4. Karl Marx történelmi kifogásai az ingó és ingatlan tulajdon ellen

Mint tagadó módszer, a kollektivizmus azt állítja, hogy a mai társadalomban a tőkét nem a takarékosság és nem a tőkések eszessége teremti; abból az önkényes értéktöbbletből ered, melyet a tőkés a munkások termelvényéből nyer. Ezt a tantételt nagy furfanggal védi Karl Marx, és ezért gondosan kell azt taglalnunk, tanulmányozván, hogy szemeink előtt miképp alakulnak a tőkék.

Előbb azonban szemügyre kell vennünk a kollektivizmus történelmi kifogását, noha Marx azt – különös módszerhiba folytán – csak a könyve végén hozza elő.

A nevezett író azt állítja, egyébiránt nem kísérli meg azt elegendőképpen kimutatni, hogy az egyéni gazdagság, a tőkék eltulajdonítása a történelem folyamán elkövetett különféle rablások eredménye.

A nagybirtokok úgy eredtek, hogy a XVI. században elkobozták az egyházi javakat, hogy a rá következő században elprédálták az állam uradalmait, hogy a hűbérbirtokokat, melyekre súlyos terhek voltak kiróva, átalakították polgári birtokokká, melyek nem viselnek terheket, hogy a nagy- és középbirtokosok az idő múltával magukhoz kaparintották a közjavakat. A restauráció és a „dicsőséges forradalom” Angliában, a szabadelvűség köpenye alatt, szentesítette a parasztok kifosztatását, mely a felsőbb néposztályok javára történt. Az általános használatra való közlegelők egyesek használatára való szántóföldek lettek, azután legelőkké változtak, és most már nagy részük, főleg Skóciában, nagy vadászterület, melyet emberek helyett kártékony állatok népesítenek be.

Hogy Karl Marx e maró szatírájában, ami a múltat illeti, van bizonyos igazság, azt nem lehet tagadni. Magam sem haboztam egy pénzügyi tanulmányban leírni, hogy az annyit panaszkodó földbirtokosokat Franciaországban a község kárára előnyben részesítette a forradalom, ami megszüntette a hűbérjogokat, melyet eredetileg a közérdek szempontjából hoztak be.

Karl Marx állításának mindazonáltal három hibája van. Először is, amint már az előbbi fejezetben mondtuk, el kell ismerni az elévülést, amely nélkül az egész világ ismét a káoszba jutna. Azután nem lehet tagadni, hogy a Karl Marx által felhozott tények távolról sem magyarázzák meg a mai földbirtokok nagy részének átalakulását. Franciaországban a művelt földnek körülbelül a fele kisbirtokosok kezén van. És ezek bizonyára nem fegyveres kézzel és nem is bitorló törvények segítségével kerítették kezükre, hanem türelmes takarékosság által. Ezenfelül a középbirtokok a francia földnek harmadát vagy negyedét képezik, míg a nagybirtokosok alig birtokolják a föld negyed vagy ötödrészét, pedig a nagybirtokosok fele sem származik a régi hűbéruraktól. A mezőgazdasági földbirtok, bármily mértékben van is összpontosítva vagy megoszolva, újabb értéknövekedését legnagyobb részben a birtokos munkájának, takarékosságának, kombináló és kezelési tehetségének köszönheti. Ha a föld értékéből levonnánk a belefektetett tőkék rendes, törvényszerű kamatát, rendesen semmi sem maradna meg, vagy csak igen kevés.¹

Nem is volna szükséges Gallia meghódítása korszakáig visszamenni, hogy ezt kimutathassuk; csak a két vagy három utóbb lefolyt századot kell vennünk és rájövünk, hogy a legtöbb birtok tiszta jövedelme nem képviseli 3 ½ vagy 4 százalékát se a tőkének, melyet a földbe idő jártával befektettek, vagy amely épületek alakjában áll a föld színén. Sőt a javak megoszlásáról szóló munkámban² kimutattam, hogy a földbirtokosok osztálya, egészében véve, az elmúlt negyven évben is több tőkét fektetett a földbe, mint amennyi haszna volt az eladási érték növekedéséből. Állításunkat most újabb adatok is megerősítik. A Bulletin de statistique et de législation comparée szerint, melyet a francia pénzügyminisztérium tesz közzé (1883. áprilisi füzet, 420. lap), Franciaország értékesíthető talaja, az utak, folyóvizek, folyamok stb. leszámításával, összesen 50 035 159 hektárt föld. Ezen a területen a kataszteri felvétel konstatált 8 108 306 hektár pusztát, legelőt és határozatlan jellegű földet. A kataszteri felvétel 1807-ben kezdődött, és 1850-ben fejeztetett be, tehát mintegy fél századig tartott. Azóta a puszták és legelők kiterjedése folyvást csökkent, olyannyira, hogy az 1879–1881.-i becslés szerint a földek, melyek ebbe a kategóriába tartoznak, már csak 6 746 000 hektárra terjednek. Eszerint a tökéletesebb művelés nyert 1 260 000 hektárt. Kétségtelen, hogy ezeket a pusztákat, vadon tisztásokat nem a természet alakította át erdőkké, szántóföldekké, rétekké, szőlőkké, kertekké. Azon idő alatt, mely a kataszteri felvételtől az 1879–1881.-i felvételig folyt le, az erdők területe 250 000 hektárral növekedett, azaz 8 144 718 hektárról 8 397 131 hektárra. A rétek, lucernások területe 200 000 hektárral növekedett (4 804 440-ről 4 998 280-ra), a szőlőké 210 000 hektárral (2 109 250 hektárról 2 320 000-re). A szántóföldek és ezekhez asszimilált területek 621 000 hektár növekedést mutatnak, mert 1879–1881-ben 26 173 637 hektárt foglaltak el, holott a kataszter csak 25 452 000 hektárt mutatott ki. Végül a magasabb minőségű földek, a gyümölcsösök és kertek szintén növekedtek körülbelül 5%-kal, 695 929 hektárról 668 000 hektárra. Az itt fel nem sorolt művelési ágak, melyek a talajnak csak középszerű kihasználását képviselik, a kataszteri felvétel óta 45 000 hektárt vesztettek.

Ne beszéljünk hát többé arról, hogy a föld értéke csakis a természet jóvoltából, egész magától növekedik; a régi civilizációval bíró országokban ez kivételes eset. Ha az alsóbbrendű kihasználás alá eső földek alig negyven év alatt 1 300 000 hektárt vesztettek a magasabb művelési ágak javára, akkor ez csakugyan a munka, az értelmesség és a takarékosság érdeme. A fegyveres kézzel vagy törvényes fogásokkal eszközölt fosztogatásnak nincs köze ehhez a hódításhoz.

De nem csak úgy lehet a talajt javítani és beléje tőkét fektetni, hogy a pusztákat átalakítjuk erdőkké, rétekké, szőlőkké, gyümölcsösökké. Ki fogja kétségbe vonni állításunkat, ha azt mondjuk, hogy a szőlőket jobban kapálják és trágyázzák, mint a század kezdetén tették? Hogy a rétek öntözése céljából sok csatornát ástak és zsilipeket létesítettek? Hogy a szántóföldeken jelentős beruházást eszközöltek? Hogy a fészerek, ólak, istállók, pincék és más épületek nagy arányokban szaporodtak? Ez az, ami Franciaországban egy fél század óta legtöbbet járult az ingatlan javak értékének növekedéséhez. Ha a kataszteri felvétel óta a mezőgazdaság tiszta jövedelme az országban megkétszereződött: ha 1851-től, 1879–1881-ig kereken 40%-kal növekedett, azaz megközelítőleg 1 %-kal, ha 1900 millió frankról 2645 millió frankra emelkedett, amiből le kell vonni az adót és az épületek karbantartási költségeit³ – ezt az értéknövekedést a gondviselés ingyenes adományának bizonyára nem lehet tekinteni. Kivételes esetekben ez is tehette, de általában az eredményt a kisbirtokos fáradhatatlan, konok szorgalmának, a nagybirtokos leleményes kombinációinak és a szakadatlan talajjavításoknak köszönhetjük. A nagy modern államoknak sokszor van rendes és rendkívüli költségvetésük. Nincs az a jó mezőgazda, aki ne követné ezt a példát, aki a tulajdonképpeni rendes művelési költségeken kívül külön ne számítana földjavítási, beruházási költségeket, melyeket rendesen a jövedelem egy részéből fedez.

Aki tehát, mint Karl Marx teszi, azt állítja, hogy a mai mezei gazdagság a zárdák kifosztásából, az állami vagy községi javak törvénytelen eltulajdonításából ered, az egy általános, egyetemes, ma létező tényt kivételes, rég elmúlt, helyi okokból magyaráz meg, melyek csak minden tizedik esetre illenek.

