6. A termelés kapitalisztikus szervezetének hatásairól

Az előző fejezetek a Marx-féle elmélet legdogmatikusabb részének voltak szentelve. Most munkájának legmegkapóbb részeihez jutunk, ahol a termelés kapitalisztikus szervezetének tulajdonított hatásokról van szó. Hogy a kollektivisták mit értenek a „termelés kapitalisztikus szervezete” kifejezés alatt, arra alig szükséges emlékeztetni: ez a formula szerintük nem azt a társadalmat jellemzi, amelyben sok a tőke, hanem azt a társadalmat, ahol a tőke, azaz a munkaeszközök összesége, nem a kézimunkásoké, nem is az összeségé. ti. az államé, hanem kizárólagos, ellenőrzés nélküli tulajdona a vállalkozóknak vagy tőkéseknek, akiknek száma mindig csekélyebb és csekélyebb.

Ennek a kapitalisztikus rendszernek fő jellemvonása az, hogy a termelés minden ágát a gépek lepik el; a munkások, ahelyett, hogy munkaerejüket saját hasznukra fordíthatnák, kénytelenek azt bérbe adni; végül az, hogy felülkerekedik és növekszik az ipari nyereség, amely Marx szerint nem más, mint fizetetlen munka. E különféle körülményekből, melyek olyannyira előnyösek a tőkésre nézve, az következik, hogy a munka után éhezik, és a munkásosztályra a lehető legtöbb fizetetlen munkát igyekszik kiróni. Szüntelenül azon van, hogy meghosszabbítsa a robotidőt.

A tőke azon örökös igyekezete, hogy növelje a maga osztályrészét, három módon nyilvánulhat meg, és ezek kifejtésében válik Marx elemzése leleményessé és tanulságossá.

Az első mód a legismeretesebb: a munkanap meghosszabbítása. Ismerjük a panaszokat, melyeket a gazdasági írók és moralisták 40–50 évvel ezelőtt e tárgyban hangoztattak. Szívreható leírásaikra még sokan igen jól emlékeznek. A 14 és 15 órás munkanapok általánosak voltak, kivételesen akadtak 16–17 órás munkanapok is. Bizonyos országokban, milyenek pl. Svájc, még ma is dívik a 13 órás munka;¹ Franciaország északi részeiben a 13 órás munka szokásos. Ez messze meghaladja az ember erejét, nem fér össze az erkölcsi egészséggel, kizárja az észbeli tehetség gyakorlását, a családi élet szükségleteit. Ezek a hosszú napok a nagyipar azon időszakát jellemezték és jellemzik, melyet kaotikusnak neveztem.² Azokat mindig csak múló tüneménynek kellett tekinteni. Elmúltak vagy elmúlóban vannak két erő működése folytán: az egyik az együttesen működő munkások ereje, mely bizonyos feltételeket szab a tőkének, a másik pedig a törvényhozás ereje. Ami a felnőtteket illeti, ott előbb-utóbb elég lett volna a munkások ereje. A kisipar terén ez szállította le Franciaországban a munkaidőt tíz, sőt kilenc órára. Kis idővel elérte volna a nagyipar terén is.

Karl Marx szem elől téveszti a munkásoknak e kollektíve működő erejét. Pedig ez az erő igen nagy, és napról napra növekszik. Két körülmény gyarapította és gyarapítja most is. Az első az, hogy a munkások nagy számban gyűlnek össze minden nap, eszmét cserélnek, közelednek, ismerkednek, összebeszélnek és társulnak. A materiális együttlét sok esetben előkészíti az erkölcsi egyesülést, és az érdekazonosság esetében biztosítja azt.

Noha a törvények gyűlöletes módon ellenezték ezt, a munkások a társulás által idővel mégis megteremtettek egy kollektív erőt, mely sokkal nagyobb, mint az izolált egyéni erők összesége. Itt van helye azon megjegyzésnek, melyet Karl Marx megírt arról, hogy száz egyén társas munkájának milyen fölénye van száz elszórt egyén munkája fölött. A szabadelvű, humánus szellem nem tagadhatja, hogy a munkások kollektív ereje, bármily ijesztővé kezd is lenni, jogosultsággal bír; csak azt kell óhajtani, hogy fékezze azt az ész és okosság, mert minden erőt megdönt, tulajdonosa kárára fordít az esztelen, túlságos használat.

A munkások erejét egy másik körülmény is növelte; amint a bérük emelkedett és meghaladta azt, ami szükségleteikhez feltétlenül szükséges volt, fölös keresetük egy részét félretehették és hadikincset gyűjthettek, amelyből támogathatják sztrájkoló társaikat.

A munkások gyakran helytelen mértékben, túl sűrűn alkalmazták a sztrájkot, minduntalan kellő számítás és előrelátás nélkül; másrészről azonban a gazdasági írók könnyelműen vagy elfogultan méltatták ezen eljárás hatásait. Egészben véve a sztrájkok mégiscsak javították a munkások helyzetét; gyakran szereztek nekik magasabb béreket, rövidítették a munkaidőt és emellett jelentősen növelték a kézimunkás függetlenségét és méltóságát; azt eredményezték, hogy a munkaadó sokkal jobban tiszteli a munkást.³

A sztrájkok nagyobb száma azt jelzi, hogy az illető országban a munkabér meghaladja a megélhetés költségét, mert máskülönben a munkás nem volna képes ellenállást kifejteni, főképpen olyan országban, ahol nincsen törvény a szegények ellátásáról. Adam Smith híres szavát, hogy a munkások egy hétig se bírnának megélni munka nélkül, mindinkább megcáfolják a tények. A társadalmi, politikai és gazdasági bajok dacára a sztrájkok azt tanúsítják, hogy a munkás helyzete javult. Ezt különösen akkor tanúsítják, mikor nem képezik a kétségbeesés kitörését, hanem rendszeresen szerveztetnek. Pedig ezt az utóbbi jelleget nem lehet eltagadni, mikor a sztrájk támadó természetű, mikor ti. a munkás, ahelyett, hogy egyszerűen védené a pozícióját, támadja a munkaadóét vagy a fogyasztóét, és az eddigieknél előnyösebb feltételeket akar elérni. Nem kell tehát azt hinni, hogy a sűrű munkabeszüntetések a munkásosztály nagy nyomorúságáról tanúskodnak.

A munkaidő tartamának leszállításához hozzájárultak más körülmények is, amelyeket itt nem kell taglalnunk. A filantropikus szellem, mely a társadalomban mindinkább érvényesül, a társadalom és a kormányok jó hajlama, mely a munkások iránt egyre erősödik, szintén hozzájárult és hozzájárul azon fölös munkaórák megszűntetéséhez, melyek a nagyipar kaotikus időszakát jellemezték.

A törvényhozás beavatkozásának – akár a felnőttekről volt szó, mint pl. Franciaországban és Svájcban, akár pedig kizárólag a gyermekek és nők érdekében történt, mint pl. Angliában – közvetve vagy közvetlenül az a hatása volt, hogy a munkanap rövidebb lett. Más helyen⁴ leírtam a gyárakra vonatkozó angol, francia és svájci törvényeket és fölösleges volna erre itt visszatérni. A munkaidő Angliában, a nagyiparban, heti 56 órára csökkent; ha a hét nap 168 órájából levonunk naponként 9 órát az alvásra és az étkezésre, marad 104 óra; a kézimunkának szentelt 54 óra tehát csak a felét veszi igénybe annak az időnek, mely nem okvetetlenül szükséges a testi igények kielégítéséhez. Párisban az 1871 és 1881 közti virágzó korszakban sokszor lehetett látni, hogy a munkások, kik 9–10 órai napi munka mellett 7–14, sőt 15 frankot kerestek naponta (a mesterségek szerint), hetente 2–3 napig szüneteltek. Ez nagy visszaélés volt, mely a munkás erkölcsi és testi egészségének épp annyit ártott, mint a nagyipar keletkezésének kaotikus korszakában a túlságos munkaidő.

