7. Schäffle és a kollektivizmus a valóságban

*Tanulmányoztuk a kollektivizmust bíráló, tagadó fejtegetéseiben, és úgy hisszük, megcáfoltuk a modern társadalom ellen felhozott szemrehányásainak legtöbbjét. Könnyen kimutathattuk, hogy milyen szofizmák az értékről, a tőkéről és a munkabérről adott „tudományos” okoskodásai. Immár át kell térnünk az egész tan pozitív oldalára és a javaslatba hozott megoldási módozatokra. E kárhozatos társadalom helyére, mely bezárja mozgó kereteibe a művelt népeket, vagyis inkább a majdan megdöntött társadalom helyébe mit fognak állítani? Nem kis fontosságú kérdés ez. A mai nyomor helyett mit cseréljünk be? Miben nyilvánul majd meg az emancipáció és mit fizetünk majd érte?

Itt Marx már nem lehet többé kalauzunk; kénytelenek vagyunk búcsút venni tőle, hamis, gúnyos, üres dialektikájától. Eltűnik előlünk. A tőkéről szóló munkája homlokára ezt írhatta volna:

„Ama Szellem vagyok, mely egyre csak tagad.”

Goethe ezt a megkapó formuláját Mephistóval, a sötétség és kárhozat szellemével mondatja. Karl Marx tagad, és összes bölcsessége nem megy túl az ismételt tagadáson; képzelete megakad, amikor arról van szó, hogy az új társadalmat miképp kell szervezni.¹ Lassalle, az ő csillogó, csábító szavú versenytársa szintén nem segíthet rajtunk sokat. Az állam által segélyezett munkás-szövetkezetekről szóló elmélete nyers vázlat maradt; nem akarta azt szabatosan kidolgozni, nem színezte ki részletekkel az emberiség jövendőbeli földi életének képét.

Más kalauz kínálkozik, aki szerényebb hangon szól, aki a formában és magatartásban nem mutat forradalmi jelleget, hanem rábeszélően, kérőén beszél, nem buzdítja a népet lázadásra, rombolásra, hanem mint volt miniszter a minisztereknek igyekszik tanácsokat adni. Schäffleről akarunk szólni, akiről e könyv elején sűrűn volt szó, és akinek munkáit a német és olasz gazdasági írók figyelmesen tanulmányozzák. Die Quintessenz des Socialismus c. könyvecskéje az egyetlen munka, amely a jövőbeli társadalom épületének tervét feltüntetni igyekszik.

A „szocializmus” szó alatt Schäffle az új szocializmust, azaz a kollektivizmust érti, melynek semmi köze a század első feléitől való írók szentimentális vágyaihoz és nagyralátó ábrándjaihoz.²

Mielőtt Schäffle nyomán boncolnánk a rendszert, foglaljuk össze röviden a már tett megjegyzéseket. A mai társadalmi szervezetet, a kollektivisták szerint, a kispolgárok ipari rendszerének hanyatlása jellemzi; a kollektivizmus nem időszakonkénti osztozkodás; nem zárja ki a gépeket, a tőkét. Akkor hát micsoda? Néhány idézet Schäffletől elég szabatosan fogja megmagyarázni.

Íme röviden összefoglalva, úgymond, a szocializmus programja, a nemzetközi szocialista mozgalom igazi célja:

A magántőkét – azaz a magán spekuláció által való termelést, mely nem ismer más társadalmi szabályt, mint a szabad versenyt – pótoljuk a kollektív tőke által, vagyis olyan termelési mód által, mely miután az összes termelési eszközök a társadalom összes tagjainak együttes birtokát képezik, a nemzeti munkának egységesebb szociális, kollektív szervezetét hozná létre. Ez a kollektív termelés megszüntetné a mostani versenyt, mert a gazdaság termelésének együttesen (társadalmilag, cooperative) végrehajtható részeit hivatásos intézetek vezetésének rendelné alá, és e vezetés mellett eszközölné a közös (szociális) készítmények felosztását az összes termelő közt, minden ember munkája társadalmi használati értékének mértéke szerint...