Marx történeti érve még egy harmadik szempontból is téves. Bizonyos országokban sok föld ment át magántulajdonba, noha ott nem voltak zárdai javak, anélkül, hogy ott királyi, állami vagy községi javakat adtak volna ajándékul. Ez történt az új országokban, mint például Új-Zéland, Ausztrália, La Plata, Kanada és az észak-amerikai Vadnyugat. Tudjuk, hogy a kollektivisták, sőt egyes nemzetgazdasági írók is, sok kifogást hoznak fel a módozatok ellen, melyekkel el szokták idegeníteni a földet Amerikában és Ausztráliában. Lehet azt állítani, hogy ama szabad földeket nem kellene örök időre elidegeníteni, hanem bizonyos meghatározott időszakra bérbe adni; lehet kifogásolni azt, hogy az Egyesült Államok és Kanada kormányai a vasúttársulatoknak és más társulatoknak oly nagy területeket adományoznak; de a részrehajlatlan szemlélő mégis úgy találja, hogy a feltételek, melyek mellett az új országokban a közföldeket elidegenítik, a vevőkre nézve nem olyan túlságosan előnyösek. Bizonyítja ezt az, hogy a nagy amerikai városok kispolgárai és állítólagos proletárjai jobb szeretik mesterségüket folytatni, mintsem hogy elmenjenek a Vadnyugatra, ahol csekély pénzáldozattal földesurakká lehetnének. Az Egyesült Államokban és Kanadában földesúr lehet, aki a föld hektárjáért 5-6 frankot fizet. Ötven hektár egy családnak elég élelmet juttathat, és ezt az ötven hektárt meg lehet kapni 250–300 frankért. Megengedjük, hogy ezenfelül még 4000–5000 frank szükséges, hogy a család beszerezhesse a munkaeszközöket és megélhessen az első aratásig, de így is mindössze 5000–6000 frank kell, ennyivel pedig az Egyesült Államokban rendelkezik majdnem minden kispolgár és igen sok munkás is. De ha a mondott összegnek kétszerese, háromszorosa kell is, ez még mindig olyan összeg, mellyel abban a gazdag országban millió és millió kézműves és kiskereskedő rendelkezik. Ha a közföldek megszerzése olyan rendkívül előnyös üzlet volna, és olyan biztosan juttatna nagy vagyonhoz, az amerikai városok kispolgárai és fiatal kézművesei bizonyára csak úgy özönlenének Minnesota, Dakota, Manitoba, Texas és Kalifornia felé, hogy ott földesurak legyenek. De ez nem történik meg. A polgárság, a munkásosztály felsőbb rétege nem vándorol tömegesen e híres vidékek felé. A kiskereskedők, hivatalnokok, munkások jobb szeretnek otthon maradni, szerény jövedelmükből megélni és másoknak dolgozni, mint nagy területek uraivá lenni. Nyilvánvaló, hogy a bérrendszert, minden rossz tulajdonsága dacára is, a legtöbb amerikai biztosabb jövedelmi forrásnak tekinti, mint a szűz földet, melyet művelés alá kell venni és termővé kell tenni.

A Marx által felhozott történeti kifogás a földbirtok eredetét illetőleg csak igen kevés esetre alkalmazható, és itt is megcáfolja az elévülés, az egyetlen természeti jog, melynél fogva a franciák kijelenthetik, hogy földjüket nem akarják megosztani a kalmukokkal.

Miután tehát ezt a kifogást mint semmist vagy elenyésző értékűt mellőztük, fennmarad a magántulajdon és a köztulajdon viszonylagos érdemének kérdése, vagyis az a kérdés, hogy a közérdek szempontjából mennyiben nyújt előnyöket a magántulajdon, és mennyiben a köztulajdon, mert eltekintve a keletkezési módtól, az egyik rendszer hasznosabb lehet a társadalomra nézve, mint a másik. Erre a kérdésre, melyet már a javak megoszlásáról szóló munkámban tárgyaltam, még vissza fogok térni.

A történelmi szempontból való bírálat az ingó tulajdon alakulásáról szól, és az sem tartalmaz több igazságot. Karl Marx azt hiszi, hogy valami nagy dolgot művel, midőn az ipari tőke eredetét (Genesis des industriellen Kapitalisten)⁴ tárgyalja és azt fejtegeti, hogy minden ipari tőke egyedüli kútforrásai: a gyarmati rendszer, az államadósság, a védvámos rendszer, a gyermekmunka túlságos kiaknázása, az árucikkek meghamisítása és az uzsora.

Hogy visszaélések is hozzájárulnak bizonyos iparosok és kereskedők vagyonának növeléséhez, azt senkinek sem jut eszébe tagadni; de nincs olyan józan és részrehajlatlan ember, aki vonakodnék elismerni azt, hogy akadnak becsületes kereskedők, humánus iparosok, és hogy ezek néha épp úgy, vagy tán jobban is boldogulnak, mint azon versenytársaik, akik kevésbé becsületesek, kevésbé humánusak.

Ha valaki egy nagy város utcáin sétálva találkozik egy púpos, egy féllábú és egy vak emberrel, és erre azt fogja állítani, hogy a város minden lakosa nyomorék, csonka, félkegyelmű, nem mond bolondabbat, mint a társadalomnak az az állítólagos megfigyelője, aki azzal áll elő, hogy minden gazdagságot csalárd kereskedés, becstelen fortély vagy igazságtalan kedvezmények által szereztek.

A tényezők közt, melyek Karl Marx szerint az ipari tőke kútforrásai, vannak egyébiránt olyanok, melyek egyáltalán nem kárhoztatandók. Ha egyes egyének azzal növelték vagyonukat, hogy kölcsönt adtak hazájuknak, mely háborúba keveredett, vagy közmunkákat akart kezdeni, abban nincs semmi, amit egy lelkiismeretes moralista rosszallhatna. Aki Franciaországnak, Ausztriának vagy Németországnak vasútépítési célokra pénzt kölcsönöz, és ebből a befektetésből nyereséget húz, beteg lelkiismerettel bírna, ha ezért a legcsekélyebb szemrehányást tenné magának. És ha a kölcsön háborús célra vagy a deficit fedezésére vétetett is föl, a kölcsönadót azért nem terheli semmi erkölcsi hiba, mert minden polgárnak kötelessége az, hogy tőle telhetően segítsen a hazáján, mikor az nehézségekkel küzd.

Furcsa dolog az, mikor Marx az ipari tőke bűnös kútforrásai közt felsorolja a védvámos rendszert. Marx, Schäffle és a kollektivisták legtöbbje a védvámos rendszer ellen nem érzi azt az ellenszenvet, melyet a közgazdasági írók nagy része tanúsít: sokszor megtörténik, hogy a gúnyolják és ócsárolják a szabadkereskedelmet: szeretik üres formulának, értelem nélküli refrénnek mondani, egy „régi nótának,” mellyel a „burzsoá” elméletgyártók az ostobákat mulattatják. Schäffle habozás nélkül kimondja, hogy a kollektivizmus nem törekszik a nemzetközi kereskedelem szabadságának fejlesztésére.

Sőt inkább attól kell tartani, hogy a nemzetek nagyon is el fognak zárkózni, úgymond, mert a szabadkereskedelem mostani burzsoá rendszere nagyon is kozmopolita jellegű.

Ha a kollektivisták nem jó szemmel nézik a nemzetközi kereskedelem szabadságát, ha ez, amint lentebb látni fogjuk, társadalmi szervezetükkel teljesen összeférhetetlen, akkor furcsa eljárás tőlük odasorolni a védvámos rendszert az egyéni gazdagság bűnös forrásai közé.

Mindazonáltal megengedjük részünkről, hogy a védvám sok esetben romlott forrása a személyes vagyonnak. A nagyiparosok, akik eleget nyernek, és arra használják a befolyást, melyet a kamarákra vagy a választókra gyakorolnak, hogy tovább növeljék nyereségüket és a fogyasztók rovására túlságos mértéket adjanak neki, a társadalommal szemben bizonyos csalást és zsarolást követnek el. Ha gondolkozásukat meg nem zavarnák a szofizmák, lelkifurdalást kellene érezniük. A közgazdasági írók a védvámot már régóta a szocializmus válfajának mondják, de a magas védvám a nemzeti termelésnek csak egy kis részét sújtja, és különben is csökkenőben van. Nem a védvámból szerzik vagyonukat a kis- és középbirtokosok, de még a nagybirtokosok zöme sem.

A modern ingó gazdagságnak, amely főleg egy fél század óta növekedett, egészen más okai vannak. Franciaországban évente kétmilliárd frank járul hozzá az elébb fölgyűlt javakhoz; ha azt keressük, hogy ebből mennyit adott a védvámos rendszer, az árucikkek hamisítása – a gyarmati rendszerről nem szólunk, mert az már nem létezik – és a Marx által jelzett sok más visszaélés, azt fogjuk látni, hogy az, ami a visszaélések révén folyt be, igen csekély töredék, és hogy az évenként szerzett ingó javak óriási része egyszerűen a munka és a takarékosság eredménye. A munkába bele kell érteni a szellemi munkát, a feltaláló és kombináló tehetséget, mely sokszorosan fokozza az emberi erőfeszítések eredményességét.

Kétségkívül nincs olyan korlátolt elméjű egyén, aki azt mondaná, hogy nincs rossz úton vagy könnyen szerzett vagyon. Minden korszak erkölcsbírái és hitszónokai dörgő szónoklatokat mondtak az ilyen vagyonokról, melyeket a csalás és bűn, vagy a játék és a véletlen juttat. Ezek a vagyonok szoktak éppen szemet szúrni, főleg a fővárosokban. De ezek voltaképp elenyésző töredéket képeznek. A dúsgazdag embereknek, akikről annyit hallunk, az egyes országokban a nemzeti jövedelem tizedrésze sem jut.