Ha a tényekkel kell számolnunk, akkor egész bátran alaptalannak nyilváníthatjuk Marxnak azt a tételét, hogy a „kapitalisztikus” termelés a munkást mindig több és több munkára kényszeríti. A túlságos munkaórákat száműzték a nagy műhelyekből, és úgy látszik, már csak azoknál a mesterségeknél fordulnak elő, melyek legkevésbé vannak alávetve a kapitalisztikus szervezetnek, pl. egyes kisipari ágaknál és főleg a házimunkánál. Az ingről szóló megható, szívszorító vers olyan helyzetekről szól, melyek a nagyiparban nem fordulnak elő.⁵

De habár nyilvánvaló tények cáfolják is meg, Marx mégsem ejti a tételét, és itt látjuk az ő nevezetes szőrszálhasogató tehetségét. A tőke, mely fizetetlen munka, azaz nyereség után áhítozik, két más, sokkal alattomosabb, sokkal hatásosabb módot is ismer arra, hogy kiszívja a munkás munkáját és ingyen tulajdonítsa el annak nagy részét. Az első mód abból áll, hogy az ügyes munkásokat egyre sűrűbben helyettesíti középszerű munkásokkal, valamint a férfiak helyébe nőket és gyermekeket állít. A tehetség és erő e folytonos kiszorítását, a munkásszemélyzet fokozatos értékcsökkentését veszteség nélkül eszközölheti a tőkés, sőt a gépek segítségével sok nyeresége is van emellett. A gép az a rettenetes eszköz, mely lehetővé teszi tulajdonosának azt, hogy a fizetetlen munkát a fizetetthez képest folyvást növelhesse.

A szóban forgó helyettesítésnek az a következménye, hogy a napszám jelentősen csökken, két oknál fogva. Azelőtt a munkásnak gondoskodnia kellett az egész családról és munkabére ehhez képest volt kiszabva. Ha a család átlagosan öt személyből állott (a férj, a nő és három gyermek, ezek közül kettő 7–14 éves), valamennyiük élelmének a családfő béréből kellett kikerülnie. Most, hogy a nő is dolgozik, és hogy az idősebb gyermekek könnyű munkákkal szintén keresnek valamicskét, a családfő munkabére felével csökkenhet anélkül, hogy a család megakadna. A munkás bére tehát csak az ő személyes szükségletei, nem pedig a család igényei szerint szabatik meg. Más szóval az történik, hogy most a család összes tagja dolgozik ugyan, de a család, egységként véve, nem kap nagyobb bért, mint azelőtt. A családfő béréből levonják azt, amit a családtagoknak adnak. Több a munka, több a testi és erkölcsi fáradság, de az igazi jólét nem javul: íme, a nők és gyermekek munkájának szomorú következménye a munkáscsaládra nézve. Az érvet nem Marx eszelte ki, sokszor hozták fel, és a munkások már a publicisták előtt hivatkoztak rá.

Karl Marx és a szocialisták szerint – akár az elmélet, akár a gyakorlat emberei – egy másik ok is járul ahhoz, hogy a nők és gyermekek bére leszállítsa a férfiakét, és ez az, hogy a nőnek kevesebb a szükséglete, mint a férfinak. Nem bocsátkozunk részletekbe, de tény, hogy a magában álló asszony és a leány olcsóbban tudnak megélni és ruházkodni; a kölcsönös segélyegyletek tapasztalatai az általános felfogás ellenében azt látszanak bizonyítani, hogy a nő ritkábban betegszik meg, mint a férfi. Már akár a fizikum kisebb igényei, akár a mértékletes életmód vagy a takarékosság okozzák, az bizonyos, hogy egy nőnek a megélhetés kevesebbe kerül, mint egy férfinak. Ebből az következik, hogy mikor nőket vesznek be valamely iparágba, amelyben eddig nem működtek, mint pl. a nyomdászat, a férfiak munkabére csökkenni kezd.

Azáltal, hogy a gépek használata lehetővé teszi az ügyes munkásokat középszerűekkel, azután pedig a férfiakat nőkkel és gyermekekkel helyettesíteni, a tőke le tudta nyomni a munkabéreket és emelni tudta a fizetetlen munkaórák számát, azaz a nyereséget.

Ami a nyereséget illeti, Marx érvelésének alaptalansága nyilvánvaló. Bebizonyítottuk, és különben a tapasztalat is tanúsítja, hogy az a megtakarítás, mely a termelésben általános jellegű, nem növeli a nyereséget: csökkenti az árucikk önköltségét, és a verseny hatása folytán annak kereskedelmi árát. Az első iparos, aki nőket és gyermekeket alkalmazott egy iparágban, ahol azelőtt nem működtek, ideig-óráig nagyobb nyereséget élvezett ezáltal; de azután tíz, száz iparos követte a példáját; szervezete megszűnt titok és szabadalom lenni, és így a nyeresége ismét alábbszállott a régi színvonalra, nála és versenytársainál. A termelésben történt általános jellegű javításoknak csakis a társadalom veszi hasznát, melyet a fogyasztó képvisel.

Karl Marx egész érvelése egyébiránt vagy helytelen, vagy óriási túlzásokkal van tele. Nem kell azt hinni, hogy a nagyipar szervezése és a gépek feltalálása előtt a nők nem dolgoztak. A régi civilizációkban óriási munkát végeztek; a kezdetleges népeknél most is teszik. Látunk ott nőket, akik szántanak, rőzsét gyűjtenek, terheket hordanak, vontatnak, segítenek az építkezésnél, szőnek és fonnak. Nem lehet tehát azt állítani, hogy a helyzet teljesen megváltozott. Századunknak egyik balga mániája azt hinni, hogy megváltoztatta a dolgoknak nemcsak a formáját, de a lényegét is. A kisiparban, a házi iparban a nők dolgoztak, sőt néha túlságosan sokat. És így vagyunk a gyermekekkel is.

E tény konstatálása fontossággal bír; és ha ez nem bizonyítaná Marx állításának túlzott voltát, bebizonyítaná annak alaptalanságát a tapasztalat és az érvelés más szempontból is. Téves az a tétel is, hogy mikor a család összes tagja dolgozik, a család összessége nem kap nagyobb bért, mint amennyit a családfő egymaga kapott. A tények azt bizonyítják, hogy a legtöbb mesterségnél a férfiak bére fél évszázad óta változatlan maradt, még ha összevetjük az élelmiszerek árával is, mely egyébiránt nem nagyon drágult.⁶ A mesterségek legtöbbjéről szólunk, mert meglehet, hogy az egyik vagy a másik iparágban a férfiakat nőkkel helyettesítették. A férfi bére mindig arányban igyekszik lenni a termeléssel. Ha igaz volna is – pedig nem igaz – hogy a nők és gyermekek versenye a férfiak bérét változhatatlanná teszi, sőt csökkenti, még akkor is állna, hogy a munkáscsaládnak előnyére válik az összes családtag munkája. Ha egy országban, melyben 30–40 millió egyén él, a termelésben részt vesz 3–4 millió egyén, akik addig csak fogyasztók voltak, akkor a termelésnek nyilván gyarapodnia kell, és kétségtelen, hogy a munka általános növekedése mellett a termékek árának csökkennie kell, miután a nagyobb termelés dacára a fogyasztók száma változatlan marad. A tényleges bérnek tehát emelkednie kell, ha a névleges bér változatlan marad, sőt csökken is. A termékek árának ez a csökkenése okozta, hogy a munkáscsalád tagjai most harisnyát, cipőt viselnek és fehérneműt, függönyöket, szőnyegeket használnak, és némi rendszeretet mellett tisztességes, sőt elegáns lakással rendelkeznek.

