*Hogy befejezzük a kollektivisták által javaslatba hozott szervezet taglalását, arról kell még röviden szólnunk, hogy a rendszer mellett milyen volna a fogyasztás, a pénzmegtakarítás, az öröklés, az állapotok egyenlő vagy egyenlőtlen volta, a polgárok szabadsága és végül milyenek volnának a nemzetközi viszonyok.
Először is, milyen szabályokhoz volna kötve a fogyasztás és milyen biztosítékokat nyerne? A termékek elosztása, azt mondják, úgy történne, hogy becserélnék a munkautalványokat a köztárakban. Kétségtelennek látszik, hogy ez nem járna sok bonyodalom nélkül, hogy a szabad kereskedés hiányával a raktárak sokszor nem volnának elegendőképpen ellátva. Felesleges most hosszabban szólni ezekről a nehézségekről, melyeket már egy előző fejezetben jeleztünk.
A pénzt, az ércpénzt, melynek magában véve van értéke, mert megkívánják önmagáért, mert sok emberi munka rejlik benne, azt a pénzt megszüntetnék, azon ürügy alatt, hogy lehetővé teszi a javak túlságos felhalmozását. Azt kell tehát kutatni, hogy a munkautalványok nem-e vezetnének hasonló eredményre.
Ezeknek a munkautalványoknak egy jelentős hibájuk volna, mely mindig veszélyessé tenné a használatukat, ez pedig az, hogy önmagukban nem birtokolják az érték fő tényezőjét, azt ti., hogy sok fáradságba, sok munkába kerülne az előállításuk. Egy lemez, néhány ív papiros és egy pár munkás nagy mennyiségben gyárthatja azokat. Míg a mai értéket korlátolt tárgyak képviselik, melyeket nem lehet vég nélkül, költség nélkül gyarapítani, a munkautalványok gyarapítását nem korlátozná a gyártás nehéz és költséges volta, hanem csak a szigorú felügyelet, a közhatóságok pontos becslése. És a munkautalványoknál előállna az asszignáták lejtőjére való jutás irányzata. Azt mondják, hogy összegük matematikailag egyenlő volna egyfelől a munkások által teljesített munkanapokkal, másfelől az összes termékeknek munkanapok vagy munkaidő szerint becsült értékével. Nem fogunk itt arra utalni, hogy a kollektivisták milyen homályosan határozták meg az ún. munkaidőt, mely a fizetés alapját, mértékét képezné, hogy munkaidő nemcsak bizonyos számú órákat és perceket képvisel, hanem igen különböző más tényezőkből is alakul. De másfelől megtörténhet az is, hogy ezen utalványok összege meghaladja a termelt készlet értékét.
Ez a túltengése a munkautalványoknak két módon állhat elő és két rendbeli válságot okozhat, melyek éhséget, ínséget eredményezhetnek, haláleseteket vagy szűk adagosztást, vagy mindkettőt. Ez a túltengés helyi jellegű lehet, amennyiben egy kerületben, egy városban, egy községben vagy egy iparágban állhat elő, amelyben a kereslet növekedett; de lehet általános jellegű, ha a hatóságok, melyek emberfeletti számviteli munkát végeznek, egy dologban csalódnak vagy tévednek; előállhat egész egyszerűen az által is, hogy a termelt cikkek egy része megromlik, használaton kívül marad. Valószínű, hogy ezek a veszteségek jelentősebbek volnának a kollektivista rendszer alatt, mint most, a szabad kereskedelem mellett. Az bizonyos, hogy a szabad kereskedés, a kereslet minden ingadozásához képest változó árak hajlékony mechanizmusa folytán csakhamar helyreállítja az egyensúlyt a fogyasztás és a termelés közt; az adagosztásnak egyedül hatásos és kedvező módját folytatja, azt, mely fokozatosan, rázkódás nélkül történik, az árak változása folytán. A kollektivista rendszer mellett – miután az árak hajlékony mechanizmusa nem létezik, az áruk értékét a hatóság állapítja meg, mely csak hosszas értekezletek és ellenőrzési intézkedések után, tehát sok időveszteséggel módosítható – a munkautalványok minden, általános vagy helyi jellegű túltengése igen erős válságot eredményezne és a kevésbé eszes, kevésbé szorgalmas egyéneket az éhségnek tenné ki.
Akárhogy szeretnék is elkerülni, a kollektivizmus mégiscsak úgy élhetne meg, ha az adagosztogatáshoz folyamodna, amely nem is volna kivételes rendszabály, hanem normális eljárás. Az adagosztogatás! Ide jut el a kollektivizmus, és a rendszer hívei hasztalan állítják, hogy ez különbözne a legdurvább kommunizmustól. Idővel azzá válna.
Tehát mindenki annyi utalványt kap, amennyi „munkaidőt” tud felmutatni, és azokért az utalványokért a köztárakban tetszés szerinti árukat cserél be. De csak azokat a tárgyakat veheti, amelyeket az állam, az egyedüli egyetemleges termelő jónak látott előállítani, ami már nagyon korlátozza az egyéni szabadságot. Továbbá csak úgy vásárolhat, ha a termékeket ügyesen és pontosan osztották ki, és ha a raktárban, amelybe belép, meg van éppen az a cikk, melyet ő óhajt.
Miképpen használhatják fel az emberek a magánjövedelmüket e rendszer mellett? Schäffle szerint négyféle módon: maga fogyasztja vagy a családja (ami egyre megy); félretesz belőle valamit; átadja másnak, aki aztán visszafizeti (a javak közvetett felhalmozása); vagy végül ajándékba adja más embernek. Schäffle, aki hangsúlyt fektet arra, hogy a két szomszéd, a kommunizmus és a kollektivizmus közt megmaradjon az áthághatatlan korlát, azt állítja, hogy a kollektivizmus a magánjövedelem szabad felhasználásának ezt a négy módját meg fogja engedni.
