Megbírálhattuk a kollektivizmust a termelés szempontjából. Erről az oldalról nézve a rendszert, világosan látjuk hiányos voltát. Különösen három tény tűnt fel nekünk: a szükségletek szabad meghatározásának megszüntetése, vagyis a szabadság teljes megsemmisítése; a termelés igazgatásához szükséges iránytű hiánya; végül az ipari és mezőgazdasági haladás lassulása vagy teljes fennakadása, miután a bürokratikus pedantéria és az adminisztratív önkény helyettesítené azt a hajlékony, bámulatosan tevékeny és gyors szervezetet, mely ma a magánkezdeményezés, a verseny, a foglalkozások szabad választásának és a magántőkéknek összeredménye.
Miután ebben a tekintetben annyira hézagos a rendszere, vajon rehabilitálja-e majd magát a kollektivizmus azzal, hogy a termékeket jól tudja szétosztani? Ezt a feladatot tartják leginkább szem előtt e rendszer védői és ennek hangoztatása által gyakorolnak hatást a néptömegekre. Nos hát, a javak szétosztása tekintetében a kollektivizmus nem kisebb kudarcot vall, mint a termelés terén.
A kollektivizmus tagadja – és ez becsületére válik, de egyúttal gyengeségét is okozza – hogy ő a vagyonközösséget, a javak időszakonkénti felosztását, az összes ember feltétlen egyenlőségét akarná. Helyet enged az egyenlőtlenségnek, amely nélkül, azt lehet mondani, semmiféle emberi társadalom sem bírna megállni. Schäffle elvben megenged bizonyos átlagos jólétet, jutalmakat a személyes érdemnek, közös különdíjakat a magukat kitüntető műhelyek és csoportok részére, sőt kitüntetéseket az egyéni érdemnek. Ezt az egyenlőtlenséget, mely kiterjed csoportokra és egyénekre, hogy lehet összeegyeztetni egy olyan általános rendszerrel, melyben csak egy termelő van: az állam?
A közösség volna csakugyan az összes társadalmi termelési eszköz tulajdonosa, az általános tőkés.
A közösségen kívül nem létezne egy szemernyi tőke sem. Mint egyedüli főtermelő, az osztaná szét a termékeket az egész területen. Már felvázoltuk a nehézségeket, melyeket ez a szétosztás okozna, melyet egy roppant terjedelmes és részletezett hivatalos statisztika segítségével eszközölnének. Ma az állam csak üggyel-bajjal tud kellően élelmezni egy hadtestet vagy akár csak egy dandárt is, melyet mozgósít vagy amely hadgyakorlatot végez. Az állami közigazgatásnak ugyancsak nagyot kellene haladnia, a bürokratikus szellemnek teljesen át kellene alakulnia, hogy ez az egységes igazgatás úgy ossza szét a termékeket, hogy a szükségleteket igazságos arányban elégítse ki. Ha azután valahol tévedést követnének el, nem lehetne más termelőhöz fordulni, miután már csak egy termelő létezne. A tévedések, melyeket a kollektivista állam a termékek kiosztásánál elkövetne, tehát jóformán helyrehozhatatlanok volnának. Ez a rendszer nagy erőfecsérlést okozna, és ezek az elfecsérelt erők sokkal jelentősebb mennyiséget képviselnének, mint a megtakarítások, melyeket a kollektivizmus a raktárak száma és fényűzése, a hirdetmények és reklámok, a magánipar propagandájának egyéb költségei révén ígér.
De bármilyen számos súlyos hibát követhet el az állam, ha 40–50, sőt 100 millió lakos között ki kell osztania az összes termékeket, kivétel nélkül – ez még nem a fő kérdés. Más kérdés is felmerül, mely ha nem is a legnagyobb, de elég fontos, mégpedig az, hogy a kollektivista rendszer miképpen eszközölné az együttes tőke gyűjtését.
A mai társadalom, úgy, ahogy létezik, tagjainak önként, szabadon félretett pénzeivel szüntelenül gyarapítja tőkéjét. Ezt a pénzmegtakarítást három érzés sugallja, melyek a civilizált ember lelkében igen erősek. Minden egyén, aki rendet tud tartani és előrelát a jövőbe, gondoskodni igyekszik az aggkor szükségleteiről; ezenfelül sok ember, nagyravágyásból és szeretetből, nagyobb állást akar biztosítani magának és családjának; végül az iparosok – egyének vagy részvénytársulatok – rendszerint arra törekednek, hogy a nyereségből törlesszék gyári berendezéséket – nagyobbítsák és tökéletesebbé tegyék, nehogy a versenytársak megelőzzék és leverjék őket.
