5. Karl Marx tanának folytatólagos boncolása

Miután Karl Marx elmélete az értéktöbbletről a kollektivista tan magvát képezi, vissza kell arra térni még egyszer.

Említettük, hogy a híres német szocialista író szerint a tőke két részre oszlik: az egyik, melyet „állandónak” nevez, nem teremt értéktöbbletet; a másik pedig, melyet „változónak” mond, igenis teremt.

Ez az értéktöbblet állítólag úgy ered, hogy a tőkés a munkásnak a munkanap csereértékét fizeti, és e munkanap használati értékét használja. Márpedig a csereértéket a munkáscsalád megélhetési költsége határozza meg, mely körülbelül hat órai munkát képvisel, míg a használati értéket a munkanapnak 10–12 órai tartama képviseli.

E premisszák után Marx, folytatva az elemzést, két különféle okot talál, melyek az értéktöbbletet módosíthatják és növelhetik. Az első ok, amely kettős természetű, abból áll, hogy a munkás termelőképessége általában véve növekedik; ezt a növekedést előidézhetik a tudomány vívmányai, a feltalált gépek, a feladatok új kombinációja, szóval a műszaki berendezkedés, vagy pedig másrészről a munkanap meghosszabbítása, illetve ami ezzel egyenértékű, a munka intenzitásának növelése a munkatartam változtatása nélkül. Az itt felsorolt körülmények növelik az értéktöbbletet, mely a tőkés nyereségét képezi, és Marx az értéktöbbletnek ily eredetű szaporulatát „abszolút értéktöbbletnek” nevezi el.

Egy második ok más módon növelheti az értéktöbbletet; ez a munka termelőképességének növelése a munkás által fogyasztott tárgyak révén. Ezzel a munka csereértéke csökken, minthogy ezt – a feltevésben – a kézimunkás megélhetésének költsége határozza meg. A munkás nem dolgozik kevesebbet, mint azelőtt; a tőkés előnyére való értéktöbblet növekszik; Marx ezt „viszonylagos értéktöbbletnek” nevezi, mely a munkás munkája értékének csökkenéséből ered.

E két rendbeli okok folytán, melyek egyike az abszolút, másika a viszonylagos értéktöbbletet befolyásolja, a munkás arra van kárhoztatva, hogy mindig áldozat legyen; ha valami találmányról vagy felfedezésről van szó, neki csak annyit kell dolgoznia, mint azelőtt; ha a gabona, a ruha vagy a szén ára leszáll, akkor megfelelő módon száll alá a munkás pénzbeli bére is, az értéktöbblet pedig, azaz a tőkés nyeresége, ugyanannyival növekszik.

Karl Marx ezeket az eszméket kifejti, alrészekre osztja, mellékes körülményeket hoz fel, incidenseket szúr közbe, újból csoportosítja és kurta formulákba foglalja össze, olyan tetszelgő szőrszálhasogatással, melynek párját csak a középkori dialektikában találjuk.

Ha ezt az egész tényt nem is lehetne érveléssel megcáfolni, megdöntenék azt a legáltalánosabb és legjobban konstatált mindennapi tények. Mikor a gabona, a ruha, a tüzelőanyag ára alább száll, a munkások bére nem csökken megfelelő mértékben. A munkások jobban élelmezik magukat, jobban ruházkodnak, mint azelőtt. Sűrűbben fogyasztanak bort, húst, kávét, dohányt, harisnyát, cipőt, zsebkendőt. Közhellyé vált az összehasonlítás a mai és az azelőtti kézimunkás állapota közt. Igaz, hogy a munkásoknak nem minden osztálya részesült egyformán a javulásban, de kilenc tizedrészük nagy hasznot húzott belőle. Nem szólok itt a csekély kisebbségről, melyet a szűkölködők, a különböző mesterségek keretén kívül állók képeznek; ezeket a szegényeket, akik a nyugati országokban a lakosságnak mintegy huszad- vagy harmincadrészét alkotják, nem lehet a szó szoros értelmében vett munkásokkal azonosítani; egyébiránt azt is lehetne állítani és bebizonyítani, hogy a társadalomnak e legalsó fokán is, ahol nincs rendes munka, a nyomor nem olyan nagy, nem olyan lealázó, mint volt régebben.