A mai kapitalisztikus államban az, akinek tőkéje van, szabadon kezdhet bármilyen vállalatot a nemzeti termelés egy részével, mégpedig saját érdekében, és nincs alávetve semmiféle más befolyásnak, mint a szintén nyereséget kereső versenytársak – úgyszólván – hidrosztatikus reakciójának.

A szocialista államban a termelés és forgalom szervezésének eszközei (azaz a tőke, a termelési eszközök összessége) közös tulajdonát képeznék a társadalomnak, melynek kollektív közegei egyfelől a munka elkülönített erőit összeállítanák és a kollektív munka szervezetébe olvasztanák, másfelől pedig a társadalmi együttműködés összes termékeit az egyesek munkájának aránya szerint szétosztanák. így tehát nem létezne többé magánüzlet, magánvállalat, hanem csak az összes munkások szervezett együttes munkája, a kollektív tőkével társadalmilag létesített termelési és csereintézetekben. A tőkések nyeresége és a munkások bére közti viszony megszűnne...

Az egyes termelési ágakhoz szükséges eszközöket a hivatalos vizsgálat állapítaná meg, mely kezelné az eladásokat és igazgatná a termelést. A társadalmi ipart így szabályoznák. A netáni hiányt vagy fölösleget időközönként ellensúlyoznák, és a fölösleget raktárakba tennék, melyek valóságos közraktárak volnának.

Tagadhatatlanul ez a legáltalánosabb értelemben vett kollektivizmus, szembeállítva a kapitalizmussal.³

Íme az általános fogalom elég határozottan kifejezve. Schäffle hozzáteszi, hogy az új rendszer megszüntetné a kölcsöntőkéket, a hitelt, a föld- és házbért, a tőzsdét, az árukereskedelmet, a piacot, a hirdetményeket, a reklámot, főleg pedig az ércpénzt. Meghagyná, legalábbis elméletben, az egyéni szükségletek szabadságát, a fogyasztás szabadságát, a pénzmegtakarítást, az öröklést. Mindenkinek átlagos jólétet szerezne, és nem zárná ki a személyes érdem jutalmát. Sőt tovább megy, megengedné a személyes érdem általánosan elismert arisztokráciáját.

Vizsgáljuk, hogy az itt jelzett állapot elég világos-e, nincs-e tele ellentmondásokkal, összefüggés nélküli tételekkel, lehetetlenségekkel. Tekintsük a kollektivista társadalmat különböző gazdasági jelenségeiben, a különböző gazdasági kategóriák szempontjából, mint a termelés, a forgalom, a javak felosztása és fogyasztása; kutassuk, hogy a kollektivizmus milyen szerepet juttat az ipari haladásnak és a szabadságnak; e vizsgálatban helyet kell hogy találjon egy másik fejezet, mely arról szól, hogy milyen viszonyban fog állni a kollektivista állam a többi államokkal (akár megtartják ezek a mai gazdasági szervezetet, akár pedig az új rendszert fogadják el), mert egy állam nem termelhet mindent, és kénytelen más államokkal csereviszonyba lépni. Különös, hogy a kollektivista elméletek szerzői ezzel a kérdéssel nem törődtek; itt olyan nehézségekbe ütköztek volna, melyeket legyőzhetetleneknek lehet tekinteni.

