2. Lassalle elmélete a tőke keletkezéséről

Robinson Crusoe mindent a saját maga számára termelt; az ő helyzetével állítja szembe Lassalle a mai gazdasági társadalmat, melyben majdnem mindenki csereértékeket állít elő. Ebből az igaz állításból, mely figyelmes észlelést érdemel, a híres izgató azt a következtetést vonja le. hogy a „konjunktúra”, vagyis a külső körülmények és a társadalmi kötelékek összesége feltétlenül dominálja a világot. Ez az állítás szerfölött nagy túlzás és így hamis. A Lassalle által idézett példák csak kivételes esetei az egyéni vagyonszerzésnek; kettős értelemben kivételesek: először is szerfölött ritka dolog, hogy az egyéni vagyon egyedüli szülőoka olyan esemény legyen, melyben a vagyonszerző munkájának és értelmének ne volna semmi része; ha igen sok egyéni vagyonnál a külső körülmények csakugyan szerepeltek, ez a szerep rendszerint csak mellékes jelentőségű. Azután meg a kedvezőtlen körülményeknek is van szerepük, mert kijátsszák a számításokat, a takarékosságot, a munkát, és veszélybe ejtenek vagy csökkentenek ész és munka árán szerzett vagyonokat.

Bizonyos pontig zavaróknak lehet tekinteni azokat a külső befolyásokat, melyeket nem lehet ellenőrizni, melyek némelyeknek megadnak egy meg nem érdemelt vagyont, másoktól meg elveszik a vagyont, körülbelül mégis el lehet mondani, hogy azok hasznos szerepet játszanak a népek gazdasági életében és előmozdítják a haladást. Ez nem paradox állítás. Ezek a külső körülmények – bármennyire váratlanoknak tételezzük is fel őket – soha vagy jóformán sohasem mondhatók teljesen ellenőrizhetetleneknek. Az éber szem, az éles elme mindig előre sejtheti őket, legalábbis nagyjából. És ezek az események, melyeket mindig csak félig fed el a jövő fátyla, nem csüggesztik a vállalkozó jellemeket, sőt új vonzerőt képeznek. Jelentős nyereséget helyezvén kilátásba, sarkalják az erélyt és erőkifejtésre ösztönöznek. Nem egyszer idéztek elő nagy műveket, melyek hasznára váltak az emberiségnek. Ha minden vállalat eredményét előre lehetne látni, az emberek bágyadtabbak, tétlenebbek volnának, mint most. Ha csak középszerű jutalmat remélnének, csak középszerű erőkifejtésre határoznák el magukat; a nagy sikerek csábító, bár bizonytalan kilátása szítja a nagy felbuzdulást és biztat hosszú kitartásra. A „konjunktúra,” hogy Lassalle nyelvén szóljunk, a lelkekre varázserőt gyakorol, mely nagy mértékben mozdítja elő a haladást.

Térjünk vissza az elméletre, melyet a német szocialista a tőkéről és a nyereségről előadott.

A tőke és a nyereség, mondja, nem olyan jelenségek, melyek mindenkor léteztek. És ezt az állítást bizonyítani is igyekszik: Peruban az Inkák alatt az emberek dolgoztak és igen sokat termeltek, de nyereségek nem léteztek. A tétel nem alapos és a példa nem helyes. Peruban volt veszteség és nyereség, akárcsak a legkisebb fűszerkereskedőnél az európai társadalomban. Tegyük fel, hogy az Inkák vagy alattvalóik hathatósabb módot találtak volna fel a bányászatban: mindjárt lett volna nyereségük, mert olyan eredményt értek volna el, mely tetemesen meghaladja a szokott régi termelési költségeket, vagyis más szavakkal kifejezve, csekélyebb fáradsággal és munkával hasonló termelést értek volna el. Ha a teljes vagyonközösség állna is be, még akkor sem szűnne meg a nyereség és a veszteség, csakhogy a nyereség és a veszteség nem egyéni, de kollektív jelleggel bírna.

Lassalle szerint:

A haszon vagy a nyereség csak a mostani társadalmi intézmények mellett állhat elő; előfeltétele az, hogy meglegyen* a csereérték, a tőke, a forgalom, a verseny, a magán vállalkozás, a bérért való munka *és egy társadalom, mely minden terméket előbb pénzzé változtat. A nyereség fogalmát ezekből kell származtatni, ha meg akarjuk érteni.

