Schäffle többek közt az állítja, hogy az egyén a kollektivista államban is szabadon határozhatja meg a maga szükségleteit. Ez fontos dolog, mert ettől függ az ember szabadsága és méltósága. Ha az ember a társadalomban nem találja meg a tárgyakat, melyek megfelelnek ízlésének, óhajának, az erkölcsi jognak, melyet mint szabad ember bír, akkor csakugyan mi marad a szabadságból? Ezzel a szabadsággal egyidőben eltűnik annak szokott társa, a változatosság is. Szabadság, változatosság és élet olyan fogalmak, melyek szoros összefüggésben állnak egymással. Ha egyikük megszűnik, akkor elenyészik a másik kettő is.
Ma a szükségletek szabadok és kielégíti őket a kereskedés, amely szabad és tevékeny. A megélhetéshez vagy a jóléthez okvetetlen szükséges termékeken kívül, mint a kenyér, a hús, a ruha –– a civilizáció, ahogyan azt valamennyi európai népfaj érti, még sokféle szükségletet szül és kíván, melyek a szépérzék, a tudománykedvelés, a különböző jellemű és észjárású egyének által keresett szórakozások folyományai. Mostanában minden embernek jogában áll módjához képest beszerezni az ízlése által megkívánt tárgyakat, ha ezzel nem sérti mások jogait, ha nem vét a jó erkölcsök és az illem ellen. A lélek függetlensége és tevékenysége csakis ezzel a toleráns rendszerrel tud összeférni. A kormányoknak meg kell engedniük, hogy mindenki szabadon állapíthassa meg a maga szükségleteit és szabadon elégíthesse ki azokat, ha csak az emberi lelket olyan igának nem akarják alávetni, ami súlyosabb volna, mint a legszigorúbb régi hierarchiák igája.
Ezeket a biztosítékokat csak a szabad kereskedelem adhatja meg a társadalomnak. Ma a kínálatot a minden néven nevezendő termékek iránti kereslet határozza meg. Ha sok ember szereti a művészetet vagy a könyveket, akkor sok könyv vagy sok műtárgy fog készülni. Ha akadnak, akik szeretnek ékszereket, ilyeneket készítenek; a magánipar, mely mindig ébren van, szüntelen kutatja azokat a szükségleteket, melyek nincsenek még kellően kielégítve és amelyeket kielégíthet.
A kollektivista társadalomban, ahol senkinek sem szabad eladásra szánt tárgyat termelni, csakis az államnak, a szuverén, egyedüli termelőnek, a dolog megfordítva lesz; ott, legalább bizonyos pontig, a kínálat fogja megszabni a termékek keresletét. Az államnak módjában lesz megszüntetni minden szükségletet, amelyet nem helyesel; nem fogja a kérdéses tárgyakat előállítani. Tegyük fel, hogy az állam egy napon a mértékletesség ama vad híveinek kezére kerül, akiket antialkoholistának nevezünk, és a polgárok kénytelenek lesznek beérni vízzel vagy bizonyos meghatározott italokkal, és e csúf egyformaság alól senki sem fog kivételt képezhetni. Ha meg vegetáriánusok teszik rá a kezüket a kollektivista államra, akkor azok az emberek, akik húst is szoktak élelmiszereik közé keverni, kénytelenek lesznek reformálni a gyomrukat.
A két példa olyannak tetszik, hogy megvalósításuk nem valószínű; pedig hát nem tudhatjuk, hogy meddig mennek a szektárius buzgóságban a mindenható többség képviselői, akik egy rendelettel betilthatják bizonyos cikkek előállítását. Pedig a fentebbi esetek, ha nem is azonnal, de idővel nagyon könnyen előállhatnának. Ha a termelést igazgató bizottság tagjainak többsége ellenzi a fényűzést, akkor száműzik a forgalomból azokat a fölösleges, de kedves csecsebecséket, ékszereket, cifraságokat, melyek a munkásleánynak és a gazdag polgárleánynak egyarán örömet szereznek; kötelezővé tétetik a zárdák sivár, egyhangú egyszerűsége. A szellemi világban nem kisebb csorbát ejtenének a szabadságon, mert az értelem is megkíván bizonyos kézzelfogható tárgyakat, melyeket az ipar állít elő. Az állam volna az egyedüli nyomdász, az egyedüli könyvkereskedő; ehhez az állapothoz képest a világ legszigorúbb cenzúrája is a szabadságot képviseli.
Ha az állam a választások folytán a pietisták kezébe kerül, azokat a munkákat, melyek nincsenek bizonyos vallásos szellemben írva, nem nyomtatják ki vagy nem engedik árusítani. A más gondolkozásúaknak nem áll módjukban jogos erkölcsi szükségletüknek vagy ízlésüknek az olvasmány által kielégítést nyújtani. A csempészet, mely a zsarnokilag kormányzott államban megóvja a szabad eszméket, nem játszhatná többé szerepét, mely néha jótékony is volt, mert a csempészés, mely bizonyos mértékben enyhíti az elnyomást, csak a magánkereskedés mellett lehetséges. Ha minden nyomdai betű, minden könyv az állam és a tisztviselők kezében volna, az emberi lelkiismeret olyan iga alatt nyögne, amelynél szörnyűbbet még nem látott az emberiség történelme. Ehhez az abszolút tilalomhoz képest ártalmatlannak nevezhetnénk Torquemada és az inkvizíció eljárását, mert az inkvizíció megbüntette ugyan az állítólagos erkölcsi vétségeket, de a magántermelés tevékenységénél fogva a más gondolkozásúakat nem foszthatta meg teljesen a hitüknek megfelelő olvasmánytól, e benső szükségletük kielégítésétől.
Erre azt fogják mondani, hogy a modern kollektivista állam nem igen forog abban a veszélyben, hogy a pietisták zsákmányává és eszközévé legyen. De ha a „szabad gondolkozók” jutnának uralomra, a baj nem volna csekélyebb, sőt ellenkezőleg, mert néhány év óta az ú. n. szabad gondolkozóknak egy vad, zsarnok szektája alakult, mely az emberi lelkiismeretet a maga nyers, szűk látókörű fogalmai szerint akarná formálni. A francia parlamentben ez idő szerint akad nem egy befolyásos képviselő, aki, ha tehetné, nem átallna betiltani minden könyvet, melynek szelleme nem felel meg az ő tisztán tagadó tanainak. Ha ezek a szektáriusok hatalmukba kerítenék is a mostani társadalom kormányzatát, és kíméletlenül alkalmaznának minden eszközt, hogy az övéktől eltérő minden hitet elfojtsanak, az emberi lelkiismeretnek némi megnyugvást és könnyebbséget szerezhetne a magánipar és a kereskedés, melyek részben ki tudják játszani a zsarnoki rendeleteket. De ha az ipart, a kereskedést megszüntetik, ha a kollektivista állam lefoglal minden nyomdabetűt, minden sajtót, minden papírost, minden műhelyt, ha ő fizet minden munkabért, ő adja minden embernek reggelente vagy hetente az élelmet, akkor az emberi lelkiismeret hol fog menedéket találni? Olyan megalázást szenvedne, amilyet az emberi faj még nem ismert.
