2. A kollektivizmus különböző formái

Az előző fejezetben már kezdtük észrevenni, hogy a kollektivizmus miben különbözik a kommunizmustól és a szocializmustól.

Rendszere nem oly külterjes, mint a kommunizmusé, de sokkal szabatosabbnak, alkalmazhatóbbnak tetszik, és az emberi szabadságnak állítólag nagyobb teret enged. A kollektivizmus fönnhéjazással és lenézéssel beszél formátlan bátyjáról, a kommunizmusról.

Másfelől viszont szabatosabb és gyökeresebb módosításokat ajánl, mint a szocializmus, amellyel egyébiránt hajlandó egyezkedni. A munkások államilag segélyezett termelési szövetkezetét az anarchikus verseny egy új formájának tekinti ugyan, de azért mégsem utasítja vissza véglegesen, hanem mint ideiglenes intézményt elfogadná. Sőt egyelőre belenyugodna abba, hogy a munka mai szervezetén félig «bourgeois» jellegű módosítások eszközöltessenek, mint pl. a nyereségben való részesítés, a kooperáció. Szerinte a mai állapotban mindezt el lehet fogadni, de csak mint átmeneti, előkészületi intézkedést, melynek célja a munkásokat csoportosítani és tovább vezetni. Ez korántsem a kollektivizmus eszménye. Részesítés a nyereségben, kooperáció, államilag gyámolított szövetkezet, ezek a módozatok, ha magukban véve végleges megoldások akarnak lenni, csak vállvonásra indíthatnak, mondja Schäffle hideg nyugalommal, de mint rövid tartamú átmeneti állapotok, végül is, habár sajnálkozással, megtűrhetők.

Láttuk, hogy a kollektivizmus meg akarja szüntetni a pénzt, legalább a valóságos ércpénzt, és helyette mint egyedül törvényes, társadalmi értékjelt, a kincstári munkajegyet akarja behozni; eltörli a kereskedelmet, a piacokat. a tőzsdéket. Azzal dicsekszik, hogy meghagyja a szükségletek szabad meghatározási jogát, a háztartást, a családot, sőt az örökséget, az adományozásokat, a hagyatékot, a magánjavak bizonyos formáját. Csakhogy megváltoztatja e javak jellegét, mert azok nem termelési, hanem csak fogyasztási eszközökből állanának.

A kollektivizmusnak van egy konzervatív válfaja, mely a mai társadalom maradványait okvetetlenül meg akarja hagyni. Legcsábítóbb, legleleményesebb képviselője, Schäffle, hosszasan beszél e tárgyról. Az egyéni szabadságot, mondja ismételten, fenn kell tartani; ez a legforróbb vágya. Hanem előadásában igen sok a habozás és az ellentmondás, ami abból fakad, hogy érzi a probléma nehézségeit. A kollektivizmust, vagyis az összes munkaeszközök államosítását összeegyeztetni az egyéni szabadsággal olyan feladat, mellyel nem igen birkózhat meg még a legélesebb, legfurfangosabb elme sem.

«Ha a szocializmus», így szól többek közt, és itt a kollektivizmust érti, «el akarná törölni az egyéni szükségletek szabadságát, úgy tekinthetjük, mint a szabadság, a civilizáció, a szellemi és anyagi jólét halálos ellenségét. Ennek az alapvető szabadságnak elvesztését nem pótolnák a szocializmusnak köszönhető összes előnyök sem.»