A fényes tollú író itt épp oly pedáns, mint frivol. A nyereség és a haszon fogalma nincs ilyen előfeltételekhez kötve. Robinson Crusoe egyedül volt a maga szigetén, de azért szerezhetett nyereséget. Ha egy mezőn, mely az első évben a vetett mag tízszeresét fizette, a rákövetkező évben a tulajdonos, ügyesebb gondozás folytán, az eddiginél nem nagyobb testi erőkifejtés mellett tizenötszörös termést kapott, akkor nyeresége és haszna volt, pedig nem termelt csereértéket. A nyereség, a haszon onnan eredt, hogy a megfigyelés vagy tapasztalat sugallta elmés kombináció által ugyanannyi erőfeszítéssel nagyobb eredményt, vagy csekélyebb erőfeszítés árán azonos eredményt ért el. Amikor Robinson Crusoe elkészítette első bárkáját, de olyan ügyetlenül, hogy nem bírta a tengerhez juttatni, akkor veszteséget szenvedett, pedig egyedül volt a szigetén. A veszteség abból állt, hogy sokat bajlódott és nem ért el semmi eredményt. Éppen úgy járt, mint az iparos, aki tárgyakat készít, melyeket senki sem vesz meg. De amikor aztán rájött a hibára és jobban kombinált eljárás szerint készített bárkát, melyet vízre tudott bocsátani, akkor nyeresége és haszna volt, mert fáradságáért bő jutalomban részesült. A tegnapi Robinsonhoz képest éppen olyan viszonyban volt, mint az iparos, aki sikert arat, ahhoz az iparoshoz képest, aki kudarcot vall.

Ahhoz, hogy nyereség vagy haszon legyen, vagyis olyan előny, mely bőven fizet a fáradságért vagy a munkáért, egyáltalán nem szükséges „egy társadalom, mely a termékeit pénzzé önti.” Hamis állításuk az a szocialistáknak, hogy a pénz közbejövetele gyökeresen átalakítja a gazdasági feltételeket és megváltoztatja a tranzakciók jellegét. A pénz tágítja, szabályozza a termelés és a csere jelenségeit, de nem változtatja meg a jellegüket. A gazdasági törvények egyformák a magában álló emberre és a 80 millió lélekből álló társadalomra nézve. E törvények közt egy sincs, melynek megfigyelése nem állt volna érdekében Robinsonnak. A munkamegosztás neki épp olyan szükséges volt, mint a legnagyobb népnek. Igaz, hogy magányos embernél a munkamegosztás elve nem azt igényelte, hogy kizárólag egy tárgy előállításának szentelje magát, mert magának kellett elkészítenie minden tárgyat, amelyre szüksége volt; de bizonyos munkamegosztás, a feladatok ésszerű egymásutánja nála is szükséges volt, hogy ne kezdjen el mindent egyszerre és gyorsan végezzen el egy bizonyos munkát.¹

Miután a „nyereséget” új, mintegy véletlen gazdasági jelenségnek tekinti, Lassalle jóformán babonák tartja, hogy az ipari vállalatok ezen eredményének olyan nagy fontosságot tulajdonítanak. „A nyereség dogmája – így szól Schulze-Delitzschhez – az ön lelkét valóságos vallásos hévvel tölti be.”² Nem csak a gazdasági írók, hanem minden ember térdet hajt a nyereség előtt. Ugyanis az ipar, a kereskedelem és mezőgazdaság terén tett sokféle emberi munka sikeréhez még nem találtak, és nem is fognak találni soha másféle mértéket, mint a nyereséget. Csak a nyereség szerint határozhatjuk meg, hogy a termelés munkája jól volt-e tervezve vagy rosszul, jól végeztetett-e vagy sem. A nyereség a legfelsőbb bíró; az tanúskodik amellett, hogy jól termeltünk és nem túl sokat. A „túltermelésnek,” melyet Lassalle helytelenül nevez a modern termelés állandó végzetének, csak a nyereség elmaradása fogja elejét venni A nyereség az egész társadalmi munka szabályozója, ellenőrzője. Azok a testületek, melyek azt hiszik, hogy elboldogulhatnak nyereség nélkül – mint pl. az állam bizonyos közmunkáknál, továbbá a jótékonysági intézetek – rendszerint csak erőpazarlást végeznek. Ezzel nem akarjuk kárhoztatni azon emberi műveket, melyeket a jótékonyság érzete vagy a vallás sugallnak és melyeknél ki van zárva a nyereség gondolata. De a rendes, általános gazdasági tényekben a nyereség méltán túlnyomó szerepet játszik.

Lassalle szerint az összes burzsoá gazdasági író téved, ha a tőkét, épp úgy, mint a többi gazdasági kategóriát, logikus, örökkévaló kategóriáknak tekinti. A német izgató, azzal a doktrínagyűlölő hévvel, mely a tudomány ellenfeleit jellemzi, ezeket írja:

A gazdasági kategóriák nem logikus, hanem történelmi kategóriák. A tőke termőképessége nem természeti törvény, hanem meghatározott történelmi feltételeknek olyan hatása, mely más történelmi feltételek közt eltűnhet és el is kell tűnnie.

