Taglaltuk a kollektivizmus pozitív oldalát, amennyire Schäffle és az iskola főbb írói sejteni engedik, amennyire átláthattunk a rá vetett diszkrét fátyolon. Részletes vagy összegző leírásaik különben nem voltak okvetlenül szükségesek, mert a rendszer eszméje elég egyszerű arra, hogy könnyen elképzeljük megvalósítása módját.
De nem rekeszthetjük be ezt a tanulmányt anélkül, hogy előtte ne szólnánk egy kérdésről, melynek a kollektivisták, úgy látszik, nagy fontosságot tulajdonítanak. Ez arról szól, hogy a munka új szervezete, a termékek új elosztási módja milyen megtakarításokat okozna, mennyi fáradságtól kímélné meg az emberi fajt és mennyi szabad órát juttatna neki a boldog korszak kezdetétől fogva. Ezt a szép képet nemrég egy angol író, Wallace vázolta fel; Schäffle egy fejezetcímet és néhány lapot szentelt neki; Jules Guesde, aki a városokat és falvakat járja be azt hirdetve, hogy azontúl naponta csak hat órát kell dolgozni vagy talán annyit se, kétségkívül szintén erre gondol.
Civilizációnkban csakugyan sok kárba veszett munkát és fáradságot látunk, melyek az igazi szilárd jólét szempontjából meddők. Ebben a méhkasban mennyi a tétlen here és – ami nem kisebb baj – mennyi a dongó légy, amely munkát vél végezni, pedig csak zavart és bosszúságot okoz! A hiú izgés-mozgás sokszor helyettesíti a rendszeres, termékeny tevékenységet és részben a termelés is elterelődik a céltól, melyre törekednie kell és mely abból áll, hogy gyarapítsa a valóban hasznos tárgyak számát.
A henyék eltűnnének és ezek, a felnőttek közt, minden régi, gazdag társadalomban állítólag milliószámra vannak. A henyéken kívül hány embert látunk, aki munkát végez, de meddőt! Mennyi ember a kereskedelem mechanizmusában! Milyen túltengése a személyzetnek! A tőzsde-emberek, a sokmindenféle ügynök, akik vetekednek egy-egy üzlet miatt anélkül, hogy bárkinek használnának, a tömérdek közvetítő, a nagykereskedők, akik odaállnak a gyáros és a vevő közé; azután a tömérdek „fél nagykereskedő” és kiskereskedő! Mily tömérdek eladási helyiség! Mennyi őrült költség a kirakatokra és reklámokra! Mennyi tevékenynek látszó élősdi iparágat látunk, míg egy hasznos iparágra bukkanunk! Ha egy normális élelmezési kerületben egy pékre van szükség, mindjárt öt-hat telepszik meg. Egy városban 1–2 biztosítási ügynök kellene, odaözönlik húsz is, bajba kapnak az u. n. üzlet miatt és ok nélkül drágítják a költségeket. Azután mire valók a fényes üzletek, melyek csak a frivol emberek szemeit gyönyörködtetik! A világ tele van pótszereplőkkel és teljesen fölös költségokozókkal.
Ha a kereskedelem nyüzsgő piacárói az ipar műhelyeibe lépünk, melyek szilárdabb alapon látszanak állni, ott is mennyi rosszul vezetett munkát látunk, amely nem elégít ki jogos szükségleteket. A fölös, hiú fényűzési cikkek gyártása mennyi tért vesz el a hasznos cikkektől! Hasznos munkát végzőnek tekintik a munkást, aki annyi fáradsággal, annyi nélkülözés között keresi a gyémántot a Fokföld bányáiban. Hasznos munkásnak tekinti a nép azokat is, akik a drágaköveket metszik, akik annyi gonddal készítik a hintót a dúsgazdag bankár vagy a félvilági hölgy részére, nem különben azokat, akik pazarul festett szöveteket gyártanak, amelyekkel a milliomosok a bútoraikat és nejeiket ékesítik.
Pedig mindennek a munkának csak az a célja. hogy egy pár ember hiúsága legyen kielégítve. Így történik aztán, hogy a nemzet tevékenységének nagy része csak látszólag termékeny. Az a munka átalakul fölös játékszerekké, ezer meg ezer „semmivé”, ahogy azokat a csecsebecséket igen helyesen nevezgetik. Franciaországban 200 000-re becsülik a csipkeverők számát, akik szegény kunyhókban, sivár padlásszobákban naponta 12–13 órát dolgoznak, hogy elkészítsék azokat a csinos szöveteket, melyek csak a hiúságnak szolgálnak. A hímzők száma talán nem csekélyebb. Vagy tán a kesztyűipar komolyan használ az emberiségnek, eltekintve attól, hogy télen megóvjuk a kezünket a hidegtől? És a férfimunkák közt mennyi van, amelyekről ugyanezt mondhatjuk! Azok az ébenfa-asztalosok, akik egy szép bútordarab előállítására százszor annyi időt fordítanak, mint amennyi egy egyszerű szekrény készítéséhez szükséges, a szőnyegszövők, a munkások, kik finom porcelánokat, gyönyörűen vágott kristályokat állítanak elő! És az a sok cseléd, akiket a parvenük szeretnek szobáikba állítani! Ez a sok állítólagos munka nem képviseli-e az emberi tevékenység elfecsérlését?
Néha, úgy mondják, még a mezőgazdaságot is elterelik természetes céljától. Ha nem tenyésztenének olyan lovakat, amelyeknek egyetlen céljuk egy kapzsi apa együgyű fiát a ligetbe vinni, akkor több marhát tenyésztenének. A finom, drága gyümölcsöket csak a szükséges élelmiszerek rovására termesztik. A nagyon keresett minőséget fel kell áldozni a hasznos mennyiséget. A château laffittei vagy a chambertini szőlőkben háromszor vagy négyszer annyi hektoliter teremne, ha beérnék a közönséges borral és nem hajhásznák „a királyok asztalaira és az istenek oltáraira” szánt finom italokat.1 Mennyi gondot, mennyi trágyát igényel a finom gyümölcsök termesztése! Mennyivel hasznosabb volna, ha azt a sok gondot, azt a sok trágyát arra használnák, hogy a természet viszonyainak megfelelő közönséges főzeléket termesszenek.