Ne mondják, hogy ezek a veszélyek rémlátományok! Aktuális jellegűek. A francia kollektivisták a propaganda céljából egy könyvet adtak ki, mely összefoglalja Karl Marx tanait, és ennek a könyvnek az előszavában szóról szóra ezeket olvastam:
A szocializmus az emberek teljes szabadságát akarja, csakhogy ne értsük felre egymást. Nincs ruganyosabb fogalom, mint a szabadság; olyan lobogó ez. mely alatt sokféle árut csempésznek be. A vallásszabadság örve alatt a legradikálisabb liberalizmus hívei megtűrnék a vallás gyakorlatát, amelyről be van bizonyítva, hogy a gyermekek elméjén erőszakot tesz, és hogy a gyermekek elrontott elméjét képtelenné teszi arra, hogy akarati képességüket tudatosan gyakorolják. ... Ez a szabadság, ha némelyeknek pazarul adatnék meg, olyan jogos dolog mintha a vasúti munkásnak megengednék, hogy tetszése szerint rakosgassa a kitérő vágányokat.
Ez a mondás komoly figyelmeztetés; egy nemrég megjelent könyvből van kivéve, mely úgyszólván tankönyv, egy 1883-ban megjelent kollektivista kézikönyvből.1 Ha azt állítják, hogy ez csak egyéni vélemény, azt feleljük, hogy sok kollektivista teszi magáévá. Nem hisszük, hogy Jules Guesde urat, a kollektivista eszmék egyik legbuzgóbb terjesztőjét Franciaországban, megsértjük, ha azt állítjuk, hogy ő is ezt a nézetet vallja. A dolgok természete vezet ehhez az eredményhez. Amikor néhány ember, akiknek erős meggyőződéseik vannak, mindenhatóvá lesz, a hatalmat arra használja, hogy minden eltérő meggyőződést kiszorítson. A türelmességet rendszerint csak a szkeptikusok és szelíd jellemű emberek gyakorolják. Pedig nincs kormányhatalom, mely olyan mindenható volna, mint a kollektivista rendszer termelésigazgató bizottsága.
A bölcsészeti véleményeket épp úgy fenyegethetnék, mint a vallásos nézeteket, mert bizonyos erőszakos okoskodások épp olyan rossz szemmel nézik a spiritualizmust és a deizmust, mint a misztikus érzelmeket.2 Fenyegetnék továbbá esetleg a művészet szabad megnyilvánulásait; a művészeknek a termelést igazgató bizottságoktól kellene kérniük a formulákat és a terveket.
Miután az állam volna az egyedüli vevő és az egyedüli szállító, mivé válna a művészet, ez a szárnyas, szabad forgalom? Schäffle kénytelen elismerni, hogy a kollektívizmus folyvást fenyegetné az emberi szükségletek szabad meghatározását, és John Stuart Mill, az ő szokásos éleslátásával, kiemeli a tömeg veleszületett zsarnoki hajlamát.
Íme, mit ír Schäffle:
Az is igaz, hogy az állam gyökeresen eltörölhetné a neki károsaknak látszó szükségleteket, azzal, hogy kielégítésükre mit sem termel; innét van az, hogy a vegetáriánusok, köztük pl. Baltzer, a szocializmus felé hajlanak. Magában véve nem volna árnyoldala a szocializmusnak, hogy a társadalomtól távol tartja a hamisított és káros termékeket. De hogy ezen selejtezésnél elkerüljük a visszaéléseket (és a „mértékletesség” bolondos szektáriusait), bízhatunk az egyéni szabadságnak oly hatalmas és általában oly kifejlett érzékében. Szóval, nincs ok azt állítani, hogy a termelésnek egységes társadalmi szabályozása folytán a szükségleteket is szabályozni kellene, és hogy ebben a tárgyban az államnak hivatalból kell eljárnia. Ezt erélyesen hangsúlyozzuk, mert ha a szocializmus meg akarná szüntetni az egyéni szükségletek szabadságát, úgy kellene azt tekintenünk, mint halálos ellenségét minden szabadságnak, minden civilizációnak, minden szellemi és anyagi jólétnek. Bármennyi előnyt nyújtana is a szocializmus, nem kárpótolna ezen első rangú szabadság elvesztéséért. Ezért a szocializmust, ha szemügyre vesszük, elsősorban ebből a szempontból kell tanulmányoznunk. Ha termelési elvének olyan gyakorlati korolláriumot adna, melynél fogva az egyéni háztartás fenntartásának szabadsága veszélyeztetve van, akkor nem fogadhatjuk el. bármit ígérjen és kínáljon is máskülönben. A dolgok mostani rendje, sok hiánya dacára is, tízszerte szabadabb, tízszerte előnyösebb a civilizációra nézve.
A veszélyt Schäffle igen helyesen írta le. De milyen naivságot tanúsít, amikor azt képzeli, hogy a veszélyt elkerülnék! A német szocialista francia fordítója, Maion, aki nyilván nincs megelégedve Schäfflenek itt idézett aggodalmaival, jegyzékben két nyilatkozatot idéz Stuart Milltől. olyan nyilatkozatokat, amilyeneket egy heves toll néha elejt:
De ha mégis választani kellene e kommunizmus és a mostani állapot végnélküli fenntartása között, a kommunizmust jobbnak találnám.
Ennek az ötletnek csak annyi értéke van, mint minden ötletnek; rossz kedvet és pesszimizmust fejez ki. Sokkal helyesebb ihlet alatt ír Stuart Mill, mikor megfontoltan írja le az erkölcsi bajokat, melyeket okoz a népnek a kormány túlságos cselekvése:
Némely országban a nép azt óhajtja, hogy ne zsarnokoskodjanak felette; más országokban azt akarja, hogy mindenkinek egyforma esélye legyen arra, hogy a többiek fölött zsarnokoskodhassék. Sajnos, ez az utóbbi óhaj épp olyan természetes, mint az előbbi, sőt a civilizált embereknél is sűrűbben fordul elő. Minél inkább szokik a nép hozzá, hogy önmagát kormányozza, és ne kormányoztassa magát, inkább arra törekszik, hogy a zsarnokságot visszautasítsa, mintsem arra, hogy gyakorolja. De mikor az igazi kezdeményezés és vezetés a kormánytól indul ki, és az egyének folyvást gyámság alatt érzik magukat, az intézmények nem a szabadság vágyát, hanem a hivatalok, a hatalom túlzó hajhászását fejlesztik; ilyenkor a nép értelmisége és tevékenysége elvonatik a fő dologtól és a tisztviselői fizetésekért, a közhivatalokhoz fűződő kisszerű hivalgásért való nyomorult verseny felé tereltetik.3
Engedi-e azt remélni az embernek ez a természetes hajlama a zsarnokság felé, hogy a kollektivizmus tiszteletben tudná tartani az emberi szükségletek szabad meghatározását? Mikor minden országban, minden nap azt látjuk, hogy az emberi vélemény minden kategóriáját az uralomvágy és erőszakosság szelleme hatja át, hogy a „szabadgondolkozók” e tekintetben csak olyanok, mint a pietisták, a materialisták, mint az idealisták, a radikálisok, mint a reakcionáriusok, hogy lehet józanul remélni, hogy a kollektivista állam, a termelés feltétlen ura, ki az egyének mindennapi élelme fölött rendelkezik, tiszteletben tartaná a szükségletek szabad meghatározását, amely nélkül a civilizáció és a társadalmi élet nem létezhet? Ne ugrasszuk bele az emberi nemet ebbe a kalandba, ebbe a fogadásba. A szükségletek szabad meghatározása csakis a magántermelés mellett állhat meg. Az emberi szabadság a fogyasztás tekintetében meg fog szűnni, mihelyt az állam lesz az egyedüli termelő. A kisebbségnek, bármily számos és értelmes is, nem lesz semmi biztosítéka. A szekta uralkodni és sújtani fog. A szabad kereskedés eltűnése által a termelés elveszti az iránytűt, amely most vezeti: a szabad kínálathoz folyamodó szabad keresletet. A szükségletek meghatározásának és kielégítésének elvét, ha nem is azonnal, de legalábbis fokozatosan és véglegesen az ellensúlyozatlan hatósági hatalom fogja helyettesíteni.