És e furcsa tétel támogatására Lassalle egy meglehetősen rosszul választott példát idéz:

Az egyéni izolált munka primitív állapotában, amelyből kiindultunk, a munkaeszköz – az indusnak az íja – csak a munkás kezében volt termékeny, tehát csak a munka volt termőképes.

Ez az okoskodás nagyon különös. Ha az indus, akinek volt egy íja, a maga munkaeszközét kölcsönadta a törzs egy másik tagjának, aki elvesztette a maga iját, kárpótlásul nem köthette-e ki a kölcsönkérő által szerzett préda egy részét? Bizonyosan tudja Lassalle, hogy ilyen alku sohase fordult és fordul elő a barbár társadalmakban? Ugyanígy áll a dolog a halászra nézve, aki szabadnapján kölcsönadja hálóját valakinek, aki elszakította a magáét. Manapság az az ember, akinek jó puskája van és azt egy napra kölcsönadná valakinek, akinek kevésbé jó puskája van, nem köthetné-e ki magának bér fejében a préda egy részét? Az efféle alku nem természetes-e és a józan ész nem azt mondja-e, hogy ilyen üzleteknek történniük kellett a civilizáció mindenféle állapotában? Más helyen³ bebizonyítottam, hogy a kölcsön utáni kamat nem más, mint a társulás egy tökéletesebbített formája. Lassalle példája nemhogy az ő tételét, hanem inkább az ellenkező tételt, a miénket bizonyítja. A tőke termőképes, bárkinek a kezében van is, feltéve, hogy ez a kéz tud vele élni. Miután a tőke növeli az ember természetes és kezdetleges munkájának termőképességét, a termelés eredményének szempontjából egyre megy, hogy aki a tőkét alkalmazza, megteremtője, tulajdonosa vagy kölcsönvevője-e a tőkének.

Azt az állítást, hogy a tőke nem örökkévaló gazdasági kategória, Lassalle, az ő frivol didaktikájával kimondja, de nem igyekszik bebizonyítani.

Mikor született a tőke, miután nem létezett az emberiség minden korában, a majdnem állatias barbárság korától kezdve? Itt egy igen leleményes elmélet merül fel: a tőke csak a munkamegosztással egyidejűleg születhetett, a munkamegosztás elve pedig csak a rabszolgasággal egyidejűleg születhetett. Íme a genezis. A munkamegosztás, Lassalle szerint, a nagy, az egyetlen gazdasági törvény. Ez nem Lassalle felfedezése, mert azon író könyve, aki rendszerezte vagy talán éppen alapította a mi tudományunkat, Adam Smith munkája azzal kezdődik, hogy leírja a munkamegosztás által eszközölt csodákat.

Hallgassuk meg Lassallet, aki, ha ráteszi a kezét egy igazságra, megkapó lelkesedéssel fejtegeti, de csakhamar megint égbekiáltó tévedést követ el.

A munkamegosztás, úgymond, forrása minden gazdagságnak.⁴ Az a törvény, hogy a termelést csak a munkamegosztás teszi szaporábbá és olcsóbbá – ez a törvény, mely a munka természetén alapszik, az egyedüli gazdasági törvény, melyet természeti törvénynek lehetne nevezni. Pedig ez nem természeti törvény, mert nem a természet, hanem a szellem birodalmába tartozik; de épp olyan szükségszerűséggel van felruházva, mint a villamosság, a nehézség, a gőz ruganyossága stb. Társadalomtermészeti törvény! És az összes nemzet közül egy maroknyi egyén a maga egyéni hasznára kobozta el ezt a társadalomtermészeti törvényt, mely csak valamennyiünk értelmes természeténél fogva létezik: az elámult, szegény népeknek, melyek láthatatlan kötelékek által meg vannak fékezve, munkájuknak mindinkább növekedő eredményéből csak annyit hagytak meg, amennyit kedvező körülmények közt az indus már a civilizáció előtt nyert, t. i. az élet anyagi szükségletének szigorúan kimért egyenértékét. Ez olyan, mintha néhány ember kijelentené, hogy a nehézség, a gőz ruganyossága, a nap hősége az ő tulajdonuk! Úgy élelmezik a népet, ahogy a gőzgépeiket fűtik és kenik, amennyire t. i. szükséges, hogy munkaképes állapotban maradjanak. A nép élelmét egyszerűen csak szükséges termelési költségnek tekintik.⁵

Ez a fényes retorika abban a gondolatban összpontosul, hogy a tőkések kizárólagosan egyéni hasznukra foglalták le azt a hatalmas társadalomtermészeti törvényt, a munkamegosztást. Karl Marx hasonlót mond, amikor azt állítja, hogy a tőke tulajdonosai hatalmukba kaparintották a tudományt és csak saját előnyükre aknázzák ki. A világ egy szörnyű, végzetes ellentmondás áldozata: a modern társadalom termelése közös, kooperatív, de a gyártott termékek egyének szerint osztatnak szét, nem közösek. A munkamegosztás többet termel, mint az izolált munka, de ezt a túltermelést, ezt az értéknövekedést, mely az egész társadalmat illetné meg, csak a tőkés tulajdoníthatja el.