Áttérve egy másik szempontra, mondhatjuk, hogy az ipari haladás, bármit mond is Karl Marx (és John Stuart Mill, aki jóval előtte analóg nézetet fejezett ki), a legtöbb foglalkozási ágban lehetővé tette a munkanap rövidítését, úgyhogy ez a legtöbb iparágnál csak 9 vagy 10 óra és ritkán 11 óra, holott azelőtt 12, 13, sőt néha 14 órára terjedt. Később visszatérünk arra a fontos kérdésre, melyet Karl Marx szintén felvet, és mely arra vonatkozik, hogy a munkaidő rövidítésének hatását szerinte ellensúlyozza vagy éppen meghaladja a munka nagyobb intenzitása.

Ha mellőzzük a tényeket és csak az eszmékhez tartjuk magunkat, Marx elmélete ellen azt a lényeges ellenvetést hozhatjuk fel, hogy az ilyen egyszerű módon szerzett ipari nyereségnek, mely az abszolút és a viszonylagos értéktöbbletből ered, körülbelül egyformának, elmaradhatatlannak kellene lennie mindenütt. Pedig úgy látjuk, hogy az a nyereség a legváltozandóbb dolog; néha igen nagy, de ez ritka eset; rendszerint szerény, sőt gyakran teljesen eltűnik.

Az ipari nyereség nem a tárgy és tárgy közti arányt jelzi, amint Marx állítja, hanem az ember és tárgy közti viszonyt. Tárgy és tárgy közti arányt látunk a kamatnál, mely egy és ugyanazon országban, egy és ugyanazon időben az egyforma biztosságot nyújtó és egyforma könnyűséggel mozgósítható befektetésnél állandó színvonalon áll; de ez a kamat alacsony. A nyereség, mondjuk, ember és tárgy közti viszonyt jelez. A tőkés nem pusztán megtestesült tőke, amint Marx hiszi; élőlény az, aki jó vagy rossz tulajdonságai által a nyereséget növeli vagy csökkenti, az értéktöbbletet gyarapítja vagy eltünteti. A nyereségnek, miután változása sokkal jobban függ az egyénektől, mint az iparágaktól, nem lehet tehát az a pusztán mechanikus eredete, amelyről Karl Marx beszél.

Könnyű lesz a nyereség különböző természetes okait felsorolni anélkül, hogy ez írónak tárgyától eltérnénk.

Az abszolút és viszonylagos értéktöbblet meghatározása után a német szocialista arra a következtetésre jut, hogy a tőkés az ipar által kizsákmányolja a munkást. A munkásnak ezt a kizsákmányolását mérlegelni lehet; a kizsákmányolás foka és mértéke változik. Mint a rabszolgaság idejében, a tőkés a munkástól a lehető legnagyobb értéktöbbletet akarja kivenni; gondolatainak nincs is más tárgya. A tőkés hasonlít az Antillákon látható rabszolgatartóhoz és a jobbágyság megszüntetése előtti aldunai bojárhoz. Mindig új meg új elmés módot eszel ki, hogy alattomosan növelje az értéktöbbletet, hamis módon eltulajdonítsa mások munkáját, eleven munkát szívjon föl (lebendige Arbeit einsaugen). A munka-kizsákmányolás mai mértéke mintegy 100%, azaz a tőkés a munkás munkája felét megtartja anélkül, hogy megfizetne érte; de minden körülmény hozzájárul a kizsákmányolás fokának növeléséhez: a mechanika haladása, mely az abszolút értéktöbbletet növeli, valamint a munkás megélhetéséhez szükséges tárgyak olcsóbbulása, mely a viszonylagos értéktöbbletet gyarapítja. A kapitalisztikus alapon szervezett társadalomban a civilizáció egész menete hozzájárul ahhoz, hogy a munkást mindig jobban és jobban kizsákmányolják, és hogy a munka termékéből neki mindig kevesebb és kevesebb jusson.