Azonfelül nagy túlzásokat írtak a férfimunkának női és gyermeki munka általi helyettesítéséről. A mechanikus szövőszékek használata előtt a szövést mindig a nők végezték, most csak részben végzik, mert kiszorították őket a férfiak. A mosás azelőtt kizárólag az ő dolguk volt, most csak részben teljesítik. Ha a férfiak mellé nők kerülnek a szövészethez, sőt a nyomdászathoz is, viszont a férfiak kerülnek a nők helyére a legtöbb fogadóban és a nagy árucsarnokokban. Új mesterségek, melyek csak férfiaknak valók, hallatlan méreteket öltenek, pl. a bányák, kohók, vasutak. A nők számára nehezebben találnak foglalkozást. Marx eszméje tehát ellenkezik a tényekkel és teljesen nevetségessé válik, mikor a német szocialista a maga szokott merész nagyzásával azt állítja, hogy Angliában a nők száma jobban szaporodik, mint a férfiaké. Tudjuk, hogy a nők száma minden nemzetben meghaladja valamivel a férfiakét. Ennek okát abban kell keresni, hogy a férfiak közt nagyobb a halandóság, a balesetek, a háborúk, a hajótörések folytán, és hogy a férfiak sűrűbben vándorolnak ki, akár véglegesen, akár ideiglenesen. De azért a két nem közt mégis helyre áll az egyensúly. Franciaországhan az 1881-i népszámláláskor, noha a háború által okozott pusztulásokat a férfi nem tíz év alatt nem heverhette ki teljesen, a női lakók száma 18 748 772-re rúgott, a férfiaké pedig 18 656 518-ra: a nőké tehát 92000-rel. azaz fél százalékkal volt nagyobb. Ha számításba vesszük a távol időző katonákat, a tengeren levő hajósokat, a végleg vagy ideiglenesen elköltözötteket, úgy látjuk, hogy a két nem közti egyensúly majdnem teljesen helyre van állítva.

Nincs itt a helye, hogy hosszasan szóljunk a gyermekek és nők munkájára vonatkozó törvényekről; ezek a törvények bizonyos mértékben korlátozták a férfimunkának női és gyermeki munka által való helyettesítését. Azokat a törvényeket más helyütt⁷ taglaltuk és jobbára helyeseltük. Mindenkinek helyeselnie kell azt az intézkedést, hogy 12 éven aluli gyermekéket egyáltalán nem, 16–18 éveseket pedig naponta csak hat órán át szabad a gyárakban foglalkoztatni. Ami a felnőtt nőket illeti, azok nagykorúak, de azért állíthatni, hogy – miután más állapotba jöhetnek és ilyenkor túlságos munka által nemcsak a maguk egészségét, de gyermekük jövőjét is veszélyeztetik – az állam nem lép túl a maga hatáskörén, amikor nem engedi meg, hogy a nőket éjjel foglalkoztassák, és amikor kimondja, hogy munkájuk tíz vagy legfeljebb tizenegy óránál tovább nem tarthat. Ezekben az esetekben az állam közbelépése nem önkényes: nem a felnőtt egyént védi saját kihágásai ellen, hanem azt a lényt, aki nem képes magát védeni, magát helyesen vezetni, ti. a gyermeket, a serdülő ifjút és az anyaméhben levő csecsemőt.

A három módszer közül, melyeket Marx szerint a telhetetlen tőke avégből alkalmaz, hogy mindig több és több fizetetten munkát zsaroljon ki, a két elsőt taglaltuk és kimutattuk, hogy az elmélet tarthatatlan.

Hátra van a harmadik mód, mely abból áll, hogy a gyári munka mindig intenzívebb mértéket ölt.

Miután a törvények és a sztrájkok folytán a munkásokat 10-11 óránál tovább nem lehet napjában dolgoztatni, a ravasz, alattomos tőke másfelől keres kárpótlást: szakadatlanul növeli a munka intenzitását. A gépek mind sebesebben dolgoznak. A percenként megtett forgások száma folyvást növekszik. Kisebb izomerőt, de óriási idegerőt kell kifejteni. A figyelemnek mindig ébren kell lennie. A kérlelhetetlen gép szédítő sebességgel forog és egy másodpercnyi pihenést sem enged. Az elme nem nyugodhat; iszonyú küzdelemre kel a gép a munkással és emez kimerül. Egy szövőszék helyett most kettőt, hármat, négyet kell igazgatnia. Tíz óra alatt végzi azt, amihez azelőtt tizenegy, tizenkét, sőt tizenöt óra kellett. Míg egyes meggondolatlan nemzetgazdák ennek az állítólagos haladásnak örvendenek, a higgadt emberbarát, a gondolkozó higienista elszomorodik miatta.

Karl Marx bírálatának ez a legmegkapóbb pontja. Megjegyzései a munkának egyre növekedő intenzitásáról figyelmet érdemelnek. A felületes szemlélők csakugyan félreérthettek egy jelenséget, mely nem tekinthető teljesen szerencsésnek, örvendetesnek. A 9–10 órás munka néha kimerítőbb lehet, mint a 12 órás munka. Ahogy a ló, mely vágtat vagy üget, csak feleannyi ideig dolgozhat, mint az a ló, mely lassan ballag a szekér előtt, úgy az embernél is számításba kell venni a munka tartama melleit annak intenzitását. A párizsi népies nyelv képlete szerint megtörténik olykor, hogy a munkás „felemészti magát”. Ez a modern iparnak sajnálatos irányzata; de csak irányzat, melyet meg lehet állítani. A törvények szerepe korlátozva van; előírják az elkerülhetetlen egészségügyi óvórendszabályokat, az ipari ügyekbe való túlságos beavatkozás nélkül; megállapítják a felelősséget; a munkaadót kártérítésre kötelezik a balesetekért, melyek olyan gyárakban történtek, ahol nem foganatosították a megfelelő óvintézkedéseket. A munkások, akik ma nagykorúak, tanultak, a legtöbb országban szabadon gyülekezhetnek, társulhatnak és szövetkezhetnek, szabadon kiköthetik, hogy a munka intenzitása nem haladhatja meg azt a határt, melyet az emberi erő megóvása megszabott. Egyesülésük által elég hatalmasak arra, hogy e tekintetben érvényre juttassák jogos követeléseiket. Alapot gyűjthetnek, pénztárakat alkothatnak, új esetekre terjeszthetik ki a kölcsönös segélyegyesületek működési körét. Az iparnak nem képezi elkerülhetetlen, végzetszerű következményét, hogy a munka intenzitása rövid idő alatt tönkre tegye a munkás erejét, munkaképességét.

De ha a bírálat egyes részleteire nézve igaza van is, azt a tételt, hogy „a nyereség fizetetlen munka”, Marx korántsem szilárdította meg. A munka intenzitása az ipari nyereséget általában épp olyan kevéssé fogja állandóan növelni, mint a munka tartama. Ha ez az intenzitás csak egy gyárban érvényesül, akkor annak a gyárnak tulajdonosa hasznot húz belőle; de ha általános ténnyé válik – ami csakhamar megtörténik – akkor a szaktársaknak és a termelés minden ágában résztvevő tőkéseknek versenye okvetetlenül olyan értékcsökkenést von maga után, mely arányban áll a munka intenzitása által elért haladással.

Az ipari nyereség tehát, a már fentebb fölállított szabály folytán, mely megdönti Marx egész érvelését, nem növekszik állandóan; a termelésben történt változás, akár a gépekre, a módszer javítására, a feladatok kombinálására, akár pedig a munka tartamára és intenzitására vonatkozik, változatlanul hagyja az iparos nyereségét, ha egyszer a változás általános jellegűvé lett; a verseny és az árcsökkenés folytán csakis a fogyasztóknak válik előnyére; szóval, az ipari haladás csakhamar kisiklik a gyáros vagy tőkés kezéből, aki azt a maga előnyére akarná elkobozni: közjóvá válik.