Könnyű megcáfolni ezt a felfogást. Ha a dolog úgy állna, ahogy Lassalle mondja, akkor a munkások minden kooperatív társulatának, vagy legalább a legtöbbnek virágoznia kellene, mert nekik jut az a természetes fölösleg, mely a munkamegosztásból ered, és melyet a munkaadó állítólag magának kaparint minden fáradság nélkül. Ámde a tapasztalat azt tanúsítja, hogy a legtöbb kooperatív szövetkezet megbukik vagy tengődik, ha kamat nélküli vagy igen olcsó kölcsönöket kaptak is. Egy másik, épp oly kategorikus ellenvetés az, hogy a legtöbb civilizált országban és sok iparágban vannak középrendű munkaadók vagy autonóm munkások, akiknek vannak saját munkaeszközeik és akik néhány munkást alkalmaznak, és nem látjuk, hogy ezek a munkaadók sokkal szerencsésebbek volnának, mint az ügyes és serény munkások, kik bérbe adják karjaikat vagy munkaképességüket. És teljesen tönkreteszi Lassalle tételét az a tény, hogy van sok nagyiparos, sok jól szervezett társulat, akik nem nyernek, sőt vesztenek és likvidálnak. Ez határozottan bizonyítja, hogy az az állítólag természetes és szükségképpeni értéknövekedés, mely a munkamegosztásból eredne, és melyről azt mondják, hogy csak a munkaadóknak jut, vagy nem létezik, vagy kevés, vagy pedig nem a gyárosoknak jut, hanem másoknak. Ha Lassalle elmélete igaz volna, akkor az iparosok összeségének, a dolgok természeténél fogva, óriási nyereséget kellene kapniuk; kivételt csak igen kevés embernek kellene képeznie, olyanoknak, akiknek tehetetlensége vagy hanyagsága már rendkívüli. Pedig a tapasztalat azt tanítja, hogy még a legtöbb tőkével rendelkező iparüzemekben is igen ritkák a nagy sikerek. Ebből az következik, hogy a német izgató állítása minden reális alapot nélkülöz.

Ne hagyjuk még el Lassalle fő tételét. Ő azt állítja, hogy a tőke nem a takarékosság gyümölcse, és tényekkel meg okoskodásokkal bizonyítgatja, hogy hamis a gazdasági írók felfogása. A nagy többség napi munkája, állítja, csak a mindennapi kenyeret szolgáltatja, ami teljesen lehetetlenné teszi, hogy az illetők a jövőre valamit félretegyenek. Lehetetlen ennél kategorikusabb és felületesebb állítást kockáztatni. Franciaországban a takarékpénztárak a maguk négymillió betevőjével⁶ határozottan meghazudtolják Lassallet. Bármilyen silánynak mondják is a munkások bérét, az bizonyos, hogy igen sok kézimunkás akad, még a legrosszabbul díjazott kategóriák közt is, ki néha a hősiességig menő önmegtagadással pénzt rak a takarékpénztárba és kis tőkét gyűjt.

Az első pénz-megtakarítók fiai, ha folytatják apáik szokásait, gyarapítják az örökölt vagyonkát. A pénztakarítás tehát történik, és gyakorolhatja a lakosság minden rétege, még a munkás is. A tényleges érv, mely csak képzelt érv volt, elesik az eltagadhatatlan tények nagy száma előtt.

„A történelmi fejlődés – folytatja Lassalle – mindig sokkal inkább a község ténye volt, mint az egyéneké.” Felvilágosult elme nem is fogja tagadni, hogy minden emberi műben az egyén és a környezet közös ténykedése nyilvánul. De az egyén része távolról sem olyan csekély, mint ahogy állítják.⁷ Az emberi faj bölcsőjénél talán túlnyomó szerepe volt a társadalmi tevékenységnek a haladásban, noha az ókor a műszaki foglalkozások különböző találmányait tulajdonnevekhez fűzte, mint Prométheusz vagy Triptolemosz. Az újkor nem ismer felfedezést, mely ne volna névhez köthető. A történelem tele van tulajdonnevekkel: Gutenberg, Kolumbusz, Papin, Watt, Arkwright, Jacquard, Bessemer, Lesseps; ami nagy dolog történt, mindig egy emberben van megtestesítve.