Az új rendszernek ez a szükségképpeni következménye elég volna arra, hogy e rendszert mellőzzük, bármily szép ígéretekkel biztatja is a képzeletet.
De a kollektivizmus ígéretei nem állják meg a figyelmes észleletet. A józan szocialisták nem tagadják, hogy rendszerük mellett a termelés általános szervezése óriási nehézségeket okozna. Óhajokat nyilvánítanak és aspirációkat; hipotéziseket állítanak fel, de csak konjektúrákkal bírják megcáfolni az önmaguktól felmerülő erős ellenvetéseket.
A termelés kollektivista módja szükségképpen egységes lesz. Egyes emberek, akik némi helyi szabadságot és decentralizációt akarnak, azon tűnődnek, hogy ennek a termelési módnak föderalisztikusnak kell-e lennie vagy sem. Az érvelés kizárja ezt az első feltevést. Az államnak, miután az egyedüli termelő és csak ő felelős az ország összes szükségleteinek kielégítéséért, csakis erősen centralizált szervezete lehet. A termelési központi bizottság szabja meg az egyes vidékeken folytatandó gazdasági és ipari ágakat, és ezt nagy gonddal kell tennie, hogy a harmóniát biztosítsa, nehogy egy helyen túltermelés legyen, más helyen pedig éhség. A termelés szükségességére vonatkozó napi statisztika lesz a bizottság egyetlen útmutatója.
Ha tévedések fognak történni, hogyan igazítják azokat helyre, miután a szabad kereskedés meg lesz szüntetve? A szabad kereskedés hibáinak az a két tulajdonságuk van, hogy sohasem általánosak és mindig helyrehozhatók. Az állami termelés tévedései általános jellegűek és helyre nem hozhatók volnának, miután ezen óriási termelő mellett más termelő nem létezne.
Bajos elképzelni, hogy a munkák gazdaságos osztályozása miképpen történne. A mostani hőmérő, amely feltétlenül biztos és szabatos, és jelzi a kereskedelem és az ipar szükségleteit, vagyis az emberi szükségletek kielégítésében észlelhető hiányokat, a nyereség, amely változó, és a munkabér, mely szintén az. Nincs ezeknél érzékenyebb hőmérő. Amint a munka egyik ágában emelkedik a nyereség vagy a munkabér, ez annak a jele, hogy az illető munkaág még nem bírja kielégíteni a szükségleteket, melyekről gondoskodnia kell. Az ellenkezőt bizonyítja a nyereségek és munkabérek csökkenése. Ezért a nyereségek és munkabérek hullámzásának épp olyan világos szerepük van a társadalomban és a gazdasági életben, mint az inga hullámzásainak a fizikai világban. A piac árainak folytonosan működő befolyása tartja fenn a gazdasági egyensúlyt a munka és a fogyasztás közt. Ez a kritérium a kollektivista államban teljesen hiányzik. Schäffle nagy leleményessége sem bírja azt pótolni.
Aggodalmakat érez és ezeket csak nagy nehezen csillapítja olyan feltevésekkel, melyek határozottan ellenkeznek a kollektivizmus elvével. Fejtegetése nem világos, de azért be kell azt mutatnunk az olvasónak.
Az eladási hatóságok, úgymond, kipuhatolják a szükséglet összegét és e szerint osztják fel a nemzeti munkát a különböző munkásosztályok, a termelő, szállító, raktározó hivatalok közt, és meghatározzák a termékek értékét a termelésükhöz társadalmilag szükséges idő mértéke szerint (Karl Marx).
Ez az utóbbi formula nem olyan egyszerű, ahogy gondolnánk; mert „az áruk termeléséhez társadalmilag szükséges idő mértéke” alatt Marx és Schäffle nem azt értik, hogy a munkabérek a munkához igényelt anyagi idő szerint egyformán lesznek szabályozva. Elismerik az árnyalatokat és az egyenlőtlenségeket; de a termékek (nem a termelés) elosztásának kérdését alább fogjuk boncolni.
A kollektivisták zavarai és ellentmondásai leginkább akkor nyilvánulnak meg, amikor Schäffle expedienseket keres, hogy pótolja a magánérdek éleslátását, a nyereségek és munkabérek hullámzásai által adott hőmérőt.
Ahogy naivul mondja:
A szocialista állam nem állna feladata magaslatán, ha itt nem utánozna, ha a munkanapokat csak a költségérték puszta meghatározása által becsülné és nem venné tekintetbe a használati érték hullámzásait is; többre becsülné az egyszerű munkanapnál, mikor a használati érték emelkedik, és valamivel alacsonyabbra, ha a használati érték csökken. Ha a szocializmus ezt nem bírja megtenni, akkor nem lesz ura a meddő áruhalmozásoknak, és kénytelen lesz a munkásokat hol ide, hol oda küldözgetni.4
Milyen bámulatos naivság nyilvánul meg ebben az örökösen ismétlődő formulában:
Ha a szocializmus ezt nem bírja elérni, ha a szocializmus nem óvja meg a szükségletek meghatározásának szabadságát, akkor feláldozza a civilizációt; ha a szocializmus nem bírja megóvni a lakásszabadságot, akkor jóformán teljesen megszünteti a szabadságot; ha a szocializmus nem bírja változtatni az értékeket és a béreket a kereslet változásai szerint, akkor nem kerülheti el egyfelől a meddő áruhalmozódást és másfelől a deficiteket.
Az efféle mondások sűrűn fordulnak elő Schäfflenél. Különös okoskodás ez az új társadalmi rendszer apostolától, minduntalan azt mondani: ha ez a rendszer nem bírja megtenni ezt, elkerülni amazt, akkor minden el van veszve. Mily merészség propagandát csinálni egy ki nem próbált szervezetért, melynek gyakorlati haszna iránt ennyi kételye van?
E bánatos kételyek helyett azt kellene bebizonyítani, hogy a kollektivizmus a természeténél fogva emezt megteheti, amazt elkerülheti. Csakhogy sokkal könnyebb azt bizonyítani, hogy a kollektivizmus teljesen képtelen erre a kettős feladatra. Erről meggyőződhetünk, ha tovább idézgetünk Schäffle könyvéből; és csakugyan ő az egyetlen kollektivista, aki felhagyott a tisztán negatív, bíráló állással és megkísérelt pozitív képet nyújtani a társadalom új szervezetéről.
Ha a szocializmus – folytatja Schäffle – a használati értéket is beveszi a munka társadalmi becslésébe, vagyis beszámítja a társadalmi csereértékbe, akkor a magánérdek a meddő foglalkozásoktól a termékeny foglalkozások felé fogja a munkásokat terelni. Akkor nem lesz szükséges a munkásokat ide-oda rendelni; jobban lehet a szocialista társadalomban meghonosítani a lakás és hivatás szabad változtatásának előnyeit... És a használati érték beszámítása a társadalmi díjak meghatározásába nem lesz elképzelhetetlen dolog. Az egységes termelésnél csakhamar meglátjuk, hogy melyek a keresettebb és melyek a fölösleges munkák. E rendszer szerint, magasabb vagy alacsonyabb becslés által, a munka gazdaságos menetének meg lehetne adni a kívánt impulzust. De akkor el kell ejteni az értéknek mostani téves elméletét (mely szerint az érték csakis a társadalmi költségek szerint szabályozódik), úgy a termékek, mint a munkák becslése tekintetében. Ez a két becslés, alá vetve kell hogy legyen a használati érték árhullámzásának.