Láttuk, hogy a személyes fogyasztást miképp lehet korlátozni: ha az állam, az egyedüli egyetemleges termelő jónak látja csak a legszükségesebb cikkeket termelni, a szórakozási és más fölös cikkek gyártását pedig megszüntetni, akkor a személyes fogyasztás csak a mennyiség, de nem a minőség tekintetében változhat. Akinek módjában áll, az többet ehet, több ruhát, több bútort vehetne, de mindezek a cikkek körülbelül azonos minőségűek volnának. Igaz, hogy Schäffle nagy nyomatékkal hangsúlyozza, hogy a fogyasztási, ruházati, bútorzati cikkek, műtárgyak, könyvek, utazási cikkek továbbra is magántulajdont képeznének. Ez lehetséges volna, de egy feltétel alatt, amely esetleg hiányozhatna, és ez az, hogy az állam, az egyedüli egyetemleges termelő hajlandó lesz a termelést úgy intézni, hogy a puszta megéléshez feltétlenül szükséges cikkeken kívül legyenek fölösleges és fényűzési tárgyak is. Ha az állam erre rááll, akkor egyúttal rááll arra is, hogy az egyenlőtlenség az alább jelzett utak és módok szerint ismét helyreálljon és fejlődjön.
A kollektivisták, akik némileg törődnek azzal, hogy az általuk megkedvelt rendszer mellett meg legyen óvva az emberi méltóság, a társadalom jövője, azt állítják, hogy a pénzmegtakarítás megmaradhatna, akár az egyének szabadjára hagyva, akár az állam által biztosítva. A megtakarításnak egy korlátolt, tisztán anyagi módja tényleg mindig meg fog maradni, az ti., hogy másnapra vagy a következő napokra félretesszük a kevésbé romlandó tárgyakat, pl. szenet, fát, bort, cukrot. Ebben a kezdetleges formában, a takarékosság működhet még a legszigorúbb rendszer mellett is, ha az egyéneknek marad egy rejtekhelyük.
Attól tartunk, hogy a Schäffle által említett takarékosság nagyon fog hasonlítani ehhez a módhoz. Annyi bizonyos, hogy ez a megtakarított tőke, mely munkautalványokból állna, nem hozna kamatot. Egy ember, aki kevéssel éri be, akinek sok akaratereje van, ezt a papírt nem cserélné be árukért, hanem összerakná egy dobozba vagy átadná a hatóságnak, amely megőrizné és később visszaadná neki úgy, ahogy kapta, minden gyarapodás nélkül.
Milyen előnyt nyújtana az efféle takarékosság? Schäffle nem mondja meg nekünk, hogy a társadalom mit csinálna az aggastyánokkal, de a tan hívei által hangoztatott testvériségi érzelmek után ítélve bizonyos, hogy nem tennék ki őket az ínségnek, nem hagynák őket a szomszédok terhére. A társadalom nyilván gondoskodna róluk, menházakban helyezné el őket vagy munkautalványok alakjában nyugdíjat szolgáltatna nekik. Akármilyen módozat szerint jutnának az aggastyánok a közellátásra való joghoz, akár segélyt kapnának, akár pedig visszafizetnék nekik a kötelező biztosítási összeget, melyet munkaképes korukban befizettek, annyi bizonyos, hogy az aggastyánokat, akik önként mitsem tettek félre, épp úgy látnák el, mint a többieket. Akkor mire való volna a személyes megtakarított vagyon? Hogy az állam által nyújtott kenyeret kissé meg lehessen édesíteni. De miután a kollektivista állam, elveinél fogva, kénytelen volna meglehetős bő segélyt nyújtani, másfelől pedig a társadalom, bizonyos idő múltával, nem termelne fölösleges fényűzési cikkeket, a takarékossági hajlam nagyon gyengülne, ha ugyan egészen meg nem szűnne. Egyes kivételes természetű emberekben, kikben meg van gyökerezve a jövőről való gondoskodás eszméje, talán megmaradna, de a munkautalványoknak ez a félretevése, miután a kamat megszűnne, nem volna egyéb, mint a régi idők meddő gyűjtögetése, nem pedig új termelési eszközök teremtése. A társadalom elvesztené a haladás egyik legerélyesebb rugóját, vagy pedig az a rugó annyira eltompulna, annyira gyengülne, hogy mai erejének tizedrészével sem bírna.
Ami áll a takarékosságról, az áll az öröklésről is, mely Schäffle szerint megmarad. Az öröklés nemcsak magánjog, hanem egyúttal társadalmi erő; az egyén életének mintegy megnyújtása, mely arra ösztönzi, hogy több erőt fejtsen ki, mint amennyi a kurta élet fenntartásához, szépítéséhez szükséges. Az öröklés a legbecsesebb fegyver a tétlenség legyőzésére. Azt mondják, hogy akik örökölnek, néha tétlenekké válnak, az mellékes dolog. Ezt a tétlen időt sokszor tölti be az igazgatási munka, a szellemi foglalkozás, a mind erősebb, mind intenzívebb munka, melyet a tőkésnek, a birtokosnak ki kell fejtenie – hacsak hanyatlani nem akar – azon vállalatok körül, melyek a haladást képviselik, eltekintve attól, hogy ezen állítólag henyélő osztály az, mely egészében véve legtöbb tőkét gyűjt, a társadalom részére a leghatalmasabb új termelési eszközöket szerzi be. Azok a javak és erők, melyek egyes dőre tékozlók őrült pazarlásai folytán vesznek kárba, igen csekély mennyiséget képeznek a termékek és tőkék azon növekedéséhez képest, melyet az öröklésnek köszönhetünk. Még azok is, akiknek nincsenek szeretett örököseik, jobbára alkalmazkodnak a munka és a takarékosság azon szokásaihoz, melyeket az öröklés támasztott és tett általánosakká a modern társadalomban. Azt a tényt meg lehet figyelni, hogy az egyének egy csoportjában az utánzásnak oly általános ösztöne folytán az érzelmek és szokások, melyeket egy általános helyzet okoz, meghonosulnak olyan embereknél is, akik bizonyos körülmények folytán nincsenek olyan helyzetben, mint a többiek; ezek is, az általános légkör reflexe folytán, úgy éreznek, úgy élnek, mint társaik.