Lassalle tanulmánya a tőke keletkezéséről sok más szempontból is érdekes. Az a fogalom, hogy a tőke felhalmozott munka, az ő nézete szerint legalább külsőleg igaz: csakhogy az, ami fel van halmozva, az a mások munkája, és ezért egy új szót dob a vitába: az Eigenthum-mal szembeállítja a Fremdthum-ot, a „magántulajdonnal” az „idegen tulajdont”. Csak a másét birtokoljuk. A nyereség – a német izgató szerint – fizetetlen munka; lényeges különbözet van a munkamennyiség vagy a munkaidő és a munkabér közt: e fogalmak közt, melyeket rendszerint egymásnak megfelelőknek vesznek, nagy az eltérés.

Lassalle felháborodik azon, ha azt merik állítani, hogy a megtakarított, az el nem fogyasztott tárgy, ez a tagadólagos elem, a tőke forrása. Pedig azt nem lehet tagadni, hogy a megtakarított pénz létezik, és Franciaországban másfél, sőt kétmilliárdot tesz ki évente. Mi a szerepe? Lassalle képtelennek tartja, hogy eltekintve a történelemtől, a tőkeképződés tényezőjeként tüntessenek föl egy tisztán nemleges dolgot, amilyen a megtakarított, tehát el nem fogyasztott érték.

Az érvelés és a tapasztalás azt bizonyítják, hogy Lassalle érvelése gyermekes. Egy bölcselő kimondhatta azt, hogy fenntartani annyi, mint teremteni. A nemzetgazdaság terén bizonyos esetekben ez a meghatározás megkapó igazsággá válik. Azzá lesz, ha élelmiszerekről van szó, melyeket az ipar szakadatlanul termel, méghozzá úgy, hogy a már előállított élelmiszereket megőrizzük és gyarapítjuk azokkal, melyek folyvást előállíttatnak: itt tényleg gyarapodik az emberiség rendelkezésére álló készlet. Van egy tonna szenem; ezt elhasználhatom úgy, hogy egyszerre befűtöm lakásom minden szobáját. De én inkább csökkentem a fogyasztást és csak egy vagy két szobát fűtök: a tonna szén felét félreteszem és ipari célokra fordítom, és íme: a megtakarított érték a tőke forrásává lesz. Takarékoskodásom annyit eredményezett, mintha költség nélkül fél tonna szenet termeltem volna.

Van élelmiszer-készletem: elfogyaszthatom, elpocsékolhatom a dínomdánomban; de jobbnak látom szabályozni és korlátozni a fogyasztást. Egy nagy részét a készletnek félreteszem, hogy egy hosszabb időt igénylő munka tartama alatt élelmezzem magamat. A takarékosság itt ismét tőkét teremtett. Ezek igen egyszerű esetek, pedig itt rejlik a tőke rendes forrása: voltaképp mindig így történik, csakhogy bonyolultabb formában.

Vessünk egy pillantást a tőkére, kiált fel Lassalle diadalmaskodva, és látni fogjuk „a gőzgépeket, a talajjavításokat, a házakat, vagy egyszerűen a munka által szerzett anyagokat, a vasrudakat, a réz és érctömböket, a téglákat és a cserepeket, a kőtömegeket stb. stb. Ha ezeket egyszer megszereztük, lehet-e azokat elfogyasztani, azaz meg nem takarítani?” Nem képtelenség-e feltenni, hogy a tőke, mely rendszerint fogyaszthatatlan tárgyakból áll, a nem-fogyasztásból származik? Lassalle felfogása fölöttébb felületes: megállapodik a jelenség külszínénél, és olyan mélyen se hat, mint egy gyermek észlelése. A pénz, mely a termékek egyenértéke, nagyon könnyen lehetővé teszi, hogy a megtakarítás, ez a látszólag negatív tény, mindenféle tartós tárgyakat teremtsen: vasrudakat, téglákat, cserepeket, házakat stb. Van egy tonna szenem, amit fűtésnél megtakarítottam; eladom és az árán rendelek vasrudakat, téglákat, szövőszékeket, munkaeszközöket. Eladom az élelmiszer-készletet is, amit elfogyaszthattam volna nagy lakomákban, ahol mindent elpocsékolnak, de aminek a felét, mértékletes életmódomnál fogva megtakarítottam; az árért pedig szerzek, azaz készíttetek deszkákat, téglákat, cserepeket, hogy házamat vagy műhelyemet nagyobbítsam, szilárdítsam, szóval hogy tőkét teremtsek. Kis szőlőbirtokos vagyok és 2–3 hektárnyi földemen terem vagy száz hektoliter bor, ami 3000 frankot ér. Családommal, barátimmal, vendégeimmel együtt megihatnám a száz hektoliter nagy részét, a maradékon vennék húst, kávét, ruhákat és bőségben élnék; de így az év leforgása után a száz hektoliter borból semmi se maradna. Én azonban jobbnak látom takarékoskodni: családommal, barátaimmal, vendégeimmel csak tiz hektolitert fogyasztok, kilencvenet pedig eladok; az árából, levonva belőle a művelési költségeket, csak kis részt fordítok az élelmezésemre vagy a mulatságra; félreteszek 1000–1500 frankot és azon veszek trágyát vagy felszántatom földemnek ugaron maradt részét, megnagyobbítom az udvart és azonnal itt van a tőke, amelyről Lassalle beszél: ház, állandó talajjavítás, gép, és ennek egyetlen kútforrása az én mértékletességem. És ez nem kivételes eset; minden tőke eredetileg ilyen módon született.

