1. Lassalle és az ipari kollektivizmus

A jelen munka első könyvében a földközösség bírálatára szorítkoztunk. Úgy hisszük, hogy teljesen megcáfoltuk negatív és pozitív tételeit egyaránt.

Most át kell térnünk a kollektivizmusra, amennyiben az ipari munkát illeti. Itt leginkább a német írókkal fogunk foglalkozni, mint Lassalle és főleg Karl Marx. Tanuk, némi eltérésekkel, abból áll, hogy váljon köztulajdonná az összes termelési eszköz, de minden ember szabadon határozhassa meg a maga szükségleteit és magántulajdonosa legyen a fogyasztási tárgyaknak.

Ami a tan pozitív oldalát illeti, a fennhéjázó és radikális szocialistáknál sok hézagot és nézeteltérést tapasztalunk; az eszmék és vágyak ezen összeségének csak Schäffle adott meglehetősen szabatos alakot.

De ami a kollektivizmus negatív és támadó részét illeti, a német írók nem hagynak fenn semmi kívánnivalót. Hatalmas fegyverekkel rendelkeznek és ezeket ügyesen tudják forgatni; érvelésük éles a szőrszálhasogatásig, történeti ismereteik jelentősek, a modern ipar viszonyait alaposan ismerik, írásmodoruk tiszta, elegáns, bővelkedik a képletekben: van bennük ékesszólás, szatíra, él, de főleg megvan bennük a határtalan önbizalom, a mérhetetlen gőg. Karl Marx beszél a nemzetgazdászok „hivalgó bambaságáról”; Lassalle kijelenti, hogy mikor tollat ragad, felfegyverkezik kora minden tudományával. Könyveik becses irodalmi művek; a rettenthetetlenség, az önmagáról való jó vélemény, a tanok abszolút hangja, az éles bár szűk szempont, a gyors és felületes ítélet mindig kidomborították a gondolatot és a szavakat.

Mielőtt a német szocialista írók iratait bonckés alá vennénk, szemügyre kell még vennünk műveik negatív oldalát, mely itt legteljesebben és legszabadabban fejezi ki gondolataikat. Ha kivesszük könyveikből a kritikát, mely azokat megtölti, a dogmatikus részre többé nem marad semmi. Kutatásuk, szofisztikus és maró érvelésük főleg a tőke természetére és eredetére, valamint a vállalkozó nyereségére vonatkozik. Ennek a boncolgatási munkának van szentelve Karl Marx könyve (Das Kapital: Kritik der politischen Ökonomie) és Lassalle-é (Herr Bastiat-Schulze Von Delitzsch, Der Ökonomische Julian).

A kollektivizmust hirdető vagy azzal rokonszenvező írók azt vetik a nemzetgazdák szemére, hogy egész tévesen fogták fel a tőke természetét és eredetét, az ipari nyereség természetét és eredetét, hogy holmi konvencionális, egészen elvont szociális gazdaságtant szerkesztettek; és ez egyszerű formulákból áll, melyeknek egyes elmélkedők agyán kívül semmi sem felel meg a valóságban, és melyek egyáltalán nem férnek meg a társadalom történeti fejlődésével és jelen állapotával.

A politikai gazdaságtan, azt mondják, az embereket úgy veszi, mintha magukban állnának, önrendelkezési joggal volnának felruházva, és tényeikért gazdaságilag felelősök volnának. Emez dolgozik és nyer; amaz félretesz a jövedelméből, tőkét gyűjt, azaz munkaeszközöket teremt, nyersanyagot vagy élelmet halmoz össze; az egyik kieszel és szerez egy iparágat, spekulál a szó szerencsés értelmében, helyesen, élesen lát és működését siker koszorúzza. Íme a gazdasági írók felfogása, és ez, Lassalle meg Karl Marx szerint, hamis és kimérikus.