A kollektivista írók rendszerük fölényének egyik okát abban látják, hogy a termelésben a mostani verseny töredékes, öntudatlan, „anarchikus” cselekvését az egységes, tudatos cselekvés helyettesíti. Vajon ez a helyettesítés csakugyan nyújtaná-e az összes remélt előnyöket? Az összehasonlítás, melyet a társadalom és az emberi test funkciói közt oly sűrűn szoktak felállítani, ellene szól e reménynek. Az emberi test sok szerves mozgást eszközöl – sőt ezek a legfőbbek – anélkül, hogy az akarat és a reflexió működnék. A tüdő levegővel telik meg, tisztítja a vért, a szív dobog, a gyomor és a belek emésztenek, a máj, az agy és a különböző szövedékek kiválasztják a vérből az elemeket, melyekre szükségük van, anélkül, hogy az akarat és a gondolkozás csak legcsekélyebb befolyást is érvényesítene. Jobb volna, ha ez másképp történne, ha a gondolatnak és akaratnak folyvást ügyelnie kellene ezen állandó funkciók szabályszerű teljesítésére? Ki nem veszi észre, hogy az ember így sokat vesztene a szellemi szünetből, az erkölcsi nyugalomból, a méltóságból anélkül, hogy az állati élet szabályossága és biztossága szempontjából bármit is nyerne?

A testünkben folytonosan teljesített funkciók ezen első és nagy fontosságú kategóriáján kívül, mely felsőbb lényünket nem foglalkoztatja, a szokás és az ösztön még sok cselekedetet végez, melyek igen fontosak, és melyek szintén öntudatlanul hajtódnak végre, anélkül, hogy az akarat és a gondolkodás működnék. Ezek rendszerint a leglényegesebb aktusok, melyek leginkább mondhatók célhoz vezetőknek. A legkiválóbb bölcsészek és természettudósok, Herbert Spencer és Darwin iparkodtak ezen ösztönszerű tények jelentőségét kellő megvilágításba helyezni. Ha ezek helyett meggondolt, akart aktusokat kellene végeznünk, az egyén a legnagyobb veszélyben forogna; igaz, hogy meg tudna élni, de izgalmas, nyomorúságos életet folytatna, mert a gondolat és az akarat a legtöbb esetben elkésnének.

Érdekes konstatálni, hogy a kollektivizmus és a szocializmus milyen éles ellentétbe jutnak a modern bölcsészettel és a természettudománnyal. Azok a gyermekes szociális rendszerek, melyek az egyének ösztöne és szabad akarata helyére néhány törvényhozó lassú, megbízhatatlan elméjét akarják állítani, és melyek feltételezik, hogy a társadalom különböző tagjainak képességei legalább megközelítőleg egyenlők, nyilvánvaló ellentétben állanak a század összes bölcsésze és természettudósa által konstatált tényekkel; ellentétben állnak főleg az evolúció tanával, melynek alaptételét lehet kifogásolni, de amely a részletekben annyi leleményes és tanulságos észleletet tett.

A társadalomban épp úgy, mint az emberi testben, a legtöbb funkció – a legszokottabbak, azok, melyek nélkül az élet félbeszakadna – önként, öntudatlanul teljesíttetik. A törvényhozó és tanácskozó testületek ott nem bírnak közbelépni, legfeljebb zavarólag hatnának azok folyamatára; így vagyunk a fenntartás valamennyi mindennapi tényével. A szokásnak és az ösztönnek, melyek sohasem szunnyadnak, azokban nagy részük van. Az a szokás és az ösztön egyébiránt a mindig éber magánérdekkel függ össze.

Első látszatra meg sem lehet érteni, hogy olyan nagyvárosok, mint London és Párizs, rendszeresen élelmezhetik magukat anélkül, hogy a hatóság tettleg vagy legalább rendeletekkel beavatkozna. A leleményes és csábító Fénélon. a Télemakhosz-ban meg is írta, hogy a kormánynak ezer meg ezer intézkedést kell tennie, hogy a szeretett Salente megélhetése és virágzása biztosíttassék. A régi monarchia alatt meghatározták, hogy Párizs környezetének bizonyos körvonaláig minden terményt Párizs élelmezésére kell szánni. És íme azt látjuk, hogy London 4 ½ millió lakója, Párizs 2 ½ millió lakója minden este nyugodtan aludhat el; sem az egyeseknek, sem a hatóságnak nincs gondjuk az élelmiszerek megérkezése miatt. Az árucsarnokok és piacok mindig bőven vannak ellátva; a hozatal egy napig sem szünetel. „Il mondo va da se”, mondta Galiani. Emberek. akiknek fogalmuk sincs a nemzetgazdaságról és a statisztikáról, és akiknek eszük ágában sincs a közérdek, minden nap megfelelő mennyiségben szállítják azt a sok terményt, a mit Párizs 24 óra alatt elfogyaszt.