A javak megoszlásáról szóló munkámban részletesen fejtegettem ezt a jelenséget és kimutattam, hogy a dúsgazdagok a nemzet összes jövedelméből milyen csekély részt birtokolnak. Poroszországban a 7500 frankon fölüli jövedelmek a nép összjövedelmének csak 11–12%-át képezik. Ugyanígy vagyunk körülbelül Szászországban. Belgiumban a földjövedelem harmadrésze jut azon birtokosoknak, kiknek földjáradéka meghaladja a 4000 frankot. Franciaországban sem áll a dolog másképp. Sőt Anglia sem képez olyannyira kivételt, mint ahogy gondolják; ezt az újabb statisztikai adatok, ha figyelemmel és józan ítélettel tanulmányozzuk, eléggé tanúsítják.

1883-ban név- és számszerű kimutatást tettek közzé az 1873–tól 1882-ig örökölt és 250 000 font sterlinget (6 ¼ millió frankot) meghaladó ingó vagyonokról, és ugyanilyen kimutatást készítettek az előző (1863–1872) tíz évről. Tudjuk, hogy Angliában, ahol nem keresik az árnyékot és nem félnek a nyilvánosságtól, a Times „végrendeletek és hagyatékok” rovata rendesen ismerteti a végrendeleteket, ha a végrendelkező vagyonánál vagy társadalmi állásánál fogva érdekre tart igényt. Ezeket a kimutatásokat megközelítően helyeseknek kell tartanunk, mert ha egyes esetekben történik is félrevezetés, általánosságban az örökösöknek érdekükben áll, hogy vagyonuk forrása és nagysága konstatáltassék.

Ebből a kimutatásból kitűnik, hogy 1863-tól 1872-ig (bezárólag) az Egyesült királyságban 161 olyan ingó hagyaték fordult elő, mely meghaladta a 6 ½ millió frankot; ezek közül 53 meghaladta a 12 ½ millió frankot és 10 a 25 millió frankot.

A rá következő évtizedben 6 ¼ millió frankot meghaladó hagyaték volt 215; ezek közül 45 haladta meg a 12 ½ millió frankot és 17 a 25 milliót. E nagy vagyonok együttvéve kitettek 2455 millió frankot. A második évtizedben a 6 ¼ milliót meghaladó hagyatékok összértéke éppen egyharmaddal nagyobb volt, mint az előző évtizedben. Márpedig egy igen lelkiismeretes statisztikus, Giffen úgy számítja, hogy Nagy-Britannia ingó tőkéje minden évtizedben 50-60%-kal növekszik.⁵ Ebből az következne, hogy a dúsgazdag férfiak összessége Nagy-Britanniában az 1873–1882 közti időszakban a nemzeti vagyonnak kisebb töredékét birtokolta, mint az előző időszakban. Ez a tétel megerősíti a mi állításunkat, amely szerint a mai civilizáció nem halad a vagyonok fokozatos tömörülése felé, ahogy általánosan hiszik. Igaz, hogy ezek a következtetések csak megközelítően alaposak, de többet nem is lehet kívánni egy ilyen bonyolult tárgynál, melynél oly nehéz a szabatos elemzés. Giffen szerint Anglia összes ingó vagyona 1865-ben 72 milliárd frankra rúgott, 1875-ben pedig 117 milliárdra, ami 6% éves gyarapodásnak felel meg. Ha feltesszük, hogy 1875-től 1878-ig (az utóbbi év az 1873-től 1882-ig terjedő évtized közepén áll) az éves gyarapodás csak 4% volt, akkor úgy találjuk, hogy Nagy-Britannia összes ingó javai azon évben több mint 130 milliárd franknyi értéket képviseltek.

Egy igen leleményes statisztikus, Foville úr felhasználta ezeket a számokat, összehasonlította azokat másokkal és azt igyekezett kiszámítani, hogy mekkora részét képezik az óriási vagyonok az összes angliai ingó vagyonnak. Abból indul ki, hogy

a halál a fiscus caudiumi igája alá juttatja évente a létező örökségek harmincötöd-részét, és hogy az arány a milliomosoknál ugyanolyan arányú lesz, mint a közönséges halandóknál. Így téve fel a számítást, az Egyesült Királyságban mintegy 750 tőkebirtokos volna, akinek a vagyona meghaladja a 6 ¼ millió frankot: ezek közt van 160, aki 12 ½ milliónál és 60, aki 25 milliónál több ingó vagyonnal bír. Ezeknek pénzes ládái együttvéve 8–9 milliárdot tartalmaznának tehát. Csinos összeg, de az angol nép összes ingó vagyonának csak 12-ed vagy 15-öd részét képezi.⁶

Ez a számítás érdekes, de úgy hisszük, némi javításra szorul. Kétségtelen, hogy a nagy vagyonok túlságos összegben vannak felvéve. Foville úrnak az a számítása, hogy a halál a meglevő örökségek 35-öd részét juttatja évente a kincstár caudiumi igája alá, helyes lehet az örökségek összességére nézve, de bizonyára nem alkalmazható az óriási vagyonokra. Foville úr az évi öröklések és az örökségek összessége közti 35-ös arányszámot úgy hozza ki, hogy átlagban az örökösök 35-öd része éli túl az örökhagyókat. De nem ügyelt arra, hogy a jelen esetben a túlélők átlagszáma nem jöhet tekintetbe. Mindenki tudja, hogy a nagy ingó vagyon úgy keletkezik, hogy az illető az évek hosszú során át dolgozik kitartással és szerencsével, vagy a késő aggkorig folyvást takarékoskodik. Ebből az következik, hogy a nagy ingó vagyont rendszerint igen öreg emberek birtokolják, akiknek az örököseik is igen korosak. Egy kereskedő, aki 50 éves korában hal meg, minden valószínűség szerint kisebb vagyont hagy hátra, mint hogyha 70, 75 vagy 80 éves korában hal meg. Ugyanez áll a tőkésről, legalábbis arról, aki értelmes és rendezett viszonyok között él. A hosszú élet az egyike azon feltéteknek, melyek legjobban mozdítják elő a nagy vagyon kialakulását. Így tehát a dúsgazdag emberek főleg az aggastyánok közt akadnak, akiknek az örököseik is jobbára koros férfiak. Itt tehát a túlélés nem számítható a 35-ös átlagszám alapján. Az örökhagyó az örököst nem 35, de átlagban 25 vagy legfeljebb 28–30 évvel éli túl. Ehhez képest az óriási angol vagyonok a nemzet ingó vagyonának nem tizenketted vagy tizenötöd, hanem csak a huszonötöd részét, legfeljebb huszadrészét képezik.

Foville azzal folytatja az angol vagyonok becslését, hogy kimutatja a nagy ingatlanbirtokok összértékét. Ezt Angliáról könnyebben lehet tenni, mint más országról; gondos számításainak eredménye az a vélemény, hogy az Egyesült Királyságban van mintegy 8–10000 egyén, akiknek mindegyike, ingó vagy ingatlan értékekben, egy vagy több millió frankkal bír, és hogy ezen egyének, kik családjaikkal együtt mintegy 50000 főnyi létszámot képeznek, Anglia összvagyonának talán egynegyedét birtokolják együttvéve, ami körülbelül 50–60 milliárd frankot tesz.

Már fentebb láttuk, hogy Foville úr számításait csak némi levonásokkal lehet elfogadni. De fogadjuk el ezeket a számokat helyesekként. A Kroiszoszok e csoportjához hozzá kell még vennünk egy körülbelül ugyanakkora kategóriáját a nagy jövedelmű egyéneknek, azaz körülbelül 10000 egyént, akik fizetések, kereskedelmi vagy ipari nyereségek révén évente 50000 frank jövedelmet húznak. Úgy találjuk tehát, hogy a brit királyság milliomosai, illetve azon lakói, akik mint milliomosok élnek, mintegy húszezren vannak, akik családjaikkal együtt 100 000 főnyi létszámot alkotnak.

Foville úr nem kutatta azt, hogy a sors kedvenceinek ezen kategóriája körülbelül milyen jövedelmet keres, pedig társadalmi szempontból a jövedelem fontosabb, mint maga a vagyon. Nem járunk talán messze a valóságtól, ha azt mondjuk, hogy azon egyének, kik fizetés, kereskedelmi vagy ipari nyereség révén évente több mint 50000 frankot keresnek, együttvéve 7–800 millió frank jövedelemmel, azaz egyenként átlagosan 70–80000 frank jövedelemmel bírnak. Ami azt a tízezer milliomost illeti, akik együttvéve 50–60 milliárd franknyi szerzett vagyonnal rendelkeznek, ezek együttes jövedelmét körülbelül kétmilliárd frankra lehet becsülni, ha úgy vesszük, hogy vagyonuk 3 ½%-ot hoz, ami meghaladja a jó ingó vagy ingatlan értékekbe fektetett tőke átlagos kamathozadékát. Így tehát a brit királyság dúsgazdag polgárai együttes évi jövedelme hárommilliárd frankra sem rúg. Miután pedig az angliai jövedelmek összegét nem becsülhetjük 30 milliárdnál kevesebbre, azt találjuk, hogy a dúsgazdag családok, bárhonnét ered is a jövedelmük, az összjövedelemnek alig tizedrészét birtokolják. Hozzátehetjük, hogy ezt a becslést is túlzottnak tartjuk, mert a fentebb konstatált összegezésbe egyes jövedelmek bizonyára kétszer vannak felvéve.