Ha a használati értéket így be nem hozzuk a társadalmi becslésbe, ha nem utánozzuk a mai piacérték meghatározási eljárásait, akkor nem képzelhető, hogy az egységes termelési rendszernek bármely felsőbb igazgatósága fenntarthassa az egyensúlyt a munkák, a szükséges javak, és a felhalmozott készletek közt a termékek mennyisége és minősége tekintetében, azaz megtarthassa a munka és a fogyasztás közti azon gazdasági egyensúlyt, mely most mindennap – bár szökellésszerűen – fenntartatik a piaci árak befolyása folytán, amely áraknál figyelembe vétetnek a használati érték változásai.
Látnivaló, hogy a kérdéses használati érték elméletének helyes felállításától három dolog függ: 1. hogy gazdasági egyensúlyban tartani és igazgatni lehessen a munka, a termelés és a szükségletek ezen óriási szervezetét; 2. hogy elismertetik a munka és a fogyasztás tekintetében feltétlenül szükséges egyéni szabadság; 3. hogy minden egyes egyén fel van biztatva munkaerejének és termékeinek gazdasági felhasználására.
Világos, hogy ezáltal az új állapot jelentősen közeledne a mostani élethez és ennek szokásaihoz.
Mármost lehetséges-e az értékbecslés társadalmi módját szervezni úgy, hogy számításba vétetik minden munka, minden egyes termék használati értékének hullámzása, ezt ezúttal nem kutatjuk. Ezt a kérdést még nem vitatták és így az még nem érett meg.
Ezt a kérdést a szocialista író mellőzi, mert nem bír rá határozottsággal felelni, pedig ez szerinte is a fő kérdés, mert záradékul, szokott modorában, ezt írja:
Feltétlenül ki merjük mondani, hogy a munkák és termékek csereértékének (társadalmi érték) megalakulásánál a használati érték figyelembevétele az első és legdöntőbb előzetes kérdésnek tekintendő... Ha a szocializmus ezt nem bírja megvalósítani, akkor nincs kilátása, se igénye a megvalósulásra.
Mindezen passzusok becsületére válnak Schäffle éleslátásának, tanúskodnak az ő előítéleteiről és tételének gyöngeségéről. A nehézségeket, melyek roppant nagyok, világosan látja; leküzdésük eszközeit mintegy csak feltételezi, csak óhajtja. Nem lehet megengedni és kiméra azt óhajtani, hogy a kollektivizmus meg bírja tenni, amit Schäffle tőle, nem mondjuk, hogy elvár, hanem csak remél. Aki azt akarja, hogy „a termelésnek ezen egységes vezetése” mellett a termékek és bérek értékét ne a hatóság határozza meg a költségek vagy egyöntetű szabályok szerint, hanem a kereslet, azaz a fogyasztási szükséglet sűrű hullámzásai szerint, az olyat akar, ami ellenkezik a kollektivizmus elvével. A józan ész nem képzelheti el, hogy e rendszer mellett, mely feltétlenül kizár minden versenyt a termelésben, mely – amint Schäffle mondja – megszünteti a kereskedelmet, a munka különböző ágaiban hely juthasson a termékek és bérek értékének azon változatai számára, melyek a kereslet és kínálat szabadságának mai rendszere mellett előállnak.
Schäffle feltevései megszüntetnék azt az egységes mechanizmust, mely a kollektivizmus feltétele és célja. Másrészről is vétenek a szocializmus alapelve ellen. Schäffle elismeri, hogy egy nagy társadalmi érdek, a munkaerőnek a szükségletekhez képest való gyors elosztása megkívánja, hogy a munkabérek változzanak; hogy változzanak nem csak a munka nehézsége, a munkás szorgalma és tehetsége szerint, hanem külső, véletlen, múlandó okok, a termelés különböző ágaiban megnyilvánuló nagyobb vagy csekélyebb kereslet szerint. Elismeri, hogy a munkabérek e változásai nélkül, melyek a munkás érdemétől távol álló külső körülményekhez alkalmazkodnak, a társadalom nem élhetne szabályosan, a különböző gazdasági feladatok nem teljesülnének elegendőképen, így pl. a kollektivista rendszer mellett – csak úgy, mint ma – egyik vagy másik mesterségnél a napi munkabér 25–50 krajcárral, sőt többel emelkedne, anélkül, hogy a munkaidő egy perccel hosszabbodna, anélkül, hogy a többi mesterség munkásainak bére hasonló módon emelkedne; némely munkás fizetése emelkedhetne, míg másoké csökkenne; és ezek a változások megtörténnének tekintet nélkül a munkás érdemére, fáradságára, szükségleteire. A termelés magasabb szükségletei okoznák ezeket a változásokat. Bátran állíthatni, hogy a kollektivista tan ellene szegülne e társadalmi szükségleteknek, melyeket hívei egyenlőtlenségeknek, igazságtalanságoknak tekintenének. Tudjuk már, hogy a munkások mennyi előszeretetet tanúsítanak a munkabérek egyenlősége iránt; remélhető, hogy hosszú okoskodás folytán belenyugodnának abba, hogy egyenlőtlen munkabérek adassanak bizonyos mesterségeknek, pl. azoknak, melyek a többi foglalkozásoktól abban különböznek, hogy több fáradságot, több kockázatot vagy több észbeli tehetséget igényelnek; de azt egyáltalán nem szabad remélni, hogy bele fognak nyugodni a munkabérnek olyan különbözeteibe, melyek pusztán külső, múló körülményektől függnek, olyan körülményektől, melyek az egyént ártatlan áldozattá vagy érdem nélküli kegyenccé teszik.
Schäffle nem bírja megoldani azt a nagy kérdést, hogy a kollektivizmus milyen módszer segítségével fogja az ország minden pontján, a munka minden ágában a termelést arányba hozni a fogyasztással. A magántermeléssel együtt megszűnik az árak hullámzása, a nyereségnek látszólag igazságtalan, de voltaképp igen jótékony egyenlőtlensége, mely a termelés és a szükségletek közti összhangnak erélyes és rendszeres szabályozója.
Ezeket az erőket, melyek ma oly nagyok és oly üdvösek, nem pótolhatja más, mint a szocialista állam gazdasági kormányának csalhatatlansága. Márpedig a történelem és a tapasztalat nem tanúsítják, hogy az állam gazdasági kormánya valaha megközelíthesse a csalhatatlanságot. Sőt minden inkább azt bizonyítja, hogy a tervezés és végrehajtás biztossága és gyorsasága tekintetében sokkal alantabb áll, mint a magántestületek. Egy nagy bölcsészeti érzékkel bíró férfiú, aki azonban a föld tekintetében a kollektivista rendszer felé hajlik, Herbert Spencer, az angol hadsereg és tengerészet köréből vett számos példával bizonyította, hogy az állami igazgatás mennyivel rosszabb a magánigazgatásnál.
Az érvelés megerősíti a tényeket. Egyfelől áll a személyes érdek, mely mindig működik, mindig ébren van, az emberi egyén legnagyobb ereje; másrészről az egyforma szabályzatok nehézkes hatalma áll, a papírfogyasztó bürokrácia, mely avégből van szervezve, hogy általános és normális tényeket intézzen el, és tehetetlen, mikor kivételes tények merülnek fel, olyan hirtelen változások, amilyenek a gazdasági életben előfordulnak. Egyrészről áll néhány millió ember fürge elméje, olyan embereké, akik szabadon foglalkoznak a mesterségekkel, melyeket ismernek, melyekből megélnek és melyeknek egész lelküket szentelik; másfelől pedig látjuk egy pár tucat kormányzó hideg eszét, olyan férfiakat, akiket a felelősség érzete épp olyan mértékben bénít, mint amilyen mértékben biztat. Itt lehet alkalmazni azt a mondást, hogy van, akinek több a szelleme, mint Voltaire-nek, és ez a valaki a „mindenki”.