Schäffle fölháborodik a szocialisták ellen, kik ügyüket kompromittáljak, lealacsonyítják, a magasra vágyó embereket elidegenítik az egyéni szabadság ellen intézett támadásaikkal. De nem tartja biztosnak, hogy a szeretett szabadság részére, melyet minden civilizáció és minden haladás előfeltételének tekint, menedéket fog találni a rendszerben, amely mellett apostolkodik. Mikor elgondolkozik, lelkében kételyek támadnak, és felhagy a határozott állításokkal. «A szabadelvű közgazdaságtan jó oldalát, az egyéni szabadságot, a lakhely megváltoztatásának szabadságát, az ipari szabadságot talán meg lehet tartani, hanem az egységes munkaszervezet mostani hiányának véget vetnénk.» Tehát nem biztos, hogy a lakhelyet szabadon választhatnánk: azoknak, kik ezt a szabadságot megbecsülik. csak egy «talán»-nal felelnek, és ezt a kétségbeejtő kételyt Schäffle ott fejezi ki, ahol, alig negyven lappal följebb, az egyéni szabadságot dicsőítette. Amint később látni fogjuk, a kollektivizmus csakugyan szükségképen megszünteti a lakhelyválasztás szabadságát, mint ahogy megszüntet minden más szabadságot.

A legügyesebb kollektivista írók, bárhogy erőlködnek is, unos-untalan kiejtenek a tollukon efféle lényegbe vágó ellenmondásokat. Schäffle szerint a kollektivizmus abból áll, hogy az összes termelési eszközöket a társadalom együttesen tulajdonolja és használja, és a magánemberek csak a fogyasztási eszközöket tulajdonolhatják.

De mi a különbség a termelési és a fogyasztási eszközök közt? Van sok termék, mely lehet termelési és fogyasztási eszköz, aszerint, hogy mi a tulajdonos szándéka. Schäffle azt írja, hogy a mai milliomosokat kisajátítja, és 30, 40 vagy 90 éven keresztül megfelelő értékű annuitásokat szolgáltat nekik fogyasztási eszközök alakjában úgy, hogy azok a fogyasztási eszközök «fuldokló bőségével» fognak bírni. Mit ért ez alatt?

Egy kertet, egy házat lehet tekinteni fogyasztási és egyúttal termelési eszköznek is. Éppen így vagyunk egy vég posztóval, egy lóval, egy köteg almával vagy egy kosár szőlővel, mert az almából és a szőlőből bort lehet előállítani. Nincs tehát lényeges, általánosan meghatározható különbség a termelési és fogyasztási eszközök közt. Nincs olyan termék, amit ne lehetne úgy tekinteni, mint valamely újabb termék nyersanyagát vagy eszközét.

Miután a termelési eszközök nem képezhetnének magántulajdont, fölmerül tehát az ellenvetések hosszú sorozata. A tű és a varrógép bizonyára termelőeszköz. A kollektivista társadalomban tehát a háziasszony — mert hiszen a háztartások megmaradnak — nem szerezhetne be a maga használatára egy varrógépet, de még egy tűt sem. A gondolkozó kollektivistáknak észre kellett venniük, hogy ez a tilalom milyen képtelenség: úgy iparkodnak tehát rendszerüket a kinevettetéstől megmenteni, hogy a legelemibb termelési eszközöket meghagyják magántulajdonnak. «Az együttes birtoklás», mondja Schäffle, «csak azokat a termelési eszközöket öleli föl, melyeknél már a szövetkezeti és felosztott munka jut érvényre, vagyis a tőkére, mely a társadalom tulajdonába megy át, mint ahogy már most is közjavakat képeznek az utcák és országutak, a közterek, a kereskedelmi, bírói, köznevelési, rendészeti stb. intézmények.» És még hozzáteszi, hogy a többi termelési eszközöket megtarthatják a magántulajdonosok, de olyan feltétel alatt, hogy pusztán személyes használatra szolgálnak, nem pedig eladásra.

Így tehát a tű esete el van intézve: a tűt a kollektivizmus dacára magánember is tulajdonolhatja, de a szerencsés tulajdonosnak nincs joga azt tenni vele, amit akar. Ha például arra használja, hogy megfoltozza szomszédjának lábravalóját vagy ingét, és munkájáért bármilyen fizetést igényel, akkor vétséget követ el, megsérti a dolgok törvényes rendjét. Az ellenőrzés bizonyára nehéz volna, hacsak be nem vezetik a legtűrhetetlenebb inkvizíciót.