Rettenthetetlen állításaiban Karl Marx olyan ellenvetésekbe ütközik, melyek egy kevésbé öntelt, kevésbé gőgös elmét nyugtalanítanának; pl. az, hogy Senior és Wilson angol nemzetgazdák bebizonyították, hogy a gyárosok nyeresége a munkanap 10 vagy 11 órai idejének utolsó órájában termeltetik. Wilson és Senior ezen állítása nem bizonyítja, hogy a munkanapot nem lehet rövidíteni; ezt ma már tapasztalásból tudjuk, miután Angliában és másutt a munkanapot 9 és 9 ½ órára szorították, anélkül, hogy az ipar megszűnt volna. De a tényekből, melyeket a két angol nemzetgazda allegált, és amelyek igazak voltak, amikor írattak, az következik, hogy a munkás munkájának az a része, mely a munkaadó nyereségének felel meg – feltéve, hogy az a nyereség bizonyos mértékben rendszeres, aminek pedig nem mondható – korántsem képviseli a munkanap felét. Karl Marx, ahelyett, hogy érveket hozna fel, Seniort gúnnyal illeti és sértegeti, pedig e tudósnak eredeti és szabatos felfogása másforma cáfolatot érdemelt volna.

A szocialista író, mikor leírja. hogy a tőkés milyen szerepet játszik a modern iparban, a szofizmák halmazatát hozza föl:

„A személyesített tőke, vagyis a tőkés – mondja többek közt – azon van, hogy a munkás rendben és illő intenzitással teljesítse munkáját.”¹ Ez az eljárás, hogy a tőkést személyesített tőkének mondja, az iparosban csak konkrét alakot öltött tőkét lát, a legnagyobb mértékben ellenkezik a tényekkel. Ez kényelmes mód arra, hogy kiszorítsa a vitából a szellemi és erkölcsi tulajdonságokat, melyek az ipari és kereskedelmi cégek intézésében oly nagy helyet foglalnak el.

A tőkés, Marx szerint, új lény a világon. Azelőtt a munkaadó, a „mester”, aki néhány munkást tartott és maga is hozzálátott a munkához, nem olyan volt, mint a mai tőkés. A törvény, melynél fogva a mester csak bizonyos számú munkást tarthatott, lehetetlenné tette a tőkealakítást. Az igazi tőkés akkor született, mikor – a termelés növekedésével – megszűnt ez a korlátozás; mikor a munkamegosztás terjedésével a kézművesmester megszabadult a személyes kézimunkától és kénytelen volt egész idejét arra fordítani, hogy mások munkáját szervezze és ellenőrizze, a nyersanyagot vásárolja és a készítményt árusítsa. Ezek a körülmények teremtették meg a tőkést.

Vajon ez-e az egyetlen teendője a tőkésnek, vagyis jobban mondva – mert a német kollektivista mindent összezavar – az iparosnak, a gyárosnak? És ha ez volna egyetlen szerepe, mi ennek az igazi fontossága, mennyiféle teendőt foglal magában? Mihelyt a Marx által jelzett körülmények együtt vannak, a tőkés vagy a gyáros igen lényeges tényezővé válik a társadalomban. Rá van ruházva az ipari műveletek igazgatása. Miből áll voltaképpen ez a hivatás? Karl Marx passzívnak, mindig egyformának képzeli. A tőkésben holmi felügyelőt, afféle porkolábot lát. Milyen szűk látókörű, hamis felfogás! Pedig Marx amellett marad, és erről a dologról igen hosszasan okoskodik.