A mai társadalomban ezen írók szerint az egyének gazdaságilag nem felelősök a tetteikért. Van, aki arat, bár nem vetett, és van, aki nem arat, holott vetett. Ez a felforgatása a jognak, ez az ellentét az eszme és a tény közt nem kivételes eset; ez a dolgok szokott menete, a szabály, úgyszólván a törvény, igazságtalan szabályok és törvények, de állandók. „A gazdasági világot – mondja Lassalle – a társadalmi kötelékek dominálják.” Ezek természeti őserő gyanánt hatnak. E téma kifejtésénél a szocialista író a kifejezések rendkívüli gazdagságát, a képek bámulatos bőségét tanúsítja. A társadalmi kötelékek eszközei a sorsnak, mely „labdázik az állítólag létező emberi szabadsággal.” És Lassallenak tetszik ez a kép: a véletlen labdázik, és e játékban az emberek a labdák. Márpedig ott, ahol a véletlen uralkodik, ott a szabadság és az erkölcsi felelősség megszűnnek.

Minden gazdagság, minden tőke a „társadalmi kötelékek” által keletkezik, nem pedig a munka, a takarékosság és az önmérséklés által. E társadalmi kötelékek folytán születik meg a konjunktúra és a spekuláció. Az ismerhetetlen körülmények összege mindig nagyobb az ismerhető körülmények összegénél, és ennek következtében a spekuláció higgadt számítása ellen annál több eshetőség fog szólni, minél helyesebben és világosabban alkalmazkodik az ismert körülményekhez. Ezt írja Lassalle egész komolyan, és ebből – ha igazat mond – az következne, hogy a világon csak a meggondolatlanok fognak vagyont szerezni.

Az ellenőrizhetetlen külső körülmények befolyása annál nagyobb, minél inkább igyekszik az egyén „csereértékeket” előállítani, és annál kisebb, minél jobban adja magát az egyén „a saját hasznára való tárgyak” termelésére. A szocialista iskola nagy súlyt helyez arra, hogy a „saját haszonra való” tárgyak helyett minél inkább „csereértékek” állíttatnak elő. Ez a fejlődés, ez a helyettesítés csakugyan nem közömbös, és a gazdasági írók helytelenül tették, hogy nem törődtek vele. Így az ő absztrakcióikkal „a világ konkrét képét” állítják szembe a német szocialista írók. Minden gazdagság a társadalmi kötelékek, azaz a véletlen által keletkezik.

De ez a véletlen nem juttathatja jótéteményeit a társadalom minden tagjának egyaránt. A munkások ki vannak zárva e szerencsejátékból, mert nem adhatnak betétet, vagyis tőkét.

Ahogy Lassalle mondja:

Amiről most beszélünk, Schulze uram, a mi gazdasági viszonyainkra általánosságban vonatkozik, de különösen a kereskedőkre és vállalkozókra, akiknek érdekeit ön képviseli. De egészen más a munkások helyzete: ők ki vannak zárva abból a szerencsejátékból, mely kereskedőinkre és vállalkozóinkra oly nagy varázst gyakorol, hogy elfeledik azt, hogy a szerencsés véletlen egyeseket közülük magasra emelhet ugyan vagyonilag, de vannak szerencsétlen véletlenek is, amiért épp az ő osztályukból jutnak oly sokan a nyomor kereke alá. E szerencsejátékban csak azok vehetnek részt, akik saját számlájukra adnak el termékeket és elegendő tőkével bírnak, hogy ezeket a termékeket kedvező viszonyok közt nagy tömegekben gyártsák, magukhoz kaparítják konjunktúrák teremtése céljából, és hogy a kedvező körülmények összejátszása esetén a körülmények felhasználásával, a spekuláció szárnyain a nagy gazdagság magaslataira emelkedjenek. Innét van, hogy a dolgozó osztály (munkások és pórok), mint ilyen, ki van zárva a szerencsejáték kedvező esélyeiből, mert a munkás sohasem szokott egy terméket saját számlájára árusítani. Azután kizártnak kell tekinteni a kisiparost is, aki készítményét maga készíti és saját számlájára árusítja. A kapitalista gépezet mindig visszaveti a proletariátusba, és önrendelkező tevékenysége dacára egyfelől a tőke hiánya nem engedi neki, hogy felhasználja a kedvező konjunktúrákat, míg másfelől összetapossák a kedvezőtlen konjunktúrák, amelyek ellen nem bír védekezni.¹

Bármennyire óvakodik is rendszere gondolatköréből kilépni, azt Lassalle mégsem tagadhatja, hogy a kedvező körülmények bizonyos esetekben a munkabérek emelkedését idézik elő; de ez, úgymond, igen múlékony és alig érezhető mértékben történik, és pedig két okból: az első az, hogy a kedvező konjunktúra rövidebb tartama mellett a vállalkozók nagy erőfeszítéssel dolgoznak a munkabér emelése ellen; mikor meg a kedvező konjunktúra hosszabb ideig tart, akkor a házasságok szaporodása és a kínálat a munkabért, jobban mondva a munkásosztályt² az előbbi színvonalra vagy még alább szállítja. Nevezetes körülmény, hogy a szocialisták mind malthusiánusok, vagy legalábbis felhasználják Malthus állításait, hogy rést üssenek a közgazdaságtanon vagy a modern társadalmon.