A Schäffle-féle kollektivizmus, mely állítólag szabadjára hagyja mindenkinek szükségletei meghatározását, megtakarítható kincstári munkajegyeket osztogatna, csakhamar vagy oda vezetne, hogy az imént megszüntetett társadalmi egyenlőtlenségek ismét előtűnnének, vagy pedig hogy a teljes vagyonközösség állna be.

A vagyonközösség ellen a legtöbb kollektivista erélyesen tiltakozik, Végtelen ellenszenvet éreznek például az időszakonként való osztozkodás ellen, és ha szemükre vetik, hogy ennek a rendszernek a hívei, kijelentik, hogy ez rágalom. Ők a termelési eszközök egységes kihasználtatását óhajtják az állam által, nem pedig a termékek elaprózását az egyének közt. Csakhogy erre a pontra nézve nincs meg a teljes egyetértés az összes kollektivista közt. Némelyek például teljesen meg akarják szüntetni a bérbeadási rendszert, a Colins iskolájához tartozó belga-francia kollektivisták ellenben a föld együttes birtoklásának olyan módját akarják, melynél fogva a földet, meglehetős terjedelmű parcellákban. árverésen bérbe kellene adni. Az alkalmazásra nézve tehát a nézetek eltérnek, ami nem csoda, mert hisz az elvekben sincs meg az összhang.

Igyekeztünk tiszta fogalmat alkotni arról, hogy a kollektivizmus minek állítja magát. És találtunk két kategóriát: részleges, úgyszólván mérsékelt kollektivizmust, mely csak az ingatlan javakat öleli föl, és teljes kollektivizmust, mely kiterjed minden termelési eszközre, és legfeljebb olyan kezdetleges szerszámokra nézve enged meg feltételes kivételt, amilyen például a varrótű.

Milyen okokat hoznak föl rendszerük mellett a kollektivisták? Mivel igyekeznek bebizonyítani, hogy a rendszer behozatala szükséges, és jó szolgálatokat tenne?

A kollektivizmus abból indul ki. hogy a mai társadalmi rendszerben, mely a magántulajdonra és a magánkötelezettségekre van alapítva, az igazság nem juthat érvényre.

Az igazságon ejtett sérelmek a következő tényekben nyilvánulnak meg: a magántulajdon megkaparintott oly javakat, melyek lényegileg közjavak, amennyiben nem képezik senki munkájának a termékét; ilyenek a föld és a bányák. De a többi javak eltulajdonítása is csalás által történt. A tőke nem a megtakarított pénzekből gyűlt össze, ahogy a közgazdasági írók mondják, hanem a munkások kizsákmányolása által; a tőke nem a munkadíjakból, hanem a nyereségből alakult, már pedig a nyereség nem más, mint a munkabérből erőszakos visszaélés által eszközölt levonás.

A kollektivizmus, mely az egész társadalom részére foglalja le az összes munkaeszközt, feltétlenül szükséges az emberiség feladatainak teljesítése és a társadalmi egyetértés biztosítása céljából. Ma a társadalom két, nagyon egyenlőtlen létszámú csoportra van osztva: a tőkések vagy plutokraták és a proletárok csoportjára: a közbeeső fokozatok mindinkább elenyésznek és a társadalmi osztályok régi lépcsőzetessége megszűnt létezni.

A kollektivista tanrendszerben mit jelent ez a szó: proletár? Az «új eszme» nyelvezetében ez a szó sajátos, igen határozott értelmet nyert, mely eltér az eredeti, megszokott értelemtől. A proletárok nem azok az emberek, kik a társadalom legalsó lépcsőjén állva, mód nélkül elszaporodnak.¹ A kollektivisták definíciója szabatosabb, vagy legalább ilyennek látszik: a proletár az, aki nem bír megélni, ha nem dolgozik, és aki nem tulajdonosa a munkaeszközeinek. Bármilyenek legyenek is törvényeink humanitárius formulái, ezek az emberek mégsem szabadok; másoktól függnek, kénytelenek munkát kérni és miután éhen halnának, ha nem kapnának munkát, kénytelenek megelégedni, ha munkájuk termékének csak egy kis részét kapják is munkadíjul.

