Az előző fejezetekből kitűnik, hogy Lassalle és Karl Marx ellenvetései, vagy inkább tagadása dacára a megtakarított pénz a tőkealakulásnak egyik eleme, vagy éppen egyetlen forrása.
Hivatalos okmányok szerint 1882. december 31-én a francia takarékpénztárak a betevőknek mintegy 1745 millióval tartoztak, és noha a takarékpénztárak sok járadékot vásárolnak betevőik részére, ezeknek készpénzkövetelése 1875 óta 1085 millióval növekedett. Ez tehát mégiscsak egyike a tőke forrásainak.1
Kimutattuk, hogy nincs semmi ellentmondás abban az eszmében, hogy a tőke, eme pozitív és tevékeny elem, a megtakarított pénzből ered, amely látszólag tisztán negatív elem. Mert a modern világban a valóság itt nem felel meg a látszatnak. A megtakarított pénz, amióta felhagytak a tőkegyűjtés régi módjával, megszűnt negatív elem lenni: nem mondható többé puszta nem-fogyasztásnak; kedvező irányadás ez az iparra nézve, mert nyersanyagot és munkaeszközt termeltet közvetetten fogyasztásra való tárgyak helyett. Tudjuk, hogy Franciaországban évente 1 ½ – 2 milliárdot takarítanak meg; ennek köszönhető, hogy rendelnek mozdonyokat, gőzhajókat, vágányokat, nyersanyagot, épületeket, munkaeszközöket, melyeket a következő év megtakarított összegeivel fognak kifizetni. Mindig anticipálják a megtakarított pénzt, amennyiben folyvást kibocsátanak társulati részben befizetett részvényeket és kötvényeket.
Abban, hogy az összegek, melyeket egy nagy ország egész területén megtakarítanak, haladéktalanul, sőt már eleve értékesíttessenek, a legnagyobb szerepet csakugyan a részvénytársulat játssza. A megtakarítás megszűnik puszta mértékletesség, puszta nem-fogyasztás és egészen negatív elem lenni és más jelleget ölt; ösztönzőt képez arra, hogy tartós hasznú tárgyakat állítsunk elő frivol és múlandó tárgyak helyett. Ezt feledte el Lassalle; azután meg figyelmen kívül hagyta azt is, hogy a kontinens országaiban, de nevezetesen Franciaországban az évente megtakarított pénzek nagy részét a nép takarítja meg.
Rámutattunk, hogy a takarékosság nemzi a tőkét; de vajon ennek nem lehet-e más kútforrása? Vagy az a takarékosság, mely a tőkét nemzi, tán csak a mások munkájának gyümölcsét teszi-e takarékba? Aki pénzt tesz félre, vajon a saját munkája gyümölcsét teszi-e félre vagy pedig a kézimunkások munkája gyümölcsének egy részét, melyet törvényszerűen, de mégis illetéktelenül, méltatlanul eltulajdonított? Ezt a gondolatot fogalmazta meg Lassalle, amikor ezt a megkapó antitézist állította fel: eigenthum – fremdthum; saját tulajdon – idegen tulajdon. Ez a felfogása Karl Marxnak is és az összes kollektivistának. A megtakarítás, bármilyenek is az anyagi jótéteményei, így nem tarthatna igényt a tiszteletre, mert ha nem is nyers lopás, de ügyes jogfosztást képez. Ez az elmélet megérdemli, hogy behatóan tanulmányozzuk.
A megtakarított pénz, a tőke eme bírálói szerint a nyereségből kerül ki, márpedig a nyereség az, hogy a tőkés eltulajdonítja a munkás munkájának meg nem fizetett részét. E tétel ellen először is egy mellékes ellenvetést kell támasztani. Megengedve, hogy elméletben helyes, mégis csak túlhajtás, mert nem minden megtakarított pénz kerül ki a nyereségből; sokszor a bérért dolgozó a maga béréből, a kisbirtokos gazda a termése árából, a szellemi foglalkozása után élő ember a tiszteletdíjából teszi félre.
Így tehát a félretett pénznek csak egy része – ha úgy tetszik, a nagyobbik része – képezné a munkás munkájának meg nem fizetett részét, tehát csak ez a rész fakad hibás forrásból; a megtakarított pénznek az a része, mely a néptől ered, tiszteletet érdemelne.