A vagyonok egyenlőtlensége, mely a szükségletek különféleségét idézte elő, a termelési erő nagy részét meddővé teszi, az igazi emberi szükségletek szempontjából. Innét van az, hogy John Stuart Mill kifejezése szerint, a hatalmas és leleményes gépek, melyek feltalálásával annyit kérkedik ez a század, egy ember munkáját se csökkentették. Hanem aztán ez az elszomorító látvány szép kilátást nyújt arra nézve, hogy mit végezhet az értelmes reform. Ez teszi lehetővé a kollektivistáknak azt állítani, hogy az emberiség munkáját felére csökkenthetné anélkül, hogy mostani jólétéből csak egy szemernyit is veszítene.
Egyébiránt tagadják, hogy a finom ízlést teljesen meg akarnák szüntetni. A fényűzés meg fog maradni, de nyilvános jellegű lesz. A márványt, az aranyozást, a drága szöveteket nem fogják száműzni, hanem fenntartják a középületek számára; a kollektív fényűzés egyes példányai ott lesznek nem csak a fővárosban, hanem a megyék és járások székhelyein. Miután templomok nem lesznek – ezeket az új tan kárhoztatja – az iskolákban és ezek melléképületeiben fogja a társadalom kifejteni ezt a fényűzést. A község számára fenntartva ezek a ritka tárgyak tízszerte kisebb számban létezhetnek, mégis gyönyörködtetni fogják az emberek szemeit és üdíteni a lelkeket.
Ezt a csábító képet tárja elénk a kollektivizmus. A ma kárba vesző óriási munka megtakarítható, és ez bőven kárpótolna bennünket, ha a termelés bizonyos pontjain a kollektivista rendszer a mai egyéni termeléssel szemben hátrányban volna.
Schäffle egyik fejezetének ez a címe: „Megszüntetése az árukereskedésnek, a piacnak, a hirdetményeknek és reklámoknak!” Ez bizonyára megható. A szerző elég diszkrét, hogy kis könyvében nem terjeszkedik ki bővebben erre a kérdésre és csak néhány általános megjegyzésre szorítkozik, pedig az egész kollektivista elméletből ez az a rész, mely a legkevésbé frivol érveket foglalja magában.
Ahogy Schäffle írja:
Hasonló módon még sok más dolog fog eltűnni. A hirdetések és kirakatok ezen költséges divata, a szörnyű drága boltbérek, mindez meg fog szűnni, velük együtt a nagy és kiskereskedés, a kereskedelmi verseny, a meddő és élősdi közvetítők. Látni való, hogy az átalakulás alapos lesz.
Jóval a modern szocialisták előtt jelezte már a most is dívó kereskedelmi szervezet e hiányait egy szocialista, akinél az erős, buja képzelet nevezetes megfigyelő tehetséggel párosult, és ez Fourier. Ő néha utópiák felé hajolt, de néha józanul szólt és jelezte, hogy a termékek elosztásának ezt a gépezetét miként lehetne javítani. Bizonyos mértékben a nemzetgazdasági írók is elfogadhatják az ő nézeteit.
Mi is azt hisszük, hogy a mai gazdasági társadalom gépezete, mely átalakulóban van és a kisipartól most megy át a nagyiparhoz, sok haszontalan kereket tartalmaz. A múlt századbeli rendszernek sok fölösleges romja maradt meg. Franciaországban gyakran látjuk ezt.
Előadásaimban, könyveimben, hírlapi cikkeimben sokszor hívtam fel a közfigyelmet a francia kereskedelem kezdetleges, elmaradt szervezetére, a kerekek fölösleges számára, a kárba veszett fáradságra, a termelés elégtelenségére és az árak drágulására, eme szervezet következményeire. Más országok, pl. Anglia e tekintetben előbbre haladtak. Az bizonyos, hogy a minden rendbeli közvetítők nagyon fölösleges számmal vannak. A gyáros és a fogyasztó közé sok ember furakodik, aki csak sürgölődik, de voltaképp mit sem termel. Kiszorulhatna sok nagy és „félnagy” kereskedő anélkül, hogy a társadalom ezt csak legkevésbé is megérezné. A nagy áruraktárak megtették már a társadalomnak azt a megbecsülhetetlen szolgálatot, hogy a ruházati es a bútorkereskedés terén csökkentették azon henye kiskereskedők túlságos számát, akik elárasztották a kereskedelmi mechanizmust és elterelték kezeiket és tőkéiket a termeléstől.
Az élelmiszerek tekintetében a mészárosok és pékek túlságos száma okozza, hogy – kiváltképp a nagy városokban – az árak drágulnak és a fogyasztónak a gabona és a marha előállítási költségének csökkenéséből nincs meg az a haszna, hogy a kenyér és a hús olcsóbbá válna. A verseny, mely ezen a téren még az első fázisban van, anarchikus módon működik és ahelyett, hogy olcsóságot akarna, drágulást idéz elő. Ezt bebizonyítottuk a párizsi pékekről. Ha a párizsi lakosok a kenyér kilogrammjáért 35–40 centime-ot fizetnek, holott a gabona árának és a rendes előállítási költségnek 30 centime felelne meg, ez onnét van, hogy a pékek száma túlságos és napról-napra szaporodik.