Minden világos látású és részrehajlatlan olvasó el fogja ismerni, hogy Karl Marx fáradozása a nyereség eredetéről és természetéről felállított tétele bizonyítására kudarcot vallott. De meglehet, hogy sok embert meg fognak kapni a részletekre vonatkozó, mintegy mellékes megjegyzései. Utolsó szemrehányása egyike a legkomolyabbaknak; azzal vádolja ugyanis a kapitalisztikus termelést, hogy mindig túlbő munkáslakosságot igyekszik teremteni és hogy modern társadalmunk hemzseg a foglalkozás nélküli emberektől. A modern kor jellemvonása ez? Olyan vonás, melyet másutt nem látunk? A történelem ennek az ellenkezőjét látszik bizonyítani. A középkorban és az újkor kezdetén nem hiányoztak a csavargók, naplopók, koldusok. A krónikások elbeszélései, a rájuk vonatkozó mindenféle rendeletek, a poor law, melyet Angliában Erzsébet alatt hoztak – mindez azt bizonyítja, hogy az a salak, mely nem tud a társadalommal összeolvadni, nem a mi korunknak különleges terméke. A középkori pórlázadások, a nagy társulatok, Richelieu és Colbert rendeletei, melyek arról szólnak, hogy a koldusokat nyakon kell csípni és a gyarmatokba szállítani, döntő bizonyságot tesznek arról, hogy ez a seb már régi keletű. A középkor „szilárd szerves gépezete” dacára, melyet Schäffle emleget, akkor is volt sok foglalkozás-nélküli ember.

A mesterségek és testületek megváltoztathatatlan keretei, a céhszabályok sok embert taszítottak ki a társadalomból, melynek megváltoztathatatlan osztályzatai közt nekik nem jutott hely.

Ez a történeti érv fontos. De olyan írónál, amilyen Marx, aki az eszméket önmagukban taglalja, nem lesz fölösleges kutatni, hogy milyen érveléssel bizonyítja be azt, hogy a kapitalisztikus termelésnek jellemző vonása, hogy fölös munkás lakosságot és így számos munkanélküli proletáriátust létesít. Ez a tétel összefügg a tőkéről adott definícióval.

Tudjuk, hogy Marx a tőkének két különálló kategóriájáról beszél: az állandó tőkéről, melyet az épületek, gépek, nyersanyagok, tüzelőkészlet stb. képeznek, és a változó tőkéről, mely a munkabérek fizetésére fordíttatik. A tőke egyre növekszik, de Marx szerint az állandó tőke sokkal jobban növekszik, mint a változó tőke. Ez igaz; ezt sokszor jegyezték meg a fix és a forgó tőkéről, amely szokottabb kifejezések egyébiránt nem felelnek meg teljesen Marx elnevezéseinek. A művelt nemzetnél egyre növekszik a fix tőke, az épületek, gépek, vasutak, javított földek mennyisége. Ezt láthatjuk, ha ilyen szempontból összehasonlítjuk Angliát Törökországgal. Anglia minden termékéhez, mint pl. a csalánszövet, a papír, az agyagedény, Angliában százszorta több a fix tőke, mint Kína, Japán és Perzsia azonos termékeihez.

Ez a folytonos növekedése az állandó tőkének, hogy Marx tágabb körű elnevezését használjuk (mely a fix tőkét és a nyersanyagot, meg a tüzelőszert öleli fel), nagy jótétemény a társadalomra nézve általában, de a munkásnak különösen. Ez tette lehetővé a termelés óriási gyarapodását, és a gyártmányoknak, ha nem is teljesen megfelelő, de mégis arányos árcsökkenését. Ez tette lehetővé, hogy a lakosság minden osztálya jobb bútorzattal bír, jobban ruházkodik. És Marx abból, hogy az állandónak mondott tőke gyorsabban növekszik, mint a munkabérekre szánt változó tőke, mégis azt következteti, hogy a tőkék felhalmozódása foglalkozás nélküli fölös lakosságot eredményez.

Nézetünk szerint ez is egyike azon nagyszámú merész állításoknak, melyekben a kollektivisták maguknak tetszelegnek. Mi sem bizonyítja a helyességét. A művelt országokban a forgó tőke is gyorsabban igyekszik gyarapodni, mint a lakosság. Franciaország lakóinak száma 50 év óta csak egy negyedrésznyivel növekedett, és ki merné állítani, hogy a munkabéreknek szentelt tőke ez idő alatt nem kétszereződött meg? Marx tétele egyébiránt más formában ismétli azt a téves eszmét, melyet sok angol nemzetgazda fejezett ki, köztük igen híresek is, akik azt hiszik, hogy létezik holmi munkabéralap, melyen a kézimunkások összessége osztozkodik. Ilyen alap, amely bizonyos időpontban változatlan, nem létezik. Megcáfoltuk ezt a feltevést, melyet annyi gazdasági író tényként fogad el. A munkásokat a folyamatban levő termelés fizeti, és azt, hogy a termelésből mennyit lehet elvonni munkabérekre, nem lehet szabatosan, változhatatlanul előre meghatározni; a munkabér sok októl függ, de különösen attól, hogy a nyereség az országban bizonyos adott pillanatban milyen kamatnak szokott megfelelni, és attól, hogy a termékekért milyen árat lehet kapni. Azt hinni, hogy van egy bizonyos tőke, melyet félretesznek, hogy abból a munkabéreket fizessék, hogy ezt a tartalékfélét változó tőkének nevezik, mint Marx teszi, vagy munkabéralapnak, McCulloch és Stuart Mill szerint, puszta agyrém, melynek a tények nem felelnek meg.

A foglalkozás nélküli fölös lakosság elméletét Marx még egy jelenségre alapítja, mely sok embert döbbentett meg: ez a gépek által előidézett folytonos néphullámzás. A tőkés mindig megtakarítani igyekszik a kézi munkát; ez a folytonos gondolata, és magában véve nem is rossz dolog, mert a megtakarított munkaerőnek nem kell azért foglalkozás nélküli munkaerővé lennie. Igaz. hogy néha azzá válik, legalábbis ideiglenesen. A gépek csakugyan hasznos működésük mellett azzal a hátránnyal járnak, hogy a munkapiacon zavart idéznek elő, és bizonyos műhelyekből, legalábbis ideiglenesen, kiszorítanak bizonyos számú munkásokat. A nemzetgazdákat és emberbarátokat sok ideig foglalkoztatta ez a komoly kérdés. A tényt magát nem lehet teljesen tagadni, de a következményeit nagyon túlozva írták le, pedig azok ma már sokkal kevésbé komolyak, mint voltak a század elején, az első gépek megjelenésekor. A munkások kiszorítása nem történik olyan hirtelen, olyan erőszakosan, olyan nagy mértékben. A művelt nemzeteknél a gép már meghonosodott az ipar minden ágában, és az új gépeknek nem a munkás puszta keze ellen kell küzdeniük, hanem a régi gépek ellen, melyek hosszabb ideig bírnak ellenállni. A régi gépezetet, ha valamivel silányabb is, nem dobják mindjárt a lomtárba, fokozatosan javítják, és a lakosságnak ideje van az új viszonyokhoz alkalmazkodni, más foglalkozást keresni. A lakosság egyébiránt jobban éberkedik. Nem makacskodik, mint a régi szövők és takácsok; nem kezd reménytelen harcot az új gép ellen.

A gyors és olcsó közlekedés lehetővé teszi neki, hogy olyan helyeket keressen fel, ahol sok a munka. És noha minden évben feltalálnak egy csomó új gépet, 30–40 év óta mégsem láttunk olyan általános csapásokat, mint amilyeneket Angliában és Franciaországban az új szövőgépek idéztek elő.

A gépek elterjedése által okozott bajok színgazdag leírásával Karl Marxot megelőzte már Proudhon.