Schäffle az öröklési jogot kegyeletesen fenn akarja tartani; védi. Csakhogy az öröklés nem volna más, mint az, hogy az apa átad a fiainak fogyasztási eszközöket, munkautalványokat. Arra nyilván nem gondolt, hogy az öröklésnek bizonyos veszélyes hatásai megmaradnak, de jótékony befolyása megszűnne. Az örökös kapna munkautalványokat, tehát megélhetne munka nélkül, fogyasztana anélkül, hogy termelne, de nem örökölne munkaeszközöket, bizonyos erőt, valami gyárat, amelyet megszeretne, mint szoktuk szeretni azt, amit örököltünk. Csak élvezeti eszközöket örökölne, nem termelési eszközöket. Az öröklés ilyformán elvesztené minden jó tulajdonságát; ahelyett, hogy erőt és kötelességet adna annak, aki a földön marad, csak élvezeteket juttatna neki. Így aztán ez az intézmény, mely olyan nagy mértékben járult hozzá a haladáshoz, csak a korrupció kútforrása volna ezentúl.
Miután a munkautalványokkal, a kamat nélkül való megtakarítással így pótolta az ércpénzt, a kollektivizmus azt hiszi – így mondják kevésbé durva képviselői – hogy kellően biztosította magát a társadalmi egyenlőtlenség helyreállítása ellen. Nincs többé se üzérkedés, se magánvállalat, se piac, se tőzsde, se ércpénz, se járadék, se magántőke. Most már csak bizonyos, hogy ilyen körülmények közt az egyenlőtlenség alaposan meg van szüntetve. Schäffle diadalmasan állítja, hogy meg lesz. Elismeri, hogy az átmeneti időben bizonyos mértékben megmaradna. A polgári osztályt ti. nem akarja kárpótlás nélkül kisajátítani; váltság fejében fogyasztási cikkeket adnak nekik „fullasztó mennyiségben,” de csak életfogytiglan, vagy bizonyos időre, pl. 75 vagy 99 évre. Az nem baj, hogy a teljes egyenlőség korszaka egy évszázadig késik. Egy bankár az ő tízmillió frankjáért munkautalványokat kapna, melyek nem kamatoznának, nem szolgálhatnának termelési eszközök vásárlására és csak 75 vagy 99 évig volnának érvényesek. Bizonyára nem kellene őt szánni, a fiait sem; csak az unokái vagy a dédunokái lépnének be a sorba.
Ilyen gyökeres átalakítást enyhébben nem is lehet már foganatosítani. De ha a polgárokat egész egyszerűen, minden kárpótlás nélkül, sajátítanák ki, amint azt a kollektivista tábor szélsőséges elemei akarják, az állítólag gyökeresen megszüntetett egyenlőtlenség csakhamar ismét előállna és majdnem olyan mértéket öltene, mint azelőtt.
Különös, de biztos jelenség az, hogy az egyenlőtlenség fokozatosan helyreáll minden rendszer mellett, melyet éppen az egyenlőtlenség elfojtása vagy kiirtása céljából hoztak be. Ez a növény sokkal életképesebb, sokkal mélyebben gyökerezik az emberi természetben, semhogy ki lehetne azt tépni az emberi természet sérelme nélkül.
A kollektivizmus, melyet Schäffle leír, igen alkalmas eszközöket nyújtana arra, hogy a társadalmi egyenlőtlenség helyreálljon.
Az első rést a szellemi foglalkozások ütnék. Ezekről a kollektivistáknak igen határozatlan eszméik vannak, aminthogy nem jártak ők a végére semminek se. Schäffle nem tudja egészen határozottan megmondani, hogy a szellemi foglalkozások közhivatalokká válnának-e, melyeknek díját a hatóság állapítaná meg, vagy hogy azok szabadok maradnának-e; ő inkább az utóbbi rendszer felé hajlik. De akár szabadon fogják gyakorolni, akár nem, a szabadságnál fogva, vagy pedig a szabadság elnyomásának orvoslatát képező csempészetnél fogva az az ember, aki mint orvos, műtő vagy művész nagy hírnévnek örvend, munkautalványok alakjában is jelentős összegeket fog magának fizettetni. Igaz, hogy csak fogyasztási eszközöket kapnának, de roppant mennyiségekben. Egy előbbi munkámban ráutaltam, hogy a társadalom demokratikus szervezete, a közoktatás nagymértékű elterjedése igen kedvező előfeltételek arra, hogy kivételes tehetségű művészek, vagy szellemi foglalkozást folytató ritka tehetségek módfelett meggazdagodjanak. Itt már nem lehetne meggátolni az egyenlőtlenséget.
De még nagyobb rést nyit egy másik tény, és ez az, hogy a munkautalványok létezése lehetővé tenné a banküzletek, a kamatügyletek fokozatos helyreállítását, és ezt nem gátolhatná semmiféle tilalom, semmiféle büntetés. A középkorban megtiltották az uzsorát, de az leleményesebb, ügyesebb minden szabályzatnál, egész csendben tovább ment a maga útján, dacolt a törvénnyel vagy kijátszotta.