Egyébiránt tévedés azt hinni, hogy a megtakarítás tisztán negatív elem. Az volt a pénzfélretevés kezdetleges formájában, de többé nem az, most, hogy a tőkésítés formáját öltötte. A Collége de France egyik tanfolyamában kifejtettem, hogy milyen változás történt, amikor nem gyűjtötték rakásra, hanem tőkésítették a megtakarított értékeket. Kovásszá lett, mely régebben tétlen volt, ma pedig bámulatos erjesztő hatást gyakorol. A modern megtakarított tőke mindig működik, mindig mozgásban van, míg ezelőtt aludt a rejtekhelyén, ahol gyűjtögették.

Minden évben, minden félévben, minden hónapban az emberek a piacra hozzák megtakarított pénzüket, és az ott átalakul munkaeszközökké, tartós művekké; igaz, hogy ezek rendszerint más ember kezében vagy ellenőrzése alatt vannak, de kapunk értéküknek megfelelő címleteket és ezek után élvezünk kamatot vagy osztalékot.

A megtakarított pénz új irányt ad az iparnak, a nemzet munkájának: a munkát, az ipart nem a közvetlenül fogyasztható élelmiszerek, hanem a munkaeszközök, vagyis a tőkejavak termelése felé tereli.

Itt van pl. két ember, kiknek mindegyike 100 000 frank évi jövedelemmel rendelkezik. Az első az egész jövedelmét arra fordítja, hogy fényes ebédeket ad, finom borokat, válogatott ételeket hozat, sok cselédet tart, feleségét és gyermekeit drága ruhákba öltözteti, melyeket minduntalan rontanak, tart szép fogatokat, melyeket váltig cserélget, fizet szeretőket, kik ép oly frivol módon költekeznek, mint ő. A második azonban rendszerető ember: 100 000 franknyi jövedelméből 50 000-et fordít arra. hogy úri módon éljen, a többi 50 000 frankot pedig megtakarítja, azaz aklokat építtet, hogy juhai jobban legyenek ellátva és többet jövedelmezzenek, a patakon töltést emeltet, hogy a rétjeit jobban öntözhesse, írtatja a földet és szőlőt ültet; vagy pedig a gyárhoz egy épületet toldat és ott több szövőszéket állít, egy régi gőzgép helyébe újat és tökéletesebbet hozat, mely kevesebb szenet fogyaszt, vagy egész egyszerűen vesz az 50 000 frankért vasúti részvényeket, kötvényeket, egy hajózási vagy építési vállalatba fekteti tőkéjét. Így történik, hogy ennek az embernek a takarékossága, mértékletessége, ez a látszólag negatív tényező létrehoz mindenféle tartós dolgokat: tanyai épületeket, gátakat, szőlőket, gyárakat, szövőszékeket, gőzgépet, vasúti vágányt, tengeri hajót, házat.

A megtakarított tőke a modern társadalomban eltereli a munkát azon nagyon is romlékony fényűzési tárgyak túltermelésétől, melyek a későbbi munkát sehogy se mozdítják elő; az ipart hasznos, tartós tárgyak előállítására ösztönzi, melyek ismét új termelést tesznek lehetővé. Tagadhatjuk-e mármost azt, hogy egy nemzet sorsa egész más lesz aszerint, amint az emberek a jövedelmeiket elpazarolják vagy hasznos befektetésekre fordítják? Az első esetben a nemzet tőkeszegény marad, a második esetben pedig a tőke napról napra nagy mértékben fog gyarapodni.

Bármily éles is az elméje, ezt a jelenséget nem tárgyalja Lassalle, akit elvakított az elfogultság és a szenvedély. Nem vette észre korunknak azt a jellemző vonását, hogy a tőkeképzés, a megtakarított pénz átalakítása tőkévé ma könnyebben és gyorsabban történik, mint azelőtt, és hogy a különbség nem lényegi, csak fokozati.