A jövedelmek költözése, a munka és a bér megszűnése krónikus, állandó, meg nem szüntethető csapás, afféle kolera, mely hol Gutenberg, hol meg Arkwright neve alatt lép fel; itt Jacquardnak, ott James Wattnak, majd meg Jouffroynak nevezik. Egy ideig ilyen formában pusztított a szörnyeteg, majd más alakot öltött, és a nemzetgazdák, akik azt hiszik, hogy távozott, azt kiáltják, hogy ez semmi sem volt! Nyugodtak, meg vannak elégedve, hogy ha dialektikájuk egész nyomatékával a kérdés pozitív oldalára fektettek súlyt, és szemet hunynak a bomlasztó hatás előtt.⁸

Elfogadjuk Proudhon képletét, noha szörnyen túloz. Ha a gépek terjedését a sújtó hatás miatt a kolerához lehet hasonlítani, viszont azt tudjuk, hogy a kolera, amióta helyi jellegű lett, sokat veszített veszélyességéből, enyhébb lett, és az emberek jobban tudnak ellene védekezni. Igaz, hogy Sismondi panaszai, melyek Proudhon előtt íródtak, méghozzá hevesebb hangon, méltán megrémíthették nagyapáinkat, de a lefolyt félszázad tapasztalatai mindent rendes kerékvágásba zökkentettek. Nem tagadjuk, hogy a gépek hirtelen behozatalának egy ideig zavaró, felforgató következményei vannak; de jobban előkészített, kiterjedtebb, plasztikusabb környezetbe hozva, az új gépek nem idéznek elő olyan váratlan és mélyreható bajokat, mint régen. A csapásokat enyhíti a felület kiterjedése. Proudhon Jouffroyt említette, a gőzhajó feltalálóját; a gépipar ezen része sohasem haladt oly nagy mértékben mint 1860-tól 1870-ig. De vajon a vitorlás hajók hirtelen tűntek-e el? Árbocaikat szétszedték-e, hogy befűtsenek velük, vagy deszkákat gyaluljanak fájukból? Korántsem; a vitorlás hajók még léteznek, csak lassan fogynak; kevesebb vitorlás hajót építenek. Manapság is Angliában vitorlás hajókon ugyanannyi ember van elfoglalva, mint gőzhajókon. Ezt tanúsítja a következő angol statisztika:⁹

A fentebbi évek azok, melyekben a gőzhajózás a legrohamosabban fejlődött. És itt is látjuk, hogy a vitorlahajózás nem enyészik el rohamosan. A hajósokat nem dobják hirtelen a nyomorba. Ha öt év alatt 21000-rel csökkent a vitorláshajókon alkalmazott emberek száma, tehát közel egy ötöddel, viszont a gőzhajókon alkalmazottaké 17500-al szaporodott, tehát egyenértékű számmal, úgy, hogy az átalakulásnak öt évre terjedő időszakában az angol kereskedőhajókon alkalmazott egyének összes száma 196 562-ről 192 903-ra csökkent tehát 3659 egyénnel vagyis 1¾%-kal. Milyen exaltált elme tekintheti ezt nagy csapásnak a munkásosztályra nézve? A fiatalemberek közül valamicskével kevesebben léptek a tengerészeti pályára, egy pár száz idősebb hajós valamivel hamarább hagyta ott a hajót, és a kikötőkben, dokkokban keresett munkát És ez a nagy ipari forradalom majdnem minden rázkódás nélkül ment végbe.

Ez ma az általános törvény: a gépek meghonosulnak anélkül, hogy többé embereket zúznának; egyes embereknek zavart, pillanatnyi kellemetlenséget okozhatnak, kizavarva őket fásult nyugalmukból vagy a rutin ösvényéből, de mélyre menő, tartós bajt nem okoznak. Marx, Proudhon és a tőke többi kritikusa nem veszi észre, hogy a tőke milyen pártfogója és gyámja a munkásnépnek.

A régi gépekbe fektetett tőke, amikor önmagát védi az új gépek ellen, egyúttal védi a munkásokat is, akiket foglalkoztat. Azért, mert a gőzhajó több előnyt nyújt, a vitorláshajót a tulajdonosa nem veti azonnal a lomtárba, hanem tovább járatja, csakhogy most már nem 6, 7 vagy 8%, hanem csak 3, 2. sőt 1% kamatot nyer utána. Az iparos, kinek kezdetleges rendszerű mule-jenny gépei vannak, nem fogja azokat ócskavasként eladni, hogy új gépeket vegyen, nehogy teljesen elveszítse a tőkét, mely sokjába került; még néhány évig használja a régi gépeket, munkaeszközeit csak fokozatosan alakítja át, hogy kímélje a pénzt és a munkást. Így vagyunk a legtöbb iparággal. A tőke, a még el nem kopott régi gépek formájában erélyesen küzd az újabb találmányok ellen; védpajzsa a kézimunkásnak; csak lassan tágít, és az átmenet kíméletesebb, mint mikor a kézmunkás az első szövőgép ellen küzdött. Ez a tőke jótevő szerepe; Karl Marxnak szándékosan behunyt szeme nem látja ezt meg.

A fix tőke növekedése egyébiránt nemcsak abból áll, hogy a kezdetleges gépet tökéletesebbel helyettesítik; a már létezőkhöz új gépeket tesz, és így a munkakeresletet nemhogy csökkentené, inkább növeli. Kétségkívül igazuk van azoknak, akik bírálgatják a nemzetgazdasági írók túlzott magasztalásait a lancashirei szövők elszaporodásáról. Azok az írók, kik századunk közepe táján a nemzetgazdaságtan mestereinek műveit és tanait kommentálták, meggondolatlan visszaélést űztek az összehasonlításokkal, és nem törődtek azzal, hogy az összehasonlítás tényezői helyesek-e. Dunoyer sokkal kevesebbet bizonyított, mint amit gondolt, amikor azt írta, hogy Lancaster hercegségnek, melyben 300 000 lélek lakott 1750-ben, 672 000 lakosa volt 1801-ben, 1831-ben pedig 1 336 000, és hogy a szövőipar, mely azelőtt 40000 munkást foglalkoztatott, a gépek feltalálása után másfél millió munkást számlált. Ez az okoskodás hamis és felületes. Először is nem könnyű megolvasni azokat a háziasszonyokat, akik naponta néhány órán át az orsót pörgették; azután meg az angol szövőipar óriási fejlődését annak kell tulajdonítani, hogy Britannia az egész világot látja el szőtt árukkal. Kína és India gunyhóiban, és néhány európai országban is akadhatnak emberek, akiket a lancashirei „selfacting”-ek és „powerloom”-ok megfosztottak régi biztos és jövedelmező keresetüktől. Dunoyer érvelése tehát nem bír teljes bizonyító erővel, mert kivételes esetre vonatkozik.

Ahogy Proudhon mondja:

A gazdasági írók vétenek az igazság ellen, amikor egész határozottan állítják, hogy a termelés egyszerűsítése sehol sem eredményezte azok csökkenését, akik valamely iparágban keresetet találtak.¹⁰

A higgadt és okosan ítélő gazdasági írók nem is kockáztatnak ilyen helytelen állítást. Csak azt állítják – és ebben igazat is ad nekik a tapasztalás – hogy a munka minden ágában a gépek, a termelés szaporítása által, csökkentik az önköltséget, hogy az árcsökkenésnek megfelelően terjed a fogyasztás, és hogy egy olyan találmány után, mely csökkenti egy bizonyos készítményhez szükséges munkát, sok kilátás van rá, hogy az alkalmazott munkások száma nem lesz kisebb, mint azelőtt, sőt hogy idővel emelkedni is fog. A nemzetgazdák, kik bizonyos idő óta figyelemmel kísérik az ipar viszontagságait, megjegyzik még, hogy művelt népnél, melynek ruganyos elméje van, mely bővelkedik tőkében, és melynél a munka minden ága többé-kevésbé hatékony gépekkel van felszerelve, a tökéletesebbített gépek behozatalának csak fokozatos hatása van, mely távolról sem okoz olyan zavart a munkások tömegében, mint azelőtt.