Vannak kétségkívül olyan teendők, melyeket az állam jól végez: a posta, a távirda, néha a vasút, azután néhány iparág, mint pl. a dohány-, a lőpor- és a fegyveripar. De ezekből a kivételekből nem lehet azt következtetni, hogy minden termelést az államra lehetne bízni. A fentebbi teendők egyszerűek, bizonyos számú formulák szerint intézhetők, olyan szükségleteknek felelnek meg, melyek keveset változnak, vagy amelyek mindig egy irányban intézendők; így pl. a dohányról tudjuk, hogy a termelés Franciaországban évente 3–4 százalékkal növekszik. Minél egyszerűbbek az állam által elkaparított teendők, annál kevesebb alkalmat nyújtanak a pazarlásra és a tapogatózásra.
Az állami igazgatóságok egyébiránt azokban az iparágakban, melyeket lefoglaltak, hűségesen utánozzák a hasonfajú magán igazgatóságokat; ezt látjuk nevezetesen az államvasutaknál. De az így korlátozott állami hatóságoknál is, melyek a magánvállalatok példáit látják maguk előtt, igen jelentős és szinte gyógyíthatatlan hibákat látunk. Ilyenek a felelősség hiánya, pl. a táviratoknál, ahol az állam nem nyújt kárpótlást, ha a hivatalnokai olyan tévedéseket követnek el, melyek károkat okoznak; a drágaság pl. az ajánlott érték-küldeményeknél, melyek Franciaországban az újabb időben történt ármérséklések dacára sokkal drágábbak, mint a biztosító társulatok által adott biztosítékok; a fellebbezés lehetetlensége visszaélések esetén; az állam ellen való perlekedés nehézsége; a hivatalnokok és tisztviselők gőgje és közönye, végül a haladás és a javulás lassúsága, mint pl. a nem névre szóló pénzutalványok behozatala, melyet Franciaországban már olyan régóta kívánnak.
Vajon ezek a hibák megszűnnének-e, ha az állam nem egy-két egyszerű teendőt végezne, hanem magára vállalná az összes teendőket, a legbonyolultabbakat és legváltozóbbakat, mint pl. az élelmiszerek és a ruhaneműk szolgáltatását? A szocialisták remélik, és Schäffle jónak látja e remény indító okait megjelölni:
A szocialisták allegálhatják, hogy az individualista és kapitalisztikus állam más eszmékből indul ki, mint a szocialisztikus állam az állami munkánál. Bizonyos, hogy az állami gyárak igazgatóinak és munkásainak nincs semmi érdekük abban, hogy az állam javára gazdaságosan termeljenek; akár jól, akár rosszul dolgoznak, az állam csak a kikötött fizetést adja nekik. Egész másképp állna a dolog, ha mindenki annyival többet kapna, amennyivel többet termelne a munkások összesége a termelés valamennyi ágában. Akkor a munkás a legnagyobb mértékben érdeklődne az iparágak összesége iránt. A gazdasági ellenőrzés, a munka fegyelme, melyek a kapitalisztikus termelés rendszere mellett mindinkább lehetetlenné válnak, úgyhogy ez mind állhatatlanabb, a szocialista államban sokkal jobban volnának biztosítva a közös jutalmak által, mert bére és jutalma szempontjából mindenki érdekelve volna abban, hogy a lusta, rossz munkás ne kapjon teljes bért. Mindenkinek érdekében állna, hogy az átlagos munkaköltség lehetőleg alacsony legyen, mert e költségek szerint határoznák meg a társadalmi termékek árát, és bizonyos mennyiségű munka-bonokért annál többet lehetne kapni, minél alacsonyabbak volnának a különféle javak társadalmi költségei.
Tehát a kollektív ellenőrzésre, a kölcsönös felügyeletre számít Schäffle. Alább látni fogjuk e közös jutalmak befolyását. Ami az utóbbi érvet illeti, a szocialista író feledi, hogy a kollektivizmus e szempontból nem újítana: a társadalom minden tagjának ma is érdekében áll, hogy a termékek ára olcsóbb legyen, mert akkor ugyanannyi pénzen – akár járadékból, akár munkabérből vagy nyereségből ered – több tárgyat szerezhet be. De az efféle érdekre a legtöbb ember olyan keveset gondol, hogy a gyakorlatban nem veszi számításba. Ha a kollektív jutalmaktól, melyeket alább tárgyalunk, eltekintünk, akkor Schäffle egész érvelése arra a reményre redukálódik, hogy a kollektivista rendszer mellett az emberek jobbak, szorgalmasabbak, takarékosabbak, lelkiismeretesebbek lesznek, mint amilyenek ma.
Az ellenkező eredmény a valószínű. A közhatóságok hibái nagyobbak volnának, mert a magántestületek, melyek mintául szolgálnak és bizonyos versenyszellemet tartanak ébren, megszűnnének; azután pedig az állami termelés, mely sokkal tágabb arányokat öltene, sokkal bonyolultabb volna, sokkal szorosabb, szigorúbb szabályokra szorulna, melyek a kezdeményezésnek, a haladásnak még kevésbé kedveznének. A közteendők ezen óriási gépezetébe méginkább befurakodhatna a korrupció. Az „omniarchok”, hogy Fourier pittoreszk kifejezését használjuk, azaz a termelés igazgatói sokkal több kisértésnek volnának kitéve, melyekkel szemben az ellenőrzés alighanem tehetetlen volna. Schäffle maga is kénytelen ezt elismerni.
Erre azt fogják felelni, hogy a mostani gazdasági szervezetben vannak nagy testületek, mint pl. a részvénytársulatok, melyek szabályosan működnek és nem pazarolnak se erőt, se tőkét. A vasúti és hajózási társulatok, a hitelintézetek, a nagy szénbányák, a nagy árucsarnokok, a szálloda-részvénytársulatok mindig több és több példát nyújtanak arra, hogy a legkülönbözőbb iparágakat is igen jól vezethetik a kollektív munkaadók, pedig itt nem működik „a gazda éber szeme”, melyet Lafontaine dicsőített.
A megjegyzések, melyeket a kollektivista írók a részvénytársulatokról írnak, nem helyesek, és az azokból levont következtetések tévesek. Igaz, hogy sok kereskedelmi és ipari vállalat keresi most a részvénytársulati formát. Ezt az irányzatot említettük és mintegy számokban fejeztük ki másutt.5 A modern termelésnek ezt az átalakulását a kollektivisták úgy tekintik, mint előkészületet az állami szocializmusra. Szerintük ez egy átmeneti állapot, mely arra szoktatja az embereket, hogy egy láthatatlan, személytelen munkaadóért dolgozzanak, és fokozatosan vagy egy hirtelen kitörő forradalom által oda juttatja a dolgot, hogy a termelés összes ága az állam kezére jussanak. Nem lesz-e könnyű dolog a termelő részvénytársulatok helyére a termelő államot állítani? Miért ne foglalná el az állam a társulat helyét a vasúti kezelés tekintetében? Sok országban megtette már. Miért ne tenné meg a bányáknál és kohóknál? Miért ne foglalná el a hajózási társulatok helyét, amelyek nagy részét segélyezi? Miért ne kezelné a nagy árucsarnokokat, az óriási szállodákat, a nagy, olcsó vendéglőket? Miért habozna átvenni a részvénytársulati rendszer alatt levő iparágakat, a városi házakat, melyeket épp úgy tudna kezelni, mint a biztosító társulatok, melyek azok jelentős részét birtokolják, a mezei birtokokat, melyekben helyettesítené a földesurakat, bérlőkre bízva azok megmunkálását? Ahol „a gazda éber szeme” nem feltétlenül szükséges, ahol a nagyban való termelés szükségessége az egyéni munkaadót kiszorította, hogy a kollektív munkaadó foglalja el helyét – ott az állam tevékenysége, úgy mondják a kollektivisták, nem eshet komoly kifogás alá. Annyit ér, mint a részvénytársulat; ő a legigazibb részvénytársulat, és még az a fölénye is van, hogy szilárdabb a becsületessége, erősebb a hitele.