Miután Lassalle nézete szerint a takarékosság nem játszik szerepet a tőkeképzésnél, ennek más okát kellett találni. Jeleztük már: az a munkamegosztás. Márpedig, a német izgató szerint, a munkamegosztás csak a rabszolgaság által keletkezhetett:

A munkamegosztás által való termelés, az egyedüli, mely a napi szükségleten túl fölösleget nyújt, csak úgy válik lehetségessé, hogy előzetesen tőke gyűjtetett és előzetesen is gyakoroltatott a munkamegosztás, mert egyedül ez szolgáltathatja a napi szükségleten felüli fölösleget, melyet az egyéni munka által lehetetlen elérni. Innét van az, hogy a népek, melyek a teljes egyéni szabadságból indulnak ki, mint az indus vadásztörzsek, sohasem juthatnak a tőkegyűjtéshez és így sohasem emelkedhetnek a civilizáció bizonyos fokára... Így tehát az egyéni munka nem eredményezhet megtakarított pénzt.⁸

Ebben a passzusban ellentmondás van: miután a munkamegosztás feltételezi az előzetes munkamegosztást, ebből azt kellene következtetni, hogy a társadalom már úgy létesült, hogy gyakorolta a munkamegosztást; márpedig ez nem lehetséges; valószínű, hogy az egyéni vagy izolált munkából a megosztott és kombinált munka stádiuma fejlődött; így tehát fel kell tenni, hogy már az egyéni munka tette lehetővé a megtakarítást.

Lassalle a munkamegosztásnak és kombinált munkának egyetlen forrását a rabszolgaságban látja, és merészen erre a következtetésre jut: „Tehát előny, hogy a rabszolgaság ott szerepelt a művelt népek bölcsőjénél.” És ezt a tételt az ő szokásos leleményességével fejti ki. Egy nagy úrnak pl. van száz rabszolgája; ezek közül 30-an a személyes fogyasztásához szükséges tárgyakat állítják elő; hatvanan mezőgazdasággal foglalkoznak; az utolsó tíz pedig a többi kilencven rabszolgának szükséges munkaeszközöket gyártja. E munkamegosztás sokkal többet jövedelmez az úrnak, mintha az a száz rabszolga mind egyidejűleg, vagy egymásután mindenféle munkát végezne. Így keletkezett volna a munkamegosztás. Később a rabszolgatartó tovább tökéletesíti a munkamegosztást; új munkáscsapatokat formál száz rabszolgája közül: valahányszor haladás történik, gyarapodnak a termékek, melyeket fogyaszthat.

Ezzel fejezi be Lassalle:

Ön tehát látja, Schultze úr, hogy azt, amit az az úr tett, nem lehet takarékoskodásnak nevezni, mert ő csak azt teszi, hogy minduntalan változtatja a termelés irányát, mindig több és több aktív erőt alkalmaz, akiket elvon a fényűzési és szükségleti cikkek közvetetlen termelésétől, és közvetett termelésre használja őket, munkaeszközöket, gépeket, szóval mindennemű fix tőkét termel, és minél tovább gyakorolja azt, amit ön takarékoskodásnak nevez, annál jobban özönlenek hozzá az élvezeti tárgyak.⁹

Ez a rabszolgatartó, Lassalle szerint, felettébb értelmes és leleményes ember volt. De ezt az elméletet meg lehet támadni a doktrínák és a történelem szempontjából. Olyan népek, melyeknél a rabszolgaság sohasem létezett vagy korán szűnt meg, pl. a németek, mégis eljutottak a munkamegosztáshoz és a tőkeképzéshez. Csakhamar a rabszolgaság vagy a jobbágyság megszűnése után, Európában egyre terjedt a munkamegosztás elve. A gyarmatokban, ahol a rabszolgaság legtovább tartotta magát, mindig úgy tekintették, mint a munkamegosztás és a géphasználás legnagyobb akadályát.¹⁰ Lassalle tétele tehát frivolnak tűnhet.

A szocialista iskolának rögeszméje el nem ismerni, hogy a gazdagságnak, az egyéni nyereségnek más forrása lehetne, mint a társas munka kombinációja, tagadni, hogy a megtakarított pénznek ereje, a vállalkozó szellemnek fontossága volna. Lassalle, Karl Marx és Proudhon ellenében könnyű kimutatni, hogy a szabad ipar rendszere mellett a munkamegosztás szokásos fokából és a munkák társulásából eredő termelési fölösleg nem a munkaadónak válik javára, hanem árcsökkenés alakjában az egész társadalomnak. Minden haladás, mely társadalmi, azaz általános jellegű, a társadalomnak válik javára: az egyéninek maradt haladás az egyénnek használ.

Történelmi fejtegetése folyamán Lassalle néhány igazságra akad, melyeket fel is tüntet, de amelyek nem bizonyítják az ő tételét.