Nagy leleményességgel, mely félig helyes, félig meg téves, kifejti a kooperáció elméletét a szó kezdetleges értelmében, olyan értelemben, hogy vagy az erők együttműködnek, vagy a munka felosztása párosul az erők társulásával, ami két korrelatív tény. Az izolált emberi munka igen keveset bír termelni, és a tőkés ezt az izolált munkát veszi meg. Kombinálva az emberi munka végtelenül többet termel, és a tőkés ezt a munkamódot használja. Tíz ember egyesülve az izolált ember munkájának tízszeresénél többet állít elő; néha 20, 30, sőt százszor annyit végeznek, mint egy munkás, aki magában dolgozik. A közösen végzett emberi munka kiváló termelékenységgel bír; ez a tömeg, a társadalom termékenysége. A kombinált munkának az izolált munka fölött az ad olyan nagy fölényt, hogy a nyersanyag olcsóbb, a feladatok leleményesen vannak rendezve, a műveletek el vannak különítve és amellett egyfolytában folynak; a munkás a termelés bizonyos részletéhez különös tehetséget szerez; és e fontos körülményekhez még sok más járul.

Eddig az elemzés egészen helyes volt; egyébiránt nem tartalmaz semmi újat. De most következik a hiba. Marx szerint a tőkés tulajdonítja el a társas munkának azt a különös erejét, mely különbözik az izolált munkák összegétől, és mely, egy fikció folytán, a tőke sajátszerű, természetes erejének látszik.

Ez Marx kedvenc tétele, melynél végtelen kedvteléssel időzik. A gépek és módszerek javulásának, a tudomány haladásának szerinte csakis a tőke veszi hasznát. Ezek mértéke szerint növekedik a nyereség. A munkabér mitsem nyer e szerencsés körülmények által, valamint az egészében vett, a tőkéseken kívüli társadalom sem.

Karl Marx itt mitsem talált fel. Sok lapon egyszerűen körülírta Proudhonnak egy eszméjét. Elméletének ezt a részét illetőleg, a híres francia polemista plagiátorának lehet őt tekinteni.

Ezt írta már Proudhon negyven évvel ezelőtt:

Minden vállalatnál a vállalkozó a személyes munkáján kívül csak az eszmét mondhatja jogosan magáénak; a végrehajtás, mely számos munkás közreműködésének eredménye, a kollektív hatalom hatása, melynek szerzői, akik cselekvésükben épp olyan szabadok, mint a főnökük, mitsem termelhetnek, ami őt ingyen illetné meg. Pedig azt kell tudni, hogy az egyénenként fizetett munkabérek összege egyenértékű-e a kollektív hatással, amelyről szólok: mert ha nem egyenértékű, akkor meg van szegve Say azon axiómája, hogy „minden termék annyit ér, amennyibe kerül.”

A tőkés, azt mondják erre, a munkásoknak kifizette a megegyezés szerinti munkabért, tehát semmivel se tartozik nekik. Ha pontosan akarunk szólni, azt kellene mondani, hogy fizetett annyiszor egy napot, ahány munkást foglalkoztat, ami aztán egészen más dolog. Mert azt az óriási erőt, mely a munkások egyesüléséből, erőfeszítéseik összevágó harmóniájából ered; a költségkímélést, mely a műhely szervezettségének köszönhető, a termelésnek azt a szaporodását, melyet a vállalkozó előre látott ugyan, de amelyet a szabad erők valósítottak meg – azt nem fizette meg. Kétszáz gránátos egy mérnök vezetése alatt néhány óra alatt egy obeliszket ráemelt a talapzatára; vajon egy embernek, ha kétszáz napig dolgozik is, ez sikerülhetett volna-e? Pedig a vállalkozó számlájában a munkabér összege egyforma volna mind a két esetben, mert ő a kollektív erő hasznát magának foglalja le. Ez vagy bitorlás, vagy tévedés: más nem létezik. (Qu'est-ce que la propriété? 111. fejezet.)²

Proudhon tehát már egy negyedszázaddal előbb írta meg azt, amit Marx most oly hosszasan fejteget.