A tőkegyűjtés e három rugója közül a kollektivizmus tökéletesen megszünteti a másodikat, amely pedig a leghathatósabb; az elsőt csak meggyengített állapotban hagyja meg; a harmadikat tiszteletben tartja, de sokkal tétlenebbé teszi. A tőkegyűjtési erők tehát legalábbis felével, sőt háromnegyedrésznyivel gyengülnének.
Schäffle említi ugyan, hogy a kollektivizmus a takarékoskodóknak biztosítékot nyújt, és ezeket fogjuk is taglalni. De miután a kollektivizmus mellett semmiféle termelési eszköz sem képezhetne magántulajdont, miután a pénz eltűnne a forgalomból, arra az eredményre jutunk, hogy a megtakarított érték, melyről Schäffle beszél, mindössze az, hogy az egyén jogot szerezne arra, hogy aggkorában ingyen kap az államtól élelmezést; minden polgárnak – úgy, mint most minden tisztviselőnek – mintegy joga volna nyugdíjra; azonban az így értelmezett, így korlátozott megtakarított érték nem gyarapítaná a nemzet tényleges tőkéjét, és a kollektivizmus mellett ezt a tőkét csak az állami tevékenység gyarapíthatná.
Tagadhatatlan, hogy a művelt népeknél, a mai gazdasági szervezetben, minden nap bizonyos együttes érték gyűl össze, melyről az egyéneknek és a kormányoknak alig van tudomásuk. Az utak, kikötők, könyvtárak, sétaterek, vízszabályozások, a bizonyos tartamra engedélyezett vasutak – eltekintve a közadósság törlesztésétől – olyan kollektív tőkét képeznek, mely igen jelentős lehet.
Lehet-e ezt az eljárást általánossá tenni olyformán, hogy a kollektivista államban pótolja az egyéni tőkegyűjtést, mely Franciaországban például évente 2 ½ – 3 milliárdot hoz össze? A kollektivisták remélik, hogy ez a pótlás hathatós lehet.
Ahogy Schäffle írja:
A nemzeti termelésnek csak egy része az, mely nem osztatna szét az egyének közt, az, mely általában a termelő igazgatóságoknak volna szentelve. E tőkének egy része visszaadódna a kollektív tőkéhez, a termelésre használt mennyiség pótlásául; egy másik részt a többi (nem egyenesen produktív) közintézet fenntartására fordítanák. A tőkének ez a része tehát az összes polgár javára válna, lehetőleg közvetetlen természetbeli adót képezve, mely a magánjövedelmek szétosztása előtt foglaltatnék le. Ez a visszatartott tőke pótolná a mai adót, a közhasznú teendőkre fordítanák és a kollektív tőke állandó alapját képezné.
Könyve egyik lapján Marx ezt az eszmét mellékesen és körülbelül így fejezi ki:
A közös termék társadalmi termék; e terméknek egyik része a termelésre használt tőke pótlására fordíttatik; társadalmi marad; másik részét a társadalom tagjai fogyasztják, akik közt tehát fel kell azt osztani.
E mondások szerint a kollektivista állam tehát legalább fenntartaná a nemzeti tőkét, olyformán, hogy visszaadná neki, amit a termelés által mennyiség vagy minőség tekintetében vesztett. Mondhatni, hogy a kollektivista állam még tovább menne és a termékekből, mielőtt kiosztaná az egyének közt, visszatartaná azt a kvótát, mely a nemzeti tőkének nemcsak fenntartására, hanem növelésére is szánva volna. Ez a lefoglalás, mely, úgy mondják nekünk, az adó és a kollektív józanság ténye volna, lehetne-e valaha olyan nagy arányú, mint a mai megtakarított tőke, melynek forrásai az emberi lélek leghatalmasabb erőiben rejlenek, mint az önfenntartási ösztön, a családi szeretet és a nagyravágyás? A válasz nem lehet kétes.
Schäffle ezt a kollektív tőkét igen helyesen az adóval asszimilálja; ezzel meg van mondva, hogy milyen nehéz lesz azt magas fokon hagyni. Ugyan hány állam van ma, amely erélyesen törlesztené adósságait, és a törlesztésre szánt összegek micsodák ahhoz a 2 ½ – 3 milliárdhoz képest, amely az évente félretett tőkét képviseli Franciaországban?