De azután a kedvezőtlen körülmények sokkal sújtóbb súllyal nehezednek a munkásokra:

A munkabér rögtön leszáll, a munka tömege csökken, a munkában szünetek állnak be, ilyen pörölycsapások sújtják a munkást a kedvezőtlen konjunktúrák vagy a spekuláció kapzsi versenye által okozott túltermelés esetén.

Lassalle néhány passzust idéz McCulloch-nak, „a liberális burzsoá nemzetgazdák egyik vezéréinek” a kereskedelmi válságokról szóló könyvéből, példákat idéz az árak történetéről szóló klasszikus Tooke-féle munkából és pittoreszk, képletes írmodorában így kiált fel:

A munkások háta a semleges játékasztal, ott folytatják a vállalkozók és spekulánsok azt a szerencsejátékot, melyet ma termelésnek neveznek. A munkások háta a zöld asztal, melyen azok az urak beszedik a szerencsekocka kedvező forgása folytán feléjük gördülő aranycsomagokat, és a kocka kedvezőtlen forgása esetén a munkás rovására vigasztalódnak a jobb esélyek reményével. A munkás az, aki fizet, mivel a munkabére csökken, odavész kínosan összekuporgatott, megtakarított pénze, a munkaszünet által meg van fosztva a keresetétől; ő lakol, ha a munka urai és a spekuláció ebben a játékban balsikereket aratnak, pedig ő egész ártatlan az ő hamis spekulációjukban, hamis számításukban, kapzsiságukban, és a szerencsés eredményekből neki semmi se jut. És ön, anélkül, hogy gyanítaná a szociális kötelékek létezését, spekulálva a munkások tudatlanságára, mely valamivel még nagyobb, mint az öné – mert ők nem bírják megérteni, hogy az ő egyéni sorsuk miért függ a világpiac viszonyaitól, amelyeknek okait nem ismerik – ön, oh derék Schultze [Schultze-Delitzschhez intézi a szót] ezt nevezi önmagáért való felelősségnek, a munkások erkölcsi felelősségének, és ezekkel a szavakkal igyekszik a munkásokat elkeseríteni azon emberek ellen, akik számukra az igazi felelősséget akarják, holott most nem egyebek, mint a spekuláció játékának semleges, kínszenvedő áldozatai.

Szándékosan idéztük e hosszú passzusokat. Az olvasó, aki nem ismeri Lassallet, ebből láthatja, hogy a német szocialista milyen szép prózai, elegáns modorban, mily szónoki hévvel, mily festői stílussal fejezi ki gondolatait. Nem csoda, hogy ez a képletes nyelv, ezek a megkapó, rövid formulák meghódították a munkásokat, akik prófétát, jóformán istent látnak benne.

A társadalmi kötelékek, a világpiac viszonyai, „a világpiac hatalmas rázkódásai” megsemmisítik a munka szabadságát, a személyes gazdasági felelősséget. Ezt Lassalle mint elvet, jóformán mint axiómát állítja föl, és csak néhány rövid fejtegetéssel bizonyítja.

E fényes leírás után Lassalle szabatosan fejezi ki eszméjét, az ékesszóló támadás helyett a dialektikát használja, és így bírálja gúnyosan Schultze-Delitzsch definícióját a tőkéről és ennek alakulásáról.

Oh, fenséges Schultze. Az egyik posztót gyárt, mondta a német kooperálók vezére a kátéjában, a másik ruhákat készít, a harmadik gabonát termel, és mindegyik cserébe adja a többieknek a termékeket és készítményeket, melyeket maga nem használhat föl. A gazdaságban tehát önrendelkező vállalkozóknak képzeli az embereket. Pedig ez a lehető legnagyobb tévedés; önrendelkezéssel bíró kis vállalkozók már nem léteznek; már senki sem termeli azt, amit fogyaszt. Ez a középkor távoli idejében volt a munka formája, nem a mai társadalomban.