Leone Levi újabb munkája, a jövedelmek megoszlásáról az Egyesült Királyságban megerősíti ezeket a becsléseket. E szerint a munkásosztály családjainak átlagos jövedelme, mely 1851-ben 52 font sterling volt, 1883-ban 83 font sterlingre rúgott, tehát 59%-kal emelkedett; a növekedés itt tehát nagyobb, mint a középosztálynál vagy a felsőbb osztálynál.

Egy másik angol statisztikus, aki méltán örvend hírnévnek, Robert Giffen 1883 végén egy röpiratot tett közzé Progress of the working class in the last half century (A munkásosztály haladása az elmúlt fél században) cím alatt, melyben azt mondja, hogy 1830-tól 1880-ig átlagosan 70 százalékkal emelkedtek a munkabérek anélkül, hogy a megélés drágább lett volna, mert ha a hús és a házbér drágább lett is, viszont alább szállt a kenyér, a fűszer és a ruházat ára, az elemi oktatás ingyenes lett stb. Giffen azt is kimutatja, hogy a munkásosztály sorsa aránylag sokkal jobban javult, mint a közép- és felső osztályoké.

Ez történik a vagyonmegosztás tekintetében Angliában, ahol a gazdagság legkevesebb kézben gyűlt össze, ahol mesterséges okok, történelmi fejlemények és törvényes intézkedések, amelyek részben kárhoztatandók, megakadályozták a gazdagságnak azt a terjedését, mely a modern civilizáció jellemző vonását képezi.

Karl Marx Angliában írt, ott merítette tanait. Pedig ez az ország, mely érveket szolgáltatott tanai mellett, távolról sem igazolta a kollektivisták azon kedvelt tételét, hogy a társadalom mindinkább két csoportba tömörül: a csekély számú „plutokraták” és a megszámlálhatatlan proletártömeg csoportjába. Ha összevesszük a brit „plutokratákat,” mindazokat, akiknek vagyona legalább egy millió frankra, keresetük vagy kereseti jövedelmük pedig legalább 50000 frankra rúg, összehozunk közel 20000 dúsgazdagot, akik családjaikkal együtt legalábbis százezeren vannak, sőt talán kétszer annyian is, mert a gazdag családok Angliában nagyon szaporák; és a „plutokraták” e jelentős száma az Egyesült Királyság összjövedelmének tizenegyed vagy tizenketted részét sem birtokolja: a többin (a tizenegy tizenketted részen) a középosztály és az úgynevezett proletariátus osztozkodik. Nem olyan rikító az ellentét, mint ahogy a kollektivisták képzelik. Angliában még a vagyonmegoszlás is megerősíti azt a híres törvényt, hogy „a természetben nincs ugrás.” A dologház legnyomorultabb szegénye és a londoni legdúsabb bankár közt végtelen sok fokozat van, és mindegyik fokozatot az egyének jelentős száma foglalja el. A piramis, mely az angliai magánvagyonokat tünteti fel, szabályos mértani idom, mely, ha igen széles alapja van is, minden lépcsőzeten fokozatosan, szinte észrevétlenül veszít a szélességéből.⁷

A húszezer milliomos és nagy jövedelmű egyén közt hány van, aki egész vagyonát vagy annak túlnyomó részét a zárdái és községi javak elkobzásának, a királyi javak elpazarlásának köszönheti? Hány köszönheti a védvámos és a gyarmati rendszernek, melyek teljesen el vannak törölve, vagy végül annak, hogy túlságosan kiaknázták a gyermekek munkáját, mely húsz éve meg van tiltva? Pedig Karl Marx szerint ezek a tények képezik a nagy tőkék forrásait. Csak a 6¼ millión felüli ingatlan vagyonokra (1021 ilyen van) és a század kezdetéről való nagyipari cégek vagyonára alkalmazható ez az állítás. Ezek nem képviselik a fent kimutatott dús vagyonok negyedrészét sem, és összevéve nem foglalják magukban a nemzeti jövedelem negyvenedrészét; és ha igazságosak akarunk lenni, be kell ismernünk azt is, hogy a zárdái és templomi javak elkobzása óta, mely a XVI. században történt, a földesurak nagy része személyes kiadásokkal, értelmes munkával növelte vagyonát, és nem érte be a föld természetes, egyszerű értéknövekedésével.

Ha Karl Marx történelmi vádja kevéssé van igazolva még Nagy-Britanniában is, ahol a földbirtok tekintetében a gazdasági törvények működése mesterkélt, törvényes akadályokba ütközik, mennyivel túlzottabbnak tűnik Franciaországban, Belgiumban, Olaszországban és a többi országban, ahol a politikai események elenyésztették a feudalizmus maradványait.

Igaz. hogy akadnak modern birtokbavételi módok, melyek körülbelül épp oly hibásak, mint a középkor vagy a XVI. század erőszakoskodásai: ilyenek a kereskedelmi csalások és a pénzpiaci fortélyok. Azt nem lehet eltagadni, hogy bizonyos számú újabban keletkezett vagyonok – de sokkal kevesebb, mint ahogy gondolják vagy mondják – onnét erednek; de azt sem lehet tagadni, hogy ezek kivételeket képeznek a becsületes munkásság által szerzett vagyonok tömegében. Ezek a kivételek három okra vezethetők vissza, melyeknek befolyását a civilizációnak csökkentenie kell az idő múltával. Ez okok közé tartozik elsősorban az, hogy a rossz törvények nem büntetik eléggé a csalást, például a részvénytársulatok megalakításában és vezetésében, és itt világos, hogy a törvények javítása segíthet a bajon; a második ok az, hogy a közönség tudatlan, hanyag, hiszékeny, amihez sokszor a korholást, sőt megvetést érdemlő kapzsiság járul; ezen sem nehéz segíteni: a tapasztalat lassacskán fel fogja világosítani a tőkéseket arról, hogy mi az igazi érdekük és mibe fektessék a pénzüket; a harmadik ok olyan, hogy sokkal nehezebb lesz csökkenteni a befolyását, és hogy működni fog a kollektivista rendszer alatt épp úgy, mint a szabadság elvének uralma alatt, és ez az ok az emberek és a dolgok természete, amelynél fogva az emberek szíve és esze sohasem fog megszabadulni a hibáitól; mindig lesznek emberek, akiknek hajlamuk és ügyességük van a csaláshoz, és mások, akik engedik magukat rászedni és kifosztani. Ha jól vesszük, hát ezek a kivételek, kellő jelentőségükre leszállítva, nagyon sajnálatosak, de nem sajnálatosabbak, mint a betegségek, a testi nyomorok vagy az erkölcsi fájdalmak, melyeket a legfejlettebb, a legtökéletesebb civilizáció sem lesz képes teljesen megszüntetni.

A történelmi kifogásokon kívül, melyeket bizonyos magánvagyonok eredetére nézve hoznak fel, és a gazdasági jelenségek (érték, tőke, bér, csere) elemzéséből fakadó következtetéseken kívül, a kollektivisták még más rendbeli, mintegy előzetes bírálatot is mondanak a társadalomról.

A magánvagyon, mondják, nagyrészt olyan okokból ered, melyek az egyénen kívül állnak. Ha ez nem is igaz teljesen a magánvagyon keletkezésére, de igaz arra az értékre, mellyel a vagyon a századok, sőt az évek folyamán, a civilizáció haladása mértékében növekszik. A tőke értéknövekedése ritkán tudható be a tőkés érdemének.

Leleményesen kifejtve ez az érv nagyon megkapó. Tudjuk, hogy Ricardo óta mennyiszer alkalmazták a földjáradékra; körülbelül egyformán alkalmazzák az egyéni vagyon minden kategóriájára. Egy legújabb kori amerikai szocialista, aki szellemesen és hévvel ír, mint majdnem minden kritikus, Henry George, Progress and Poverty című művében téved és túloz, midőn ezeket írja:

Vegyük az első jöttment embert, feltéve, hogy nem az elméletek embere, de jó esze van az üzletekhez és tudja, hogy mit jelent pénzt keresni. Mondjuk neki: íme, itt van egy kis helység, mely most épül; tíz év múlva nagyváros lesz; a postakocsit a vasút, a petróleumlámpát az Edison-lámpa fogja helyettesíteni. Gondolja-e, hogy tíz év múlva a kamatláb magasabb lesz? Azt fogja felelni: Szó sincs róla. Gondolja-e, hogy a közönséges munkabér nagyobb lesz, és hogy annak az embernek, akinek nincs egyebe, mint a két karja, könnyebben fog magának független életet biztosítani? Arról sincs szó, fogja ő felelni. A közönséges munkát nem fogják jobban fizetni, sőt valószínű, hogy rosszabbul díjazzák majd, mint ma. Az emberi munka nem lesz keresettebb, sőt igen valószínű, hogy az ellenkező eset fog beállni. – Akkor hát mit tegyek, ha vagyont akarok szerezni? – Vásárolja meg hamar ezt a darab földet és vegye birtokba. – Ha pedig önnek esze van, ha megfogadja ezt a kitűnő tanácsot, akkor ne is tegyen egyebet. Lefeküdhet a telkére és ott pipázhat: sétálgathat rajta, mint a nápolyi lazzarone vagy a mexikói lepero; léghajón mulathat fölötte, vagy alá bújhat egy üregbe: nem is mozgatja az ujját, egy szemernyivel sem növeli a közjavakat, és tíz év múlva mégis gazdag ember lesz. Az új városban lesz egy palotája; igaz, hogy lesz majd ott menház is a szegények számára.