A nemzet tőkéjének legnagyobb részét a polgárság kisebbsége gyűjti. Csak a kisebbségben van meg nagy mértékben az előrelátás, a családért való önfeláldozás, az áldozatkész nagyravágyás és az a jellemerő, mely megóvja az embert a mindennapi élet költekezési csábításaitól. Ha Franciaországban a jövedelmek összege évente 25–30 milliárd frankra rúg, és ha az egyéni jövedelmekből átlag tíz százalék, azaz 2 ½ – 3 milliárd tétetik félre, azt állíthatjuk, hogy ez utóbbi összeg négyötöde a jövedelmek egy harmadából kerül ki. A 25–30 milliárdnyi ősszegnek harmadából, 8 –10 milliárdból, bizonyára kikerül a félretett 2 ½ – 3 milliárdnak olyan része, mely 2–2.3 milliárdra rúg. A lakosság kis töredéke megtakarítja jövedelmének negyedét, harmadát, sőt felét, míg a lakók nagy többsége semmit se tesz félre, vagy pedig jövedelmének huszadrészét. Márpedig a kollektivista államban ennek a többségnek lesz döntő befolyása. Ez a többség nem fog kivetkőzni gondatlanságából és tőle a kollektivista állam távolról sem fog annyit kihozni, mint a mennyit a magánkezdeményezés ma megtakarít. Ne mondják azt, hogy a mai társadalomban a nemzet nagy része csak azért nem tesz félre semmit, mert nincs mit félretenni. Nem! Azért nem tesz félre, mert nem szeret félretenni. Azok közt, akik legjobban takarékoskodnak, igen szerény birtokú parasztokat, igen csekély bérért dolgozó munkásokat, igen kis fizetésű tisztviselőket látunk, míg a legjobban fizetett párizsi munkások, akik naponta 7–8, 10, sőt 12 frankot keresnek, semmit se takarítanak meg.
Így tehát a kollektivizmus, mely a találmányok száma és terjedése tekintetében sokkal kevesebb kilátást nyújt, mint a mai verseny, a mai individualizmus, jelentős gyengeséget mutat a tőke anyagi felhalmozása szempontjából is.
Leggyengébb pontja éppen a termékek szétosztásánál mutatkozna, ahol pedig hívei a legtöbbet remélnek. Ez a kérdés két részre oszlik: melyik volna a szétosztás társadalmi törvénye, jogi formulája? Milyen volna a műszaki, a mechanikus eljárás? Mindkét kérdés egyaránt nagy zavarba hozhatja majd a törvényhozókat.
Foglalkozzunk először is az elosztás társadalmi törvényével. Nem lehet afféle ruganyos és általános formulákkal beérni, hogy „mindenkinek a szükségletei, minden tehetségnek a művei szerint jusson.” A mi pozitív és tüzetesen boncoló fogalmaink mellett az ilyen általános formulákban kifejezett rendszert teljesen elítélnék. Louis Blanc ködös elméje beérhette az ilyen üres elvekkel, de ezekhez nem alkalmazkodna semmi gazdasági szervezet. A felosztásra tiszta, szabatos törvényt kell találni, olyat, melyet önkény és tévedések nélkül lehet foganatosítani.
A kollektivista társadalomban nincs se munkabér, se nyereség; nincs más, mint egy társadalmi indemnitás, mely minden termelőnek kijár. De ki fogja megállapítani ezt az indemnitást? Nyilván az állam, mely az összes egyéni munkaadók helyét foglalja el, mely egyedüli munkaadó és minden versenytárs nélkül áll. És milyen elvek szerint fogja meghatározni az indemnitást? Ez a nagy kérdés. A feltétlen egyenlőséget visszautasítja, és méltán. De másfelől meg nem bízhatja a dolgot a saját szeszélyére vagy a tisztviselőkére.
Ma ez a társadalmi indemnitás létezik és különféle neveket visel, mint munkabér, havi vagy évi fizetés, kamat, nyereség. Meghatározza az összeget a kereslet és kínálat aránya vagy az egyes vállalatok eredménye. Ha ezek megszűnnek, ha a kereslet és kínálat törvénye hatályon kívül lesz helyezve, mert kínálkozni fog ugyan 37 millió kéz, de kereslet csak egyfelől lesz, egy munkaadó részéről, aki az összes termelési eszközökkel, az összes fogyasztási cikkekkel rendelkezik, milyen törvény szerint fog történni a felosztás, a korlátlan egyedáruság rendszere mellett?
A kollektivisták bármit állítsanak, bármilyen tudományos színezetű formulákkal áll is elő Marx, bármint tapogatózik is Schäffle, rendszerükben mégsincs semmiféle törvény a termékek felosztására. Ez rájuk nézve a bábeli torony; minduntalan ellentmondásokba keverednek; az őszintébbek végül félénken, suttogva bevallják, hogy nincs törvényük.
Eleinte ahhoz az elmélethez akarják magukat tartani, melyet Marx állított fel az értékről; de mihelyt szemügyre veszik az alkalmazásában mutatkozó következményeket, kénytelenek azt elejteni. Marxnak ez az elmélete azzal a formulával van kifejezve, hogy az értéket meghatározza „a társadalmilag szervezett munkaidő.” Mi az a társadalmilag szervezett munkaidő? Az a munkaösszeg, mely átlag szükséges, hogy egy tárgyat a mai termelési eszközökkel és módozatokkal előállítsunk; Marx szerint ez a munkaidő határozza meg a tárgyak értékét.