Miután a kollektivisták hosszasan tárgyalták azt a tételt, hogy a tőkés eltulajdonítja a munkás munkájának meg nem fizetett részét, tanaik eme pontjánál meg kell állapodnunk, mert voltaképpen itt van elméletük csomópontja.
Karl Marx és a legtöbb kollektivista szerint a tőke, természeténél fogva, meddő. Csak annyit igényelhet, hogy a termelésből kivehessen annyit, hogy magát fenntartsa: joga lehet arra, hogy törlesztési hányadokat kapjon, de arra nem, hogy kamat, vagy éppen nyereség jusson neki. Ezt a véleményt, melynek Marx pedáns formát adott, a császárság utolsó éveiben tartott nyilvános gyűlések egyik szónoka, Briosne egész naivitással fejezte ki: a háztulajdonosnak, úgy mondta, nem kell házbért kapnia, inkább fizetnie kell a lakónak, aki a házat jó karban tartja és nem engedi elpusztulni. A kollektivisták nem mennek ilyen messze, félúton megállnak; megengedik, hogy a háziúr és a lakó nem tartoznak egymásnak semmivel, ha a lakó arra kötelezi magát, hogy a házat jó karban tartja. Szerintük így áll a dolog a gépekkel és a gyárakkal is; az iparosnak nincs jogcíme kamatra vagy nyereségre; ésszerű igényeinek elég van téve, ha gyárát és annak felszerelését mindig jó karban találja az amortizálás által.
Ha ezt a jogi kérdést tisztába akarjuk hozni, elemeznünk kell a nyereség eszméjét. A nyereség nem valami egyszerű dolog; nemzetgazdasági értelemben véve különböző elemeket tartalmaz: először is a méltányos díját annak, aki a tőkét teremtette, pusztán azért, hogy belőle hasznot, előnyt húzzon; képviseli továbbá az igazgatásért járó díjat, vagyis annak az embernek a díját, aki idejét a felügyeletnek, az üzlet vezetésének szentelte. Jelzi továbbá a kockázat árát; végül pedig – és talán főképpen – jutalom az a leleményes rendezésért, mely jobb volt a megszokott módoknál, a munkák szervezéséért, a különféle ipari és kereskedelmi kombinációkért.
Ezek a különböző elemek szerepelnek a nyereségben; ebből fakad, hogy a nyereség oly különböző, annyi kockázattal jár és olyannyira változik a különböző években, a különböző iparágaknál, a különböző egyéneknél.
Ami a tőke kamatját illeti, annak a jellege teljesen különbözik a nyereségétől. A kamat általános részesedés, melyet a nyereségből kiköt a tőkés, aki fáradozott, hogy megteremtse a tőkét, aki nem akar fáradni a tőke felhasználásával és aki a tőkét másnak kölcsönzi. Ezért a kamat sokkal állandóbb és egyformább, mint a nyereség. Ezek tiszta fogalmak, és nézetünk szerint, jól megfelelnek a dolgok természetének.
A kollektivisták tagadják eme elemzés helyességét; vagyis inkább, nem veszik észre ezt a fejtegetést és nem törődnek annak megvitatásával. Szerintük a nyereség egész egyszerűen fizetetlen munka, amit a tőkések maguknak tulajdonítanak. A tőkések a náluk alkalmazott munkásoknak a munkájuk felét vagy kétharmadát fizetik csak meg, a különbözet, vagyis a munka fizetetlen része képezi a nyereséget. Ez a nyereség a munkás által előállított értéknövekedés, melyet a tőkés lefoglal. És ezt a bámulatos tételt hogyan bizonyítják be a kollektivisták? Tényekből merített és elméleti érveket hoznak fel.
Szerintük a munkások a mai világban sokkal nagyobb tizedet és robotot fizetnek, mint régen. A tized a munkás termékéből szedetik; a robot az a fizetetlen munka, melyet a mester vagy az úr a munkástól megkövetel. A civilizáció és a forradalmak, kiváltképp az 1789-i nem tüntették el a robotot és tizedet, hanem inkább konszolidálták és növelték. Ezt az eszmét fejtegeti Karl Marx „gyáros és bojár” című fejezetében, amelyben a tőkést a 25 évvel előtti oláhországi földesúrral hasonlítja össze, és azt állítja, hogy a gyáros több fizetetten munkát csikar ki a munkástól, mint amennyire a bojár kényszerítette a parasztot a robot címe alatt.