Ez az okoskodás csábító, de nem szigorúan alapos. Az először is tagadhatatlan, hogy a részvénytársulatoknak nagy hibái vannak. Ahol meg lehet tartani az egyéni munkaadó rendszerét, ahol ti. nincs okvetetlen szükség óriási tőkékre, ez a rendszer jobb. A részvénytársulatnál, ha még olyan jól van is szervezve, ha még olyan szigorúan vezetik is, van bizonyos hanyagság és „protekció”. A takarékosság sosem olyan tökéletes, a felügyelet sohasem olyan figyelmes és gondos, mint azoknál a vállalatoknál, amelyeket egy munkaadó vezet. Ezeket a nagy hibákat csak az bírja ellensúlyozni, hogy bizonyos iparágaknál igen nagy előnyöket nyújt az óriási tőkék kezelése. Ezért a kis részvénytársulatok jobbára bukásra vannak kárhoztatva. És azok a hibák az államnál még nagyobb mértékben volnának meg.
A jól vezetetett részvénytársulatok mindazokat az elveket követik, melyek a magánipar alapját képezik. A legnagyobb részvénytársulat kezelési módja az egyéni munkaadóétól távolról sem különbözik annyira, mint az állam kezelési módjától. A részvénytársulat, amennyire csak lehet, az egyéni érdekhez folyamodik, míg az állam majdnem teljesen kizárja. Ha bonyolult teendőket végző részvénytársulatról van szó, az igazgatókat a nyereségben való nagy részesedés ösztönzi. Ez a részesedés egy gyárnál, amilyen a creuzoti, egy társulatnál, amilyen a Duval-vendéglők, a Louvre vagy Bon Marché áruraktárak társulata, évente néhány százezer frankot képvisel. Az igazgatók a kamaton felüli nyereségnek 15, 20, 25 százalékát kapják, sőt néha többet is. Ilyenformán ezek a nagy termelési társulatok bizonyos mértékben egy ember vállalatát képezik, és alkalmazható náluk az a mondás, hogy a tárgy annyit ér, amennyit a gazdája. Ha az igazgató távozik, akkor a vállalat elbukik, amint azt a Cail-cég elnevezés alatt ismert vállalatnál láttuk. A termelési részvénytársulatnak az a lényeges tulajdonsága, hogy a nyereségből igen jelentős rész jut a nagy hatáskörrel felruházott felelős igazgatónak, aki húsból és vérből való ember és tényleg szinte elmozdíthatatlan. Ez a szervezet ismétlődik a lépcsőnek minden fokán; a műhelyvezetők és ezek helyettesei néha nagy mértékben vannak érdekelve a nyereségben és biztos állással bírnak. Egy osztályfőnök a Bon Marché vagy a Louvre áruraktárban évente 20–30000 frankot keres. A kollektivista állam alapelve, mely a vad egyenlőségi szellemben összpontosul, sehogy se férne össze ezekkel a jelentős fizetésekkel, pedig ezek megadása lényeges előfeltétele egy termelő részvénytársulat sikeres működésének. Ha kevésbé bonyolult hatáskörű társulatokról van szó, amilyenek pl. a vasúti társulatok, az éber igazgatás biztosítékát szintén abban kell keresni, hogy az igazgatóknak nagy fizetést, állandó állást adnak, és az közvetlenül (jutalék címén) vagy közvetve (mint részvényes) érdekelve van a vállalat sikerében. Az igazgatótanácsok tagjai egyébiránt abból a társadalmi rétegből (a magasabb polgári osztályból) kerülnek ki, ahol az üzletek figyelmes és takarékos vezetése örökölt, hagyományos szokás.
A részvénytársulatok igazgatását a kollektivista állam igazgatóságától más vonás is megkülönbözteti. A részvénytársulatok sosincsenek teljesen kivonva a verseny ösztönző hatása alól. Akár a creuzoti bányákról, akár a Bon Marché, a Messageries Maritimes hajózási vállalatról, vagy valamely vasúttársulatról van szó, mindegyiknek küzdenie kell a versennyel; a bányának, az áruraktárnak igen erős versennyel, a hajóvállalatnak gyöngébbel, de egészen versenytárs nélkül még a vasúttársulat sem áll. Az utóbbinak küzdenie kell a szomszéd vonalak ellen, melyek a nagy vonalakról – és csak ezek nyújtanak nagy jövedelmet – leterelhetnék a forgalmat; sok esetben számolniuk kell a folyamhajózás, a parthajózás és a tengeri szállítás által nyújtott előnyökkel. Tehát még a legnagyobb részvénytársulatokat is ösztönzi a verseny, mely nem engedi őket elfásulni, ellomhulni.
Az államnak azonban, ha egyetemleges termelővé válik az országban, a legcsekélyebb verseny ellen sem kell küzdenie. Ami a külföldi versenyt illeti, egy alábbi fejezetben látni fogjuk, hogy a kollektivista állam a természeténél fogva teljesen megszüntetni vagy minimumra szorítani igyekszik majd a külkereskedelmet.
Akik tehát a termelő államot asszimilálják vagy összehasonlítják a részvénytársulatokkal, igen felületes megfigyelők; az állam, ami egyedül termel, a legnagyobb részvénytársulatoktól nem csak a nagyság, de a jelleg és természet tekintetében is igen lényegesen különbözik. A részvénytársulatok a személyes érdekre vannak alapítva és versenytársakkal küzdenek; ellenben az állam, mely egyedül termel, kizárja a versenyt és a személyes érdeket.
Nagyon fontos a másik két kérdés is, amelyeket még taglalnunk kell, hogy t.i. 1. a termelési tényezőket a kollektivista államban hogyan bírnák rá arra, hogy gazdaságosan termeljenek? 2. Hogy e rendszer mellett mik volnának a haladás rugói?
Mivel akarják pótolni az ipari és kereskedelmi verseny által gyakorolt hatalmas impulzust és az egyéni érdek elvének gazdasági termékenységét? Schäffle az ő szokásos éleslátásával és őszinteségével belátja és bevallja, hogy a hatósági parancs erre nem elégséges. Érdekes lesz itt ismét szó szerint idézni a német szocialistát.
Egy termelési községben, mely millió emberből áll, nem elég, ha A. termelő ezt mondhatja magában: társadalmi munkám jövedelme attól függ, hogy 999 999 munkatársam épp olyan szorgalmas legyen, mint én. Ez még nem kelti fel a szükséges ellenőrzést, nem fojtja el a lustaságra és csalásra való hajlamot, nem teszi lehetetlenné a község kárára való munkasikkasztást, nem szünteti meg az önzést és a ravaszságot, melyek az egyes munkák túlzott, igazságtalan becslésében nyilvánulnak meg.