A takarékos emberek, akik számításból vagy természetes hajlamból félretettek bizonyos mennyiségű munkautalványt, könnyen akadnának megszorult egyénekre, akiknek azokat kölcsönadnák; a kölcsönadó szükségképpen kikötne magának valami előnyt, valami értéktöbbletet, szóval kamatot, mert a kamat vele jár a kölcsön természetével (kivéve a könyörületből adott kölcsönt), hogy a kockázat kompenzálva, a tett szolgálat jutalmazva legyen. A törvény sújtó szigorral fenyegethetné a vétkeseket, de a becsület, a lelkiismeret arra kényszerítené, hogy visszaadja ne csak a kölcsönkapott összeget, de a kikötött többletet is. Nemcsak a lelkiismeret és a becsület késztené erre, hanem az, hogy megóvja jövőre is a hitelét, azaz a kölcsönvételi képességet. A törvényhozók, rendőrök, bírák tehetetlenek az ügyletekkel szemben, melyeket minden társadalmi szervezet megkönnyít és az emberi ész helyesel. A kamatra vett kölcsön a legfőbb segélyforrása azoknak, akik meg vannak szorulva, és ezek épp olyan kevéssé fognak attól elállni, mint a kölcsönadók. A középkori lombardok és zsidók utódainak száma légió lesz a kollektivista rendszer mellett. A kamatos kölcsönök rendszerének fenntartása a kölcsönkérőnek áll leginkább érdekében. És olyan társadalom sohase lesz, ahol egyes emberek bizonyos esetben ne óhajtanának kölcsönt felvenni; ha megszűnik a kamat, veszve van a kölcsönkérő. Már egy előző fejezetben láttuk, hogy abban a kis kollektivista társadalomban, melyet orosz mir-nek neveznek, a kamatos kölcsön, sőt az uzsora is mutatkozott és ott vannak a kölcsönadók, akiket a nép a „falu megevői”-nek (mirayéd) nevez.
A törvényes tilalmak dacára az egyenlőtlenség más formában is előállna, ez az árukkal való kereskedés. Noha minden adásvételnek elv szerint a köztárakban kell történnie, noha a jó embernek még az se lesz megengedve, hogy hatósági engedély nélkül pénzért kijavítsa szomszédja nadrágját, függönyét vagy szőnyegét, mégis kétségtelen, hogy az egész társadalom, vagy legalábbis a tevékenyebb része – összejátszván a tétlenebb résszel – előbb-utóbb folyvást csempészeteket, kihágásokat követne el.
Ki gátolhatja meg azt, hogy a takarékos magánember, aki munkautalványokat, tehát törvényes pénzt tett félre, ne szerezzen be olyan élelmiszereket, melyeknek áremelkedését előre látja, hogy otthon vagy egy rejtekhelyen ne tartogassa azt a készletet az áremelkedés idejéig és akkor el ne adja, mint ahogy ma szoktak csempészett dohányt eladni? Nincs az a tilalom, inkvizíció, házkutatás, rendőri buzgólkodás, mely meggátolhatná ezt a tilos eljárást, mikor ez nem egyéb, mint a természetes törvények helyreállítása. Miután munkautalványokat lehet félretenni, miután ezekért szabott áron, korlátlan mennyiségben vásárolhat az ember a köztárakban minden tárgyat, amely neki tetszik, a takarékos, előrelátó embert ki fogja gátolni abban, ha eleve jelentős mennyiségben vásárol össze cukrot, kávét vagy más effélét? És ki vehetné elejét annak, hogy ő, az áremelkedés beálltakor, ezeket a cikkeket valamivel olcsóbban árulná, mint ahogy éppen akkor a köztárak árulják, mert hisz Schäffle megmondta nekünk, hogy azokra a cikkekre nézve, melyek iránt a kereslet és kínálat nagy változásoknak van alávetve, teljességgel lehetetlen egy változhatatlan egyetemes árat megállapítani a termelési költségek alapján. Bármilyen korlátlan hatalommal, bármilyen gyanakvó, drákói szigorral fog is fellépni a kollektivista állam, azt nem fogja tudni meggátolni, hogy a cikkekkel való magánkereskedés suttyomban újra meg ne induljon. A titkos kereskedés, a munkautalványokkal való cserebere és a kamatos kölcsön, melyeket hiába tiltanának el, a magasabb fizetés mellett, melyet a szellemi foglalkozást űző kiválóbb egyének mindig követelhetnének – ismét három olyan tényező volna, melyek az egyenlőtlenség érdekében működnek.
A javakat kizárólag háromféleképpen lehetne értékesíteni: uzsorakamatra kölcsönadni, árucikkekkel titkos kereskedést űzni (termelési vállalatot a magánemberek nem kezdhetnének) vagy pedig azonnal fogyasztási cikkekre fordítani. Csakhamar jelentős különbség állna tehát elő azok között, akik javaikat azonnal elfogyasztják, valamint azok között, akik javaik nagy részét az első helyen említett két mód szerint használnák fel.