Egy francia szocialista lap, az Égalité, mely Karl Marx csapásán halad, sok példát hozott fel e tétel támogatására. A régi társadalomban, a hűbérrendszer alatt a tizedet a termésből szedték el: a földesúr, a pap, a henyélő, a munkástól. Elfogadjuk ezeket a definíciókat úgy, ahogy a kollektivisták felállítják; nem kutatjuk, hogy ez a tized nem felelt-e meg bizonyos szolgálatoknak, mint a közbiztonság feletti őrködés, az idegenek elleni oltalom, az igazságszolgáltatás. A robot, ugyanezen írók szerint, kicsikart, fizetetlen munka volt; hetente 1–3 napra terjedt, tehát a munkaidőnek egy, két vagy három hetedét képezte. Ha hozzávesszük a tizedet, tehát a munkaidő egy-egy tizedét, úgy látjuk, hogy a munkástól kicsikarták valódi termelésének akkora részét, mely egyötöde és a fele közt változott. Több kollektivista író habozás nélkül kijelenti, hogy ezek a feltételek, melyeket barbárnak tekintünk, még nagyon szelídeknek bizonyulnak azok mellett, melyek a mai állítólagos civilizációban rejtőznek.
Ma a robot, azaz a munkástól kicsikart és meg nem fizetett munka, szerintük majdnem mindig meghaladja a megfizetett munkát. Ezt a meglepő tételt az Égalité bebizonyítani igyekszik, igen tüzeteseknek látszó számításokkal. A francia iparban az új robot 12 munkaórából átlag hat órát és hat percet vesz igénybe. Ez már több, mint a régi tized és a hűbérkorszak robotjának maximuma. Bizonyos iparágakban ezek a feltételek, melyek máris szigorúak, még szigorúbbakká válnak. A szövészeti iparban a munkás hét órát és 29 percet szentel megfizetetlen munkának, és csak 4 órát meg 31 percet a fizetett munkának. A bőriparban a robot 8 óra és 48 perc, és a fizetett munka 3 óra 12 perc; a faiparban 9 óra 7 perc a fizetetlen munka, és a munkás csak 2 óra 53 perc munkájáért lát fizetést. Bizonyos más termelési ágakban még rosszabbak a feltételek. A vegyészeti iparágakban a munkanap úgy oszlik meg, hogy 9 óra 45 perc a robotidő és 2 óra 15 perc a fizetett idő; az építőiparban 9 óra a robot és 3 óráért fizetnek: az élelmezési iparágakban a robot 9 óra 54 perc, úgyhogy a munkásnak mindössze 2 óráért és 6 percért adnak bért. De a legnagyobb mértékű robotot teljesíti a munkás a világítási iparágakban, t. i. nem kevesebb mint 10 órát és 40 percet, és csak 80 percét fizetik meg.
Ha ezek a leleplezések alaposak, akkor a mi civilizációnk kimondhatatlanul kegyetlen, és a modern tőkés sokkal embertelenebb, mint a régi földesúr vagy az ötvenes évekből való bojár.
De mi tűrés-tagadás benne! Ezek az állítások bámulatba ejtők. Az mondják, hogy az ipari adatgyűjtések számszerű eredményei. De már első tekintetre tömérdek ellenvetés merül fel: hogy van az, hogy munkások akadnak olyan foglalkozási ágakra, melyekben a robot oly nagy terjedelmű? Honnét van az, hogy mikor a robot, a fizetetlen munka 12 órából átlag 6 órát és 6 percet foglal el, bizonyos iparágak munkásai 10 óra és 40 perc időre engedik kiterjeszteni? Hát nem azt kellene várni, hogy azokra a foglalkozásokra majd nem akad ember? Másrészt meg a munkaadók miért nem özönlenek azon ágak felé, melyekben a munkásokat 8. 9, 10, sőt 11 és ½ óráig dolgoztathatják ingyen? A verseny, a szilaj verseny, melyről a szocialisták annyit beszélnek, miért nem teszi egészen vagy legalább megközelítőleg egyenlővé a munkafeltételeket? Hagyján még azokat az iparágakat, melyek monopóliumot képeznek, mint pl. bizonyos városokban a világítás; de hogy van az, hogy a többi foglalkozásnál a robot, ha már annak nevezik, háromszor-négyszer annyi időt vesz igénybe, mint más foglalkozásoknál?