A tőke autonóm termőképessége, úgymond annak szüntelen reprodukciója nem volt lehetséges a régi társadalmakban, mikor a házi termelés uralkodott és mikor minden munkás vagy minden kis munkáscsoport saját hasznára való szükségleti tárgyakat állított elő. Körülbelül így állott a dolog a középkorban is. Hogyan lehetett akkor tőkésíteni? A birtokos javíthatta-e a földjét, termeszthetett-e búzát rozs helyett? Nem, mert földje után a rozs tizedét fizette. A kereskedő, aki takarékoskodott, javíthatta, kiterjeszthette-e ipari termelését? Nem, mert amellett, hogy a közlekedési utak hiánya folytán nem voltak piacai, a törvény igen tüzetesen szabályozta, hogy minden „mester” miképp termelhet, sőt kategorikusan meghatározta, hány munkást és inast tarthat. A mások termelésébe való tőkebefektetést lehetetlenné tette továbbá az alkalmak ritkasága, a szokások ellenkező volta: innét van az, hogy a kamatos kölcsön eszméje oly lassan terjedt.

Ezek a megjegyzések a részletekben okosak és helyesek. De nem bizonyítják, amint Lassalle gondolja, azt, hogy a tőke új és véletlen gazdasági kategória. Csak azt tanúsítják, hogy az ókorban és a középkorban a tőkeképzés kevésbé volt könnyű, mint ma, mert gátolták a törvények, a szabályozások, a szokások vagy az előítélet. Nem volt előtte szabad, korlátlan tér. Lehet, hogy egy napon, amikor a tiszta szocialisták vagy a tanszéki szocialisták tanai érvényre emelkednek, a tőkeképzés, a civilizáció nagy hátrányára, épp olyan nehéz lesz, mint volt azelőtt. Ehhez csak az kell, hogy a céhek vagy a törvények által helyreállítsuk „a középkor szilárd gazdasági gépezetét”. A tőkeképzésnek, hogy aktív legyen, arra van szüksége, hogy minden mesterséget vagy iparágat szabadon lehessen gyakorolni. Ha ezt a szabadságot megszüntetik vagy rendszabályozzák, a tőkeképzés, bár nem tűnik el teljesen, összeszorul és átengedi a tért a pénztakarítás kezdetleges, önző, majdnem meddő alakjának, a kincsgyűjtésnek.

A fő dolgot, hogy t. i. a tőke nem a takarékosság gyümölcse, Lassalle nem bizonyította be. Pedig annak a gyümölcse. Ami a megosztott és társult munka szerencsés kombinációit illeti, pillanatnyilag az azokat kieszelt és megvalósított egyéneknek használnak, de idővel, sőt a mai világban igen gyorsan közkinccsé válnak, lenyomják az árakat a verseny által; az tehát használ mindenkinek, amit számos frappáns példa bizonyít. Ez is az igazság és a harmónia törvénye; ami a társadalmi kombináció hatása, annak rövid idő múlva csak a társadalom veszi hasznát; ami pedig a tőke közvetetten hatása, az a tőkét teremtett egyénnek válik előnyére.

Lábjegyzetek

1. Miután a gazdasági törvények épp úgy érvényesek az egyedül álló emberre, mint az egész társadalomra nézve, világos, hogy azok, akik, mint Macleod, a gazdaságtudományból a csereforgalom tudományát csinálják, tévednek. ↩

2. Lassalle fentebbi munkája. 31. o. ↩

3. Az Essai sur la répartition des richesses c. munkában, 229-252. o. ↩

4. Úgy kellene mondani, hogy a gazdagság egyik fő forrása, mert tőke, azaz munkaeszköz nélkül a munkamegosztás elvesztené termelőképessége legnagyobb részét. ↩

5. Lassalle. Capital und Arbeit, 249. o. ↩

6. A takarékpénztári könyvecskék száma 1882-ben 4 324 027-re rúgott; 2 151 000-rel szaporodott 1875 óta; a betétek összege 1 745 757 000 frankra rúgott, azaz 403 frank egy-egy könyvecske után, míg 1875-ben 660 millió volt a betétek összege, azaz 272 frank átlag minden könyvecske után. A betétek összege rendszerint 250 millióval szaporodik évente. (Bulletin de statistique, 1883. május, 643. o.) ↩

7. Utaljuk az olvasót Proudhon ellenkező nézetére, melyet föntebb reprodukáltunk. ↩

8. Lassalle id. munkája, 131. o. ↩

9. Lassalle id. munkája, 134–135. o. ↩

10. Ezt bebizonyítottam a modern népek gyarmatosításairól szóló La Colonisation chez les peuples modernes c. munkámban. ↩