Ebből nem az következik, hogy szükséges vagy célszerű volna a kenyér vagy a hús árát hivatalból megállapítani, törvények vagy rendeletek által meghatározni a mészárosok vagy sütők számát, vagy éppen ezeket az ügyeket állami egyedárúság tárgyává tenni. Korántsem. Minden egyedárúság belső hibában szenved, a drágaság és a rossz kezelés csíráját hordja magában, amely csak lassan fejlődik. Az egyedárúság ígéretei mindig ámítanak. A bajok, melyeket felemlítünk, csak ideiglenesek; a verseny első fejlődése a kereskedelmi pályák személyzetének elszaporodását és a termékek drágulását eredményezte, de a további fejlődés hasznos koncentrációt és árcsökkenést fog előidézni. Csak szabadságra és tapasztalatokra van szükség, hogy a verseny befejezhesse a maga művét. Amit Franciaországban a kereskedelem bizonyos ágaira nézve a nagy áruraktárak előidéztek, amit a Duval-féle étkezőhelyiségek tettek, amit Angliában a nagy kooperatív szövetkezetek tettek sok élelmiszer tekintetében, azt a szabadság és a tapasztalás megteszi Franciaországban is és minden országban. Egy nemeslelkű és eszes férfiú Párizs közelében már 1884-ben felállított egy nagy gyárat, mely a kenyér kilogrammját 30 centime-ért adja. És e reformokból a társadalomnak nemcsak az a haszna lesz, hogy majd alább szállnak az árak, hanem az is, hogy sok egészséges ember, aki a termékelosztás apparátusában lábatlankodik, előbb-utóbb kénytelen lesz a termelők közé menni, így aztán lassanként, rázkódás nélkül helyre fog állni a némileg megzavart egyensúly azon emberek közt, akik az élelmiszereket vagy az ipari készítményeket ténylegesen termelik, és azok közt, akik ama cikkeket és készítményeket eladják vagy forgalomba hozzák.
A nagy áruraktárakat vakon megtámadják, mint mindent magukhoz kaparító ellenségeket, pedig azok fölöttébb hasznos funkciót teljesítenek és hozzájárulnak a társadalmi erők leggazdaságosabb, legcélszerűbb szervezéséhez. Ha diadalmaskodnak, csökkenteni fogják azon hiábavaló költségek mennyiségét, melyek a boltok túlságos számából, a kirakatok eszeveszett fényűzéséből erednek és méltán képezik a szocialisták bírálatának tárgyát. Ha a nagy áruraktárak maguk díszítéséül megtartják a berendezés fényét, azt nem kell sajnálni; az a fény, ha egy pár nagy intézetben van összpontosítva ahelyett, hogy ezer meg ezer kis üzletbe volna szétszórva, sokkal kevesebb munkát képvisel; azután meg ez a munka nem vész kárba, mert ezek a fényes kirakatok úgyszólván nyilvános díszt képeznek, mely minden embert gyönyörködtet és megszünteti a városoknak azt a hideg, egyhangú, kétségbeejtő külszínét, melyet az egyforma házak szakadatlan sorozata szokott mutatni a szemnek és a léleknek.
A kereskedelmi pályák és a szellemi foglalkozások elárasztása a valóban termelő foglalkozások rovására részben ideiglenes oknak tulajdonítandó, a válságnak, melyet az idézett elő, hogy az elemi oktatás a nép közt, a közép- és felsőoktatás a középosztályban egyszerre annyira elterjedt. A régi érzelmek túlélik a már megszűnt állapotot és tévedésbe ejtik az embereket olyan tehetségek hasznossága fölött, melyek azelőtt ritkák voltak, ma azonban szinte általánosak.
Amikor még a falvakban nem igen voltak iskolák és a létezőkbe is kevesen jártak, akkor az az ember, aki megtanulta az írás könnyű mesterségét, tudott hibátlanul számolni és jól ismerte az anyanyelvét, önmegalázásnak tekintette volna megfogni az eke szarvát, asztalosságot tanulni vagy gyárban dolgozni. Az ember, ki az ismeretek lépcsőzetén magasabbra emelkedett, gondos irodalmi nevelésben részesült vagy meglehetősen értett a mennyiségtanhoz, természettanhoz, vegytanhoz, erőműtanhoz, azt hitte, hogy tehetségéhez, hosszas tanulmányaihoz csak a társadalom legfőbb szerepei méltók. Ezek az érzelmek ma is megvannak, pedig az ok, mely azokat szülte, a tanult emberek gyér volta, teljesen megszűnt. Innét van, hogy a lakosságnak egyre jelentősebb része idegenkedik a mezei munkáktól, a kézműves foglalkozástól, és hogy olyan ijesztő mértékben szaporodnak el a mindenféle hivatalnokok és kereskedők. Az elemi oktatás olyan közönséges dolog lett, hogy – mint az ezüst frank, mely Nagy Károly óta elvesztette súlyának 79/80-ad részét – a régi pénzértéknek csak igen csekély részét képviseli annak a számára, aki megszerezte. De a tömeg ezt a változást még nem akarja észrevenni és nem akar hozzá alkalmazkodni.
Két más ok is elősegíti ezt az eredményt, hogy ti. sok embert önteltté tesz, eltereli őket a valóban hasznos munkától és a kereskedelmi pályára vagy a szellemi foglalkozás mezejére vezeti, ahol fölöslegesek és károsak. Ez a két ok: demokratikus szervezetünknek újdonsága és az, hogy minden nap több és több ember kezébe jut a tőke.
Még csak most lettünk demokratikus társadalommá: örökösen halljuk hangoztatni az egyenlőség elvét, szemünket elvakítja az a bűvös szó, mely balgatagon ott pompázik minden középületen. Ezért a franciák azt hiszik, hogy mindegyiküknek ott kell állnia egy színvonalon a társadalom legelőkelőbbjeivel; lenézik a szerény foglalkozásokat, amelyek mellett születtek, szerencsét próbálnak, abban a reményben, hogy a legmagasabb polcra fognak eljutni. Nem veszik észre a különbséget a tisztán erkölcsi egyenlőség közt, melyet a társadalom igyekszik napról napra megvalósítani, és az anyagi állapotok egyenlősége közt. Nem utópia az erkölcsi egyenlőség, vagy egy ezt megközelítő állapot felé törekedni; de az anyagi egyenlőséget az emberi társadalom sohasem fogja megvalósíthatni, habár valamikor kevésbé távol leszünk is tőle, mint ma.