A tévedés olyan vastag, hogy fölösleges is volna tovább szólni, ha Marx szofizmáit és szeszélyes ötleteit sok elfogult egyén nem tekintené megannyi tudományos fogalomnak és következtetésnek. A társadalom oly nagy hasznot húz minden technikai haladásból, hogy idővel csakis ő élvezi minden eredményét és a tőke nem foglalhatja le a maga javára. A versenyt, az árcsökkenést a német kollektivista, aki elsáncolta magát a tételébe, nem látja vagy nem akarja látni. A munka szervezetében, a feladatok kombinálásában történt minden javítás igen rövid idővel csakis a fogyasztónak válik javára. Innét erednek a bámulatos árcsökkenések, melyeknek ez a század tanúja volt: a vas, az acél, a fonál, a kötött árú, a tüll, sok háztartási szer megkapó példát nyújtanak rá, hogy a műszaki felfedezések és tudományos javítások, melyek a mostan iparrendszer mellett előfordulnak, az egész társadalomnak válnak javára. Ez az árcsökkenés kategorikusan bizonyítja, hogy a tőkés vagy a gyáros nem kobozhatja el a maga javára azt az eredményt, melyet a kombinált munka nagyobb termőképességének köszönünk.

A nyereség fő eleme egészen más, és íme rámutatunk. A társadalom a tárgyakért, ezt Marx jól értette meg, az átlagos, rendes termelési költséget fizeti, melyet a termelők többsége megfizetett. Sőt azt mondhatni, hogy a társadalom a legmagasabb előállítási költséget fizeti, amely szükséges, hogy a piac kellően el legyen látva. Az ipari nyereség fő eleme tehát az, hogy valamely gyáros, szerencsés kombinációk vagy találmányok által, a versenytársai által fizetett átlagos előállítási költségen alul bír előállítani: ez a leleményesebb, ügyesebb, éberebb élvezi a különbözetet az ő önköltsége és versenytársainak önköltsége közt.

Itt rejlik a nyereség, mely a haladás hajhászásából ered. A tőkés, vagyis inkább az iparos azt keresi, hogy melyik piacon szerezheti be a nyersanyagot a rendes áron alul, egy bizonyos cikk előállításánál milyen új kombináció által takaríthat meg munkát, milyen vegyi vagy mechanikus eljárás által lehetne valamely cikk előállítását könnyebbíteni, minőségét javítani. Az iparosnak folyvást keresnie, hajszolnia kell a javítást, mert csak így tehet szert nagy vagyonra. Ez a gondolat foglalkoztatja az elméjét éjjel-nappal. Míg a munkás a kézimunka befejezése után többé nem gondol a napi foglalkozására, pihen, szórakozik vagy legalábbis elfeledi a munkáját, addig az iparos, aki boldogulni akar, örökösen a termelés tökéletesítésén töri az eszét. Nem csak akkor gondol rá, mikor az irodájában van, hanem egész életén át. Látszólagos szünóráiban, szórakozásai és mulatságai közepeit ez a gond ostromolja. Lassalle, aki őszintébb, mint Marx, egy nevezetes, humoros passzusban fejezte ki, hogy azokat, kik a termelés élén állnak, mint gyötri az örökös gond. Összehasonlítja a régi földesurat a mai gazdag tőkéssel, egy Reichenheim nevű gazdag bankárral, és ezeket írja:

Az élvezeteket, melyek bőségben környezik, a földesúr élvezheti, és ezt becsületesen teszi; teljesen élvezi, gondatlanul, vidáman és sokkal emberibb módon, mint ahogy manapság történik, amikor pl. az ön Reichenheim barátját, ki az operában Beethovent vagy Mozartot hallgatja, egyszerre elfogják a tőkésítés gondjai, melyek megmérgezik egész életét.³

Reichenheim helyébe – aki barátja Schultze-Delitschnek, akihez Lassalle ezeket a sorokat intézi – tegyünk egy gyárost, aki virágoztatni akarja a maga iparát, és a leírás majdnem egészen hű lesz. A gyártás tökéletesítésének gondja, ha nem mérgezi is meg, de legalább betölti minden jó iparos életét, és csak igen kurta időközöket enged a teljes pihenésre.

Ha a gyáros a haladás folytonos hajhászása által annyira jutott, hogy az ő cikkeinek önköltségei jóval csekélyebbek, mint versenytársainak rendes önköltségei, akkor nagy vagyont szerez; máskülönben szerény nyereségből kell megélnie, és ez teljesen megfelel az igazságosságnak.

