eladja a készítményét és nem lát értéktöbbletet; jajgat, kiabál, hogy többé nem szedik rá stb. Van is oka a panaszra, mert érthetetlen, hogy ez a szegény tőkés, aki annyit fáradozott, minek takarékoskodjon tovább, minek vásároljon gépet és nyersanyagot, minek ügyeljen a munkára és a gyártásra, minek árusítsa a készítményeket, kockáztasson, bajlódjék, gyötörje az eszét, tisztán csak azért, hogy az ipari művelet, a „circulus”, befejeztével egyszerűen visszakapja a kifizetett munkabéreket, a nyersanyag és kőszén árát, a gépek és épületek fenntartási és törlesztési járulékát, minden értéknövekedés, minden nyereség nélkül? És még csak kamatot se lásson! A szerencsétlen tőkésnek bizonyára joga volna azt mondani, hogy többé nem szedik rá, és hogy bezárja a gyárat. Semmit se veszítene, mert akár működik akár pihen a gyár, az neki egyre megy. Ki veszítene? Csak a munkások, mert gépek és épületek híján puszta kézzel, szabad ég alatt kellene dolgozniuk, ami a munkát fárasztóvá, kétes sikerűvé és kevésbé jövedelmezővé tenné.
Ha a dolog úgy történne, ahogy itt leírtuk, az értéktöbblet nem létezne, és ennek az volna a következménye, hogy a tőke, nem kapván kamatot, felhagyna a termeléssel: nem kölcsönözné oda az épületeit, a gépeit, az eszét, az igazgatási munkát. Íme itt keletkezik Marx szerint az annyira keresett és bírált értéktöbblet.
A munkás munkaerejének csereértéke a feltevésben egyenértékű 6 óra munka termékével, mert 6 munkaóra elégséges ama tárgyak termelésére, melyeket a munkás fogyaszt: de a munkaerő használati értéke a tőkésre nézve hol 10, hol 12, hol 14 óra, vagyis a munkanap ennyi ideig tart. De, mint minden csereberélő, a tőkés a vásárolt tárgy csereértékét fizeti és a használati értékét fogyasztja; így keletkezik az értéktöbblet; fizet 6 órát, és fogyaszt 10, 12 vagy 14 órát, és itt van a 4, 6 vagy 8 óra. Marx átlagosan 6 órát mond, amelyeket a tőkés eltulajdonít anélkül, hogy fizetne érte, és íme itt van a nyereség.
Miképpen magyarázza meg Karl Marx, hogy a munkás így rááll arra, hogy kétszer annyi munkát ad, mint amennyire szüksége volna, hogy megélhessen? Erről hallgat az író, pedig a kézimunkás részéről olyan lemondás ez, amely nem természetes. Azt, hogy a munka használati értéke kétszer akkora, mint a csereértéke, Marx az ipari procedúra megfigyelésével igyekszik bebizonyítani.
A munkamegosztás, a műhely és a gyár berendezése nagyban növelik a munkás termelőképességét, de nem szaporítják a fizetését, mert az, a feltevés szerint, egyenértékű a kézimunkás és családja megélési költségével. A termelésnek ez a növekedése társadalmi termék, eredménye a teljes egészében vett társadalomnak, találmányoknak, felfedezéseknek, kombinációknak, és mégis csak a tőkés veszi hasznát.
Marx tévedése alapos és könnyen cáfolható. Nem a tőkésnek, hanem – az árak csökkenésénél fogva – csak a fogyasztónak válnak hasznára a műszaki kombinációk, a köztulajdonná vált ipari berendezések. A tőkés abból nem húz hasznot, csak amennyiben az ő személyes fogyasztásáról van szó.
Hasonlóképp áll a dolog Marx azon állításával is, miszerint a tőkés a maga kizárólagos előnyére kobozza el a tudományt, és megfosztja a társadalmat a felfedezések ingyenes használatától. Ez a tétel is hamis. Igaz. hogy olyan országokban, ahol rendezve van a szabadalmi jog, a feltaláló – és ez rendszerint nem a tőkés – kizárólagos haszonélvezője a leleményes, hasznos találmánynak, melyet kieszelt. De ezt a jogot nem mint tőkés, hanem mint feltaláló élvezi, és ezt is csak egy bizonyos, meglehetősen rövid ideig, rendszerint 15–20 évig. A szabadalmak kérdéséről sokat lehet vitatkozni: nagyon ortodox nemzetgazdasági írók, mint pl. Michel Chevalier, úgy nyilatkoztak, hogy a feltalálónak nincs joga semmiféle szabadalomra. Egyes iparos országok, mint pl. Svájc, csakugyan úgy határoznak, hogy a műszaki eljárások nem képezik azok tulajdonát, akik felfedezték. De bármilyen nézet és gyakorlat uralkodik is e tekintetben, az bizonyos, hogy közvetetlenül, vagy olyan idő múltával, mely az emberiség történetében nem számít, 15–20 év múlva, ami ott egyenértékű az emberi élet egy órájával, minden találmány ingyenes köztulajdonná válik, melyből minden ember hasznot húz, és melyre senkinek sincs kizárólagos szabadalma.
A tőkés tehát nem tulajdoníthatja el a gazdasági és műszaki találmányokat és intézményeket, melyeket mindenki ismer, sem pedig a tudomány felfedezéseit; nem itt rejlik a nyereség forrása. A verseny és az ebből folyó árcsökkenés következtében csak a fogyasztók veszik hasznát annak, ami általánosan elismert társadalmi haladás.