Ha azonban az állam jut abba a kényszerűségbe, hogy egy pár ezer embert kell áthelyeznie, pl. hadosztályi vagy dandárgyakorlatokra, akkor az ő tudatos előrelátása mellett is rengeteg bajába kerül, amíg őket kellően elláthatja. A szokás, az ösztön, a magánérdek csodákat művelnek, míg az állami érdek semmire se megy. A vércsepp eljut minden szervhez, és anélkül, hogy tudná, elhozza neki a tápláláshoz szükséges elemeket; a társadalmi parányok is, melyeket embereknek nevezünk, teljesítik szó nélkül a szerepüket, nem gondolnak azzal, hogy mit művelnek a többiek, de azért egy embercsoport se marad híjával annak, ami a megéléséhez szükséges.

Nos hát a kollektivizmus azt állítja, hogy a szokást, az ösztönt, a magánkezdeményezést pótolni fogja a társadalom gondolkozása és előrelátása, vagyis a zavaros tanácskozás, amit folytatni fog néhány egyén, akiket a véletlen vagy a nép szenvedélye összehoz, hogy „kormány” elnevezés alatt képviseljék és vezessék a társadalmat. Ez éppen olyan kísérlet, mintha az agy és az öntudat lassú, meggondolt vezetésének akarnák alárendelni a vérkeringés és az emésztés tényeit.

Csakugyan olyan anarchikus és összefüggés nélküli volna a magánkezdeményezés, melyet annyira ócsárolnak? Oh nem! Egészen szabályszerűen működő erő ez, mely bizonyos törvényeknek van alávetve. Tudjuk, hogy az emberi akarat nem engedelmeskedik a véletlennek, nem működik vakon és minden következetesség nélkül, hanem szabályosan működik, bizonyos indító okok behatása alatt. Ha a magánkezdeményezés formájában meg akarja azt szüntetni, vagy mással akarja helyettesíteni, mert anarchikusnak tartja, akkor a kollektivizmus tagadja a tudományt. Tudjuk mindannyian, hogy a magántények teljes szabályossággal történnek; a házasságok és a vétkek száma, a postára tett és ott elveszett levelek közti arány bámulatos egyformasággal ismétlődnek. Korunk egyik legkiválóbb bölcsészeti írója, Buckle, az angol civilizáció történetének bevezetésében meglepő kimutatást közölt ezekről az egyéni tényekről, melyek társadalmi tényékké válván, összeségükben elvesztik önkényes, szeszélyszerű jellegüket.

Az öntudatlan erő nem lesz szükségképpen összefüggés nélkül, anarchikusan működő; sőt valószínű, hogy rendezettebb, állandóbb, következetesebb, mint olyan erő, mely csak az ész, illetve az észnek tekintett tehetség behatása alatt működik. Ezt az alapigazságot feledi a kollektivizmus.

Az egyéni elv termékenységét gazdasági tekintetben el kell ismernie. Schäffle megható őszinteséggel vallja ezt be.

A szocializmus – úgymond – képes lesz-e valaha a maga terén olyan nagy mértékben, vagy még nagyobb mértékben megvalósítani az egyéni elvnek azt a nagy lélektani erejét, azt a gazdasági termékenységét, melyeknél fogva a magánérdek a társadalmi termelés funkciójának teljesítésére ösztönöz? Ezt a kérdést döntőnek tekintjük, de még el nem döntöttnek.

A kollektivista író felsorolja a feltételeket. melyeket a szocializmusnak teljesítenie kellene, hogy ezt a nehezen elérhető célt megközelítse, és kétségbeejtő komorsággal így folytatja:

Ha ezeket a feltételeket nem teljesíti, akkor a szocializmus aligha jut el a nemzeti termékek igazságosabb elosztásához, és valószínűleg nem éri el, hogy olcsóbban termeljen, mint ahogy termelt a kapitalisztikus rendszer a magánérdek ösztökélése és az árak szabályozó ereje folytán, nem csak a költségek összege, hanem a munkák és izolált javak helyének és idejének speciális műszaki értéke alapján.