Az állapotok egyenlőtlenségét három fő alapra lehet visszavezetni: bizonyos egyének fölénye a munkában való erély és ügyesség tekintetében; bizonyos emberek fölénye a mértékletesség, előrelátás és takarékosság dolgában; végül bizonyos kivételes lelkek fölénye a fásult köznép fölött a vállalatokban és üzérkedésben tanúsított hév és éles tekintet dolgában. Az állapotok egyenlőtlenségének ezen okait a kollektivizmus nem bírja megszüntetni; csak arra igyekszik, hogy elzárja, eltorlaszolja az utakat, melyeken ezek az okok működnek és hatnak. De teljesen ez sohasem fog neki sikerülni; az állapotok egyenlőtlensége annál nagyobb, minél szabadabb az emberi természet; teljességgel nem lehet azt megszüntetni, hacsak teljesen el nem fojtják az emberi természetet. Schäffle azt iparkodik kimutatni, hogy a kollektivizmus nem engedi meg az időszakonkénti osztozkodást; de ez sem szünteti meg teljesen az egyenlőtlenséget, amely az osztozkodási időközökön belül megmarad és sikkasztás, a javak eltitkolása által túléli még az új osztozkodást is. Az egyenlőtlenség kiirtásához nem elég az időközönkénti osztozkodás; szakadatlanul kellene osztozkodni; napról-napra, minden étkezésnél, minden ruházkodásnál kellene azt tenni. Az emberi szabadságot úgy kellene béklyóba verni, hogy többé sehogy se mozoghasson.
Egyes kollektivista hajlamú írók tagadása dacára attól kell tartani, hogy az egyenlőség hajhászása folytán fel kellene áldozni az emberi szabadságot.
Milyen mértékű szabadságot hagynának az embernek a kollektivista társadalomban? A fogyasztási szabadság ténylegesen, sőt talán jogilag is elveszne, mert az állam, mint egyedüli egyetemleges termelő, az áruraktáraiban csak olyan cikkeket tartana, melyeket ő tekintene hasznosaknak. Az embernek nem lehetne tetszése szerinti könyve sem, ha ez az államnak nem tetszik, mert az állam volna az egyedüli betűöntő, az egyedüli nyomdász, az egyedüli könyvkereskedő. A cenzúra öltött-e valaha ezt megközelítő mértékeket?
Mi lenne a többi nagy szabadságokból, melyek a modern civilizációnak olyan nagy fölényt adnak a barbár civilizációk fölött: a foglalkozás, a munka és a lakhely szabadsága? Nem lehet komolyan állítani, hogy a kollektivizmus meghagyná azokat. Ezzel az utóbbi szabadsággal Schäffle többször foglalkozik úgy mellékesen.
A lakhely szabadsága – mondja – a közjognak az a formája, mely szabadjára hagyja a munkásnak ott keresni helyet, ahol a munkabér nagyobb. A definíció igen szűk, mert a lakhely megválasztásánál az embert nemcsak a nyereség tekintete vezeti, hanem sok más ok is: a személyes hajlam, az előszeretet egyik vagy másik város, egyik vagy másik klíma iránt.
Bármint áll is a dolog, a lakhelyválasztás szabadságának lényeges feltétele a lakás és a foglalkozás szabad választása. A középkorban a lakhelyváltozás nem volt szabad, mert a munka se volt az. Egyfelől a jobbágyság, melynél fogva a pór a földhöz volt kötve, amelyet művelt, másfelől a céhrendszer, olyan társadalmi szervezetet képeztek, hogy az az ember, aki megváltoztatta volna a lakhelyét, minden kereten kívül álló, keresetmód nélküli csavargó lett volna.
Sokkal rosszabb volna a helyzet a kollektivizmus mellett. A lakhely ki volna utalva, meg volna állapítva, ezt a rendszer logikája hozza magával. A rendszer legliberálisabb híve, az, aki a legtetszetősebben akarta leírni, igy írt:
A lakások bérbeadása is megszűnne, mert a szocialista államban a házak és földek utáni járadékot teljesen eltörölnék, amint azt Baselben tíz évvel ezelőtt hirdették, és mert a lakásügybe csak úgy lehetne rendet és állandóságot hozni, ha a nép megszabadulna a házbér uzsoraterhétől és a lakásokat rendszeres összeköttetésbe hoznák a foglalkozási helyekkel.1
Hasztalan jelenti ki Schäffle másutt, hogy a lakhelyszabadság talán megmaradhatna; a rendszer szükségletei sokkal erősebbek, mint Schäffle jó szívének óhajai. Világos, hogy a lakhelyszabadság nem létezne, mert aki lakást akarna változtatni, annak új lakást kellene kapnia az államtól, az egyedüli háziúrtól.
Minden szabadságnak megvan a maga ára, amelyet pontosan meg kell adni; a lakhelyszabadság ára a házbér. Ha nem fizetünk több házbért, ha az államtól ingyen kapunk házat vagy lakást, és ha nincs is kiadó ház vagy lakás, akkor oda vagyunk kötve a hivatalos lakáshoz, mint az osztriga a kagylóhoz. Jóformán állami engedély kell hozzá, ha egy éjjelt a házon kívül akarunk tölteni.
Ha tudni akarjuk, hogy voltaképp mivé lenne a lakhelyszabadság, íme egy példa, mely tüzetes fogalmat ad róla. A mai francia hadszervezet mellett, ha egy katona más ezredbe, más helyőrségbe akarja magát áttetetni, erre először engedélyt kell kapnia az ezredesétől, azután az illető ezrednél vagy helyőrségben találnia kell valakit, aki vele cserél. Ha a két ezredes beleegyezik, akkor az áthelyezés megtörténhet. Így volnánk a kollektivista rendszer mellett is. Ha az, akit az állam egy helységben elhelyezett, onnét el akarna menni, akkor abban a helységben, ahova menni akar, találnia kell valakit, aki hajlandó vele cserélni – akkor aztán mindketten az illető közigazgatási vagy iparhatóságaik beleegyezésével lakást cserélhetnének.
Valóságos katonai rendszert, szigorú fegyelmet állítana a kollektivizmus polgári szabadságunk helyére. A kollektivisták hiába igyekeznek rendszerüket a rút zsarnokság vádja alól tisztázni. Szervezetük szükségképpeni következménye az, hogy az emberi személyt eltaposnák. A munkás rosszabb helyzetben volna, mint a középkori jobbágy, mert a jobbágy, ha bizonyos kötelezettségeket, bizonyos robotot kellett is végeznie, legalább rendelkezhetett a földjével és szabadnapjaival.