Lássuk, Schäffle hogyan kommentálja mesterét, Karl Marxot; a növendékek azok, akik a tant elemzik, kitágítják és kiveszik belőle a tartalmát.
Társadalmi munkaidő, mint értékmérő. Ezt az eszmét a legtöbb olvasó megfoghatatlannak fogja találni; sokan nem is hallottak felőle. Pedig ez az eszme a szocializmus igazi elméleti alapja. A szocialisták elméjében erősen meg is szilárdult, és Karl Marx, mikor fejtegeti, hogy a munka az érték tárgya és mértéke, egyenesen kijelenti, hogy ez az eszme az ő rendszerének sarkköve.
Okunk van kutatni, hogy ez a sarkkő szilárd-e; ha az megrendül, ha az tűnik ki róla, hogy rosszul egybekapcsolt heterogén anyagok halmaza, akkor bedől az egész épület, azaz az egész kollektivizmus.
Így folytatja Schäffle:
E rendszer szerint a termékek értékének lényege abban a társadalmilag szükséges munkában rejlik, amely által a termék előállításra kerül.
A termékek megjegecesedett munkát képviselnek. De értékük nem függ bármiféle munkától, hanem csak a társadalmilag szükséges munkától, vagyis attól a munkától, mely a műszaki ismeretek bizonyos állapota és a közszükségletek bizonyos egysége mellett átlag szükséges, hogy a termék egész terjedelmében előállításra kerüljön.
Ha pl. – így lehetne Marx eszméjét visszaadni – egy országnak 20 000 hektoliter búzára van szüksége, és hogy ezen mennyiség előállításához a (társadalmilag szervezett) munka 100 000 napja szükséges, akkor egy-egy hektoliter értéke 100 000 / 20 000 = 5 társadalmilag megállapított munkanapot ér. Ez az érték megáll még akkor is, ha egyes egyének elég hanyagok voltak, és csak 10 vagy 20 egyéni munkanap alatt bírnak egy hektoliter búzát előállítani.
Képzeljük el, hogy minden termék, melyet folyvást gyártanak, a tapasztalat szerint szükséges társadalmi munka szerint becsültetik, és összeadás útján megtaláljuk azt a munkaidőt, mely társadalmilag szükséges, hogy az összes szükséglet előállításra kerüljön. Föltesszük, hogy 300 000 000 társadalmilag szervezett munkanap szükséges; ez – ha a munkanap 8 óra – 2 400 000 000 társadalmi munkaóra. Az egységes állami igazgatás alatt előállított szükséges társadalmi javak (melyek most versenyző tőkések vezetése alatt állíttatnak elő) összegezve 2400 millió munkaórát képviselnek, éppen annyi munkaórát, amennyit egymillió munkás egy év alatt tényleg dolgozik.
A munkaóra, az összes munkás együttes évi munkájának 1 / 2 400 000 000-ed része volna az általános értékmérő, és a munkásoknak 2 400 000 000-odrész értékegységeket lehetne és kellene kiszolgáltatni bizonyítványok, vagy munkacsekkek alakjában, hogy a munkások a köztárakban megvásárolhassák a kollektív munka összeredményét, amely úgyszintén 2 400 000 000 munkaórát képviselne.
Egy időszak munkájának összege – legalábbis általánosságban – mindig egyenlő volna ugyanazon időszak termékeinek összértékével.
A gazdasági hivatalok bizonyítanák a teljesített munkát, megállapítanák a termék értékét a termelési költségnek munkaidőben kifejezett ismert mértéke szerint, a bejegyzett munkáról csekket állítanának ki és ezekért a csekkekért kiadnák a termékeket a társadalmi munkaköltség mértéke szerint.
A lehető legvilágosabb harmónia uralkodik az érték ezen elmélete és a szocialisták azon törekvése közt, hogy az élvezet arányban álljon a munkával, hogy magánjövedelemként, jogos magántulajdonként a munkás a munkája eredményének egyenértékét kapja, hogy a tulajdon és a jövedelem az egyéni munkára legyen alapítva, és hogy egy harmadik egyén el ne kaparinthassa (amint az ma történik) az értéktöbbletet, vagyis más ember munkájának egy részét.
Köszönettel tartozunk Schäfflenek, hogy ennyi fáradságot vett magának a kollektivizmus állítólagos felosztási törvényét így igazolni. De sajnos ez a magyarázat épp olyan gyermekes, mint szőrszálhasogató, és sehogy sem állja ki a boncolást.