Az, amit a kollektivisták a robotról, a modem társadalom által kicsikart fizetetlen munkáról, az Eigenthum-má átváltozott Fremdthumról beszélnek, nagyon rejtélyesen hangzik. Dehát – ezt halljuk felelni – a számok, a hivatalos számok, a burzsoázia által gyűjtött adatok megkapóan bizonyítják a robot és a fizetett munka közti arányt. Nézzük hát ezeket a számokat.
Az ipari adatok azt tanúsítják, mondja az Égalité, hogy a mai Franciaországban az ipari termelés 7 milliárd és 130 millió frankra rúg. Ebben az óriási összegben a nyersanyag 4941 milliót képvisel, a tüzelőanyag 191 milliót, a munka által termelt értéktöbblet 1994 milliót, amiből 980 millió jut bérekre, 1014 millió pedig nyereségekre és osztalékra. Ezek a számok körülbelül összevágnak: az itt felsorolt összegek összeadásánál előálló főösszeg és a Franciaország összes ipari termelését feltüntető számadat közt van ugyan különbözet, de ez olybá vehető, hogy a mellőzött töredékeket képviseli.
Ezeket a számokat hozza föl Guesde az Egalitében. Miután a nyersanyag 4941 milliót, a tüzelőanyag 191 milliót, az értéktöbblet pedig 1994 milliót képvisel, amiből 980 millió jut a bérekre és 1014 millió a nyereségre. Ebből azt következtetik, hogy a nyereség a 12 órai napi munka mellett 6 óra és 6 perc munkájának felel meg, a munkabér pedig 5 óra 44 perc munkájának. Miután pedig a kollektivisták definíciója szerint a nyereség nem más, mint fizetetlen munka, ebből az következik, hogy a tőkés által kicsikart fizetetlen munka a mai francia társadalomban naponta 6 óra és 6 perc munkájának felel meg. Ha ugyanezt a tényt más alakban akarjuk kifejezni, azt mondjuk, hogy minden munkaadó minden munkástól évente átlag 691 frank árú munkát csikar ki, amit nem fizet meg: ez képezi az ipari hasznot, mely átlag 691 frankot tesz minden alkalmazott munkás után.
Szép dolog a statisztika! Először is azt lehetne ezekre a számításokra felelni, hogy majdnem lehetetlen dolog pontos ipari statisztikát összeállítani, hogy abba sokat csempész bele a képzelet, az elfogultság vagy legalábbis a tévedés.
De tegyük fel, hogy az Égalité munkatársának számadatai egészben véve helyesek. Az azokból levont következtetések mégis teljesen hibásak. A 7130 millióból, ami Franciaország összes ipari termelését képviseli, csak a nyersanyagot és a tüzelőanyagot vonja le, hogy kiszámítsa a bérek és nyereségek összegét. Pedig minden higgadt ember be fogja látni, hogy itt sok más dolgot kell levonásba venni: a kezelési költséget, vagyis azt a sokféle kiadást, mely minden termelést terhel; a bizományi költségek, az alkuszdíj, a biztosítás, a levelezés, az utazás, a hulladék, az értékveszteség, a csődök stb. Minden nagy kereskedelmi vagy ipari vállalatnál, bármily gondosan és ügyesen vezetik is, ez az első tényező nagy szerepet visz. A gépezet jó karban tartása és megújítása nem kevésbé fontos tényező, pedig Guesde úr és munkatársai azt se veszik számításba; amit nem fordítanak nyersanyag és tüzelőanyag beszerzésére, az szerintük mind a munkabérekre és nyereségre megy. Pedig az épületeket jó karban kell tartani, hogy ne roskadozzanak, a gépeket javítani kell, hogy működhessenek: ha elkoptak, vagy valami találmány történt, újakat kell beszerezni. A kollektivisták elfogult szeme mindezeket a szükséges dolgokat nem látja, ami eléggé bizonyítja, hogy milyen felületes észlelők. A munkaeszközök jó karban tartása és megújítása a gyárak egyik legnagyobb kiadási tétele.