A szabadalmak, melyek úgyszólván fedezik a régi fenyegetett iparágak visszavonulását, szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy az új gépek és új módszerek ne terjedjenek hirtelen, és az átmenet lassabban történjék.

A foglalkozás nélküli fölös lakosság – ha nem vesszük figyelembe a gyengéket, betegeket, nyomorékokat, tehetetleneket – csak Karl Marx és növendékei képzeletében létezik állandóan. A tétlenségre és nyomorra kárhoztatott fölös lakosságot Marx az ipar hadserege tartalékának nevezi és összehasonlítja a tettleg szolgáló sereggel. Szerinte a kapitalisztikus termelésnek okvetetlenül szüksége van erre a tartalékra.

A statisztikai adatok nem erősítik meg ezeket az állításokat. Biztos inkább csak az a tény, hogy a kézimunkások költözése és a munkaszünet leginkább azokban az iparágakban fordulnak elő, melyeknek, hogy a szocialisták nyelvén szóljunk, nincs kapitalisztikus szervezetük. A „holt évad” különösen a kisiparban és a házi munkáknál fordul elő.¹¹ A munkás, ott, ahol saját szakállára dolgozik, sokkal jobban van kitéve a válságoknak, mint ott, ahol a tőke és a gépek oltalma alatt áll. Ezek a gépek nem akarnak szünetelni, vagy csak a legvégső esetben szánják rá magukat. A gépek legjobban biztosítják a munkást az ipari válságok ellen. A kézimunkás, aki egyedül áll, munkaadó nélkül, saját szerszámaival dolgozik, teljesen ki van téve minden gazdasági zűrzavarnak, melyet a divat változása vagy a megrendelések gyérülése idéz elő. Nincs senki, aki ott állna mellette, hogy enyhítse a sors csapásait, senki sem fáradozik azon, hogy neki munkát szerezzen, mikor a rendes vevők elmaradnak. A tőkés, akit érzéketlennek tüntetnek fel, és aki kénytelen a gépeit jó karban tartani, a piacait védelmezni, rászánja magát, hogy hosszú ideig veszteségre dolgoztasson.

Nem igen szerencsések a példák, melyekkel Marx az ő tételét bizonyítani igyekszik. Hosszasan beszél a „Wandervolkról”, ti. a közmunkáknál és főleg a vasutaknál alkalmazott munkásokról, és némely angol grófság „vándor földművelőiről”, az „agricultural gangs” név alatt ismeretes mezei munkásokról. Elfelejti, hogy itt nem a gépekkel dolgozó nagyipar forog szóban. A közmunkát, legalábbis a vasutaknál, még főleg emberi kezek végzik, melyek kezdetleges szerszámokkal, ásóval, kapával, taligával dolgoznak; méginkább áll ez a mezőgazdaságról. Azután meg ez a szervezet voltaképp nem egészen rossz; a közmunkák, ha szabályosan, mérséklettel teljesítik, nem gyakorolnak káros hatást a munkásnép helyzetére; az sem okoz bajt, hogy a mezei munkások időszakonként költözködnek, hogy bizonyos munkákat végezzenek; az időszakonkénti vándorlásoknak ezt a rendszerét nem a mi századunk fedezte fel, nem is Anglia; ősrégi dolog az és az ókori civilizációkban is sűrűn fordult elő.

Az a népség, ami munkát jár keresni, egyébiránt nem képez fölös számot a termelés szükségleteihez képest. Nincs az foglalkozás és kereset nélkül. Ha a modern iparnál azt kifogásolják, hogy a munkásnak nem nyújt állandó, végleges helyzetet, tartós foglalkozást, ez túlzás és jelentős tényekkel ellenkezik. A modern ipar sok szilárd keretet teremtett, ahol a munkás nyugodtan nézhet a holnap és az aggkor elé, és jövője biztos, amennyire ez az emberi sorsnál lehetséges. Ezen állandó keretekben a proletárok közül száz meg százezrek, sőt milliók találnak menedéket. Itt vannak pl. a vasúttársulatok, a biztosító intézetek, a nagy árucsarnokok, a hajózási társulatok és más ipari vállalatok, ahol a munkások és a hivatalnokok nem napszámra, nem hetekre, még csak nem is évszámra, hanem úgymond életfogytiglan találnak alkalmazást.

Ha figyelmesen boncoljuk, Marx legtöbb szemrehányása elenyészik; ami megmarad, az olyan állapotra vonatkozik, mely nagyrészben ideiglenes, a létesülés és átalakulás azon első időszakára, melyet a nagy ipar kaotikus időszakának neveztem. A kölcsönös segélyegyesületek, a társulati szellem, az önkéntes, szabad biztosítások fejlődése, a közoktatás javulása, az ipari élet igényeiről és eshetőségeiről tett folytonos tapasztalatok ezeket a bajokat meg fogják szüntetni vagy még enyhíteni fogják.

A tények Marxnak különösen azt az állítását döntik meg teljesen, mely úgyszólván a többi állítások összefoglalása. hogy ti. a pauperizmus annál jobban terjed, minél jobban fejlődik a gazdagság. A pauperizmus szerinte az ipar hadseregének rokkantjait képviseli. A német szocialista igen hosszasan beszél erről a tárgyról. Azt fejti ki, hogy a munkanélküli emberek száma és az ipari találmányok fejlődése közt korreláció van. A munkásosztály egy részének kényszerű tétlenségre való kárhoztatása a másik rész túlságos munkája által, az egyes tőkések meggazdagodásának eszközévé válik, és egyúttal az ipar hadserege tartalékának megalakulását oly gyorsasággal sietteti, mely megfelel a társadalmi akkumulációnak. Hogy milyen hatalmas ez a tényező a lakosság viszonylagos fölöslegének alakulásában, azt többek közt Anglia is tanúsítja. A munka megtakarítására szolgáló műszaki eszközök óriásiak. Ha tehát a munkát holnap ésszerű mértékre szorítanák, és a munkások különféle rétegeinek, a kor és a nem aránya szerint adnák ki, akkor a mostani lakosság egyáltalán nem volna elégséges ahhoz, hogy a nemzeti munkát a mostani mértékben folytassa. A munkások nagy többségét, akik most nem termelők, át kellene alakítani „termelőkké.”

Ez gyermekes okoskodás; a munkások minduntalan felhozzák, amikor azt állítják, hogy mindenkinek jutna munka, ha a munkaidőt 2–3 órával megrövidítenék. Nem ügyelnek arra, hogy a termékek ára emelkedne, és hogy ennek folytán a piac szűkebbre szorulna, nevezetesen a kivitelre dolgozó iparágaknál; a többi iparágaknál – a termelés csökkenése folytán – a nemzet közt felosztható termékek összege csekélyebb volna, és így a tényleges bérnek is szükségképp alább kellene szállnia. Ez persze nem azt jelenti, hogy a munka idejét és intenzitását örökre a mai mértékre kellene szabni, és hogy azokat nem lehetne csökkenteni. De a tények helyes megfigyeléséből az következik, hogy a hirtelen, mesterkélt általános mozgalom, melynél fogva egy országban, vagy éppen valamennyi országban egyszerre csökkentenék a munka tartamát és intenzitását, a fentebb jelzett következményeket vonná maga után, feltéve, hogy bizonyos új műszaki találmányok azt nem okozzák, hogy változatlan munkaidő és munkaintenzitás mellett a termelés mégis növekszik.