A szocializmus arra kell hogy bírjon minden egyes egyént, hogy saját érdekében legalább olyan eréllyel vegyen részt a munkában, mint ahogy a mai társadalomban teszi. Módot kellene találnia arra, hogy minden osztályt megjutalmazzon a rendkívüli együttes munkákért, és mindenki lakoljon a hanyagságáért; épp úgy, sőt talán jobban kell az egyesek által kieszelt műszaki javításokat kitüntetnie, az egyéni érdemet megjutalmaznia, mint ahogy az most történik. Értékesítenie kell a nagy számban meglevő munkaerőket úgy, hogy a legproduktívabb módon használja fel őket, nem a hatósági parancs tekintélyével, hanem az egyéni érdek erejénél fogva.
Ha ezeket a feltételeket nem teljesíti, akkor a szocializmus aligha tudja a nemzeti termelést igazságosabban elosztani; alkalmasint nem sikerül neki olcsóbban termelni, mint ahogy a kapitalisztikus társadalom termelt, mely a magánérdeket ösztökélte és az árakat nem csak a költségek összege, hanem főleg a munka idejének és helyének, valamint az izolált javaknak külön műszaki értéke szerint szabta meg.
Ma a szocialista program még nem nyújtja ezeket a biztosítékokat; eszméi még nincsenek kellőleg tisztázva a munkaverseny szükséges szervezéséről, pedig kétségtelen, hogy ha a kapitalisztikus verseny hatalmas impulzusa megszűnne, a munkaversenynek annál erősebben, annál koncentráltabban és annál méltóbban kellene megnyilvánulnia.
Az bizonyos, hogy a szocializmus elmélete az értékről – mely a javak értékének meghatározásánál csak a társas költségeket veszi figyelembe és teljesen mellőzi a hasznossági értéket, mely az idő, a hely és a tárgy szerint változik – teljességgel képtelen valóban gazdaságos módon megoldani az együttes termelés problémáját, melyet a szocializmus fölvetett.
Addig nem is lesz a szocializmusnak jövője, amíg e tárgyban pozitívabbat nem nyújt. Azt az eszmét, hogy a termékeket igazságosabban kell elosztani – eszme, melynek lehetséges hátrányait a gyakorlati szempontból még nem láthatjuk meg – egy olyan termelési eljárás által, mely sok hiánya dacára elég gazdasági biztosítékot is nyújt – a szocializmus nem fogja jószerivel érvényre juttathatni, ha pedig erőszakhoz akar folyamodni, akkor még sokáig kell várnia.
Ezeket a sorokat a modern szocializmusnak, azaz a kollektivizmusnak egyik apostola írta. Döntőbb vallomást ritkán láttunk. Schäfflenél a józan ész majdnem folyvást küzd az érzelem vagy az előítélet ellen. Az előítélet és az érzelem vezették a kollektivizmushoz, de csakhamar fölébred benne a józan ész, mely a legszörnyűbb kételyeket támasztja lelkében. Az egész bírálat, melyet a kollektivista írók, köztük Karl Marx, a kapitalisztikus társadalom és a nemzetgazdaságtan felett gyakoroltak, egy teljesen önkényes definícióra van alapítva, melyet ők az értékről kieszeltek. És íme, most Schäffle kijelenti, hogy a „szocializmus elmélete az értékről teljességgel képtelen valóban gazdaságos módon megoldani az együttes termelés problémáját.” Miután ez a rendszer az érték egy bizonyos elméletére van alapítva, most pedig kijelentik, hogy ez az elmélet teljességgel tehetetlen – legjobb volna a kollektivizmusról lemondani. Mert valóban a nyereség az egyedüli biztosítéka a termelésnek, a felosztásnak és a forgalomnak, márpedig a kollektivistáknak éppen a nyereség ellen van kifogásuk, holott nyereség nélkül a termelés a véletlenre volna bízva, az emberek pedig ki volnának téve az éhségnek, a nyomornak.
Schäfflenek bizonyára igaza van, ha az érdekeltek kölcsönös ellenőrzésében nem bízik. Ez önámítás; ha pedig többé nem volna az, akkor megszüntetné vagy aláásná a kollektivizmust. Csakugyan nem volna jó, ha a vetélkedés nagy erővel megnyilvánulván a műhelyekben, versennyé fajulna; mert a kollektivizmus nem enged meg semmiféle versenyt. Schäffle, a legmérsékeltebb, legélesebben látó apostol, észreveszi, hogy a munkások és munkavezetők közti túlságos vetélkedés csakhamar mitsem hagyna meg a kollektivizmusból. Ezért ki is kel művében a Schulze-Delitsch-féle kooperáció és a jövedelemben való részesítés, sőt Lassalle munkásszövetkezetei ellen is, valamint nem különben a termelők és tőkék autonóm csoportjai ellen. Ha a nagy kollektivitásban, a verseny örve alatt megalakulhatnának azok a másodlagos kollektív csoportok, melyeket sajátos szellem hat át, akkor fokozatosan, lopva visszajutnánk a mostani társadalomhoz vagy egy ezt megközelítő állapothoz.
Miután tartani kell a túlságos vetélkedéstől és rettegni a testületi vagy műhelyi szellemtől, a kölcsönös ellenőrzés elvesztené egész hatását. Ez a hatás különben sohasem volt valami nagyon jelentős. Bizonyítja ezt egy tipikus példa az 1848-i tapasztalatokból. A számos munkásszövetkezet közt, melyek akkor Franciaországban alakultak és összesen hárommillió állami segélyt kaptak, volt egy, a szabóké, mely különösen Louis Blanc elveit vallotta és nem darabszámra, hanem napszámra dolgozott. Azt hitték, hogy az együtt dolgozó érdekeltek kölcsönös ellenőrzése elég lesz arra, hogy a buzgalmat ébren tartsa. Feugueray, az akkori munkásszövetkezetek történetének megírója elbeszéli, hogy ez a felügyelet féltékeny és alkalmatlan kémkedéssé fajult, és a műhelyt a kölcsönös keserű szemrehányások valóságos pokollá változtatták. Hogy tűrhetővé tegyék az együttélést és némileg helyreállítsák az egyetértést, a szövetkezett szabók csakhamar kénytelenek voltak visszatérni a darabszámra való munka rendszeréhez. E kísérlet után, mely olyan időben történt, amikor az emberek mind áradoztak a testvériség érzelmeiről, elképzelhetjük, hogy a kollektivizmus rendszere mellett milyen volna a kölcsönös ellenőrzés.
Az emberek közt kétféle vetélkedés van: az egyik az erély és a tevékenység vetélkedése, mikor a személyes érdek fel van sarkallva és az individualizmus uralkodik, a másik pedig a hanyagság és a tétlenség vetélkedése, mikor a személyes érdek szunnyad és az individualizmus üldözve van. A vetélkedés e veszélyes formájának a diadalát biztosítaná a kollektivizmus.