Nem beszéltünk a tőke kamatjáról, miután annak jogosságát tagadják: de maga Karl Marx, aki élesebben lát, mint sok híve, beismeri, hogy a tőkét törleszteni kell, és hogy a gépeket jó karban kell tartani és javítani, ami bizonyára nem megy költség nélkül.
Ha számításba vennék mindezeket a tényezőket, melyeket Guesde és az Égalité mellőztek, akkor az állítólagos nyereség, amelybe bele van értve a tőke kamatja, legalább felére, vagy talán negyedére apadna. A nyereségre, osztalékra, és hozzáteszem, a kamatra 1014 millió frank helyett 3, 4, legfeljebb 500 millió jutna.
Ez az összeg már nem látszik jelentősnek azok előtt, akik érdemesnek tartják gondolkozni; de ha mellőzzük is a kamat jogszerű, vagyis inkább szükséges voltát, vajon ez a jövedelem ingyenes ajándék-e a henyeségnek, a tudatlanságnak? Lehet-e tagadni azt, hogy az igazgatás is munka? Vagy lehet-e ezt fölöslegesnek tekinteni? Ennek a munkának is megvan a maga fontossága a gyakorlatban: ezt tanúsítja minden tény és főleg ettől függ a vállalatok sikere vagy kudarca.
Az ipari vállalkozónak ez a képessége két külön alakot ölt: az ipari képesség a termelésnél nyilvánul meg abban, hogy takarékoskodunk a nyersanyaggal, a tüzelőanyaggal, illetőleg jól szereljük fel az épületeket és a gépeket, ügyesen rendezzük be a munkát, új, tökéletesebb kombinációkat alkalmazunk. A másik alak a kereskedelmi képesség, az a kényes ügyesség, mely a vételben és az eladásban nyilvánul meg, mely a legolcsóbb piacokon szerzi be a nyersanyagot, és készítményeit ott árusítja, ahol legtöbb értékük van. Mily ritkák és megbecsülhetetlenek az egyénekben, mily áldásosak a társadalomra nézve ezek a képességek, melyeknek létezését a kollektivisták nem is ismerik! Pedig ha egy országban, amilyen pl. Franciaország vagy Németország, akad száz ember, aki ezt a kereskedői képességet, a velejáró tevékenységet és erélyt nagymértékben birtokolja, akkor az elég arra, hogy abban az országban, anélkül, hogy a munkások száma és minősége cseppet is változna, növekedjen az üzleti forgalom, szaporodjon a munkabérek és nyereségek összege évente néhány száz millió frankkal, sőt egy milliárddal! Bízzunk 40000 katonát egy Hannibálra és azok húsz csatát fognak nyerni; adjunk egy Varronak 60000 edzett, kipróbált harcost, és fel fogják ezeket kaszabolni. Egy helységnek vagy egy nemzetnek ipara hasonló befolyásoknak van alávetve. Ha a kereskedő osztály ügyes, az ország gazdagodik; ha ügyetlen, az ország tönkremegy.
Ezeknek a képességeknek, melyek döntő befolyást gyakorolnak egy nemzet jólétére, fontosságukhoz mért díjazásra van joguk. A műkedvelő, hogy egy Malibran-t vagy egy Patti-t halljon, szívesen fizet sokkal többet, mint száz vagy ezer tiszteletre méltó karénekes meghallgatásáért; és ezért természetes, hogy egy ember, aki kereskedői vagy ipari képességei által 10, 20 sőt százmillió franknyival növeli a nemzeti forgalmat, annyi fizetést kap néha, mint száz, sőt ezer közönséges egyén. Csak a rút irigységnek vagy a meggondolatlan érzelgősségnek lehet kifogása egy ilyen szükségszerű tény ellen. Egyike ez azoknak a tényeknek, melyeket nem a szeszély teremt, és melyek a dolgok természetes rendjéből folynak; ez egy valóságos társadalmi törvény.