Az a szerencsés iparos, kinek szellemi munkája oly termékeny volt, örökké megőrzi-e okos kombinációinak, hasznos találmányainak előnyét? Bizonyára nem; ez a kedvezmény sohase marad meg neki örök időkig; csak rövid ideig élvezi. A versenytársak egymást szemmel tartják, mint a kengyelfutók, akik mérkőznek. Az iparos, aki cikkeinek önköltségét alább tudta szállítani, készítményeit valamivel olcsóbban kínálja, hogy többet árulhasson. A legyőzött versenytársak kifürkészik ezen árengedés okát, csakhamar rájönnek, gondolkoznak és addig gyötrik az elméjüket, amíg ki nem puhatolták versenytársuk titkát.

A tapasztalás tanúsítja, hogy ez a fürkészés mindig eredményre vezet. A haladás új eszköze köztudomásúvá lesz; az új kombináció titka kiszivárog, az új eljárásokat és fortélyokat előbb-utóbb eltanulják. A mai mozgalmas, kíváncsi, szabad társadalomban, hogy is lehetne azokat titokban tartani? Néhány év múlva, 5, 10, 15 esztendő elteltével – tovább ritkán vár – a gyáros elveszti találmánya előnyét és új fogást kell kieszelnie.

A verseny és az általa előidézett árcsökkenés folytán utóvégre az egész társadalom veszi hasznát minden találmánynak, minden felfedezésnek, minden műszaki kombinációnak, mely köztudomásra jutott,⁴ és az egyének, akiknek eleinte szabadalmuk volt, ettől meg vannak fosztva. Ezért mondhattuk, hogy az ipari nyereség ember és tárgy közti viszonyt jelez, nem pedig tárgy és tárgy közti arányt; innét van az, hogy a régi iparágakban, melyeknek módszerei, fortélyai ismeretesebbek, állandóbbak, a nyereség csekélyebb, mint a kevésbé ismert, új iparágakban, hogy kevesebb hasznot nyújt a régi, mint az új kereskedelmi ág.

Karl Marx elmélete a nyereségről összedől, mint a kártyavár. Hasztalan iparkodik azt támogatni, elmélkedve a munkanap tartamáról, arról, hogy a tőke minként erőlködik a munkanapot meghosszabbítani, hogy a gyermekeket és a nőket mind nagyobb számban foglalkoztatják, hogy a gépek milyen válságokat idéznek elő, hogy a munkanap megrövidítése folytán, ennek mintegy váltsága fejében, a munka mennyivel intenzívebb lett. Marx ezekről tanulságos észleleteket, érdekes okoskodásokat ír le, óriási túlzásokat is követ el. De elfelejti, hogy csak most haladtuk túl a nagyiparnak azt az időszakát, melyet kaotikusnak neveztem, és hogy a nagyipar jellege mindegyre emberibb és enyhébb lesz. Nem veszi tekintetbe, hogy a munkásnak, ami pedig teljesen be van bizonyítva, több a szabadideje.

De mindezek a tények, melyeket tanulmányozni fogunk, csak mellékesek. Marx a könyvnek tisztán elméleti részében mitsem bizonyított be abból, amit bizonyítani akart. A második részben egyszerűen azt fogja konstatálni, hogy fordulnak elő bajok és visszaélések. Lássuk, hogy szerencsésebb lesz-e ebben a feladatban, mely összehasonlíthatatlanul szerényebb, mint az a feladat, amelyben már kudarcot vallott.

Lábjegyzetek

1. Das Kapital, 315. o. ↩

2. Proudhon, Système des contradictions économiques, 4. kiadás. I. kötet, 243. o. ↩

3. Capital und Arbeit, oder Bastiat-Schultze ↩

4. Minden feltaláló úgy jár, hogy találmánya előnyét minden percben elvesztheti az egész társadalom javára. Az 1884-i parlamenti vizsgálóbizottság előtt Tolain kifejtette, hogy a munkás, aki új szerszámot vagy új fortélyt eszelt ki, és így rövidebb idő alatt több munkát végezhet, nagyobb ügyességének fölényét csak ügyel-bajjal óvhatja meg soká. Hasonló helyzetben van a gyáros. ↩