A tőke elszaporodása hasonló hatást idéz elő. Ma tetemes számban akadnak emberek, akiknek 50–100 000 frankjuk van, és igen sok egyén van, akik összetakarítottak 8 –20000 frankot. Azelőtt, mikor a kisipar rendszere uralkodott és nagy volt a mesterek, műhelyfőnökök száma, az ilyen vagyon megengedte az embernek, hogy autonóm munkás legyen; így nevezik a mai szocialisták zsargonjában azt az embert, aki önállóan folytat ipart vagy kereskedést. Ma már nem ritka dolog az ekkora vagyon és a nagy ipar koncentrálta a munkát; de a lakosság egy része megmarad a régi érzelmek mellett; akik a fent említett vagyonnal rendelkeznék, mely azelőtt jelentős volt, de ma már mindennapi dolog, nem akarnak munkások, bérlők, munkavezetők lenni, hanem új üzleteket nyitnak a városokban. Így aztán a termelés elveszti a kezeket, melyekhez joga volna, a forgalom apparátusa pedig el van lepve fölösleges és költséges közvetítőkkel. A nagy vagyonok, melyeket egyes kereskedők a gazdasági újjászervezés időszakában szereztek – ami most már ritkább dolog, a kedélyekre szintén nagy csáberőt gyakorolnak, ami növeli a föntebb jelzett okok hatását.
Ezért van az, hogy a mai társadalomban, főleg Franciaországban, annyi erő vész kárba. Ez bizonyára mindig meg fog történni, de mindig kisebb és kisebb mértékben. Az okokat, amelyeket az imént felsoroltunk, nagy részben ideiglenesekként lehet tekinteni. Az ember, akinek szép írása van, aki számolni tud és tűrhető jó lábon áll a helyesírással és a mondattannal, egyre jobban észre fogja venni, hogy ezeknek a képességeknek, melyek olyan hétköznapiak lettek, mint a levegő, amelyet lélegzünk. már csak gyenge pénzértékük van. A tisztviselők keserves sorsa, sok csalódása arra fog szolgálni, hogy ezentúl kevesebben tóduljanak erre a pályára. A kiskereskedőknek is ez lesz a sorsuk; miután a legtöbben képtelenek lesznek meggazdagodni vagy csak meg is élni, ez el fog riasztani sok embert, aki példájukat követni szándékozott volna. Az érzelmek és szokások lassanként alkalmazkodni fognak az új társadalmi légkörhöz. Az emberek, még ha iskolázottak lesznek is, rá fogják magukat szánni, hogy egyszerű munkások, szántóvetők, sőt napszámosok legyenek. A képzettség csak azt a befolyást fogja gyakorolni, amelyet gyakorolnia kell, amely lényegét képezi, de nem függ össze a társadalmi helyzettel; felemeli a lelket, a benső élvezetek új forrásait nyitja meg, vezető lesz az életben, de szokásos, általános mértéke nem fog jogcímet adni az embernek más hivatásra, mint arra, hogy kézimunkás legyen. Ugyanígy leszünk a tőkével. A kis vagy középszerű tőke birtokát nem fogják jogcímnek tekinteni az illető egyének arra, hogy kivonják magukat az alárendelt foglalkozás alól. Köznapi dologgá fog válni az, hogy fiatalemberek, akiknek van egy pár ezer frankjuk, egyszerű munkások lesznek, akár csak azok, akiknek semmijük sincs. Így aztán a társadalom, természetesen, fokozatosan olyan átalakulást fog átélni, melynek nagyobb gazdasági és erkölcsi hordereje lesz, mint azoknak az átalakulásoknak, melyeket rá akarnak erőszakolni.
Az, hogy még a kicsiben való eladásnál is helyettesíteni fogja a nagykereskedelem a kiskereskedelmet, és fölöslegessé válik a kereskedők létszámának egy jelentős része, már csak idő és tapasztalat kérdése.
A részvénytársulatok fejlődése és a kooperatív szövetkezetek fellendülése azon a téren, ahol tevékenységük komoly alapon nyugszik és megfelel a gazdasági viszonyoknak, bizonyossá teszi, hogy a fölösleges kerekek nagy részben, vagy talán teljesen meg fognak szűnni. A kollektivizmus e tekintetben mit sem ígérhet, amit a mostani társadalmi szervezet hajlékonysága még jobban ne tehetne meg.
Hátra van a kollektivizmus másik nagy ígérete: az, hogy lemond minden fölösleges termelésről és a termelést csak a valóban hasznos cikkek felé tereli, aminek eredménye az lesz, hogy vagy jelentősen gyarapodik ezen cikkek mennyisége, vagy tetemesen rövidül a munkanap.
Elismertük, hogy a mai termelés összeségében sok frivol cikk van, melyek nem bírnak fontossággal és melyeknek előállítása úgyszólván visszaélés az ember munkaerejével és értelmi tehetségével. Ez már ősrégi megjegyzés. Minden korszak erkölcsoktatói és szónokai kikeltek a fényűzés ellen, ami könnyű és gyermekes feladat.
De bármilyen erkölcsileg vétkes túlzásokra ragadás a fényűzés, vajon önmagában véve csakugyan olyan kárhozatos dolog? Proudhon józanabb bölcsésznek mutatta magát, mint a modern társadalom finnyásságainak vad üldözői. Bizonyos esetektől eltekintve, a fényűzés magában véve nem érdemli meg a rá szórt nagy átkokat. Ha nem is volna más érdeme, mint az, hogy bizonyos változatosságot hoz a társadalmi életbe, ösztökéli a jó ízlést, ébren tartja a lelket, jobb helyzetért való küzdelemre biztat, már akkor is joga volna arra, hogy a társadalom kimondja rá a „nem vétkest”. Ha néha áldozatokat ejt, hébe-hóba bántja a szemet, megbotránkoztatja a kedélyeket, másrészt viszont annyi embert örvendeztet meg. olyan szépen rántja ki őket a hétköznapiság egyhangú fásultságából, hogy a kivételes hibákért legalább kárpótlást nyújtanak az általános előnyök.