Ezt az elméletet, mely egyszerűnek látszik, még valahogy meg lehetne érteni, ha arról volna szó, hogy összehasonlítsunk két hasonnemű tárgy árát, vagy a fizetést, melyet egy s ugyanazon mesterségbeli két munkásnak meg kell adni. De ez az állítólagos elosztási törvény sok esetben még igy is elégtelen volna. A példa, melyet Schäffle választott, megcáfolja az ő elméletét. Vajon száz hektoliter gabona előállítása mindenütt a társadalmi munkának azonos mennyiségét igényli-e? Nord megye dús síkságain száz hektoliter előállításához nem feleannyi, vagy kétszer kevesebb munka kell-e, mint a Cévennes, az Alpok vagy Pireneusok fennsíkjain? Ha fizetési mértékül a „társadalmilag szervezett munka” idejének azt az átlagát vesszük, mely száz hektoliter előállításához szükséges, akkor érdemén és szükségletén felül fizetjük a flandriai síkság mezei munkását, és érdeménél, szükségleténél kevesebbet adunk a közép-franciaországi fennsík mezei munkásának. És nemcsak a mezőgazdaságnál bukkanunk ilyen nehézségekre, hanem a bányáknál is. Egy tonna kőszén előállításához sokkal kevesebb társadalmilag szervezett munka szükséges az egyik bányában, mint a másikban, és ha az érték és a fizetés mértékéül az összes bányákban szükséges munka átlagát fogadjuk el, akkor az egyik bánya munkásai nagy előnyben részesülnek, más bányák munkásai meg nagy hátrányban.
A kollektivisták alaptévedése éppen abban a szűk definícióban rejlik, melyet Marx az értékről felállított. A termeléshez társadalmilag szükséges munka nem képezi és nem képezheti az érték mértékét. A mennyiségtanilag becsült munkán kívül sok más tényezőt is figyelembe kell itt venni, pl. a termelés természetes körülményeiben megnyilvánuló különbözetet, továbbá és főleg az emberi szükségletek folytonos változását helyben és időben.
Karl Marx formulája, mely hamisnak bizonyul már mikor a termékeknek csak egy nemét tekintjük, minden értékét veszti, ha két különböző tárgyra, ha ezer, százezer különböző tárgyra, ha két különböző foglalkozású munkásra, ha ezer foglalkozási ág, vagy egy foglalkozási ág különböző válfajainak munkásaira akarjuk alkalmazni. A civilizációhoz okvetetlenül szükséges emberi foglalkozások nagy változatossága sehogy se fér meg ezzel az egyszerű törvénnyel.
Az az állítólagos „társadalmilag szervezett munkaidő” nem lehet az elosztás szabályozó rugója. A mai rendszer mellett a fizetés attól a társadalmi szolgálattól függ, melyet a termelő tett, melyet minden percben, minden külön esetnél szabadon becsül meg a közönséget alkotó millió és millió egyén összesége vagy egyik töredéke, és e becslésnél gyakran vajmi kevéssé veszik tekintetbe a „munkaidőt”.
„Az idő, uram, egészen mellékes dolog az üzletnél.” Lehet egyik tényezője az árnak és a munkabérnek, de bizonyára nem az egyedüli. Tényezők itt még a munka minősége és főleg a termékek sűrűn változó használati értéke.
Schäffle tágítani igyekszik Marx szűk formuláját, melyben a társadalom megfulladna. Hűtlenné válik a mester tanához, amikor azt írja, hogy „a gazdasági intézetek vezetése alatt a közös (társadalmi) termékek felosztása az egyének közt az egyesek munkájának társadalmi használati értéke mértékében foganatosíttatnék”, vagy amikor azt mondja, hogy a kollektivizmus mellett megszűnik a nyereség és a munkabér, és nem lesz más, mint „társadalmi indemnitás, munkajövedelem, melyet a társadalom határoz meg a munka mennyisége és társadalmi hasznossága szerint.”
Ilyen ellentmondások mellett megszűnik minden tiszta fogalom. Ha csak a társadalmilag szervezett munkaidőről van szó, ez szűk fogalom, de körül van írva és meglehetősen tiszta. De ha Schäffle hozzáveszi a használati értéket., vagy a társadalmi hasznosság értékét, akkor lebontja azt, amit az imént épített. A korlátlan adminisztratív önkényt állítja fel elvként. Oh! Ha a munkaidőt a szó mennyiségtani értelmében veszik, ha mindenkinek munkanap vagy munkaóra szerint fizetnek, a felosztásnak ez a törvénye durva, elégtelen, civilizációellenes lesz, de hát törvény lesz. Az fog ugyan belőle következni, hogy a mérnök, a gépész, az egyszerű napszámos és a rongyszedő egyforma fizetést fognak kapni, sőt, hogy a mérnök kevesebbet kap, mint a többiek, mert a szellemi munka nem tarthat annyi ideig, mint a puszta testi munka, de ha ez a törvény rossz is, legalább tudjuk, hogy a kollektivisták mit ígérnek.