Ezért Schäffle nagy leleményességgel küzd a rendszerétől elválaszthatatlan hibák ellen. Amellett szólal fel, hogy a legtöbb érdemű műhelyeknek közös jutalmakat kell adni; megengedi az egyenlőtlen béreket, ha ezeknek véletlen – a szocialisták felfogása szerint igazságtalan – okuk volna is, ti. a termékek különböző kategóriái iránt megnyilvánuló kereslet változása. Ezek a szükségmegoldások vétenek a kollektivista tan szigora ellen, és a gyakorlatban csak elégtelen eredményeket adnának. A közös jutalmak épp olyan kevéssé logikusak, épp olyan kevéssé igazoltak, mint az egyéni jutalmak; módosítani a bért, nem a munkás érdeme és munkája, hanem társainak szorgalma szerint; úgy fizetni a munkást, hogy nem a fáradsága és a tehetsége az irányadó, hanem a keresletnek előre nem látott véletlenjei – ezek olyan áldozatok, melyek megdöntenék a kollektivista tan összhangját. Ha a mostani társadalomtól kell kölcsön kérni a cselekvés eszközeit, akkor miért ne kérnék kölcsön valamennyit? Ha elismerjük, hogy a bérek egyenlőtlenek lehetnek a tehetségre és a munkára való tekintet nélkül, akkor miért kelnek ki a nyereségek egyenlőtlensége ellen? Ha jól nézzük a dolgot, akkor a józanoknak tartott kollektivisták plagizálják a mostani társadalmat, de ezek a plagiátumok olyan elégtelenek és olyan rosszul vannak szervezve, hogy jóformán semmi hatásuk se volna. Igaz marad azonban, hogy az egyéni tevékenység, az átlagos mértéket meghaladó, önkéntes erőkifejtés elve a kollektivista társadalomban teljesen hiányzik.
Még egy másik kérdést kell taglalni, mely bizonyos tekintetben összefügg az előbbivel és nem csekélyebb fontossággal bír: milyenek volnának a javaslatba hozott rendszer alatt a haladás rugói és eszközei?
Azt tudjuk, hogy a mostani társadalomban miképpen történik a haladás. Az értelmes emberek, akiknek lelkét nem fásították el a mindennapi élet apró gondjai, akiknek van hajlamuk a tudomány, a művészet, a filantrópia művelésére vagy a dicsőség áhítozására, sőt azok is, akik élvezet vagy egyszerűen nyereség után vágyódva pénzt iparkodnak nyerni, mindazok az emberek, akik felülemelkednek a középszerűségen és igen különféle, de hatalmas ösztönökre hallgatnak – szüntelenül keresik a haladást.
Ha egyikük az emberi tevékenység valamelyik terén valami nagy vagy szerény találmányt eszelt ki, azt, ha van vagyona, saját kockázatára alkalmazza. Ha nincs vagyona, egy vagy több embert meggyőzni igyekszik: megismerteti a találmányt vagy az általa kieszelt javítást, és ennek érvényesítésére kifejti azt az atyai buzgalmat, mely minden rendű feltalálót jellemez. Ritka az az eset, hogy egy 40–50 millió lelket számláló társadalomban, melyben sok gazdag, sok lelkes ember akad, vagy sok játékos és spekuláns, a feltaláló ne akadjon néhány emberre, és csoportot ne alakítson, mely megvalósítja az ő eszméjét.
A haladás története két tényt bizonyít: az első az, hogy a haladás mozgatói mindig „mandátum nélküli egyéniségek”. Cáfolhatatlanul tanúsítja ezt a feltalálók fényes neveinek hosszú sora, mely Gutenbergnél és Columbusnál kezdődik és magába foglal olyanokat, mint Arkwright, Watt Jacquard, Fulton, Lesseps.
A másik tény az, hogy a társadalom, a szaktársak összesége rendszerint tiltakozik és igyekszik megállítani a haladást; a másolók szét akarják zúzni a sajtókat, a hajósok szétrombolják az első gőzbárkát. A közoktatás ezen mit sem változtatott. A párizsi munkások még a minap, a 44-es bizottság előtt azt kívánták, hogy a gépekre rójanak akkora adót, mely egyenértékű az általuk megkímélt munkával; pedig egy munkástestület megbízottjai mondták ezt. A kollektív rutin tehát mindig ellene szegül a haladásnak és iparkodik visszaszorítani a folyvást működő egyéni kezdeményezést.
De a haladás a mai társadalomban végső soron mégis mindig diadalmaskodik. Mi okozza azt, hogy a leleményes egyéni ész, mely a kollektív lomhaságot zavarja, felrázza, végül mégis győz, mégpedig rendszerint elég gyorsan? Először is az az óriási jutalom, mely a feltaláló szeme előtt lebeg, a 25 millió frank, amit Bessemer nyert, a szuezi és panamai csatorna megteremtőjének dicsősége és nagy nyeresége, a jövedelem, amit azok a magánemberek remélnek, akik elsőként vesznek részt egy nagy műben. A spekuláció és a játék ösztöne csábít sok elmét. Ezen alanyi okokon kívül elősegíti a találmányok terjedését a mostani társadalom plasztikus szervezete. Hozzájárul a foglalkozások és vállalatok megválasztásának korlátlan szabadsága: minden ember, aki hozott néhány hívőt és némi tőkét, termelhet és szervezhet, amit akar. A majdnem általános előítélet kárhoztathatja, de kezdeményezése szabadon haladhat a maga útján.
Aki csak némileg részrehajlatlan, nem fogja tagadni, hogy a kollektivista rendszer távolról sem kedvezne ennyire a haladás megszületésének és terjedésének. Az egyén szempontjából az emberi szellem tevékenysége nagyon megcsappanna, ha megszűnnének hatni a mostani leghatalmasabb rugók, pl. a gyorsan szerzett nagy vagyon reménye. A haladás tehát ritkábban nyilvánulna meg. A találmányok és javítások terjesztése óriási nehézségekbe ütközne. A kollektivista társadalomban a mandátum nélküli egyének semmit, vagy igen keveset számítanának; a hivatalnokok, azok a személyiségek, akiket Fourrier oly elmésen „omniarchoknak” nevezett, kezükben tartanák az összes termelést és gondoskodnának róla, hogy azon az ő helyeslésük nélkül semmit se változtassanak. A foglalkozások szabad választása megszűnne. A magántőkék, melyek olyan tevékenyek, olyan éberek, és melyeknek egy nagy része mindig kész nagyot kockáztatni, ha nagy nyereséget remél, nem léteznének többé.
Hogy a feltaláló elfogadtasson egy új eszmét, egy javítást, egy haladási aktust, nem egy-két embert, hanem az egész társadalmat kellene meggyőznie. Le kellene győzni a társadalmi rutin kifogásait, a szaktársak előítéletét. Meg kellene téríteni az összes tisztviselőt, az egymás fölé helyezett különféle „tanácsokat”, a hivatalos bizottságokat, szóval az egész bürokráciát. Milyen herkulesi munka! E rettenetes akadályok folytán hajótörést szenvedne a hasznos találmányok kilenc tizedrésze. A társadalom helyzete, a haladás megszületése és terjedése tekintetében, sokkal rosszabbra fordulna.
A termelés a kollektivista rendszer mellett nem is javulna szüntelenül, ahogy most teszi. Nem volna többé progresszív, azaz megdrágulna.
Lábjegyzetek
-
Le Capital de Karl Marx Bibliothèque Socialiste, összefoglalva és e tudományos szocializmus ismertetésével ellátva Gabriel Deville-től, 32. o. ↩
-
A párizsi községtanácsnak 1884. febr. 22-i ülésében a legkiválóbb tagok egyike, Hovelacque közbeszólt a préfet beszédébe és így kiáltott fel: „A középoktatás klerikális szellemű; az Isten létezését és a lélek halhatatlanságát tanítják!” Ebből is láthatjuk, hogy a kollektivizmus milyen szörnyű igába nyomná a lelkiismeret szabadságát. ↩
-
John Stuart Mill, Principes d'économie politique, V. könyv. XI. fejezet, 6. §. ↩
-
Schäffle, Quintessenz Des Socialismus, 50. o. ↩
-
L. La repartition des richesses c. művem XII. fejezetét. ↩