Egyébiránt hol kezdődik és hol végződik a fényűzés? A mezőgazdasági termények közül már a szamóca és a barack is fényűzés, vagy csak a nehéz bordeauxi? A kevésbé finom, de gondosan kezelt borokat, melyeket „polgáriaknak” neveznek, már nem éri a luxus sújtó neve? Az alenqoni csipke fényűzési cikk; a calaisi tüll is az? Az indiai kasmír luxustárgy: a francia kasmír nem az? A művészileg faragott bútor kétségkívül luxuscikk, de a nagyjából, durván díszített bútordarab fel van mentve a fényűzés sújtó vádja alól? Az arany- vagy ezüstlánc, mely örömöt okoz a munkásnőnek, büszkévé teszi, arra szoktatja, hogy külsejére gondot fordítson, vajon fényűzési cikk-e vagy sem, és a munkát, amit annak előállítására fordítottak, sajnálni kell-e? Az itt megemlített tárgyakhoz és számos máshoz sok munka kellett, melyet meg lehetett volna takarítani, ha csak a puszta fizikai szükségletekre gondolnánk. A munkások és munkásnők által használt tárgyak háromnegyed részét durvábban, egyszerűbben lehetne előállítani anélkül, hogy ez testi szenvedést okozna. Az egyszerű munkásleánynak nem engedik meg, hogy selyemruhát viseljen és munkája gyümölcséből megtakarítson annyit, hogy megszerezhesse magának ezt az ártatlan örömöt? De nemcsak a selyem fényűzési cikk, a kóc is az. Mert mire való a rajz, a szín? Ha az ember óvni akarja magát a hideg ellen, akkor elég az állati bőr, a durva szövet is.
Valóban szép felfedezés, hogy az emberiség felére vagy harmadára csökkenthetné a munkáját, ha beérné azzal, hogy megtölti a bendőt, óvja magát a hideg és a meleg ellen és mitsem termel, ami nem felel meg parancsoló testi szükségletének. De hány ember akarna így élni? Hány ember örülne a szabadidőnek, ha olyan keserves nélkülözések és olyan kétségbeejtő egyhangúság képeznék az árát? A fényűzés a legtöbb embernek vigasz és nem csak a magunk fényűzése, de a másoké is megörvendeztet szórakoztat, elbűvöl. Az élesen látó erkölcstanítók sokszor mondták: a gazdag ember voltaképp többet költ mások élvezetére, mint a magáéra. Honnét van az, hogy a szerény, sőt igen csekély vagyonú ember örömét leli benne, ha az elegáns városrészekben sétál és bámulja a szép palotákat és a fogatokat? Honnét van az, hogy a munkásoknak ez a látvány nyújtja a legüdítőbb szórakozást? Emberellenes érzés ez, melyet el kell tiltani? Vagy nem-e inkább naiv megnyilvánulása az eszményi iránti szeretetnek, mely benne van minden ember lelkében?
Néhány évszázad óta a fényűzés folyvást mindinkább terjed a nép mélyebb rétegei közt. Egy hivatalnok vagy egy munkás neje most sok olyan tárggyal bír, melyeket a középkori nagyurak és előkelő hölgyek nem szerezhettek meg.
A kollektivista szónokoknál mennyivel jobb bölcsésznek mutatja magát Proudhon, amikor ezt írja:
Törvényeink nincsenek a fényűzés ellen intézve... és ez még legjobb vonása a mi adótörvényeinknek... Meg akarjátok adóztatni a fényűzési cikkeket; visszájáról veszitek a civilizációt... Gazdasági nyelven szólva, melyek a fényűzési termékek? Azok, melyek legkisebb arányban vannak meg az összvagyonban. Azok, melyek az ipari sorozatban legutolsóként jönnek és melyeknek létezése sok más termék előző létezésétől függenek... Ebből a szempontból az emberi munka minden tárgya fényűzési cikk volt és később megszűnt az lenni, mert fényűzés alatt nem értünk egyebet, mint a gazdagság elemei közt való kisebbségi viszonyt, akár kronológiai, akár kereskedelmi tekintetben. A fényűzés egyszóval szinonímája a haladásnak: a társadalmi élet minden percében a munka által eszközölt jólét maximumát fejezi ki, amelyhez eljutni minden embernek joga és hivatása van... Hogyan! Hát komolyan veszitek Salenta városát és Fabricius proszopópiáját?...
A fényűzés emeli, nemesíti a szokásokat; a nép első és leghathatósabb nevelése, az eszmény felé való ösztönzés a legtöbb embernél a fényűzés... Manapság, ahol nincs vallásos elv, a fényűzés iránti érzék tartja fenn a társadalmi mozgalmat, az ébreszti fel az alsóbb néposztályokban a méltóságuk érzetét... Társadalmunkban a fényűzés nem csak jog, hanem szükséglet és nagyon kell azt sajnálni, aki sohase enged meg magának némi fényűzést. És most, mikor az egész világ mindinkább a nép közé igyekszik vinni a fényűzést, most akarjátok, hogy a nép csak azokat a tárgyakat élvezze, melyeket jónak láttok szükségleti tárgyaknak minősíteni...
A munkás nélkülöz, sanyarog, hogy menyasszonyának fülbevalót, kislányának nyakéket, fiának órát vegyen és ti ettől az örömtől meg akarjátok fosztani... De meggondoltátok-e, hogy a fényűzési cikkek megadóztatása a fényűzési művészetek eltiltását jelenti...2
Ezen gyönyörű hévvel írt mondatokban – noha van bennük némi dagályosság és némi gazdasági tévedés – nagy igazság rejlik. Pedig a kollektivisták szerint nem a fényűzési cikkek megadóztatásáról van szó; nekik, vagy legalább néhányuknak gyökeresebb tervük van; a fényűzést meg akarják szüntetni úgy, hogy mitsem termelnek a számára. Más értelme nem lehet annak, mikor Wallace azt a reményt fejezi ki, hogy az emberek szabadideje sokkal több lesz, ha majd nem fognak fölösleges tárgyakat készíteni.