A kollektivista rendszer mellett még ez se volna. Csak egyetlen egy munkaadó létezne, az állam. Ha a munkás nem tud megegyezni a munkavezetővel, ha társai görbe szemmel nézik, elnyomják – ez pedig megesik néha a legbecsületesebb munkáson is – ma ott hagyhatja a műhelyt, más városba mehet, sőt más mesterséget választhat. De mit fog tenni, ha nem lesz majd több munkaadó? Ha változtatni akar a helyzetén, az államtól kell engedélyt kérnie, melyet a helyi hatóság, a céhnek kinevezett vagy választott főnöke, vagy éppen a műhely tagjainak többsége adhat. Mily elnyomás! A munkás csak úgy hagyhatja el a műhelyét, ha valamelyik hatóság – egyéni vagy kollektív – neki ezt megengedi, kegyelemből, mint az áthelyezést kérő katonánál látjuk.
A munka kiosztásánál és átvételénél, a munkabér megállapításánál nem fogunk-e látni protekciót és önkényt, üldözést és bosszantást, mikor az állam az egyedüli munkaadó, akit a munkáscsoport főnöke képvisel? Ma a munkást biztosítja a visszaélések ellen a munkaadók közti verseny. És minél több munkaadó akad egy mesterségben, annál több tiszteletnek és szabadságnak örvend a munkás. Ez a verseny védi meg a munkást. A nagy áruraktárak, a nagy társulatok nem szüntették meg, mert ha nincs is meg a verseny egy és ugyanazon iparágban, városban, megvan legalább a különböző városok, különböző foglalkozások közti verseny. A termelés mai szervezetében az egyes iparágak olyan közel állnak egymáshoz, hogy nem egészen lehetetlen az egyik iparágból átmenni a másikba. A gépészt, a mérnököt sokféle iparágban lehet alkalmazni. A költözködés pedig olyan gyakori dolog lett, hogy az a munkaadó, aki egy városban egyedül áll, ezért nem az egyedül lehetséges, nélkülözhetetlen kenyéradója azoknak a munkásoknak, akiket foglalkoztat.
A tény, hogy az egész országban az ipar és a kereskedelem minden ágában csak egy munkaadó létezik, gyűlöletes iga volna a munkásnak; nem volna semmiféle módja arra, hogy főnökeinek korlátlan hatalma alól kiszabaduljon. Erre azt fogják talán felelni, hogy ezeket a főnököket választani fogják. Ez csak növelné a bajt. A választás elvébe vetett hit kezd csökkenni; nem is volt sohase nagyon észszerű. Akit megválasztanak, azt rendszerint egy többség választotta meg és az hajlandó némelyeknek kedvezni, másokat meg elnyomni; ez az elnyomás és ez a kedvezés érdekében áll annak, aki a mandátum lejártakor újból meg akarja magát választatni.
Igen fontos kérdés továbbá – erre a kollektivisták nem is gondoltak, olyan keveset elmélkedtek a rendszerről, amelyet javasolnak – a nemzetközi viszonyok ügye. Egy nemzet nem termelhet mindent; Franciaországnak más területről kell beszereznie a selymet – ha el nem tiltják – a gyapotot, a kávét, a kinint és sok más kellemes, hasznos, szükséges cikket. A kollektivista rendszer mellett hogyan fogják szabályozni a nemzetközi viszonyokat? A rendszer elvei közt semmit sem találhatunk, ami e tekintetben lehetővé tenné a hathatós, vagy legalább kielégítő szervezetet.
Három körülmény nehezíti leginkább – a kollektivista rendszer mellett – a nemzetközi viszonyok szabályos működését: az első a szabad kereskedés teljes megszüntetése; a második a behozatali többlet megfizetéséhez való fix eszköznek – ma az ércpénz az – a hiánya; a harmadik pedig az, hogy az erős nemzeteknek nagy érdekükben áll hatalmukba ejteni a gyengébb nemzetek gazdasági eszközeit.
Mint ma, úgy akkor se lehetne el Franciaország azon idegen termékek nélkül, melyek közül néhányat fentebb megneveztünk; olykor, pl. rossz termés idején, idegen nemzetektől kellene vásárolnia a hiányzó gabonát, bort stb. A mai rendszer mellett ez a kereskedés a legnagyobb könnyűséggel, folytonossággal, minden nesz nélkül megy a szabad kereskedelem által, amelynek a közhatóság fölött olyan fölénye van, amilyen van az életösztönnek a gondolkozás fölött. A kereskedelem idejekorán veszi elejét a válságoknak. Néha, főleg a kereskedelmi szerződések és vámtarifák miatt, nehézségek támadnak, sőt a nemzetek össze is vesznek. De a kereskedelmi szerződések csak bizonyos számú cikkekre, főképp iparcikkekre vonatkoznak; de a nyersanyagok, az élelmiszerek, szóval a cikkek nagyobb része vámmentesen jönnek be, vagy olyan szerény tételek mellett, melyek ritkán módosulnak.
Mennyivel több nehézséggel járnának, szinte tűrhetetlenekké válnának a nemzetközi viszonyok, ha az állam volna az egyedüli termelő! És ezek a nehézségek a tetőpontra hágnának, ha valamennyi állam a kollektivista rendszer szerint szerveződne.