A szocialista teoretikus valóban kedves naivitást tanúsít, így folytatva:

A szocialista program ma még nem nyújtja ezeket a biztosítékokat; egyelőre nincsenek kellően tisztázott fogalmai a munkaverseny szükséges szervezéséről. Pedig kétségtelen, hogy ha a tőkés verseny hatalmas ösztönző hatása elmaradna, a munkások versenyének annál erősebben, annál méltóbban kell megnyilvánulnia.⁴

Furcsa reformátorok, akik oly kevéssé vannak tisztában reformjaikkal és annyi kételyt táplálnak az előnyökről, melyek a tervezett reformokból az emberiségre hárulnának!

Ha a magánkezdeményezés és a tőkék versenye gazdasági tekintetben olyan termékenyek és "a termelésnek olyan hatalmas impulzust adnak,” akkor ezek a vak, öntudatlan erők mégsem működnek olyan értelmetlenül, mint ahogy mondják, miután az értelmetlen erők egymást lerombolják és csak felforgatást eredményeznek.

A kollektivizmus első hibája az, hogy nincs benne filozófia. Manapság furcsa gondolat az öntudatlan erőket összetéveszteni az értelmetlen vagy anarchikus erőkkel.

A nehézség bizonyára öntudatlan erő, mint minden természeti erő; pedig a világegyetem fenntartását és általános harmóniáját eszközli. A magánkezdeményezés, mely határozott indító okok után indul, mely távolról sem rabja a véletlennek vagy a szeszélynek, a gazdasági életben ugyanolyan szerepet játszik, mint a nehézség törvénye a fizikai világban. Lényegileg harmonikus, szabályos erő, mely összetartja a társadalmat és sokkal gyorsabban és hathatósabban gondoskodik minden ember megélhetéséről, mintsem tehetnék azok az erők, amelyekkel helyettesíteni akarják.

A kollektivisták azt hiszik, nagy dolgot mondanak, ha azt állítják, hogy a termelést egységesen, társadalmilag, tudatosan akarják szervezni. Azt javasolják, hogy termelést igazgató bizottságok és állandó értekezletek működjenek.

A kollektivista rendszer szerinti termelés tárgyában három kérdés merül fel:

1. Az igazgatás és a bizottságok összpontosított eszközeivel hogyan fogják a termelést a fogyasztás szükségleteivel arányba hozni?

2. A termelés tényezőit hogyan fogják felszólítani és rábírni, hogy a termelés gazdaságos legyen?

3. Hogyan fogják eszközölni a haladást az ipar és a mezőgazdaság terén?

Ez a két utóbbi kérdés össze is foglalható.

Az írók nem magyarázzák meg, hogy a termelést vezető és a vizsgálatot eszközlő bizottságokat hogyan fogják megalakítani. Az általános szavazati jog vagy a szűkebb választási jog, a kormány kinevezése vagy a kooptáció útján fogják-e kiszemelni a férfiakat, akik a szó szoros értelmében a polgárok élete és halála fölött fognak dönteni? Tudjuk, hogy a demokratikus elmélet szerint a választás a tömegből mindig a legképesebb egyéneket szemeli ki. Ez gyermekes felfogás, amely nagy csalódásoknak tesz ki, és amelyet a tapasztalás eddig egyáltalán nem szentesített. A választók csalhatatlansága, a választottak képessége és tisztasága tekintetében bizonyára nem fognak hivatkozni Franciaországra, ahol a politikai és törvényhatósági testületek hemzsegnek tudatlan, naiv, jellemtelen, önző és rövidlátó emberektől. Úgy látszik, hogy a minden rendbeli testületek szakértelme és erényessége tekintetében az Amerikai Egyesült Államok sem áll jobban. De fogadjuk el, bármilyen gyermekes is, azt a felfogást, hogy a választók mindig Ariszteidészeket és Szolónokat szemelnek ki.