Két szomszéd gyár közül, melyekben egyforma a berendezés, a helyzet, egyforma a munkások száma és képessége, az egyik virágzik, a másik hanyatlik. A nyereséget nem mérik szabályszerűen a munkások számához képest, ahogy a kollektivisták mulatságos naivitása képzeli. Ha csak egyszerűen felfogadni kellene a munkásokat, hogy mindegyiken 691 frankot nyerjünk, akkor az iparűző pályája, mely szirtekkel van telerakva, bámulatosan könnyű volna.
A tények és az érvelések egyaránt megcáfolják az Égalité furcsa számításait. Említettük, hogy igen nehéz dolog tüzetes ipari statisztikát összeállítani. De a részvénytársulatok által időközönként közzétett jelentések becses adalékokat nyújtanak. Itt van pl. a Fives-Lille-féle vasgyár, egyike a leghíresebbeknek Franciaországban. Egy időben, mikor a vasipar virágzott, t. i. 1880-tól 1883-ig a Fives-Lille társulat 24000 részvény után részvényenként 30 frankot, összesen 720 000 frank osztalékot fizetett; ebből a kincstár különböző adók címén elvesz vagy tíz százalékot, úgyhogy a részvényeseknek alig marad 660 000 frank. És mennyi munkást foglalkoztat ez a nagy gyár? Legalább 5–6 ezret, sőt talán másfélszer annyit. Az összes nyereség, ideértve a kamatot, eszerint távolról sem tesz 700 frankot minden egyes munkás után, mert hisz alig tesz ki százat. Más gyárak bizonyos években fényesebb sikereket mutathatnak fel, pedig a Fives-Lille társulat igazgatását jónak tartják. Vannak azonban olyan gyárak, melyek veszteségre dolgoznak. A fentebbi időben egy társulat, mely hasonló a Fives-Lille-társulathoz, és amely nagy hírnek örvendett, a Cail-cég, amely több ezer munkást foglalkoztatott, kénytelen volt likvidálni, miután nyolc éven át semmi osztalékot se fizetett részvényeseinek és a likvidáció után se adhatott nekik semmit.
Nagyon tanulságos példát nyújtanak az 1884-i munkaszünetek tanúságai. Az Echo du Nord hivatalos kimutatások alapján kimutatta, hogy 1881-ben a Nord-régió bányáiban dolgozó munkások összesen 20 529 406 frank bért kaptak, míg a részvényesek összesen 2 751 914 frank osztalékot. Itt tehát a nyereség a munkabérnek csak egy nyolcadát képezi és egy-egy munkás után nem tett ki 691 frankot, ahogy az Égalité számította, hanem csak 133 frankot. E számok kapcsán Pernolet mérnök ezeket írta:
A 20701 munkás, akikről itt szó van, 1881-ben – minden munkás után 300 munkanapot számítva egy évre – 6 210 330 napszámot végezett és ezért kaptak 20 529 406 frankot, vagyis naponkint átlag 3.306 frankot. Másfelől a 2 751 914 frank, amit a részvényeseknek a tőke után fizettek, egy-egy munkásnap után 0.443 frankot képvisel, vagyis a Nord-régió összes kőszénbányái 1881-ben 20701 munkást foglalkoztattak, akik egy-egy munkanap után fejenként 3.75 frankot kaptak és ebből 0.443 frankot fordítottak a szóban levő ipari intézetek megteremtésére, előkészítésére, jó karban tartására, felszerelésére, igazgatására – megannyi olyan dolog, melyek kezdetben kockázattal járnak, sokáig mit sem jövedelmeznek, sőt néha veszteségszámba mennek, de mindig szükségesek, hogy az ezen iparágból megélő munkásnépnek rendszeres, biztos kenyér nyújtassék.