Valahányszor Franciaország az Amerikai Egyesült Államoktól gyapotot, petróleumot, gabonát vagy szalonnát venne, ez mindig a kormánynak egy politikai művelete volna, mely diplomáciai tárgyalásokat igényelne. Úgy volnánk Braziliával a kávé, Ausztráliával a gyapjú, Angliával a kőszén és vas miatt stb. Tisztán technikai szempontból óriási nehézségekkel járná a cseretárgyak meghatározása. A kozmopolita kereskedelem ügyes, hajlékony műveletei által eszközli ezt, más országokra szóló ércváltókkal kompenzálja az országot, amelytől sokat vesz, de amelynek keveset adott el. A nemzetközi kereskedelemben a kollektivista rendszer mellett a nehézségek még sokkalta nagyobbak, mint a belkereskedésben. Még egy nagy veszélynek is ki vagyunk téve, és ez az, hogy két kormány a kölcsönösen szállított áruk viszonylagos értékét illetően nem bír megegyezésre jutni. Mikor látjuk, hogy néha hónapokig, sőt évekig alkudoznak egy kereskedelmi szerződés miatt, elképzelhetjük, mennyi idő kellene ahhoz, hogy a francia kormány az amerikai kormánnyal megegyezzen a szükséges gyapot, petróleum és gabona mennyisége és ára, valamint a cserébe adandó áruk dolgában. A szállított tárgyak minősége, útközben történt romlásuk miatti felszólalások sokkal komolyabb dolgok volnának, mint most. Ami most per tárgya az egyes kereskedők közt és a rendes bíróság által elintézhető, az kormányok közti viszályok tárgyát képezné. A csereviszonyba lépő kormányok közt nem szűnnének meg a súrlódások, és a vitás kérdéseket miképp bírálhatnák el másképp, mint az államok ultima ratiója, vagyis a háború által?
A technikai nehézségek tömegesen merülnének fel a kollektivista államok közti kereskedésben. Hogyan fizetnék a behozatali többletet, ha ellenárú egyáltalán nincs, vagy csak kevés, ami pedig sűrűn, sőt rendszeresen történne? Ne feledjük el, hogy a kollektivizmus megszünteti az ércpénzt, vagyis azt a valutát, mely a kicserélt érték mértéke s ekvivalense is. Ma a nemes ércek, verve vagy rudakban, elsőrangú szerepet játszanak a nemzetközi kereskedelemben: azok képezik a ballasztot, mely vezeti a kereskedelmet és nem engedi, hogy a véletlen játékává legyen. Az arany – a többletek megfizetése végett – folyvást vándorol Londonból New Yorkba. vagy New Yorkból Londonba, sőt néha – mint 1884-ben – Londonból Melbourneba. Ércpénz, vagy legalább arany- és ezüstrudak nélkül, melyeket mindenütt elfogadnak az áruk egyénértékéül, a nemzetközi kereskedelmet elképzelni se lehet. Az nem lehet, hogy a külkereskedelemben megtartják az aranyat és ezüstöt, a belforgalomból még száműzik. Az arany az utolsó szuverén, melyet a kollektivizmus ledönt a trónról, ennek távozása után teljes az anarchia.
Az arany és ezüst mellett van még két igen leleményes és mozgékony mechanizmus, melyek a nemzetközi kereskedelemnek szilárd, szabályos alapot adnak: az érc váltóárfolyama és az un. nemzetközi értékpapír. Az érc váltóárfolyama, azaz a más országokra szóló váltók változó értéke az egyes nemzetek közti kereskedelmi viszonynak legbecsesebb fokmérője. Ez mutatja meg, hogy egyik nemzet nagyon sokat vesz-e egy másiktól, vagy hogy vehet-e tőle még majd tovább is. Ha az ércpénz és a kereskedés megszűnik, akkor ércváltó-árfolyam sincs és a nemzetközi kereskedelem egyszerre iránytű nélkül marad. Az úgynevezett nemzetközi értékpapírok is igen megszokott és kényelmes eszközök, főleg válság idejében, a két ország közt való számlakiegyenlítések megkönnyítésére. A kollektivizmus mellett ez is megszűnik, mert ez a rendszer megszüntet minden járadékcímletet, részvényt, kötvényt stb. Ha az Egyesült Államoktól gyapotot, Brazíliától kávét vásárolt a francia állam és ezek nem akarnak tőle párizsi pipercikkeket elfogadni fizetésül, akkor mit fog nekik felajánlani? Talán azokat a híres munkautalványokat, amelyeket a kollektivisták valami lángeszű találmánynak tartanak?
Ha nem magánkereskedők, hanem kormányok fognak közvetíteni két ország közt, akkor a nemzetközi kereskedelem elveszti szilárd alapját, hajlékony, biztos mechanizmusát, megszűnik a műveletek gyorsasága, mely néha annyira szükséges, pl. ínséges években; amellett azt is kockáztatjuk, hogy a barátságos kereskedői viszonyt a folytonos fenyegetőzések és ellenségeskedések rendszere fogja helyettesíteni.
Azok a gyermekek, akik „tudományos szocialistáknak” mondják magukat, mindezeket a nehézségeket nem látták. Nem is gyanítja azokat egyikük sem; a kollektivista államok közti kereskedelmi viszonyok fontos kérdését még csak nem is érinti egyikük sem. Schäffle éles szeme sem veszi észre, hogy itt egy leküzdhetetlen akadály tornyosul fel.
A kollektivista rendszer mellett a nemzetek élete folyvást óriási veszélyben forogna. A kereskedelemben két óriási monopólium értekezne és alkudozna egymással. A monopóliumot gyakorló francia állam, ha ínséges éve volna, kénytelen a szintén monopóliumot gyakorló amerikai államtól azt a gabonamennyiséget kérni, amely ahhoz szükséges, hogy a franciák éhséget ne szenvedjenek. Ki tudja, hogy az a monopóliumot gyakorló állam, látván, hogy a franciák kénytelenek tőle minden áron vásárolni, nem-e követelne igen magas árat, és Franciaországot nem kényszerítené-e egy caudiumi iga alá? Az ilyen monopóliumokkal szemben mi volna a biztosítékunk?