De még a legvadabbak is közülük vonakodnak a „társadalmilag szervezett munkaidő” kifejezését tisztán anyagi értelemben venni, pedig csakis ez világos. Akkor hát mivé lesz az a formula? Ha tekintetbe akarják vétetni a munka minőségét és társadalmi hasznosságát, akkor hova jutunk az önkény útjain? Kategóriákat és tarifákat kell felállítani; az embereket hivatalból egymás fölé helyezett sorokba kell osztályozni, hatóságilag ezer meg ezer fokot kell megállapítani; törvényben kell kimondani az egyenlőtlenséget és a fokozatok meghatározását a tisztviselőkre kell bízni.
A leleményes és őszinte Schäffle küszködik e nehézségek ellen, míg Karl Marx, aki a magas régiókban prédikál, nem is kegyeskedik azokat észrevenni.
Miután a társadalmilag szervezett munkaidő igen hiányos mérték, tekintetbe kell venni a munkáknak és javaknak hely és idő szerint való különleges műszaki értékét. Módosítani kellene a munkabéreket és árakat, holott a szükséges társadalmi munkaidő nem változna. Egyszóval, minden egyes esetben véteni kellene az általánosnak felállított szabály ellen. És Schäffle csakugyan szinte kétségbeesik; nagy őszinteséggel, mely halomra dönti az egész elméletet, elismeri, hogy Marx elmélete nem nyújt felosztási törvényt. Ezt a következő megkapó passzusban vallja be, melyet már egyszer idéztünk:
Nagyon bizonyos, hogy a szocialisztikus elmélet az értékről – amennyiben a javak értékének meghatározásánál csak a társadalmi költségeket veszi figyelembe és teljesen mellőzi a használati értéket, mely idő, hely és tárgy szerint változik – teljesen képtelen gazdaságilag megoldani az együttes termelés problémáját, melyet a szocializmus fölvetett. És amíg a szocializmus ebben a tekintetben nem fog pozitívabb formulát felmutatni, addig nem lesz jövője. Azt az eszmét, hogy a termékek igazságosabb elosztásához kell jutnunk – ennek az eszmének lehetséges hátrányait gyakorlatilag nem is lehet még megérteni – olyan termelési eljárás által, mely sok hátrány mellett gazdasági garanciákat is nyújt, azt az eszmét a szocializmus jószerivel nem fogja elfogadtatni, ha pedig erőszakhoz akar folyamodni, akkor még sok ideig várhat a sikerre.
A tudományos kérdés nem az, hogy a kollektivizmus erőszak vagy rábeszélés által iparkodik-e megvalósulni, hanem az, hogy van-e törvénye a javak elosztásáról; Schäffle beismerése szerint nincs, és ez a hiba nem olyan, mely csak most létezik, de később megszűnhetne; gyökeres, belső baj ez, melyet semmi se fog kiirtani vagy enyhíteni.
Schäffle vallomása, mely elég világos, a könyvecske további folyamában még határozottabb alakot olt:
A társadalmi értéket (csereérték) nemcsak a költségek, hanem a változó használati érték szerint is kell meghatározni. Máskülönben a társadalom szükséglete és termelése közt olyan végzetes diszharmónia áll elő, melynek gonosz következményeit senki se bírná elhárítani. A szocializmusnak elsősorban ezt a pontot kell tisztába hoznia, melyet elméleti írói eddig nagyon is mellőztek lenézésből.1
Nem lenézésből tették azt, mondjuk mi erre, hanem tehetetlenségből. Akárhogy törik is a fejüket, ha megszüntetik a magán termelést, a magán kereskedést, a kínálat és kereslet szabadságát, az áraknak hajlékony, magától működő mechanizmusát. a nyereségek, sőt a munkabérek változásait, akkor a kollektivisták arra kárhoztatják magukat, hogy a termékek felosztására nem lesz más törvényük, mint az, mely az összes ember brutális, feltétlen egyenlőségére van alapítva.
Egy jegyzetben és ezen jegyzet utóiratában Schäffle – utánozva a nőket, akikről azt mondják, hogy gondolatuk végső kifejezését egy utóiratban szokták megadni – szinte öntudatlanul, végleg megdönti azok illúzióit, akik azt hiszik, hogy a modern „tudományos szocializmus” olyan rendszer, melynek megoldásában van bizonyos határozottság.
Nehogy a fordítás vagy rövidítés által elferdítsük akár Karl Marxnak, akár a kommentátorának eszméit, szó szerint fogjuk idézni a kérdéses jegyzetet és utóiratot, bármily hosszas is az idézet. Arról szólván, hogy a szocialista elméleti írók nagyon is mellőzték az érték fogalmának tisztázását, Schäffle ezt jegyzi meg:
Ez történt több ízben az 1877. év folyamában a polémiában, mely a Quintessenz des Socialismus című mű fölött a Vorwärts című szocialista lap hasábjain folyt. Marx eszméjének a társadalmilag szükséges munkaidőről ez a lap olyan értelmezést ad, melynél fogva a „társadalmilag szükséges munka” kifejezésében benne foglaltatik az, amit én „használati értéknek” nevezek. Semmi ellenvetésem ezen értelmezés ellen, amely legalább elvben elismeri, hogy a szükségletek változása szerepet játszik a csereérték szükséges meghatározásában, amire súlyt fektetek. De két megjegyzést engedek meg magamnak.