Marx sok példával igyekszik bebizonyítani a kapitalisztikus akkumulációról felállított „törvényt”, hogy ti. ez az akkumuláció az oka is, okozata is a foglalkozás nélküli fölös munkástömeg alakulásának. Sok példát hoz fel, nevezetesen az angol ipar történetének 1846 és 1866 közti időszakából; a tények legtöbbje, a túlnépes lakások, a költözködések, nem bizonyítanak a fejezet címét képező tétel mellett. Anélkül, hogy a szerzőt követnénk példái közé, két lapon könnyen bebizonyíthatjuk, hogy állításai teljesen tévesek, hogy a tőke felhalmozódása, az ipar fejlődése nem idézik elő szükségképpen a foglalkozás nélküli lakosság elszaporodását. Az angliai szegényekről szóló statisztika cáfolhatatlanul bizonyítja ezt. Az alábbi kimutatásból ugyanis két fontos tény derül ki. Az 1849 és 1888 közti időszakban, melyben Anglia és Wales ipara és gazdagsága szembetűnően növekedtek, a szegények száma bizonyos arányban abszolút csökkent, viszonylagosan pedig majd felével csökkent; ha a munkaképes felnőtt szegények kategóriáját nézzük, azt látjuk, hogy az abszolút szám felével vagy egy jó harmaddal csökkent, a lakossághoz arányítva pedig egyharmadát se képezi az időszak elején konstatált létszámnak. Így tehát Marx fikciója, az ipar hadseregének foglalkozás nélküli tartalékáról elenyészik. Miután a szegényekről szóló törvény Angliában kötelezővé teszi a szegények segélyezését, és nem lehet feltenni, hogy az utóbbi évtizedben, melyben a humánus érzelmek és a filantrópia oly nagy lendületet vettek, az illető hivatalnokok kevésbé lettek volna nagylelkűek, mint elődeik, a bizonyíték döntő súllyal bír.¹²

E kimutatásnak,¹³ mely egy általános jelenséget bizonyít, mégiscsak más értéke van, mint a tőkét bíráló szocialista által felhozott, összefüggéstelen, töredékes számoknak. Rettenetesen sújtó csapás ez a frivol kártyavárra, melyet Marx oly leleményesen felépített. E kimutatásnak minden tényezője, minden számoszlopa a szocialista doktrína ellen bizonyít. 1849-től 1888-ig, 84 év alatt, ami elég idő arra, hogy az észleletnek bizonyító ereje legyen, Anglia és Wales lakossága 17 564 000 lélekről 26 762 000 lélekre szaporodott, tehát 9 200 000 lélekkel, vagyis 53%-kal növekedett. De ugyanezen idő alatt jelentősen csökkent az összes rendbeli szegény együttes száma. Ez a létszám 1883-ban 153 000 lélekkel, azaz 14 százalékkal volt kisebb, mint 1849-ben. Azt fogják talán mondani, hogy az 1849-i év a nyomor szempontjából kivételes év volt. De hisz 1849-től 1859-ig minden évben nagyobb volt a szegények száma, mintsem 1883-ban, kivéve az 1853-i évet, amikor a két szám majdnem egyenlő. Az 1860 és 1869 közti időszak minden évében szintén nagyobb volt a szegények száma, mint 1883-ban. Vagy tán azt fogják felelni, hogy az 1883-i év volt kivételes év? Ezt sem lehet mondani, mert 1876 óta a legtöbb esztendőben csekélyebb volt a szegények száma, mint 1883-ban, amely évben az ipar pangott, sőt szinte válságon ment keresztül. Íme egy első, kategorikus, kétségbevonhatatlan cáfolat Karl Marx elmélete ellen. De van egy második, még erősebb cáfolat. A pauperizmus csökkenése még sokkal rohamosabbnak mutatkozik, ha a szegények számát összehasonlítjuk a lakosságéval.

Angliában és Walesben. 1883-ban száz lakosra nem egészen 3 szegény jutott, 1849-ben pedig 5 1⁄3 %; az 1849 utáni években az arány valamivel kisebb volt, de még mindig körülbelül 5%; azután egyre csökken; igaz, hogy nem szabályosan (mert a kereskedelmi válságok is befolyásolják a szegények létszámát, és mert a társadalmi jelenségek nem egyenes, hanem tört vonalban haladnak), de azért a csökkenés szembetűnő és majdnem folytonos, habár közbe-közbe megszakítást szenved is. Ha a szám 1876 után bizonyos mértékben emelkedik a nagyobb üzleti pangás folytán, ez az emelkedés nem igen érezhető, és 1873 óta a segélyezettek arányszáma a lakosságéhoz képest sohasem érte el az 1849 és 1859 vagy az 1860 és 1870 közti időszak arányszámát.

A fentebbi kimutatásból egy utolsó, még sújtóbb bizonyíték derül ki. A szegények két kategóriája (felnőtt munkaképes szegények és másféle szegények) közti arány megváltozott. A munkaképes segélyezett szegények száma 1849-ben 201 000-re rúgott, és az ötvenes években az ezen kategóriába tartozó szegények száma nem szállt le 126 000 alá. A rákövetkező évtizedben. 1860-tól 1869-ig e szegények száma 136 000 és 253 000 közt ingadozik. De már 1874 és 1883 közt a felnőtt munkaképes szegények száma 92 000 és 126 228 közt változik. Ez utolsó évtized maximuma kisebb, mint a két előző évtized minimuma, vagy legalábbis csak 8 egységgel haladja meg a minimumok egyikét, az 1853-it. Pedig az összes lakosság 50%-kal gyarapodott.

Ezek a tények megdöntik Karl Marx gyermekes és szofisztikus tételeit. Hogyan lehet még beszélni az ipar hadseregének azon foglalkozás nélküli tartalékáról, amely állítólag egyre gyarapszik? Hogyan lehet azt állítani, hogy a tőke felhalmozódása a kényszerű tétlenségre kárhoztatott munkások számát folyvást növeli? Ha ki lehetne fürkészni azt a 92 000 vagy 126 000 egyént (az utolsó évtized minimuma és maximuma), a 27 milliónyi lakosság szegényeit, akkor látnánk, hogy legtöbbjüknek, ha munkaképesek, valami hibájuk van: renyhék, rossz magaviseletűek, rosszakaratúak és majdnem valamennyien ilyen hibák miatt maradnak ki az ipar hadseregének soraiból. A felnőtt és egészséges szegények számának ezt a csökkenését talán a kivándorlással fogják magyarázni? De hisz Anglia és Wales (ami nem tévesztendő össze a hármas királysággal) inkább a bevándorlók, mint a kivándorlók országa!

E számok teljesen megdöntik Marx tételét, de megdönti azt a tapasztalat és az érvelés is. A nagyipar nem szül foglalkozás nélküli fölös lakosságot, miután az iparosoknak még a válság éveiben is érdekükben áll folytatni a munkát, nehogy végleg elveszítsék a munkásokat és gyárberendezésük pusztulásnak ne induljon; ahelyett, hogy elküldenék munkásaik felét, amint azt a kisiparos teszi ilyenkor, azt szokták tenni, hogy a munkaórák vagy munkanapok számát csökkentik, nem 10–12 óráig, hanem csak 5–6 óráig, vagy hetente csak három napon át dolgoztatnak. Így aztán az erős válság idején, legalábbis a gyáriparban, a munkások zöme nem jut teljes nyomorba, hanem csak szerényebb viszonyok közé. Marx tételének alaptalanságát az is bizonyítja, hogy a munkanélküli munkások száma még a nagy ipari pangás idején se válik óriásivá; sok munkás kevésbé van ugyan elfoglalva, mint azelőtt, de azért nincs teljesen munka nélkül.

A gyáripar egészben véve orvosszer a teljes munkaszünet ellen. Ha a kisipar nem is marad oly teljesen munkaszünetek nélkül, azért mégse szül egyre növekedő pauperizmust. Tanúsítja ezt a kimutatás, mely feltünteti, hogy mekkora volt a szegények száma Párizsban a múlt század vége óta. Tudjuk, hogy Párizs sohasem volt szegények szűkében, és a „cour des miracles”-t híréből rég ismerjük. A régi monarchia fővárosában mindig is nagy számmal voltak a koldusok és csavargók. Nem megyünk vissza a középkorig, csak a nagy forradalomtól kezdve nézzük a párizsi pauperizmus egyes fázisait.