Maró szatíra. Henry George a legmegkapóbb példát választotta: egyikét ama városoknak, melyek az újvilágban pár év alatt megszületnek és nagyra nőnek. A telektulajdonos ott gyorsan gazdagszik, ha a sors kedvez neki. Látni ott családokat, melyek, mint a New York-i Astorék, egy csapásra, melyet éleslátásuk előre sejtett, tíz, sőt száz meg kétszáz milliót nyernek. Csakhogy talán több ember akad, akit a telkekkel való üzérkedés tönkretett, mint olyan, akit az meggazdagított. Az a kis kezdő helység, mondja George, tíz év múlva város lesz; de hogy lehet ezt biztosan tudni? Hány olyan város van, mely a legkedvezőbb körülmények közt keletkezett, mint a csodagyermek, és a keletkezésekor táplált reményeket távolról sem valósítja meg? Hány van, amelyik fényes pályafutás után hanyatlásnak indult? Igaz, hogy néha egy virágzó városban arannyal kell beborítani egy üres telket, de megesik az is, hogy egy maréknyi ezüstért egy hanyatló városban olyan palotát szerezhetünk, melyet valamikor királyok birtokoltak és dúsgazdag bankárok nem tudtak megszerezni. Vegye meg ezt a telket, mondja George, és lefeküdhet, pipázhat rajta, sétálgathat körülötte, léghajóban lebeghet fölötte, alatta alhat anélkül, hogy megmozdítja az ujját, és tíz év elteltével gazdag ember. Ez megtörténhet, amennyiben tudniillik tíz év alatt koldusbotra nem jutott! Mert az a telek, melyre ön jó pénzt költött, mit sem jövedelmez. Ha tovább kell várnia, mint ahogy gondolta, a remélt vagyon helyett a nyomor jut ki osztályrészül. Állítsuk csak össze a két földteke építőtársulatainak névsorát: halottak névsora az. Nagy reményekkel indultak meg, de majdnem valamennyi csak tengődik vagy bukik.

George merész szatírájának többi részei még tévesebbek. A városok növekedéséből csakis a telektulajdonos húz hasznot. Milyen tévedés! A külső körülmények, az egyén akaratától nem függő társadalmi befolyások többé-kevésbé visszahatnak minden emberi erő megfizetésére. Megérzi azokat a legutolsó napszámos a munkabérben, az egészségében és a levegőben, melyet belehel!

Fölcsapsz fűszerkereskedőnek, mészárosnak, péknek, vasárusnak, vendéglősnek vagy korcsmárosnak egy néptelen városrészben. De íme építkezni kezdenek, a városrész benépesedik, és üzletedben három-négyszeres mértéket ölt a forgalom úgy, hogy pár év alatt meggazdagodsz. Igaz, hogy jön a verseny, és hogy a forgalom vonzza a versenytársakat, akik elvonják tőled a vevőket. De ez nem történik olyan hamar; a verseny pede claudo jár a nagy nyereség után és jó ideig tart, amíg eléri. Mikor a verseny beáll, a régi kereskedőnek megvannak már a rendszeres vevői, akik ismerik őt, az új embereket pedig nem; ha eszes, ügyes és becsületes ember, sokáig élvezi az ismeretség és a régi összeköttetés előnyeit. Így például tudjuk, hogy a bányászok gyűlőhelyein, az új aranymezőkön, legbiztosabban nem az gazdagszik meg, aki reggeltől estig aranyereket keres, hanem a kalmár, aki boltot nyit, és az aranykeresőknek élelmet és ruhaneműeket szolgáltat.

A monopóliumos helyzet, az idő szerinti elsőbbség okozta külső, ellenőrizhetetlen körülmények körülbelül épp olyan szerepet játszanak a kereskedelemben és az iparban, mint a földbirtokban. Egy eszes, bár középszerű tehetségű orvos, aki egy régi város kellős közepén csak tengődött volna, minden később érkező versenytárs ellenére is sosem remélt gyakorlatra tehet szert, ha a jó szerencse egy fejlődésnek indult városrészbe juttatta. Épp így jár az építész vagy az üzér, kit egy jó gondolat vagy a véletlen növekedésnek indult helyre juttatott. Munkájuk díja bámulatosan növekszik; nem érdemük folytán, hanem azért, mert a lakosság körülöttük szaporodik, és mert az őket, mint elsőként érkezetteket, a legjobban ismeri.

A tőkés hasonlóképp ki van téve a jó és balsiker esélyeinek. Vasúti részvényeket vesz, melyek keveset jövedelmeznek; de íme, bizonyos idő múlva megélénkül a vidék ipara; kőszénbányát, petróleumforrást fedeznek fel, gyárakat rendeznek be; a vasút bevételei növekednek, a részvények az osztalék emelkedése folytán ötször, sőt tízszer annyit érnek, mint amennyiért vette. Az eleven tollú, de szűk látkörű Lassalle a vagyonképzésnek csak ezt az egy formáját látja. Henry George pedig bizonyára azt mondaná, hogy majd jönnek a versenytársak. Mihelyt az üzlet jövedelmezőnek mutatkozik, amerikai szokás szerint három, négy társulat is épít ott párhuzamos vonalakat és részvényeid ismét leszállnak a régi árfolyamra. De ismételjük, hogy a verseny gyakran sánta lábon jár, nem fut mindig, és mire beáll, az ember zsebre rakhatja a nyereséget. Egy vasút kiépítése három, négy, sőt öt évig tart, pedig nem kezdik mindjárt építeni; azután meglehet, hogy a legjobb útvonalat, mely néha az egyedüli lehetséges, az építette, aki elsőnek érkezett. Megeshet, hogy a vidék 2-3 társulatnak is jól jövedelmez, néha meg lehetetlen sok párhuzamos vállalatot létesíteni. Sueznél lehet két, sőt három csatornát ásni, de tizenkettőt nem!

Vegyük a legszerényebb ipari és kereskedelmi ágakat, ahol a monopólium kizártnak látszik. Gyáros, kereskedő, vagy csak ügynök vagy, és ként vagy vegyi anyagokat árulsz, mégpedig csekély mennyiségben, úgy, hogy nagy nehezen keresed a kenyeredet. Egyszerre nagy csapás sújtja a vidéket és tönkre teszi például a lisztharmat vagy a filoxéra. Kétségtelen, hogy a köznyomorból neked is kijut. De íme, mi történik? Egy tudós – és ez nem te vagy – rájön, hogy a kén megsemmisíti a lisztharmatot, egészségessé teszi a szőlőtőkét, hogy a szénkéneg legyőzi a filoxérát, tartóssá teszi a szőlőt. Te egészen távol állsz ettől a felfedezéstől, nincs benne semmi érdemed, mégis szerencsédet fogja okozni embertársaid baja és egy idegen ember találmánya. A szőlőgazdák mind ként keresnek és hajlandók azt igen drágán megfizetni; neked volt készleted, melyen sehogy sem bírtál túladni; most ez a készlet kétszer, háromszor annyit ér és raktárod csakhamar kiürül; újból meg kell tölteni. Igaz, hogy sokan akarnak majd veled versenyezni, de ezek új emberek, akik nem ismerik a mesterséget, akiknek azt még meg kell tanulniuk: te ismered a szakmát, az emberek tudják, hogy foglalkozol vele; te tudod, hogy hol kell kopogtatni, és a szomszédok tudják, hogy hozzád kell jönniük; üzleted meg van szervezve, vevőidet nem kell keresgélned, és jön egy pár esztendő, amikor 100%-ot nyersz. Mikor aztán az üzlet lankad, mert a versenytársak is teret hódítottak és az árak majdnem a termelési költség színvonalára estek, összeszeded a holmidat és másnak engeded át az üzletedet, mely fényes nyereséget hozott, de most már hanyatlóban van.

Sok példát idézhetnénk arra, hogy egyesek nagy vagyont szereztek külső körülmények folytán, melyeket az eszes ember gyakran megsejt előre, de melyeket néha teljesen lehetetlen előre látni. Egy gyapotkereskedőnek óriási készlete van, melyen nem bír túladni; nagy váltói járnak le és ő a csőd előtt áll; egyszerre az amerikai szövetséges köztársaság déli államai felmondják a szövetséget; véres háború következik be; a lázadó államok kikötőit elzárják; a gyapotzsákok nem jöhetnek többé Európába és a gyapotkelmék ára növekszik: kapkodják a kelméket és mindenfelől megrohamozzák a kereskedőt, akinek kelméje az imént senkinek sem kellett; a roppant készlet a beszerzési ár kétszeres, sőt háromszoros árán kél el, és a kereskedőt a kelmék, melyek a csőd szélére juttatták, meggazdagítják. És ami 1860-ban a gyapottal történt, megtörténhet ma-holnap a selyemmel. A tonkingi ügyek miatt háború üthet ki Franciaország és Kína közt; francia hadihajók elzárják a kínai kikötőket, a selyem nehezebben jut Európába és csakhamar felszökik az ára; ugyanez történik a teával, és azok, akiknek nagy készletük van selyemből és teából, meggazdagodnak, mert olyan emberek, akiket ők nem ismernek, összevesztek egymással.