Megalakulnak tehát a vizsgáló és termelésvezető bizottságok az ország legokosabb és legnemesebb embereiből. Nincs bennük egy megvásárolható jellem, egy zavaros elme se. De milyen óriási feladat hárul rájuk! Nézzük csak a mai francia költségvetést. Mennyi nehézséget okoz! Milyen kínnal ütik össze. Pedig a rendkívűli kiadásokkal együttvéve mindössze 3–3 ½ milliárd frankra rúg. És ez az összeg az állami tevékenységnek aránylag korlátolt hatáskörét képviseli. Azon óriási összegeknek csak kis részét használja fel az állam. Mintegy tizenkétszázmillió frank csak átmegy a kezén; hitelezőknek fizetik állami adósságok révén. Néhány száz millió frankkal olyan munkákat fizetnek, melyeket nem az állam teljesít, melyeket vállalkozókkal végeztet. A budget voltakép csak financiális mű. Gépezetét könnyű megérteni és igazgatni, mert a legtöbb kiadás egyszerű ismétlése az előzetes évben tett kiadásoknak. És képviselőink mennyit kínlódnak ezekkel a számokkal! Ritkán bírják azokat kellő rendbe hozni.

A részletesség és felelősség tekintetében sokkal jelentősebb és rettenetesebb volna a termelést vezető bizottságok feladata. Tegyük fel, hogy tízen, százan vagy ezren volnának, nem tudjuk elképzelni, hogy ki volna elég vakmerő vagy önfeláldozó, hogy ily rettenetes funkciót elvállaljon. Mert ezeknek az igazgatóknak gondoskodniuk kellene az egész nemzet megélhetéséről: az élelmet, a ruhát, a hajlékot, még a szórakozást is ők adnák. Miután az ő rendeletük és kombinációjuk nélkül az országban senki se termelne semmit, az általuk elkövetett legkisebb hiba azt eredményezné, hogy a nemzetnek nem volna kenyere, vagy húsa, vagy tüzelőanyaga vagy ruhája. Egy számítási hibát kövessenek el ezek az „omniarch”-ok – mert ez az elnevezés illetné meg őket – és a nemzet vagy annak egy része éhen halna. Mily rettenetes feladat! Ilyen feladat csak még az elosztást eszközlő albizottságok tagjaira hárulna, mert míg amazok az egész nemzet megéléséről gondoskodnak, ezeknek minden egyes egyénnel kell törődniük. Rajtuk kívül nincs munka, nincs kereset, nincs fogyasztás.

Nem képzelek embereket, akik elég önhittséggel, elég önbizalommal bírjanak arra, hogy felelősséget vállaljanak annyi millió ember mindennapi élelmezéséért. Segédjük és vezetőjük a statisztika, ez az új isten, akire hivatkozni kezdenek. A jól összeállított statisztika kétségkívül tehet szolgálatot; a tudósoknak alapot nyújt összehasonlításokra és ha ezekből eszesen vonunk le következtetéseket, ezek megközelíthetik a valót; a gondolkozó elméknek útmutatást adnak, melyeknek kellő intuíció és óvatosság mellett jó hasznát lehet venni. De a statisztikának sok gyengéje van; mikor a teljesen szabályos, egyszerű tényeket veszi elő, milyenek: a népesedési mozgalom, a bűntettek, a pénzügyi tények, akkor hagyján; de máskülönben nem tarthat igényt arra, hogy teljesen pontosnak tekintsük; az egyéni felfogás és a konjektúra mindig belé vegyül; azután meg távolról követi a tényeket és gyakran elkésve jön; idő kell hozzá, sőt sok idő, hogy jól állítsák össze. És jaj az olyan országnak, melynek egész élete egy statisztikai hibától függ. A statisztika, ha össze van állítva, még ha pontosan is, csak tanulmány-tárgy; értelmezni kell azt, és a jellemek vagy elmék különböző hajlamai nagyon eltérő következtetéseket eredményezhetnek.