A fényűzés ösztönző hatása az, amit nem vesznek eléggé figyelembe. Az tagadhatatlan, hogy a fényűzésnek olykor rossz hatása van, de viszont van igen sok kitűnő hatása is. A fényűzés, a magasabb rendű élvezet az, mely a legtöbb emberi munka indító oka. Mikor a kereskedő bebarangolja a világot, az iparos éjjel és nappal azon töri a fejét, hogy miképp csökkenthetné a gyártási költséget, a mérnök valami találmányt hajszol – valamennyit rendszerint az lelkesíti, bátorítja, hogy a fényűzést biztosítsa, ha nem is magának, legalább a családjának. Néha hozzájárulhat a dicsőség utáni vágy is, de a másik érzés általánosabb, és ha kevesebb nagy dolgot teremt, több hasznosat létesít; ha a fényűzés nem volna, az emberi tevékenység elvesztené egyik legerősebb rugóját.
A szabadidő növekedése – amely különben egy fél század óta úgyis történik – nagyon is drágán volna megvásárolva, ha le kellene mondani mindenről, ami fényűzés. Egyes emberek úgy képzelik a jövő társadalmát, mint afféle zárdát, melyben nem hisznek Istenben, se túlvilági életben, melyben nem látni semmit abból, ami a kivételesen eszményi lelkekre nézve tűrhetővé teszi a konvencionális életet.
Ha erre azt mondják, hogy csak azt a fényűzést szüntetnék meg, mely a dúsgazdagok szabadalma, és hogy a kollektivizmus, az emberi gyengeség iránti szánalomból, kegyeskedne meghagyni azokat az állítólagosan fölösleges dolgokat, melyeket a munkásnép és a középosztály alsóbb rétege most kedvel, akkor könnyű azt felelni, hogy ilyenformán a munkamegtakarítás, melyet emlegetnek, jelentéktelen volna.
Tekintsük a legbiztosabb statisztika vezérfonalával az emberi foglalkozásokat, és látni fogjuk, hogy a magasabb, egészen kivételes fényűzési cikkek milyen kevés embert foglalkoztatnak. Franciaország lakossága közt, amely 1881-ben 37 405 600 lélekre rúgott, van először is 18 249 209 egyén, akik a mezőgazdasághoz tartoznak; birtokosok, akik maguk művelik földjeiket, bérlők, felesek, telepítvényesek, mások számára dolgozó kisbirtokosok, erdészek, gazdasági hivatalnokok, munkások, napszámosok, béresek. Arról tehát nem lehet szó, hogy a fényűzési iparágak egyszerű megszüntetése által felére lehet leszállítani a franciák munkáját, mert a franciák fele a mezőgazdaságban van elfoglalva, ahol a fényűzés számára semmit vagy jóformán semmit se termelnek.
Nézzük tovább a francia lakosság különféle kategóriáit az 1881-i népszámlálás szerint. A kimutatás a mezőgazdaságból megélő 18 249 209 egyén után megemlít 1 130 094 embert, akik fémbányákból, kőbányákból és kohókból élnek. Itt se lehet a fényűzés révén redukciót eszközölni, mert Franciaországban nincs se arany, se ezüst, se gyémántbánya. Azt az 1 130 094 egyént, aki a bánya- és fémiparból él meg, úgy lehet tekinteni, mint akik a civilizáció fenntartásához legszükségesebb tárgyakat termelik. A többi gyárból, azaz a nagyiparból 2 100 560 ember él meg. Azt lehet mondani, hogy a fényűzési célokra való gyártás itt egyáltalán nem, vagy csak csekély mértékben szerepel, mert az, amit a nagy gyárakban gépek segítségével állítanak elő, az a nagyközönség, nem pedig egyes dúsgazdag emberek számára készül. Ha akad egy pár kivétel, azok oly csekélyek, hogy ezen kategória ezredrészét sem képviselik. Ha pl. fényűzési cikknek tekintenék is a Saint-Pierre-lés-Calais-i tüllt, ez a levonás még nem bírna jelentőséggel.
A közlekedési vállalatokból 549 568 ember, a hajózásból 251 173 egyén él meg. Itt se lehet semmit se levonni, legfeljebb vagy ezer ember munkáját, akik úri jachtokon, kéjutazási hajókon vannak alkalmazva. Mert a vasutak és hajók a legnélkülözhetetlenebb cikkek szállítását közvetítik és bizonyára nem a Kínából hozott selyemáruk vagy a Fokföldről hozott gyémántok töltik meg a vasúti kocsikat vagy a hajókat, hanem a szén, a vas, a gyapot, a gyapjú, továbbá sokkal kisebb mértékben a kávé és a dohány, melyeket a kollektivisták tudtunkkal nem szándékoznak fényűzési cikkeknek nyilvánítani.
A vasúti utasokat illetőleg is azt tanúsítja a statisztika, hogy a harmad- és másodosztályú utasok sokkal számosabbak és sokkal több jövedelmet adnak, mint az első osztályú utasok, pedig nem lehet állítani, hogy ezek az utóbbiak csakis szórakozás céljából utaznak.