Ki ne látott volna rá esetet, hogy kereskedők és iparosok főleg külső körülmények folytán vagyonra tettek szert? Tagadhatatlan, hogy a környezet, a véletlen esetek, a külső tények nagy szerepet játszanak az egyének meggazdagodásánál. A gazdaságtudomány helytelenül tenné, ha ezt tagadná. Én részemről, Essai sur la repartition des richesses című munkámban habozás nélkül fejtettem ki ezt. Minden vagyon alakulásánál a munkán, a takarékosságon és a tehetségen kívül szerepet játszik a szerencse. De a szerencse tiszteletet érdemel, épp úgy, mint a szépség, a szellemi tehetség, melyek nem függnek az egyén akaratától; majdnem olyan tiszteletreméltó, mint a jellem, mely háromnegyed részben a természet adománya. Elemezzük az embert azon különféle képességeivel, melyeket az öröklésnek, a nevelésnek és a környezetének köszönhet, és lássuk, hogy mi benne a tisztán egyéni, mi az, amit az emberi egyén teljesen az önműködésnek köszönhet. Miért tekintenénk hát a szerencsét kifogás alá eső vagyonforrásnak?

Azt a szerepet, melyet a jó szerencse játszik a vagyonban, csak a balgák hozhatják föl érvként a magánvagyon, a magántőke ellen. Nem csak a gazdagok tapasztalják ennek a külső oknak a befolyását: megérzi azt a nép, az úgynevezett proletár is. Milyen felületesnek mutatja magát Henry George abban a passzusban, melyet fentebb idéztünk: „Hiszik-e – mondá az amerikai író – hogy abban a növekedő városban a rendes munka bére magas lesz, és hogy olyan embernek, kinek nincs egyebe, mint a két karja, könnyebb lesz magának független állást biztosítani?” Erre a kérdésre egész bátran igennel felelek, mert bizonyítékok vannak a kezemben. Igenis, hiszem, hogy Párizsban 1875-től 1882-ig, amikor a város nagyobbodott, a munkabér jelentősen növekedett. Igenis, határozottan tudom, a párizsi hivatalos városi árjegyzetekből, hogy a vakoló kőművesek napi bére 14 frankra emelkedett, hogy a legtöbb ipartestület munkásainak napi keresete 8, 10 sőt 12 frankra növekedett, és néhány év alatt majdnem megkétszereződött,⁸ holott sem a kenyér, sem a ruha ára nem emelkedett, a fűszerek ára lement, a húsé alig változott és csak a házbér, mely a munkásember kiadásainak nyolcadrészét képviseli, emelkedett egy negyeddel, egy harmaddal, legfeljebb felével. Így tehát 1875-től 1882-ig a Párizsi munkástestületek tényleges keresete 50-60 százalékkal gyarapodott. Mi okozta ezt? Bizonyára nem az élet drágulása, mert hisz az imént említettük, hogy a munkás megélési költsége alig növekedett 5–10%-kal. A bérért dolgozók fáradsága és munkája sem növekedett, ugyanis köztudott, hogy az átlagos napi munkaidő a legtöbb foglalkozási ágnál egy órával rövidült, a munka intenzitása, megfeszültsége pedig csekélyebb most, mint valaha.

A munkabér emelkedésének csak egy oka volt, melyet az elfogulatlan elmék könnyen megérthettek: egy történetes körülmény, melyre a munkások akaratának és tevékenységének semmi befolyása sem volt; Párizs növekedett: új városrészek épültek és a kézi munkásoknak is sokat használt az az ok, melyet rágalmaznak, melyet nem akarnak törvényszerűnek elismerni: a szerencse.

A jó szerencse vagy annak ellenkezője mindenütt szerepel. Jótékony hatását megérezték ugyanebben az időben a munkások Cannesben, Nizzában és sok más városban is. Párizsban a munkások gyakran keresnek naponta 8, 10 vagy 12 frankot, míg a félreesőbb vidékeken be kell érniük 2½–3 frankkal. Az élelmezési árak és a tehetségek egyenlőtlensége csak kisebb részben igazolja ezt a különbözetet. Ha a sziléziai bányász nagy nehezen megkeres 1½, 2 vagy 2 ½ frankot naponta, míg az angol bányász 6, 7, sőt 8 frankot keres, elhiggyük-e, hogy ezt csak a megélhetés drágább volta okozza? Nem hihetjük. A sziléziai bányász csak burgonyával és más effélével táplálkozik, és vizet iszik, míg az angol bányász marhasülttel lakik jól és teával üdíti magát; az előbbi kunyhóban lakik, az utóbbi pedig aránylag tágas lakosztályban vagy kényelmes kis cottageban. Vagy talán lusta, rendetlen a sziléziai munkás? Korántsem, mert több órát dolgozik naponta, mint az angol bányász. Mi okozza hát, hogy kettejük sorsa annyira különböző? A szerencse, mely az angol munkást tőkében bővelkedő, nagy kereskedelmet űző országba helyezte, ahol a munkakereslet mindig egy színvonalon áll a kínálattal. Lehet-e ezt az okot másnak elnevezni, mint jó szerencsének?

Azt fogják erre mondani, hogy a tőkék és az emberek költözködnek. Csakugyan megteszik, de lassan. A tőkekivitel kockázattal, munkával és gonddal jár; a legtöbb embernek fáj a szíve, ha el kell hagynia a hazáját. Az emberek és a tőkék nem olyanok, mint a cseppfolyós testek a közlekedő edényekben. Nem oszolnak meg egyformán az egész földtekén. Ki tagadná, hogy az esztergályosra, az ékszerészre nézve szerencse az, hogy Párizsban született, nem pedig Berlinben vagy valamely kis német városban. Ki vonhatná kétségbe, hogy a takácsra nézve szerencse az, ha Manchesterben látta meg a napvilágot, nem pedig Zürichben vagy Mumbaiban?

Vegyük a kérdést tágabb értelemben. Nem szerencse-e a francia népre nézve, hogy a Szajna, a Loire, a Garonne és a Rhône völgyeiben lakik, nem pedig Közép-Ázsia sivatagjain, vagy Izland és Grönland jégmezőin? Ha a szerencse nem törvényszerű vagyonforrás az egyéneknél, akkor a nemzetek részére se legyen az. A francia népnek akkor az eszkimókkal, a lappokkal, a tuaregekkel meg kell osztania Normandia kövér legelőit, a Languedoc és a Gironde gyönyörű szőlőit. Mert a franciák jelen nemzedékét nem a saját érdeme juttatta ezekre az áldott földekre. A szerencsének köszönheti, hogy ott született, nem pedig a lappok területén, a tűzföldön vagy a Szahara kellős közepén.

Annyi bizonyos, hogy a népek és az egyének jólétüket és gazdagságukat sohasem köszönhetik kizárólag a saját érdemeiknek, hanem jó részben annak a külső, ellenőrizhetetlen hatalomnak, melyet nevezhetünk aztán gondviselésnek, természetnek, szerencsének vagy véletlennek.

A körülmények szerepe, melyet Lassalle „konjunktúrának” nevez, a legkevésbé sem tekinthető tehát érvnek a magánvagyon, a magántőke ellen. Az első foglalás által szerzett jog, az elévülés az, mely az emberi kollektivitásokat és az egyéneket oltalmazza és jogcímet ad nekik a vad népcsordák vagy a kevésbé vagyonos népek betörései és fosztogatásai ellen. Töröljük el az első foglalás által szerzett jogot, és a francia nemzet, mely gazdag talajt birtokol, kénytelen volna hűbért fizetni a szegényebb talajú Németországnak. Skandináviának, az ázsiai fennsíkok és az afrikai sivatagok lakóinak.

A jelenségnek, melyet itt taglalunk, más oldala is van. Ha a kollektivitás, a „társadalmi kötelék,” mint Lassalle mondja, a külső körülmények összessége hozzájárul bizonyos vagyonok növekedéséhez, viszont gyakran megesik, hogy csökkenti olyan egyének fáradságosan szerzett vagyonát, akik nem követtek el semmi hibát.

A városok és városrészek mellett, melyek gyarapodnak, vannak olyanok, melyek hanyatlanak. Saint-Louis szigetén vagy a Place Royale környékén egy egyszerű polgár olcsó pénzért elfoglalhatja egy hercegnek vagy egy adóbérlőnek palotáját vagy annak egy részét. Egy ősrégi velencei patrícius család palotájában most szerény kézművesek üthetnek tanyát.

A föld és az ipar is ki vannak téve az ilyen értékcsökkenéseknek, melyeket külső körülmények okoznak. Seine et Oise, Seine et Marne megyékben a birtokosok jövedelme folyvást csökken, mert a vasutak, melyek a legfélreesőbb zugokat is átszelik, a versenytársaknál keresik a gabonát, a húst, a fát, és a városok környezetét mindenkorra megfosztják a nagyváros élelmezésének monopóliumától. A suresnesi és argenteuili szőlőgazdák a párizsi piacon könnyen és magas árakért adhatták el termésüket, ma pedig özönével érkeznek oda a Languedoc borai: holnap az afrikai, holnapután pedig az ausztráliai és az észak-­amerikai borok az egyharmadával vagy a felével csökkentik a Szajna megyei szőlőgazdák termésének és szőlőinek értékét. Egy vegyészeti találmány, az alizarin, nagy mértékben csökkenti a földek értékét Vaucluse-ben, ahol a garance festőanyagot termesztették. A selyembogarak közt járvány üt ki és értéktelenekké teszi a szederfákat. Egy rovar, melynek a nevét sem ismerték húsz évvel ezelőtt, és amelynek nevét ma már igen jól tudja mindenki, a filoxéra három év alatt tönkreteszi kilenc tizedrészben azon földek értékét, melyeket egy eszesnek és éles tekintetűnek látszó tőkés drága pénzen vett meg. Valaki rájön, hogy a vasból lehet a hordókhoz abroncsokat készíteni és a gesztenyefák elvesztik értékük nagy részét. És milyen könnyű volna még sok ilyen példát felhozni.