A magánkezdeményezés, a spekuláció ösztöni ereje, mely végleg szabályoz, mennyivel különb tényező azoknál az adatoknál, melyeket a legjobb statisztika nyújthat! Az árak mennyivel gyorsabban, hathatósabban és döntőbben figyelmeztetnek a termés gyér vagy bő voltára, mintsem a statisztikai kimutatás. Mihelyt a gabona ára valamely piacon fél frankkal fel vagy leszáll, mindjárt tudjuk, hogy a piac bőven vagy gyengén van ellátva. Mihelyt ez az áremelkedés vagy árcsökkenés köztudomásra jut, ami egy perc alatt történik meg, két világrész kereskedői ahhoz tartják magukat. De a kollektivista rendszer megszűnteti az árat, ezt a bámulatos óramutatót és szabályozót, mely rögtön mutat és felér tízezer vizsgálattal. Hogyan leszünk el az árak által adott becses és biztos útmutatás nélkül? Az árfolyamtábla megtekintése helyett tömérdek számítást kell majd csinálni minden vidék jelenlegi készletéről és rendes fogyasztásáról. Az árak! Hagyják meg nekünk az árakat, mert azok legjobban biztosítják a megfelelő élelmezést, tehát az emberi élet fenntartását.

Nem szívesen időzünk olyan hosszasan egy ilyen világos tételnél. Ha ezzel a gyermekes ábránddal szemben, mely mindenható bizottságok által akarja megállapíttatni a termelést és a fogyasztást, a gúnyt akarnánk használni, Karl Marx és Lassalle e kedvenc fegyverét, milyen képet ecsetelhetnénk! Milyen könnyű volna leírni a sok zavart és csalódást, mely bizton vár azon tíz vagy száz egyénre, akiknek rendelete vagy engedélye nélkül senki se termeszthet egy sárgarépát, nem készíthet egy nadrággombot?

Hogy e statisztikával megtömött tíz vagy száz dirigáló elmének valóban gyilkos tévedéseitől meg legyünk óvva, óriási arányú számvitelt helyeznek kilátásba. Hallgassuk csak meg a kollektivizmus egyetlen igazi tudorát. Schäffle-t:

Képzeljük a termelés összes ügyeinek főigazgatóságát összpontosítva egy tetszés szerinti gazdasági központban és igazgatva számos termelési és eladási pontot; az egyre megy, hogy ez az igazgatóság a föderalista vagy centralista szocializmus szellemében van-e szervezve. A szállítás és raktározás nagyszabású rendszere volna szükséges, hogy a termelés minden tárgya a szükségletek minden kategóriájához kellő időben, kellő mennyiségben jusson az összes fogyasztási ágakban megnyilvánult szükségletek aránya szerint. A szállítási és raktározási munkát, melyet a mostani kereskedelem teljesít, a szocialista államban is teljesíteni kellene és külön számvitel által kellene szabályozni a munka egyes ágai közti egyensúlyt. (39. o.)

Egy passzusban – az igaz, hogy az elosztásra vonatkozik – Schäffle némi nyugtalansággal tűnődik azon, hogy vajon „gyakorlati szempontból az egységes szocialista állam képes volna-e a kollektivista rendszer által igényelt óriási számvitellel boldogulni.” (47. o.) Nem „némi nyugtalansággal”, hanem halálos rettegéssel kellene felvetni az efféle kérdéseket.