A fegyveres erő (szárazföldi és tengeri haderő, csendőrség és rendőrség) Franciaországban 552 851 egyénnek ad kenyeret. Azt jól tudjuk, hogy a kollektivizmus legtöbb híve meg akarja szüntetni a hadsereget, a tengeri haderőt, a csendőrséget, sőt a rendőrséget, de azt is tudjuk, hogy ez irányban tett fényes ígéreteit nem bírja megtartani. Rendőrségre mindig lesz szükség, ha csak a kollektivizmus azt nem éri el, hogy az embereket angyalokká változtatja át, megszüntet minden brutális ösztönt, gyűlöletet, bosszúvágyat, vad érzékiséget, kapzsiságot, renyheséget, kicsapongást, mások javai után való áhítozást. Ha a kollektivizmus azt állítja, hogy hatalmában áll az emberi természetet annyira módosítani, hogy minden ember jó, igazságos, szerény lesz, akkor olyan csodálatos naivságot tanúsít, hogy nem is kell neki felelni. Hiába mondja, hogy a rossz tettekre való kísértés sokkal kevesebb lesz, minthogy a vagyoni egyenlőtlenség sokkal csekélyebb lesz, kimutattuk – és Schäffle is kénytelen azt bevallani, miután szükségesnek ismeri el a munkabérek egyenlőtlen és változó voltát – hogy a vagyoni állapotok a kollektivista társadalomban se lesznek egyenlők, hogy előáll benne ismét a magánemberek által űzött kereskedés, a csempészet, az uzsora. Különben a gonosztevők jobbára nem nagy összegekért szokták bűntetteiket elkövetni. A gyilkosságok kilenc tizedrészénél nem 100 000 vagy 1 000 000 frank, hanem 500, 100, 15, 20, sőt néha tíz frank kicsikarása a cél. A mai társadalomban a gazdagoknak sokkal kevésbé van szükségük a rendőrség oltalmára, mint a szerényebb vagyonú embereknek; ritka eset, hogy egy gazdag embert gyilkoljanak meg, mert ez nem jár olyan helyekre, ahol civódni szoktak és mert meghitt embereivel távol tudja tartani a gonosztevőket.
Ha a kollektivista rendszer mellett szükséges a rendőrség, a hadsereg és a hadtengerészet nem kevésbé az Úgy hisszük. bebizonyítottuk, hogy a kollektivizmus nem szüntetné meg a nemzetközi viszályokat, sőt ugyancsak szaporítaná azok kitörésének esélyeit. A magántulajdon megszüntetése által megszüntetné a nemzeti tulajdon jogcímét is. Szegény és szapora népek ellenében meg kellene védeni egy nem szaporodó nép dús, áldott földjét. A háború által kínálkozó előny sokkal csábítóbb volna a győzőre nézve, mint most; a magántulajdon mostani rendszere mellett a győztes nép kiterjeszti a határait, de ez csak erkölcsi elégtételt nyújt neki; a hadisarc nem igen haladja meg a költségeit és csak mérsékelt nyereséget nyújt neki. De a kollektivista rendszer mellett, amely megszüntette a magántulajdont, a szegényebb népek, ha az élet-halál küzdelemben legyőzték a gazdag népet, birtokba vennék annak gazdasági szervezetét és hűbért fizettetnének vele. A Garonne, a Loire, a Rhone és a Szajna dús völgyeinek jövedelméből tetszés szerinti összeget szednének el. hogy fedezzék az Odera vagy a Visztula szegényebb völgyeinek deficitjét. A kollektivista nemzeteknek, miután az egyéni tudatban nincs jogcím, mely a föld eltulajdonítását a hosszas birtoklás és az öröklés által igazolja, jobban kellene fegyverkezniük, mint valaha.
Ha valamikor elbocsátják vagy csökkentik a mostani nagy állandó hadseregeket, ezt az egyéni tulajdon elvének megszilárdulása fogja eszközölni – ez az elv lévén a nemzeti tulajdon jogcíme is – nem pedig a tulajdonjog tiszteletének megszüntetése.
Eddig felsoroltuk a foglalkozásokat, melyekből Franciaország 87 405 290 lakosa közül 22 888 455 ember él meg és láttuk, hogy ezeknél a kategóriáknál a kollektivizmus, amely meg akarja szüntetni a fényűzést, nem takarítana meg semmi munkát, vagy csak igen keveset.
Most a kereskedéshez jutunk, melyből 3 843 447 ember élne meg; ebbe a számba természetesen bele vannak értve a gyermekek és a nők is. A franciaországi lakosságnak tehát valamivel több, mint egy tizedrésze él a kereskedelemből éspedig a kiskereskedés után 1 895 195 egyén; vendégfogadókból, kávéházakból és kocsmákból 1 164 590; a bankárok, bizományosok, nagykereskedők, továbbá azok segédei, hivatalnokai és szolgái összesen 783 662-en vannak. Ez sok, kiváltképp a két első kategóriánál. A fogadósok, kávésok, szállásadók és kocsmárosok száma szerfölött túlságos; de ezeknek nem a gazdag osztályok nyújtanak keresetet, hanem a munkásnép és a szegényebb középosztály. Vajon ezek az utóbbiak lemondanak-e a kocsmáról (amit óhajtunk) vagy beérik-e a kollektivizmus hivatalos kocsmájával? A szabad civilizációnak, nézetünk szerint, arra kell törekednie, hogy csökkentse a nagy és kiskereskedés után megélő egyének túlságos számát. Fokozatosan oda fogunk jutni, hogy a nagy- vagy középkereskedő lassanként kiszorítja a kiskereskedőt. A kollektivizmus gyorsabban fog talán haladni és teljesebb sikert fog elérni ebben a tekintetben? Ez nem igen valószínű: óriási mértékű számvitele, nagyszámú társadalmi raktárai, az ország minden pontján rendszeresítendő hivatalai mellett nem igen valószínű – noha a centralizációt kell behoznia – hogy nagy mértékben fogja csökkenteni azoknak az egyéneknek a számát, akik az áruk szétosztásából és a számvitelből élnek meg. Tudjuk, hogy az állami hivatalok minden rendszer mellett – legyen az akár a legdemokratább, akár a legarisztokratikusabb, az előbbinél talán még nagyobb mértékben – szeretik a sok tisztviselőt, a sok hivatalos teendőt. De tegyünk a kollektivistáknak egy engedményt: tegyük fel, hogy egy negyeddel vagy egy harmaddal fogják – amit pedig nem hiszünk – csökkenteni a termékek szétosztásából vagy ellenőrzéséből élő egyének számát; ez csekély munkamegtakarítás lesz, melyet nagy mértékben fognak ellensúlyozni a szabad kereskedés hiányából szükségképp eredendő veszélyek.