Hány eset van, melyek klasszikus példák lettek, és amelyek mellé ezer hasonló másikat lehetne felsorolni? A XVI. században a fiatalemberek nagy nehezen szép írást sajátítanak el és ügyesen tudnak kéziratokat másolni. Ekkor egy ötlet villan meg Gutenberg elméjében: mozgatható betűket állít össze és feltalálja a nyomtatást. A másolók, a könyvárusok, akik sokba került kéziratokat árultak, elvesztik verejtékük gyümölcsét. Vállalkozó emberek jó vendéglőket építettek a mezővárosokban. ahol a postakocsik megálltak; de jön egy találmány, a vasút, melyet nem gyaníthattak előre, és megfosztja őket legrendesebb, legbiztosabb vendégeiktől, és harmadára csökkenti üzletük és házuk értékét. Szóljunk-e a postamesterek és még mások iparáról? Egy tevékeny ember vashámort rendez be egy erdő kellős közepén, fával gyártja a vasat és nagy nyereségeket szerez. De egy másik ember arra a gondolatra ébred, hogy kőszenet használva és a gyártási eljárást módosítva sokkal olcsóbban lehet a vasat előállítani, és íme, az első vállalkozó, aki távol lakik minden kőszénbányától, csakhamar tönkremegy. Egy hajógyáros húsz gyönyörű vitorlás hajót épít, de a gőzhajózás, mely hosszú ideig a próbálgatások gyermekkorát élte, egyszerre, úgy 1870-ben, rendkívüli lendületet vesz; feltalálják az ú.n. „compound” gépeket, melyek a felére csökkentik a szénfogyasztást; átfúrják a szuezi földszorost: a húsz vitorlás hajó veszteség, vagy csak igen csekély nyereség mellett teszi meg a tengerentúli utat, és értékük felére vagy negyedére zuhan.

Az olvasó bizonyára türelmetlenkedik és úgy találja, hogy nagyon is hosszúra nyújtjuk a példázgatást. Pedig az véget se érne, ha fel akarnánk sorolni a vállalatokat, melyek igen jól kigondoltaknak látszottak, jól is voltak vezetve, de egyszerre, előre nem látott körülmények, szerencsétlen véletlen vagy a sors csapása folytán tönkrementek. Mennyi értékpapír vesztette el bizonyos idő múltával értékének háromnegyed részét, noha a kibocsátáskor a legjobb reményekre jogosítottak!

Marx és Lassalle miért nem beszélnek soha ezekről az esetekről, melyek olyan sűrűn fordulnak elő? Szemük mintegy oda van szegezve az egyik oldalra, és a tárgyaknak mindig csak az egyik részét látja. A jelenségek összessége elkerüli figyelmüket.

Így hát nem áll az, hogy az „együttesség,” a „társadalmi kötelék”, a „konjunktúra,” a külső körülmények összessége mindig növelik a gazdagságot, mert bizony azok épp olyan mértékben csökkentik is azt. Innét van az, hogy egy nagy örökség, ha nem fecsérlik is el, ha az örökösök nem tanúsítanak is teljes képtelenséget, nem száll át érintetlenül a nemzedékek hosszú sorozatára. Azt lehet mondani, hogy egy nagy vagyon, mire a negyedik vagy ötödik nemzedék kezére kerül, eltűnt, úgyszólván elpárolgott. A véletlen épp úgy, mint a kontingens, nagy szerepet játszik a vagyon megoszlásában. A véletlen nagy kiegyenlítő.

Ez az igazság – melyet Marxnak és Lassallenak észre kellett volna venniük – nem kerülte el teljesen Schäffle figyelmét, és ez az író, nevezetes ügyességgel, ebből egy, különben gyenge bizonyítékot von le a kollektivizmus érdekében.

Miután lehetetlen előre látni – úgymond – a körülményeket, a válságokat, a merész üzérkedéseket, melyek egész társadalmi osztályokra terjednek ki, az állami és magánadósságok rémítő emelkedése láttán, a folytonos technikai és kereskedelmi átalakulások mellett, a mai birtokos családok nem bizonyosak benne, hogy ők maguk nem fognak-e a mostani vagy a későbbi nemzedékben a proletariátus soraiba kerülni. A jelen állapot éppen őket fenyegeti birtokukban és családi életükben.⁹

Ha a külső körülmények annyira nehezítik a vagyon megtartását, akkor a kollektivisták miért tüntetik fel a tőkéseket egyfajta automataként, akik egy gépies mozdulattal, vég nélkül szedik fel az elmaradhatatlan értékszaporulatokat anélkül, hogy értelemre vagy bármi erőfeszítésre volna szükségük.

De a külső körülmények, bármi sokféle kockázatnak teszik is ki az emberi fáradozás sikerét, mégis hasznos szerepet játszanak a társadalom általános szervezetében. Ellenőrizhetetleneknek látszanak, pedig néhány kivétellel csak részben azok. Nagymértékben ösztönzik az embert szellemi munkára, a természeti és gazdasági jelenségek türelmes megfigyelésére. Valaki megjegyezte, hogy az új korban talált összes gyémántok nem adtak elég kárpótlást az összes fáradalmakért, melyeket néhány század óta a gyémántkeresésnek szenteltek: és lehetséges az is, hogy az összes aranybányák csak mérsékelt jutalmat nyújtanak az aranykeresők együttes munkájáért és fáradságáért.

Ezek a véletlen külső körülmények okozták az ipari és egyéb vállalatokban kivívott legszebb sikereket. A szerencsés véletlenre, a kivételes munkadíjra való kilátás sokkal jobban fejleszti az egyéni kezdeményezést, mint amennyire tehetnék a kollektivisták által kinevezendő termelési és forgalmi tisztviselők okoskodásai vagy számításai. Minden nagy terv vagy nagy mű forrásánál ott látjuk azt a találgatást és játékot, melyet üzérkedésnek nevezünk, azt a tekintetet, mely messzire néz, bár nem lát tisztán, az előrelátást, mely természetszerűleg nem mehet biztosra, a sejtelmet, mely eléje vághat a véletlen játékának, de nem viheti annyira, hogy ezt a játékot kénye-kedve szerint igazgassa.

Ha annyi új gyártási módot találnak fel, és ezek olyan gyorsan terjednek; ha akadnak emberek, akik nagyvállalatokba fognak, amilyenek pl. a szuezi és a panamai csatorna, a tengeralatti távírda, a La Manche-csatorna alatti alagút; ha a tőkések feltápászkodnak kábultságukból és nagyvállalatokban kockáztatják pénzüket; ezt főleg azoknak a külső körülményeknek köszönhetjük, amelyek sok esetben megtízszerezik az egyesek vagyonát, és melyeket merész elmék előre kitalálni vagy ellenőrizhetni remélnek. Ez tökéletesen sohasem sikerül. Tudhatta-e Lesseps, hogy éppen akkor, amikor ő megásta a szuezi csatornát, a gőzhajók számára fel fogják találni a „compound” gépeket, melyek a felére csökkentik a kőszénfogyasztást? Pedig, ha nem találják fel ezeket a gépeket, a szuezi csatorna-társulat okvetlenül csődöt mondott volna, mert a vitorlás hajóknak nem nyújt az semmi előnyt, ha a szuezi csatornán mennek át,¹⁰ és mert a gőzhajók azelőtt a roppant szénfogyasztás miatt csak utasokat szállíthattak és csak rövid távolságokra közlekedhettek.

A külső körülmények – a magántulajdonnal kapcsolatban – nemhogy csüggesztőleg hatnának a termelésre, inkább a legerősebb ösztönzőnek tekintendők. Mindenki bízik, nemcsak a maga ítélő tehetségében, hanem a szerencséjében, a csillagában, és a szerencse csillaga még soká fog szerepelni, noha az asztrológia rég kiment a divatból.

Az eszes kollektivisták, és kiváltképpen Schäffle, kénytelenek ezt elismerni. Miután olyan gyakran beszélt az „anarchikus versenyről,” konstatálnia, sőt magasztalnia kell a „tőke versenye által adott hatalmas impulzust,” az „egyéni érdek erejét,” és el kell ismernie a vezénylet tekintélyének elégtelen voltát. Fel kell vetnie azt a kérdést, hogy az ő bürokratikus rendszere, „szilárd középkori szerves gépezete” a termelést, a forgalmat és az eladást igazgató bizottságok mellett, a „munkaidő” szerinti díjazással, melyhez kollektív jutalmak járulnak, vajon képes lesz-e megvalósítani vagy helyettesíteni azt a nagy lélektani igazságát és gazdasági termelékenységét az individualista elvnek, mely szerint a magánérdek ösztönöz a társadalmi termelés funkcióinak teljesítésére.