Egy másik ok is van, amely miatt a termelési eszközöket együttes tulajdonná kell tenni, ez pedig az, hogy a tőke, mely magát a munka fiának mondja, ma törvényt diktál a munkának, holott a munkát, a tőke nemzőjét, a termelés értelmi tényezőjét illetné meg, hogy törvényt diktáljon a tőkének, a tehetetlen anyagnak. Az alattvaló föllázad természetes ura ellen, leteszi a trónról és rabbá teszi.

Ezekre a megjegyzésekre, melyeket megcáfolhatatlanként állítanak elénk, bizonyára sokat lehet felelni. Proletár tehát minden ember, aki nem tulajdonos a munkaeszközének. Ez igen elmés meghatározás, vonjuk le belőle a következtetéseket. Egy nagy tengeri hajó kapitánya, aki 12—15,000 frank fizetést húz, proletár. Egy nagy vasúttársaság igazgatója, aki különböző címeken 50, 60 sőt 80,000 frankot kap, proletár. A föntebbi meghatározás szerint proletárok továbbá kilenc-tizedrészben azok, akiket a szocialisták lenézően «bourgeois»-nak neveznek. A festőn kívül, aki vásznat, festéket és néhány ecsetet vesz és ezzel előállíthatja festményét, a mai társadalomnak minden embere proletár: hisz az író, ha van tolla, tintája, papirosa, eszméje és szép írmodora, hasztalan fáradna, ha nem akadna nyomdász, aki sokszorosítja az agyszüleményét; a népszerű tenorista és színésznő, aki száz meg százezer frankot keres évenként, feltétlenül tulajdonolja a munkaeszközeit, a hangot, a taglejtést, az arcjátékot, de nem értékesítheti, ha másvalaki nem bocsát rendelkezésére színházat, világítást, díszletet, színtársulatot. Vegyük a leggazdagabb, legszerencsésebb, legjobban elkényeztetett embereket, és ezer közül alig találunk egyet, aki a mai társadalomban feltétlenül rendelkeznék a munka eszközeivel. Ha mindenki, aki ezeket nem tulajdonolja, proletár, akkor a proletárok száma végtelen és jóformán azonos az emberek számával. Ebből a szempontból nézve a dolgot, az úgynevezett «bourgeoisie»-nak nincs egyáltalán több szabadalma, mint azoknak, akiket még mindig külön neveznek el népnek.

Épp oly kevéssé fogadhatók el a megjegyzések a tőkéről, e tehetetlen, holt anyagról, mely a munkának törvényeket ad. Ha elfogadjuk is, hogy a vállalatok és a szerződés modern rendszere mellett az egyik fél törvényt diktál a másiknak, bizonyára nem a tőke, ez a nyers anyag az, mely törvényt szab a munkának. A tőke tulajdonosa, azaz a tőke megteremtője, az iparág kezdeményezője, vagy a megteremtőnek, a kezdeményezőnek örököse az, aki törvényt szab azoknak, akik a tőkéjét használni akarják, vagy élelmet kívánnak tőle; tehát semmi esetre sem az történik, hogy egy tárgy parancsol emberi lényeknek, hanem egy előbbre látó, eszesebb, szerencsésebb ember vagy ennek örököse az, aki igazgat más, kevésbe előrelátó. kevésbe eszes, vagy kevésbe szerencsés embereket. Nincs meg itt az az ellenmondás, az a bizonyos megsértése a természetnek, hogy egy tárgy parancsol embereknek. Erős visszaélés az absztrakciókkal a munka és a tőke közti viszonyt úgy fogni föl, hogy a nyers anyag uralkodik, és az emberi lények neki alá vannak vetve. Nem folytatom e megjegyzéseket, mert most nem cáfolok, hanem ismertetek. A tőke és munka közti viszonyra vonatkozó okoskodásokat a kollektivisták néha mint oly axiómákat tüntetik föl, melyek a napnál is világosabbak, és nem is szorulnak bizonyításra, néha meg úgy iparkodnak azokat igazolni, hogy idézik híres nemzetgazdasági írók bizonyos tételeit, melyek helyesek lehettek bizonyos országokban, bizonyos időben, de amelyeket kár volt általános tüneményeket kifejező törvényeknek nyilvánítani.