Sőt már régebben volt alkalmam konstatálni, ugyancsak a Nord-régióról szólva, hogy ha az évek hosszú során át elért eredmények összegét tekintjük – az évek nem voltak mind kedvezők – akkor a kifizetett osztalék (vagyis a befektetett tőkék járuléka) nem képvisel egy pohár sörnyi értéket minden munkásnak minden napra. Íme, ennyit áldozott a Nord bányaiban dolgozó munkás arra, hogy megteremtse és jó karban tartsa e vállalatokat, melyek családjának békés megélést biztosítanak! Íme, tüzetes számokban kifejezve, hogy miképpen bitorolja a munka gyümölcseit a bőségben élő naplopó; a „jó ige” hirdetői ezt nevezik a tőke zsarnokoskodásának, a polgárok tolvajlásának.2
Néha a vállalat nyeresége annyit se tesz, hogy minden munkás minden nap egy pohár sört ihatna. Az anzini sztrájk alkalmából 1884. március és április havában tartott parlamenti bizottság előtt tett nyilatkozatokból kitűnik, hogy a híres anzini kőszénbánya-társaságnak, mely 14000 munkást foglalkoztat, az előző évben összesen 1 200 000 frank nyeresége volt, azaz minden munkás után 85 ½ frank.
A kollektivista elmélet tagadja a vállalkozói tehetség, a kombináló ész és a szellemi munka nagy fontosságát, nem veszi számításba a kockázatot, és tagadja, hogy a tőkének bármiféle díjra is joga volna. Pedig minden figyelmes szemlélő észre fogja venni, hogy senki se gyűjtene tőkét, ha nem remélhetne kamatot a tőkéje után; a tőkegyűjtés egyszeriben megszűnne. Akik annyit gyűjtöttek össze, hogy öreg napjaikra biztosítva vannak a nyomor ellen és gyermekeikre csekély vagyonkát hagyhatnak, megszűnnének takarékoskodni és többet költenének; a csemegefogyasztás nagy mértékeket öltene. Valamicske pénzt még félretennének az emberek, de nem teremtenének tőkét, azaz senki se adná ki kezéből a megtakarított pénzét; az emberek a maguk számára még építenének házakat, de mások számára nem. A meddő pénzgyűjtés megmaradna némileg, de a tőkegyűjtés, a termelést éltető tőke alakulása megszűnne. (A pénzgyűjtés és tőketermelés közti különbséget fentebb kifejtettem.)
A tényleges érvet, amelyre a kollektivisták hivatkoznak, megdöntik a tények. Van a társadalomban sok önálló munkás, sok parasztgazda, cipész, asztalos, órás, akik egyedül dolgoznak, vagy egy-két segéddel (gyakran ezek is a családhoz tartoznak), gépvarrónők és mások; a kollektivisták feltevése szerint ezeknek igen sokat kellene keresniük, miután „minden” munkájuk meg van fizetve, holott a bérmunkások, Marx vagy Guesde szerint, a munkabérnek csak a félét kapják. Pedig nem látjuk, hogy ezek az önálló munkások jobb helyzetben volnának, mint a bérmunkások.
Ha a munkás által eszközölt munka fele szükségképp a munkaadónak válna javára, akkor minden kisiparosnak, kivétel nélkül, jó dolgának kellene lennie, pedig a tapasztalás azt tanúsítja, hogy négy vagy öt közül csak egy-egy boldogul. Miért van az, hogy olyan kevés kisiparos gazdagszik? A kollektivisták feltevése mellett ezek a sűrű bukások megoldhatatlan talányt képeznek azon iparosok tekintetében, akik keresetüket nem prédálják az asszonyokra, nem isszák el és nem is holmi ostoba emberek; pedig van sok középtehetségű iparos, aki nem bír vagyonosodni.
A kooperatív társulatok példája is megcáfolja ezt a tant. Karl Marx és hívei tana szerint ezeknek a szövetkezeteknek virágozniuk kellene, kiváltképp ha az állam vagy valamely emberbarát tőkét előlegez nekik. Nagyszerű sikereket kellene felmutatniuk, miután ennél a szervezetnél a munkás a teljes munkabért kapja, holott a bérmunkás, Karl Marx szerint, munkája egyenértékének csak a felét kapja. A kooperatív társulatoknak tehát nagyszerűen kellene virágozniuk. A tapasztalás pedig azt tanúsítja, hogy ez koránt sincs így.
Mielőtt Karl Marxnak azon tudományos érveit taglalnánk, melyek arra vonatkoznak, hogy a tőkének nincs joga kamatra, a tényekből merített érveket akartuk vizsgálni. Bizonyításunk, úgy hisszük. teljesen sikerült; Karl Marxnak és a kollektivistáknak a tényekből merített érve semmit sem ér.