Ez a kérdés, ez a kétely nagyon komoly dolog, mert az a haszon, amit a magántulajdonos húz egy szerencsés vállalatból, vajmi csekély az abból eredő egyetemes haszonhoz képest. Az emberek csodálkoznak, sőt egyesek bosszankodnak azon. hogy Bessemer, a híres feltaláló huszonöt millió franknyi vagyont szerzett. De hát évente három és fél millió¹¹ tonna Bessemer-acélt gyártanak. Nem kevesebb, mint száz frank megtakarítást eredményez minden tonna után, úgy az előállítási költség, mint a gyártmány tartóssága szempontjából, a híres angol feltaláló gyártási módja, és így az egész világ fogyasztói évente 350 millió franknyi megtakarítást köszönhetnek Bessemernek. Azóta, hogy e találmány ismeretessé lett, legalábbis 4–5 milliárd takaríttatott meg és ebből Bessemernek 25 millió, tehát körülbelül egy fél százalék jutott. Ez a magánvagyon, melyet olyan óriásinak mondanak, milyen csekélynek tűnik, ha összehasonlítjuk az emberi fajnak tett roppant szolgálattal! Képzeljék már most el a kollektivizmus bürokratikus szervezetét, a munkaidő szerinti díjazást a kollektív jutalmakkal együtt, a termelést és forgalmat szabályozó bizottságokat, és mondják meg, hogy Bessemer találmánya nem aludt volna-e még egy fél századdal vagy talán egy századdal tovább, míg végül valamelyik hivatalnok vagy felügyelő többé-kevésbé elfásult agyában megszületett volna, és míg a bürokrácia, melyet megbízott a nemzet a műhelyek vezetésével, azt el is fogadta volna.

Dicsérik „a középkor szilárd gazdasági gépezetét”; csakhogy éppen ez a szerves gépezet okozta, hogy az a korszak ipari találmányok tekintetében olyan meddő volt. Mikor a feltalálók arra vannak utalva, hogy elfogadja eszméiket a föléjük helyezett bizottságok egész sorozata, mikor azokat egy egész testület elé kell terjeszteni és jóváhagyatni a többség által, van-e rá kilátásuk, hogy eloszlatják a versenytársak vagy az elbizakodott és álmos mandarinok féltékenységét, előítéletét és lustaságát?

Majdnem minden jövedelmező nagy művel úgy vagyunk. mint a Bessemer-acéllal. Itt van pl. a legirigyeltebb vállalatok egyike, a szuezi csatorna. A csatornán 1882-ben átment hajók összesen 7 122 000 tonnát képviselnek, ami 63 millió nyers bevételt eredményezett, és ebből a fenntartási költségek, a kötvények kamatai, a részvénytőke 5%-os kamata és törlesztési hányada levonván, marad 31 674 000 frank. A szuezi csatorna közlönyének 1883. június 5-i száma szerint ezen a tiszta nyereségen osztoztak a részvényesek és az alapítók. De az előny, melyben a 7 122 000 tonnát képviselő hajók részesültek, sokkal többet tesz ki, mint a csatornadíjak összessége. Ha tekintetbe vesszük, hogy a biztosítási díjak olcsóbbak lettek, és hogy a hajózás, a kereskedelem sok más megtakarítást ért el, azt állíthatjuk, hogy a kereskedelem minden tonna után 30 frankot, 7 millió tonna után tehát 210 millió frankot nyert. Így tehát a részvényesek és alapítók nyeresége, a tőke kamatán felül, csak 7%-át képezi annak az egyenes haszonnak, amit a csatorna a kereskedelemnek szerzett. De figyelembe kell venni a közvetett előnyöket is, melyek még jelentősebbek. Miután a csatorna építése lehetővé tette a szállítási díjak leszállítását, a burmánok sokkal jobban értékesíthették a rizst. India és Ausztrália nagyobb terjedelemben űzhette a gabonatermesztést, és művelés alá vehettek parlagon fekvő földeket. Ez a burmai rizs, ez az indiai és ausztráliai gabona Európába érkezve, másfelől olcsóbbá tette az európai piacon a rizs és a gabona árát.

Ha számításba vennénk mindezeket a körülményeket, azt találnánk, hogy a szuezi csatorna részvényeseinek annyiszor sokallt jövedelme csak 1–2 százalékát képezi a megtakarításoknak, melyeket a csatorna használata nyújt a kereskedőknek és a fogyasztóknak. Miután pedig a tarifák folytonosan csökkenni fognak, elérkezik majd az idő, amikor a részvényesek haszna, ha kétszer akkora is volna, mint amilyen ma, nem képviseli, csak 1, vagy éppen ½ százalékát az előnyöknek, amiket ez a mű az emberi fajnak nyújtott.

Vajon a kollektivizmus bürokratikus szervezete ilyen hathatósan és olcsón fogja-e helyettesíteni a magán kezdeményezés leleményes termelékenységét? Schäffle, aki lelkiismeretes író, azt kénytelen erre felelni, hogy „a kérdés döntő, de még nincs eldöntve.” Pedig az egész társadalmi szervezetnek ez a fő kérdése. Ha a kollektivizmus gyökerében elszárítaná a leleményt és a vállalkozási képességet, akkor nagyon is drágán fizettetné meg a kilátásba helyezett jótéteményeket, bármilyen nagyok legyenek is azok. Emlékezzünk rá, hogy Schäffle épp ilyen habozva nyilatkozott, mikor „a költözködési szabadságról” és a „munkaszabadságáról” szólt. Nem merte azt sem állítani, hogy ez a két szabadság, vagy legalább az egyik meg fog maradni a kollektivista társadalomban. Ennek az elméletnek a legkomolyabb írói tehát azt az ajánlatot teszik az emberiségnek, hogy mondjon le legbecsesebb javairól, az egyéni mozgatórugóról, az egyéni szabadságról; mikor nem merik arról sem biztosítani, hogy más tekintetben kárpótlást fog nyerni.

Schäffle ezután szól a kárba veszett erőfeszítésekről, a hirdetésekről, a kirakatokról és az eladás többé-kevésbé fölösleges segédeszközeiről. Ez könnyű téma a bírálgatásra. De mik ezek a csekély kellemetlenségek ama gyönyörű, kimeríthetetlen erőhöz: a személyes kezdeményezéshez képest, mely fáradhatatlanul árasztja jótéteményeit az emberi fajra?

Lábjegyzetek

1. A nemzetgazdaságtan egy tanára, aki úgy látszik közeledett a „tanszéki” szocialistákhoz, Gide úr tanulmányt írt Henry George Progress and Povertyjéról, ami bizonyos mértékben köztulajdonná óhajtja tenni a földet. De mégis a következő vallomást teszi: „Ha a birtokosnak meg akarnák téríteni mindazoknak kiadásait, akik Gallia meghódítása óta egymást felváltották, a levonások bizonyára meghaladnák magát a jövedelmet.” De hát akkor hol marad a történelmi kifogás? (Journal des Economistes, 1883. májusi füzet, 184. 1.) ↩

2. Essai sur la répartition des richesses, 2. kiadás, III. fejezet (Guillaumin kiadó) ↩

3. Ne feledjük, hogy a földbérleti árak most egész Nyugat-Európában csökkenőben vannak, úgyhogy a birtokosok a beruházásokra költött tőkék kamatait aligha fogják megkapni. Ezt a jelenséget Essai sur la répartition des richesses c. művemben taglaltam és kimutattam, hogy az nem igazolja a védvámok bevezetését. ↩

4. Das Kapital, 2. kiadás, 1872, 781-791. o. ↩

5. Giffen számításai csak 1875-ig terjednek. Ezek szerint az angliai ingó javak értéke 1865-ig, sőt 1875-ig 60%-kal növekedett. ↩

6. L. az Economiste Francais 1883. június 30-i számát. ↩

7. „Vegyük csak a jövedelemadó D) osztályát, mely az ipari, kereskedelmi és személyi keresetet foglalja magába; ebbe a kategóriába 1879–1880-ban 353 043 adófizető volt beírva, köztük 303 183-nak 3750–12500 frank jövedelme volt, 44808 adófizetőnek 12500–75000 frankja és 5052-nek 75000 franknál többje. A jövedelemadónak alávetett egyének számát az 1879–80-ik évben 1 060 000-re becsülték, akik családjaikkal együtt 4 700 000-en vannak; ezenfelül úgy számítják, hogy 1 300 000 család (5 900 000 egyén) alkotja az alsó középosztályt, melynek családonkénti jövedelme 2500 és 3750 frank között váltakozik. És beszélnek a plutokraták csekély számáról!” (Bulletin de statistique, 1884 februári füzet, 202–212. o.) ↩

8. L. a „Serie des prix de la Ville de Paris” című, igen tanulságos gyűjteményt, továbbá az Economiste Francais 1882 dec. 16-i és 30-i számait. ↩

9. Schäffle, Quintessenz des Socialismus ↩

10. A több ezer vitorláshajó közül, melyek Európából évente a Szuezen túli országokba mennek, évente alig egy-kettő veszi útját a Lesseps-féle csatornának. ↩

11. A „Revue universelle des mines” szerint 1880-ban az egész világon 4 383 000 tonna acélt gyártottak, és ebből volt 3 560 000 Bessemer-acél, 580 000 tonna közönséges és 240 000 tonna forrasztott acél. ↩