Turgot, Adam Smith, Stuart Mill tételei a munkabérről, Ricardo tétele a földjáradékról a fő érvek, melyeket a kollektivisták fölhoznak, ha ugyan jónak látják állításaik támogatására érveket fölhozni. Egy előbbi munkámban kimutattam, hogy Turgot, Adam Smith, Ricardo és Stuart Mill megjegyzései e tárgyakról mennyire túlzottak és tévesek. Jelen fejtegetéseim során lesz alkalmam erre visszatérni.

Azon bizonyítékokon kívül, melyeket néhány híres nemzetgazdasági író vallomásaiból akarnak meríteni, van a kollektivistáknak egy egészen saját érvelési módjuk, mely nincs híjával az eredetiségnek. Fő figyelmüket az érték fogalmára, a tőke eredetére és a munkabér természetére fordítják. Azt igyekeznek kimutatni, hogy a tőke nem a takarékosság gyümölcse, hogy a munkabérrel a munkás nincs teljesen megfizetve, és azt hiszik, hogy ez a feladat sikerült nekik. Lassalle, aki nem feltétlenül kollektivista, irataiban erre vonatkozólag felettébb elmés észrevételeket hozott fel, ritka elegáns írmodorban és sok hasonlattal, képlettel tarkítva. Ugyanezekről a kérdésekről Karl Marx, a kollektivizmus legkiválóbb teoretikusa, bámulatosan furfangos megjegyzéseket irt. melyek szinte érthetetlenek.

Mielőtt elővennék a kollektivisták érveléseit, tisztába kell jönnünk bizonyos előzményes pontok iránt.

Minden társadalmi elméletnek három eszméből lehet és kell kiindulnia: az igazságosság, a hasznosság és az egyéni szabadság eszméje. E három elem összeegyeztetésére kell törekednie minden társadalmi rendszernek.

Összeegyezteti-e azokat a mostani gazdasági rendszer? Meggyőződésünk szerint megteszi általánosságban, ha nem tekintünk egyes részletes kivételeket, melyek részben szinte kikerülhetetlenek, részben pedig az egymást követő javítások és reformok folytán lassanként el fognak tűnni. Midőn a mai gazdasági rendszerről beszélünk, nem szabad elfeledni, hogy ez nem holmi mesterséges rendszer, egy embernek, vagy egy gyűlésnek a koncepciója, hanem valósággal a természet és a történet műve, természetes, önként keletkezett eredménye a tevékenységnek, melyet az emberiség 4—5000 év óta kifejtett, amióta tudniillik szellemi és erkölcsi tehetségeinek birtokába jutott.

Ha ezzel a természetes, történetileg kifejlett rendszerrel, mely egyetemes jellegű, vagy azzá igyekszik válni, szembe állítjuk a mesterkélt rendszert, melyet annak helyére akarnak tenni, vajon úgy találjuk-e, hogy emez jobban tenne eleget az igazságosság, a hasznosság és a szabadság eszméinek?