Ma már nincs vagy alig van izolált egyéni, vagy családi munka, hanem csak társadalmi munka; senki sem teszi, hogy a maga fölöséért más által gyártott szükségest cserél be. A társadalmi munkának épp az a jellemző vonása, hogy mindenki azt termeli, amit maga nem használhat. A munkások megannyi tantaloszok.

A régi időkben az jellemezte a munkát, az adott neki állandó jelleget, hogy mindenki elsősorban a saját használatára dolgozott, és a fölöst átengedte másoknak. Ez az egyszerű szervezet volt a természetszerű gazdasági rendszer. A modern társadalomban a megkülönböztető, végleges, specifikus jellege a munkának abból áll, hogy mindenki azt termeli, amit nem használ: csereértékeket, nem pedig saját hasznára való értékeket.

A csereértékek termelése képezi a mai társadalom végtelen gazdagságának és végtelen szegénységének kútforrását. Innét ered az a domináló tény, mely a világpiacot teremti, a túltermelést, a válságokat, a kereskedelem és a munka pangását.

Azután Lassalle ismét az invektívákhoz folyamodik, és Schultze-Delitzschhez azzal a fennhéjázással intézi a szót, mely sohase téveszti el a hatását a tömegekre és a tudatlanokra, és így kiált föl:

Ön tehát nem érti meg, hogy ez teszi a munkásosztály helyzetét olyan nyomorúságossá, olyan bizonytalanná, ez okozza legkegyetlenebb szenvedéseit? Mert az bizonyos, hogy a szövő és a takács jobban volt biztosítva a nyomor ellen azon időkig (amely pl. Angliában a múlt évszáz végéig tartott), mikor a munkás egy kis mezőt művelt, tehenet tartott és saját használatára dolgozott.

Az, aki a saját használatára való szükségleteket maga termeli, nem juthat olyan hirtelenül olyan mélységes nyomorba, mint a mai munkás, aki a tőkével szemben a legkisebb ellenállást sem bírja kifejteni, minden nap teljesen ki van szolgáltatva a világpiacnak és függ annak minden rázkódásától! Ön hát egyáltalán nem érti azt az általános okot, mely a mai proletariátust teremtette?

Ön tehát azt sem érti, és bizonyára kevésbé érti, mint bármi mást, de egy alább adandó magyarázattal kényszeríteni fogom annak megértésére, hogy csak mikor a termelés kizárólag a csereértékekre irányul, mikor a munka azt a formát és természetet öltötte, hogy mindenki csak olyan tárgyakat termel, melyek nem az ő saját használatára valók, csak akkor létezik a tulajdonképpeni tőke.

Ön tehát semmit, semmit, de semmit se ért a mi gazdasági állapotunkhoz!

És ilyen gyermekes fecsegés ellen kell előállnom a gazdaságtannal!

A jövő, mert ennek szentelem a fáradságomat és munkámat, meg fog jutalmazni, amiért önként megalázva magamat, ráálltam arra, hogy önt bíráljam.³

Ilyen haraggal, ilyen lenézéssel szól Lassalle egy olyan emberről, aki oly nagy dolgokat végzett, mint Schultze-Delitzsch. Vajon mi okozhatta, hogy a német kooperatív iskola vezéréről ilyen megvetéssel szól az ellenfele? Az oka az a definíció, melyet Schultze-Delitzsch a tőkéről adott, amikor azt mondta, hogy a tőke a termékeknek az a része, mely a későbbi termelésre szolgál.⁴ A tőke felhalmozott munka, mondja a szokásos nemzetgazdaságtan rövidebben. A gépek, a nyersanyag, a felhalmozott élelem, melyből a munkás megélhet mindaddig, míg a termelt tárgy elkészül, fogyasztásra, illetve eladásra kerül; íme, ez az, ami a tőkét képezi.

Megengedve, hogy a tőke csakugyan felhalmozott munka, azt a kérdést kell fölvetni – feleli erre Lassalle igen elmésen – hogy a munka, és a felhalmozás egy és ugyanazon személyben találkoznak-e, vagyis más szavakkal, hogy a tőke voltaképpen nem képviseli-e a mások munkájának halmazatát.