A forradalmi időszámítás X. évében, azaz a konzulátus alatt (1803-ban), mikor a rend helyre volt állítva és ismét kezdődött a jólét, Párizsban 43 552 szűkölködő család volt, azaz 111 626 egyén. Azt hiszik, hogy Párizsnak akkor 547 416 lakosa volt, jutott tehát egy szűkölködő öt-öt lakosra. 1803-tól 1814-ig nem látunk javulást. A restauráció visszaadja az országnak a békét, rendezi a pénzügyi viszonyokat, megindítja a közmunkákat; a gyáripar első szárnypróbálgatásait látjuk, és e különböző okok behatása alatt csökken a pauperizmus. Párizsban 1813-ban 5–69 lélek és 1818-ban 8.08 lélek után jutott egy szűkölködő, a hozzávetőleges számítások szerint. A későbbi népszámlálások a következő tüzetesebb eredményeket adták:

1829-ben 1 szűkölködő 13.02 lélek után. 1841-ben 1 szűkölködő 13.30 lélek után. 1850-ben 1 szűkölködő 19.38 lélek után. 1856-ban 1 szűkölködő 16.50 lélek után. 1863-ban 1 szűkölködő 16.94 lélek után. 1864-ben 1 szűkölködő 16.16 lélek után. 1866-ban 1 szűkölködő 17.12 lélek után.

Ez utóbbi évben 111 357 szűkölködő volt, akik 42 098 háztartást képeztek. És 1880-ban, mikor Párizsnak kerekszámban 2 250 000 lakosa volt (az 1881-i népszámlálás 2 239 000 lelket konstatált), a segélyezett szűkölködők száma 123 735 lélekre (46 815 család) rúgott, azaz egy szűkölködő jutott 18 lakosra, kevesebb mint a forradalom óta valaha, kivéve az 1850-i évet; de ekkor még nem tartoztak Párizshoz a külvárosok, melyekben aránylag legtöbb a szegény. A 13., 14., 15., 19. és 20. kerületekben abszolút és viszonylag legnagyobb a szegények száma, és ez az öt kerület nem tartozott a régi Párizshoz, mely csak a 12. kerületig terjedt bezárólag.

A szegények száma Párizsban 1880-ban nem volt nagyobb mint 1803-ban és az ezt követő években, pedig időközben a lakosság megnégyszereződött. Az arányszám egyharmaddal kisebb, mint a restauráció végén és Fülöp Lajos uralkodása első éveiben. Tegyük hozzá, hogy az 1880-ban segélyezett 46 815 családfő közt volt 28 690, aki végleges vagy évi segélyt kapott, és 18 125, akit ideiglenesen segélyeztek. A férfiak Párizs szegény lakosságának csak gyönge részét képezik; 123 735 között csak 25 092. Pedig a férfiakat csak a nőkkel, a fiú és leánygyermekekkel állítjuk szembe, holott valószínű, hogy az említett 25 092 egyén közt sok az aggastyán; talán felét képezik a számnak.

Ilyen adatokkal szemben hova lesz Karl Marx „törvénye”, mely szerint a tőke felhalmozódása folytán a foglalkozás nélküli, nyomorban sínylődő munkásnép száma egyre növekszik? A tények megcáfolják ezt az elméletet, A pauperizmus helyzete Párizsban annál nagyobb jelentőséggel bír, mert a vasúti vonalak szaporodása sok vidéki szegényt hozott ide, akik azt hiszik, hogy itt könnyebben tesznek szert keresetre. Desprez kórházi orvos, aki jól ismeri a közjótékonysági ügyeket, egy levélben, melyet az Economiste Français 1884. február 2-án tett közzé, megjegyzi, hogy a Párizsban megtelepülő vidéki munkások idehozzák szegény rokonaikat, akik azután a közjótékonyság terhére vannak. Ezért a Párizsban segélyezett szegények, akik vidéken születtek, sokkal nagyobb arányszámmal bírnak, mint a vidéken vagy külföldön született párizsi lakosok általában. Az 1881-i népszámlálás szerint 2 289 928 főnyi lakosság közül 807 060 született Párizsban vagy a külvárosokban. vagyis az összes lakosság 36%-a: az 1880-ban segélyezett 46 815 családfő közül pedig csak 10 792 volt (tehát 23% és nem 36%), aki Párizsban vagy a Seine-départementban született. Erre azt felelik, hogy nemcsak a családfők születéshelyét kellett volna kutatni, hanem az összes családtagokét, mert akkor a párizsi születésű szűkölködők arányszáma meghaladná a 23 százalékot. Ez bizonyos, de ha figyelembe vesszük azt, hogy a felnőtt nők és férfiak a párizsi szűkölködő lakosságnak több mint a felét képezik (25 092 férfi, 41 291 nő. 28 499 fiú és 28 853 leány), akkor arra a következtetésre jutunk, hogy még mindig nem értük volna el a 36%-ot, a Párizsban élő vidéki születésűek arányszámát.

Ha a párizsi pauperizmus helyzetét összehasonlítjuk az angol helyzettel, látjuk, hogy milyen helytelenek Marx megjegyzései, vagyis inkább érvelései, és milyen alaptalan a vád, melyet a különböző rendbeli szocialisták (a „tudományos” vagy szentimentális szocialisták) fel szoktak hozni. A való helyzet nem olyan keserves, amilyennek e búsuló vagy felháborodott írók látják, és a társadalmi pokol inkább csak az ő sötét képzeletükben létezik, nem pedig a modern nemzetgazdasági szervezetben.

Lábjegyzetek

1. Említsük meg, hogy egy 1877-i svájci törvény a gyárakban való munkanapot 11 órára szállítja le, csakhogy talán nem alkalmazzák azt szigorúan. ↩

2. Essai sur la Répartition des richesses c. művem XI. fejezetében. ↩

3. L. Essai sur la Repartition des richesses c. művem XIX. fejezetét. ↩

4. Le travail des femmes au XIXe siècle c. művemben. ↩

5. E tárgyról bővebb részletek olvashatók Le travail des femmes au XIXe siècle c. művemben. ↩

6. L. Essai sur la Repartition des richesses című művemet, továbbá Levi Leone és Giften vizsgálatának eredményét, melyet a pénzügyminisztérium közzétett a Bulletin de statistique 1884. februári és márciusi füzeteiben. ↩

7. L. Le travail des femmes au XIXe siècle c. művemben. ↩

8. Contradictions Economiques, 1. kötet 149. o. ↩

9. Annual statement of the navigation and shipping of the United Kingdom for the year 1881, 265. o. ↩

10. Contradictions Economiques I., 150. o. ↩

11. Az olvasó erről bővebb részleteket találhat Le travail des femmes au XIXe siècle c. művemben. ↩

12. Egy iró, aki a „keresztényszocialisták” iskolájához tartozik, az Essai sur la Repartition des Richesses állításainak megcáfolása végett azt bizonyítgatta, hogy a hivatalos pauperizmus azért mutat csökkenést, mert a szegényekről szóló törvényt 1834 óta szigorúbban kezelik, és mert a munkás irtózik a „workhouse”-tól. Ez a felfogás teljesen téves; csak az 1834-et nyomban követő évekre alkalmazható. De húsz év óta a törvényt alkalmazó tisztviselők sokkal humánusabbak lettek és a segélyt főleg otthon nyújtják. Így pl. 1883-ban 165 000 egyént segélyeztek a „workhouse”-ban és 528 000-et otthon. ↩

13. Ez a kimutatás kombinálva van két kimutatásból, melyeket egy ultrademokratikus munka, a Financial Reform Almanach közölt az 1884. évfolyam 114. és 118. lapjain. ↩