Aki azt az önként és folyvást működő ösztönszerű erőt, melyet spekulációnak nevezünk és mely az emberi nem jótevője és fenntartója, a számvitel és a statisztika nehézkes, késedelmes, hosszas mechanizmusával akarja pótolni, az elfelejti, hogy vannak emberi szükségletek, melyek nem várhatnak. Schäffle elég helyesen írja le az árukkal való spekuláció fő céljait: 1. a társadalom határozza meg azon szükségletek összeségét, melyeket a gazdasági termékek kielégíthetnek; 2. meghatározása a termékek megkívánt mennyiségének és minőségének; 3. folytonos termelése egy csereértéknek, mely a termelés és fogyasztás közt fenntartja a nemzetgazdasági egyensúlyt. De a szocialista író elfelejti, hogy e bonyodalmas hivatáshoz, melynek nem sorolja fel összes részleteit, a spekuláció olyan eszközökkel rendelkezik, melyek sokkal különbek, mint a számvitel és a statisztika. A spekuláció lényeges szerepe az, hogy a termelést mindenütt arányba hozza a fogyasztás szükségleteivel, vagy legalább a fizetésképességgel. A számvitel és a statisztika szintén eszközei az információnak, de nem a leggyorsabbak, és a fő eszköz mégiscsak az árfolyamlap. Ha ez megadta csalhatatlan intését, a spekuláció bámulatos erőkifejtéssel és mozgalmassággal indul meg, mert ösztökéli a személyes érdek. Az árakhoz és személyes érdekhez képest a világ minden számvitele és minden statisztikája haszontalan tényezők.

A termelést igazgató bizottságok – ha csak nem vezeti őket a Gondviselés kegyes keze, amelynek ők volnának a földi ügynökei – nem gátolhatnák meg, hogy egy helyen nagyon sok, más helyen meg nagyon kevés ne legyen a készlet. És ha a számítást elhibázzák, milyen zűrzavar állna elő! Sokkal nagyobbak volnának a következmények, mint mikor a magánspekuláció téved. Az sohasem működik teljesen egy irányban; tévedései önmaguktól korrigálódnak; és bámulatos gyorsasággal tud megfordulni, mert egészben véve nem ismer se előítéletet, se hiúságot. A termelést igazgató bizottságok tévedéseit sokkal nehezebb volna helyrehozni. A kollektivista rendszer olyan bürokráciát igényelne, amelyről fogalmunk sincs, mely sokkal kiterjedtebb, sokkal pedánsabb, sokkal lassúbb volna, mint az, amellyel most bírunk és amely máris annyi panaszra ad okot. Az ellenőrzést sokkal több fórum gyakorolná, mert nem a magánvagyon, nem is az állam pénzügyi sorsa forogna szóban, hanem az összes polgárok társadalmi sőt anyagi léte. Ilyen óriási feladat mellett nem habozunk úgy, mint Schäffle, és azt mondjuk: Nincs az a junta vagy bizottság, mely úgy tudná szervezni egy nagy ország minden termelési ágát, a tűk és gombok gyártását, a gabonatermelést, a ruhakészítést, hogy millió és millió ember szűkölködésnek és éhségnek ne látná magát kitéve.

Lábjegyzetek

1. Marxra is ráillik Proudhon mondása Louis Blancról: „Ami a könyv bölcsészeti értékét illeti, az éppen akkora maradna, ha a szerző minden lapra kövér betűkkel ezt az egy szót írta volna: Tiltakozom.” (Contradictions économiques, I. kötet, 217. o.) ↩

2. A derék Spuller, Párizs város képviselője, amikor 1884. február havában a franciaországi munkások helyzete tárgyában kiküldött 44-es parlamenti bizottságban az elnöki széket elfoglalta, kijelentette, hogy nem fél a szavaktól, és mondhatja, hogy „a vizsgálat alaposan szocialisztikus szellemben fog vezettetni”. Ez proudhonnéria vagy filiszterség. A jámbor Spuller azt hiszi, hogy nagy dolgot művelt, ha a forradalmi írók elől elveszi azt a szócskát, Ön nem tudja, mi az a szocializmus; hallgassa meg Schäfflet, majd ő megmondja. Milyen balga divat azt a látszatot keresni, hogy a szavak iránt megegyezünk az emberekkel, akik ellen küzdünk! ↩

3. A. E. Schäffle: Die Quintessenz des Socialismus. 2. és 3. o. ↩

4. Quintessenz des Socialismus, 32. o. ↩