A gazdasági írók azt mondják, hogy a tőke a takarékosságból ered, abból, hogy egy tárgy nem fogyasztatott el. Ez a formula dühbe hozza a német szocialistát. Roppantul együgyűnek tartja, és szórja miatta a gúnyszavakat. A tőkések, úgymond, csöndes mártírok, és a munkás az, aki dőzsöl; titkos bűneik vannak, minthogy nincs „nélkülözési bérük.” Azután szokásos modorában így folytatja:

Nézzétek csak azokat az európai tőkéseket, milyen sápadtak és halványak: szótlanul magukba fojtják bánatukat! Gondterhes fejüket lehorgasztják és nem gondolnak egyébre, mint nélkülözésteljes életpályájukra; szinte elpirulnak a szeméremtől, amiért nagy érdemeiket, melyeket oly szívesen rejtegettek volna mindenki előtt, oly nagy garral leleplezték az egész világ előtt.⁵

Nem – feleli Lassalle – nem a nélkülözés az, mely a tőkét szüli, és a tőke nem úgy alakul, hogy egyesek megfosztják magukat valami élvezettől. A tőkét manapság a társadalmi kötelékek teremtik. Megkapó példát nyújtanak erre a tőzsdeértékek árfolyam-jegyzései és az ingatlanok árának hullámzásai.

Teszem azt az esetet, hogy a köln-mindeni vasút építésekor 100 000 tallér árú részvényt vettem pari árfolyamon. Tovább nem is törődtem e vasúttal, és éveken át felvettem befektetett tőkém 5, 8 majd 10, 12 és 18%-át, valóban óriási osztalékot, és azt el is költöttem az utolsó fillérig. Most a köln-mindeni vasút részvényeit, melyek 175 tallérral vannak jegyezve, eladom és nyerek újabb 75 000 tallérnyi tőkét anélkül, hogy jövedelmemből valaha csak egy-egy garast is félretettem volna. Hogyan alakult ez az új tőke? Hát a társadalmi kötelékek által, Schulze úr.

És Lassalle megmagyarázza, hogy miképp növekedett a személy- és áruforgalom: elmondja, hogy egy angol mérnök találmánya csökkentette az üzemköltségeket. Ez mind „társadalmi kötelék” és a takarékosságnak ahhoz semmi köze. Ez az a meg nem érdemelt értéknövekedés, az „unearned increment,” amelyről az angol írók olyan sokat beszélnek.

Az ingatlan tőke, mondja Lassalle, szintén növekedik a társadalmi kötelékek folytán, és kizárólag ezek által. Ez az utóbbi mondatrész nincs ugyan meg Lassalle szövegében, de benne van a gondolatában, és kétségtelenül meg van az okoskodásában:

Íme itt van egy ember, aki 100 000 tallérért vett egy birtokot; van belőle 5%-nyi jövedelme, és ezt rendesen el is költi; sőt mi több, mint hanyag vagy tékozló ember, többet költ el a jövedelménél, és miután tíz éven át mindig adósságot csinál, egyszerre úgy látja, hogy 20 000 tallérral tartozik. Mit tesz? Eladja a birtokát. A lefolyt tíz év alatt a lakosság szaporodott, a gabona ára emelkedett, a föld ára ehhez képest javult, és a rossz gazda a földjéért 100 000 tallér helyett 200 000 tallért kap, úgyhogy megfizetheti az adósságait, és még mindig 80 000 tallérral több a tőkéje, mintsem eddig volt. Miben rejlik ennek az általános oka? A társadalmi kötelékekben. A speciális okok lehetnek különbözők, de az első és legfőbb okra, a társadalmi kötelékek létezésére vezethetők vissza. … Szóval ennek a tőkenövekedésnek lehetett sok mindenféle oka, de a tulajdonos munkája és takarékossága nem szerepelt köztük.