Tegyük fel, hogy sikerül a termékeket sokkal méltányosabb módon szétosztani, hogy a javak termelésében vagy szétosztásában elkerülünk bizonyos sajnálatos tényeket, minők a hamisítások, a tőzsdejáték, a financiális prédálások. Szükségkép az következik-e ebből, hogy az új gazdasági világ jobb lesz, mint a mostani? Ez bizonyára nem volna elégséges: egyéb is kellene, az, hogy a hasznosság eszméje is érvényesüljön. Nem elég, hogy a termékek igazságosabban osztassanak szét; kívánatos. sőt okvetetlenül szükséges volna, hogy a termelés, ha nem is nagyobb, de legalább egyenértékű legyen a mostanival és körülbelül épp oly gyorsan növekedjék, mint emez. Az ember nem él meg a puszta igazságból, neki kenyér és élvezet is kell. Ha tehát az új rendszer, bár a javak szétosztásában megszüntet bizonyos igazságtalanságokat, az egyéni mozgatóerő csökkentésével jelentősen korlátozza a termelést, vagy gyengíti a termelés növekedő erejét, akkor az emberiség mitsem nyer vele, sőt veszít.

A botokudok vagy más vadak közt uralkodó egyenlőség nem igen csábítja az európai proletárokat. Émile Laveleye úr, Tacitus nyomán, nagyon ingerlően ecsetelte a régi germánok életmódját, de azért a Rajna vagy Elba mentén lakó parasztok közt egy sincs, aki életmódját föl akarná cserélni őseiével, kiket az éhség időközönként Galliába kergetett.

De ha fel is tesszük, hogy az új gazdasági rendszer mellett a termelés egyenértékű, egyenlő vagy nagyobb lenne, és hogy bizonyos visszaélések, melyektől a mai társadalom szenved, a szétosztásnál megszűnnének, ez még nem volna elég ok arra, hogy elvessük a fennálló rendet: az is szükséges volna, hogy az egyéni szabadság fel ne áldoztassék, és ne fizessünk túlságos árt a jótéteményékért, melyeket az emberiségnek ígérnek. Mert az ember megéléséhez nem elég a kenyér, az egyenlőség, vagy akár az igazságosság; szabadság is kell neki, helyesebben kifejezve a dolgot, a szabadság, amennyiben az embert illeti, egyik alkotóeleme az igazságosságnak.

Igaz, a kollektivizmus állítja, hogy biztosítja a szabadságot, de habozva, szinte félénken teszi. Ha azt mondják, hogy a kollektivista rendszerben a munkás, a proletár tulajdonolja a munkaeszközöket, hát ez tévedés, ez nem áll. Azok a munkaeszközök mind, talán a varrótű kivételével, az állam együttes tulajdonát fogják képezni. Senkinek sem lesz semmiféle tulajdon szerszáma: a szerszámokat senki sem fogja másutt használhatni, mint a közműhelyekben és a társadalom igazgatása alatt. A munkás, aki ma az egész országban száz meg ezer munkaadó közt válogathat, csak egy munkaadóval állna szemben, az állammal.

«Majd ha az egységes munka szervezete ténnyé vált, mondja Schäffle, a szocialisztikus állam magasabb fokban fogja bírni azt a szilárd, szerves gépezetet, mely a középkor sajátja volt.» Negyven millió ember számára egyetlen munkaadó: egy gépezet, mely kizárja a mozgékonyságot, az egyes alkotóelemek közti önkéntes kapcsot: íme, a kollektivizmus előtt lebegő eszmény. Azt kell kérdeznünk, hogy mi lesz az iparszabadságból? A politikai szabadság is az iparszabadság sorsára jutna. Még Schäffle is, a legszelídebb és legcsábítóbb kollektivista, csak gúnnyal beszél «a szabadelvű individualista állam látszólagos képviseleti rendszeréről».

Amint e taglalásban előre haladunk, látni fogjuk, hogy a kollektivizmus nem tesz eleget sem az igazság, sem a hasznosság, sem a szabadság eszméinek.

Lábjegyzetek

1. Littré a proletár szót így magyarázza szótárában: 1. A régi rómaiaknál, szegény polgár, ki a nép hatodik és utolsó osztályához tartozott, és az államnak csak a családja által tehet szolgálatot. 2. A modern társadalomban a legszegényebb osztály tagja. ↩