Azt fogják talán mondani, hogy az amerikai kollektivista állam mérséklettel fogja gyakorolni a gabonamonopóliumot, mert két-három másik kollektivista állam versenyétől tart, melyek szintén árulnak gabonát, pl. a kollektivista indiai államtól, a kollektivista orosz államtól. De ezek a kollektivista államok a maguk fölöslege iránt talán más ínséges állammal alkudtak már meg, pl. Angliával. Azután meg ki nem érzi, hogy milyen lassan menne az, mennyi aggodalmat kellene átélni, amíg egy kollektivista állam diplomáciai úton megvesz valamit egy másik kollektivista államtól?
A kollektivista rendszernek volna még egy természetes következménye, amelyet azok a felületesen szemlélő kvintesszencia kedvelők, Marx és hívei szintén nem vettek észre, és ez az, hogy az erős államoknak roppant érdekükben állna a gyenge államok gazdasági eszközeit hatalmukba keríteni.
Minduntalan felmerülnének a nemzetközi konfliktusok, mert az egyes nemzetek étvágya szörnyen növekedne. A szapora népek, melyeknek kevés a tőkéjük, terméketlen a földjük, mint pl. a német, az olasz nép, gyermekeik egy részét elküldik a gyérebb lakosságú, termékenyebb földű, nagyobb vagyonú országokba; így pl. a német, olasz, svájci kereskedők és munkások özönlenek arra az áldott földre, melyet Franciaországnak neveznek. Ez a szabad, folytonos beszivárgás szükséges ahhoz, hogy a nemzetek közti gazdasági egyensúly fennmaradjon. Ma ez a folytonos bevándorlás néha kis belügyi nehézségeket okoz: a belföldi munkások rossz szemmel nézik az idegeneket, akik versenyre kelnek velük és olcsóbb bérért kínálkoznak; néha egy pár exaltált hazafi kijelenti, hogy nem vásárol többé olyan kereskedőnél, aki versenyző nemzet kebeléből származott; de ezek a súrlódások csak a felszint érik és nem járnak komoly következményekkel. Enyhíti azokat a kereskedés szabadsága: az, hogy a munkaadónak érdekében áll olcsóbb munkásokat foglalkoztatni, a fogyasztóknak érdekükben áll jobban felszerelt, kedvezőbb feltételeket nyújtó üzletekbe menni; ezek a magánérdekek nem engedik, hogy elterjedjenek az efféle civódások és nemzetközi civódásokká fajuljanak.
Hogyan fognak viselkedni ilyen esetben a kollektivista kormányok? Az idegeneket ki fogják rekeszteni szerkezetükből? Ez valószínű. Vagy talán valami megfelelő részt fognak nekik juttatni. Mindkét esetben roppantul növekszik az állam felelőssége és mindenütt ott lesz a háború veszélye.
A kollektivizmus elvben igazolja a gazdag és nem igen szapora nemzetek kifosztását a gyermekáldásban bővelkedő, de máskülönben szegény nemzetek által. Ezt fentebb eléggé kimutattuk. A kollektivizmus tökéletlen elv, ha egy községre, egy kerületre, egy tartományra, egy nemzetre szorítkozik. Nincs arra semmi ok, hogy a francia nemzet a német néptől, az orosz nemzettől, vagy a skandinávoktól megtagadja a bordeauxi vagy bourgognei szőlők, a normandiai, vauclusei és vari kövér legelők közös használatát. A magántulajdon jogköréből kilépve, a francia faj még a mérsékelt égaljt sem mondhatja a maga jogos kizárólagos tulajdonának. A kollektivizmus csak úgy lesz következetes, ha nem szorítkozik egy nemzetre, egy kontinensre, hanem egy gazdasági kollektivitásban öleli át az egész emberiséget. A kirghiznek joga van követelni, hogy buja völgyeinkből neki is juttassunk részt.
A nemzeti tulajdon ugyanarra az elvre van alapítva, amelyre a magántulajdon; ha emezt megszüntetjük, akkor a nemzetnek sincs létjoga; nincs jogcíme a betörő ellenség ellen, mert más jogcímet nem hozhat fel, mint azt, hogy hosszú idők óta bírja területét és számos nemzedék fáradsága javította meg annak talaját; de ha ezek a jogcímek az egyénnél érvénytelenek, miért volnának érvényesek a nemzetekre nézve? Miért akarják a franciák a maguk részére lefoglalni a földet, amelyen tizennégy évszázad óta laknak, mikor itt csak 70 ember jut egy-egy négyzetkilométerre, holott Németországban száz jut és Belgiumban 180. A kollektivizmus igazolná a hódításokat, a folytonosan megújuló hódításokat. Nem-e világos, hogy a háborúk kitörésére sokkal több kilátás volna, ha az erős és számos népek, ahelyett, hogy csak a politikai uralmat keresnék valamely tartományban, azt tűzhetnék ki célul, hogy birtokba veszik a mezőket, gyárakat, gazdaságokat? Hogy van az, hogy az alapos gondolkozók, akik ezt a rendszert védik, nem sejtették meg ezt a következményét?
Így tehát a kollektivizmus nem mutathat fel módszert. mely lehetővé tenné neki a szabályszerű működést a belügyekben; nincs szabálya a nemzetközi kereskedelmi viszonyok rendezésére; végső soron pedig oda jut, hogy a gazdag nemzeteket a szegény népeknek prédának ajánlja fel. A kollektivizmus a nemzetiséget is épp úgy pusztítaná el, mint a civilizációt.
Lábjegyzetek
-
Schäffle, Quintessenz des Socialismus, 63. o. ↩