A kép igen szép, de merőben a fantázia szüleménye. Az tagadhatatlan, hogy a külső körülmények, a társadalmi kötelékek növelhetik az egyének vagyonát, de csökkenthetik is, meg is semmisíthetik. Azok a társadalmi kötelékek, amint már fentebb kimutattuk, sokszor feleannyira vagy éppen nullára szállítják le a keservesen szerzett vagyont; nézzük végig a tőzsde árfolyamjegyzékét és meggyőződünk róla, mert az valóságos temető. A birtokosok, akiket a külföldi verseny vagy egy új termék feltalálása tönkre tett, épp olyan számosan vannak, mint azok a birtokosok, akiket tőlük nem függő okok meggazdagítottak. Éppen így vagyunk az iparral. A társadalmi kötelékek vak játéka épp olyan gyakran okoz veszteséget, mint nyereséget. Összeségükben véve semleges tényezőknek tekinthetjük, mert hatásuk ellenkező irányokban érvényesül. Vannak időszakok és országok, ahol a társadalmi kötelékek, azaz a külső körülmények egészben véve kedveznek a birtokosok, iparosok vagy tőkések összeségének. Ezek a virágzás időszakai, melyeket rendszerint az üzérség és a spekuláció túlkapásai jellemeznek. Tanúsítja ezt a sovány és a kövér tehenekről szóló ősi mese. Most, mikor e sorokat írom (1883. vége) a társadalmi kötelékek ugyancsak megrendítenek az európai kontinensen minden vagyont és minden jövedelmet.

Művészhez illő képzelmével, tribüntől kitelő részrehajlásával Lassalle teljesen elferdíti a „tőke” szó értelmét. A társadalmi kötelékek még a legkedvezőbb konjunktúrák közt sem képesek tulajdonképpeni tőkét teremteni; legfeljebb azt idézhetik elő, hogy növekszik a tőke hasznossága. A köln-mindeni vasút részvényének árfolyama lehet 100 tallér vagy 175 tallér, azzal a társulat tőkéje, a vasút, a sínek, a pályaházak, a gépek értéke nem változik; az marad, ami volt. Csak az történhetett, hogy felhasználták a kedvező üzletmenetet, kettős vágányt raktak, szaporították a mozdonyok és a kocsik számát, nagyobbították a pályaházakat; de ezeket a javításokat a „társadalmi kötelékek” magukra hagyatva nem eszközölhetik: azokhoz munka és megtakarított pénz kell.

Lassalle mint polemista és izgató ír, nem pedig mint ahogy tudóshoz illik: a kivételt mint szabályt tünteti fel, az egyes esetet rendszeresen beálló eshetőségnek. Aki azt állítja, hogy a társadalmi láncolat folytán minden ember szavatol olyasmiért, amit nem tett, olyan tételt állít fel, mely igaz lehet bizonyos körülmények közt, de általánosságban véve nem az. Mintha azt állítanánk, hogy mivel bizonyos emberek sántaként születnek vagy azzá lesznek, minden embernek az a rendeltetése, hogy sántává legyen; vagy azt is mondhatnánk, hogy mivel bizonyos járványok áldozatul ejtik a legegészségesebb embereket, a jó testalkat és a helyes életmód nem képezik a hosszú élet előfeltételeit. Az eszes, előrelátó és erélyes emberek nagy mértékben megóvhatják magukat a társadalmi kötelékek kedvezőtlen befolyásától és ki tudják használni a kedvező viszonyokat. A lanyha, álmos és lusta természetűeknek viszont nincs se elég akaratuk, se elég tehetségük, hogy nagy hasznot húzzanak a külső körülményekből, még ha azok a legkedvezőbbek is. A józan ész ellen vét, aki a munkás, takarékos, eszes, éleslátású embert egyformának tekinti a tétlen, pazar, előre nem látó, bamba emberrel, és azt mondja, hogy ez is, amaz is pusztán a külső körülményeknek, tehát a végzetszerűségnek köszönik sorsukat. Lassalle tana a társadalmi kötelékekről végkövetkeztetésben a végzetszerűség tanához vezet és ez a körülmény halálos ítélet rá nézve.

Lábjegyzetek

1. Ferdinand Lassalle: Bastiat-Schulze Von Delitzsch ↩

2. Lassalle az „Arbeiterstand” szót használja, mely sokkal tágabb kört ölel föl, mint a „bérmunkás” kifejezés. ↩

3. Lassalle föntebb idézett műve, 87. o. ↩

4. Lassalle így foglalja össze, különben igen helyesen. Schultze-Delitzsch sokkal hosszabb definícióját. ↩

5. Lassalle idézett munkája, 121. o. ↩