A módot, mellyel én Marx eszméjét a társadalmilag szükséges munkaidőről felfogom, nem ismerhetem el tévesnek, mert ez az író egyenlő csereértékeknek nyilvánítja a tárgyakat, melyek egyenlő munkamennyiségeket foglalnak magukban, vagy amelyek azonos munkaidő alatt állíthatók elő. Sőt meg kell jegyeznem, hogy ha Marx helyeselné a Vorwärts értelmezését, akkor a társadalmilag szükséges munka által való értékmérés feleslegessé válna, mint a meghatározás gyakorlati alapja, mégpedig azért, mert a társadalmi munka költségeinek mennyiségébe beleerőszakoltatik egy második, teljesen autonóm tényező, a csereértéknek és nevezetesen a társadalmi használati értéknek meghatározása.
Nem kutatom, hogy Marx elismeri-e a magyarázatot, melyet az értékről szóló elméletének adnak, és ehhez tartom magamat: a társadalmi munkaköltségek és a társadalom szükséglete az érték meghatározásánál minden körülmények közt figyelembe veendők, mégpedig függetlenül, anélkül, hogy azokat össze lehetne keverni.
Utóirat. Jó lesz ezzel összehasonlítani azt a figyelemreméltó újabb magyarázatot, melyet Schramm adott az értékről szóló Marx-féle elmélet valószínű értelméről. (A Vorwärts 1877. évi 128. számában.) Schramm, a mondott elmélet összes híveivel egyetértőleg, azt véli mondhatni, hogy se Marx, se a szocializmus nem keresnek és nem látnak az értékről szóló Marx-féle elméletben semmiféle mértéket az elosztásra.
Ha a dolog így áll, akkor a polémiának nincs semmi értelme.
No lám! Most már tisztában vagyunk. De nemcsak a polémia az, aminek nincs többé értelme, hanem az egész „tudományos szocializmus”, amely bolondítja a világot.
Hogyan! Felállítanak egy társadalmi rendszert, melynek fő, sőt mondhatni, egyedüli célja módosítani a termékek elosztását a civilizált társadalomban. A rendszer leghíresebb képviselője, prófétája, kidolgoz egy formulát, mely szabatosnak látszik. Most jönnek az apostolok, és látják, hogy az a formula teljesen elégtelen, hogy azt nem lehet alkalmazni, és ha alkalmaznák, az éhséghez jutnánk, a legerősebb, leggyilkosabb gazdasági zavarokhoz, mert nem volna állandó egyensúly, szóval hatalmas káosz jelentkezne. Az éleslátás bizonyos mértéke észreveteti velük ezeket a következményeket; meghányják-vetik a mester formuláját és bevallják, hogy az elosztás mértéke nincs meg benne. De a kollektivizmusnak nincs más célja, mint a javak elosztása, és ha erre, amint látjuk, nem ad törvényt, akkor micsoda hát a kollektivizmus? Bolondítása a naivoknak, misztifikáció, melyet a nép hiszékenységének kiaknázói gyakorolnak; felcicomázhatja magát minden elnevezéssel, ami neki tetszik, de egyet bizonyára megérdemel, azt, hogy tudományellenes rendszernek nevezzük. A szocialisták helyesebben teszik, ha megmaradnak az érzelmek világában; de ők átkalandoztak a tudomány világába, és sok fáradságuk kárba vész.
A szellemi foglalkozások, melyek lényeges kellékei a haladásnak és a civilizáció fényének, szintén zavarba hozzák a kollektivistákat. Megszüntetni, ha nem is az ügyvédeket, de legalábbis az orvosokat, a tudósokat, a művészeket, az írókat, vagy kinevezni őket fizetett tisztviselőkké, akik előírás szerint teljesítenék a rájuk rótt hivatást – ez a civilizáció hanyatlása volna. A jobb kollektivisták, akik azt akarják, hogy a szellemi szükségleteknek is legyen helyük a jövő társadalmában, meg akarják óvni e foglalkozások számára a szabadságot, mely bájt, erőt, sőt úgyszólván életet ad neki.
Ahogy Schäffle írja:
A munkákat és szolgálatokat, melyeket személyes jellegük miatt nem lehet centralizálni, mint az orvosi teendők, a művészet, a szabad versenyre lehetne bízni; a kliensek munkautalványokkal fizetnének; esetleg az efféle szolgálatoknál a magán indemnitást kombinálni lehetne a közfizetéseknek már meglevő rendszerével. Nagyon érthető ez a mód, mely által az egyének érdekelve volnának olyan foglalkozásokban, ahol a tőke nem játszik fényes szerepet.
Munkája egy másik helyén Schäffle ismét rátér erre az eszmére:
Ha azt vetik fel ellenünk, hogy a népnek közszükségletei is vannak, melyeknek az állam, a község, az iskola, az egyház stb. tesznek eleget, és hogy ennek következtében az egyes egyén nem kaphatja meg munkája teljes egyenértékét társadalmi termékekben, erre azt feleljük, hogy az ellenvetés csak látszólag alapos. Tegyük fel, hogy 300 millió munkanap termékének egy harmadát, azaz 100 millió munkanap termékét eleve lefognák közkiadásokra, akkor a 300 millió munkanapot teljesített termelők közt csak 200 millió munkanap termékét osztanák szét. De a dolgot így intéznék el: egy munkaóráért a munkaóra névértéke kétharmadának megfelelő csekket adnának, a fennmaradó egyharmadot közélvezetre, közszolgálatra fordítanák; ezek a harmadok képeznék az adót, a közterhet.
Ennek kapcsán kutathatjuk az elosztás mechanikus eljárását, mert ezt meg kell különböztetni az elosztás törvényétől, amely, mint láttuk, a kollektivista társadalomban nem létezik. Az az eljárás a lehető legnehezebb dolog, ami csak létezik, ha szabatosnak akarjuk. A pénzt, az átkozott pénzt, a kollektivisták feláldozták az erkölcstanítók és a nép előítéletének. Az ércpénznek az a nagy érdeme, hogy saját értéke van – miután csak nagy fáradsággal állítható elő és korlátozott mennyiségben, ezért a bel- és külkereskedelemnek szilárd alapot ad. Azzal, hogy a külkereskedelemben mivel fogják ezt az alapot pótolni, a kollektivisták nem is törődnek. A belforgalomra nézve a következő eljárást eszelték ki. A pénzt helyettesíti az átlagos munkanapot képviselő csekk.
A társadalom beszolgáltatná a termékeket és kapna értük bizonyítványokat, melyeket a társadalmi munka igazgatóságának számviteli osztálya állítana ki a raktárigazgatóság számviteli osztálya címére, mint utalványt a teljesített munka fejében, előleget a munka leendő nyereségéből.
A kollektív termelés igazgatósága és a fogyasztók (munkabizonyítványok birtokosai) a pénz közbejövetele nélkül rendeznék el számláikat, a munka ideje és értéke szerint, a gazdasági hivatalok és zsíróbankok közti kompenzációk rendszere által.
A pénzt mint értékmérőt a szocialista államban a munkanap átlaga képviselné; eszerint becsülnék a termékek értékét, eszerint vennék számításba a munkát a termékek elosztásánál.
A társadalmi munkanap mint értékegység a jogi becslés eszköze volna stb.
Munkánk egy előző fejezetében idéztük már Schäffle más megjegyzéseit ez elosztási eljárásról. Ha azokat újból elolvassuk, látni fogjuk, hogy ez a módszer milyen gyermekes:
A termékek elosztása úgy történne, hogy „a közraktárakban likvidálják ezeket a munkautalványokat”. Ha az utalványok és a termékek mennyisége nem vág össze, ha a számviteli osztály hibát követett el, ha a termékek bizonyos mennyisége megromlott, ha valamely termék iránt túlságos kereslet mutatkozik, és nincs elég termék a benyújtott utalványok becserélésére, akkor mit fognak tenni? Manapság a harmóniát, még mielőtt megzavartatnék, helyreállítja az árak egyszerű mechanizmusa. De ha az árak megszűnnek, vagy ha azokat a hatóság állapítja meg, akkor miképp lehet majd helyreállítani az egyensúlyt a szükségletek és termékek közt? Sehogyse.
Az egész rendszer oda lyukad ki, hogy a hatóság maximális árakat állapít meg, melyek azonban szükségképpen változni fognak és a korrupciót vagy ennek gyanúját fogják eredményezni. A végső eszköz mégis az adagosztogatás, amint azt Schäffle szintén beismeri.
Az elosztási módozat a kollektivizmusban eszerint nem ér többet, mint az elosztási törvény, amely nem létezik és Schäffle, az ő szokott őszinteségével, méltán írja, hogy „ez a szocialista program leggyengébb, leghomályosabb pontja”. Valóban olyan gyönge és olyan homályos, hogy semmiféle okos ember nem járulhat hozzá ilyen rendszerhez, és semmiféle nemzet – hacsak némi kis gondja van még a jövőre – nem mehet bele olyan kísérletbe, melyet ilyen sűrű homály környez.
Lábjegyzetek
-
Schäffle, Die Quintessenz des Socialismus, 79. o. ↩