A szellemi foglalkozásokból, az 1881-i népszámlálás adatai szerint, 1 585 358 ember él meg. Ez is túlságos szám, melyet a civilizációnak csökkentenie kell. De vajon ez sikerülne-e a kollektivizmusnak? Bizonyára csak csekély mértékben, mert a fentebbi létszámnak több mint a fele, ti. 806 050 ember közhivatalok után él. A magán tanintézetek, melyeknek megvan a maguk haszna, és melyeket, megszüntetésük esetén, legtöbb helyen a hivatalos tanintézetek kiterjesztése által kellene pótolni, 111 330 egyénnek nyújtanak keresetet. A férfi és nőzárdákban 115 595 ember él, de ezeknek nagy része, kétharmada, a közoktatás vagy betegápolás terén tesz szolgálatokat; a felekezeteknél el van foglalva 112 771 ember; 139 000 egyén él az orvosi gyakorlatból és nem igen valószínű, hogy a kollektivizmus leszállítsa ezeknek a számát; az együttes létszám egyéb töredékeit a bíróságok személyzete, a művészek és tudósok képezik. Nyers kíméletlenséggel alkalmazva, az új rendszer bizonyára hézagot teremtene a szellemi foglalkozások személyzetében; de ha feltesszük, hogy tiszteletben tartja a lelkiismereti szabadságot, akkor a személyzetnek ez a csökkentése nem lehetne valami roppant nagy. Ha egyötöddel csökkennének, az már sok volna, miután a személyzetnek több mint a fele közhivatalnokokból áll.
Az új rendszer hívei kétségkívül a kisipar terén eszközölnék legfontosabb megtakarításaikat a termelés szervezetében. A kisipar, ideértve a nőket és gyermekeket, 6 093 453 egyént képvisel. A fényűzési cikkek gyártása – azt fogják mondani – itt foglal el nagy tért. De ez a tér sokkal csekélyebb, mint ahogy hiszik, mert a kisipar munkásainak túlnyomó részét cipészek, szabók, asztalosok, kovácsok, ácsok, kéményseprők stb., effélék képezik. Gondoljunk arra, hogy milyen roppant létszámot adnak ezek a különféle mesterségek, melyek azelőtt céheket képeztek és melyekben a főnököket ma is mestereknek nevezik. A kisiparral foglalkozó egyéneknek bizonyára legalább a háromnegyed része nélkülözhetetlen teendőket végez. Legfeljebb egy negyedrészük az, mely fényűzési cikkeket készít.
Ebből az következik-e, hogy ezt a negyedet törölni lehetne, hogy ezt a személyzetet a szükségleti cikkeket gyártó munkások kategóriáiba lehetne beosztani, olyformán, hogy a szükséges cikkek egyforma mennyiségének gyártása az ország munkásainak összeségétől csekélyebb napi munkát igényelne, vagy hogy változatlan napi munka mellett a valóban hasznos cikkekből nagyobb mennyiséget lehetne beszerezni? Ez a következtetés merész, kockáztatott.
A kollektivisták – oly felületes az ő okoskodásuk – nem vesznek számításba egy igen fontos tényt, és ez az, hogy Franciaországban a fényűzési cikkek gyártása egyike a leghathatósabb módozatoknak arra, hogy megszerezzük a lényeges cikkeket, ti. az élelmiszereket.
A Franciaországban előállított fényűzési cikkek nemcsak a franciáknak vannak szánva, hanem az emberi faj civilizált részének a maga egészében, akár kivitel útján, akár pedig úgy, hogy a hazánkba utazó vagy itt lakó idegenek hozzánk jönnek azokat megvenni. A lyoni selyemszövő, akiről azt hiszik, hogy fölösleges apróságot gyárt, voltaképp azt a gabonát termeli honfitársai részére, amely nélkül ezek ínséget szenvednének. A munkásnő, ki finom, ügyes ujjaival műtollakat, művirágokat készít, hazája számára voltaképpen bort termel, vagy gyapjút, vagy vasat, kőolajat, gépeket. A figyelmes, éles szemű megfigyelő azt látja, hogy ebben az országban azok az elegáns semmik átalakulnak élelmiszerekké vagy nyersanyagokká, amelyekre szükségünk van.
Hat év alatt, 1878-tól 1883-ig behoztunk 3647 millió frank árú gabonát, azaz átlag több mint 600 millió árát évente. Ugyanezen idő alatt vettünk külföldről 1541 millió frank árú bort, azaz évente átlag 257 millió árát. Általánosabban szólva, az említett hat év a külföldön vásároltuk élelmiszerek értékének minimuma 1878-ban 1427 millió és maximuma, 1880-ban 1969 millió volt. És ezeket az élelmiszereket egytől egyig szükségeseknek tekintik. Továbbá ugyancsak azon hat év alatt hozattunk a külföldről évente több mint kétmilliárd árú nyers terményt, melyek az iparhoz szükségesek, nevezetesen gyapotot, gyapjút, fát, kőszenet, fémeket, megannyi olyan cikkeket, melyeket nem lehet fényűzési cikkeknek mondani. A vásárolt nyersanyagok értékének maximuma 2381 millió volt 1883-ban, minimuma pedig 2066 millió 1878-ban. Ezenkívül tehát 4 milliárd frank árú okvetlenül szükséges cikket hozunk be a külföldről.
Miből fizetjük ezt a négymilliárd árú cikket, melyeket nem termelünk, melyek legtöbbjét vagy éppen nem, vagy elégtelen mértékben tudjuk termelni, mint a gyapot, a kávé, a réz, a vas? Az ún. fényűzési tárgyakkal fizetjük ki azokat a nélkülözhetetlen cikkeket. Azt a 280 millió árú selyemszövetet, amit kiviszünk, a felületes, vad kollektivisták fölösleges apróságnak tartják; pedig azért a 280 millió árú selyemszövetért kapunk 16–18 millió hektoliter gabonát, amire szükségünk van, hogy éhséget ne szenvedjünk. Az a 81 millió frank árú aranyműves cikk, a 100 millió frank árú díszműáru, kefe, a 36 millió árú művirág és divatcikk, a 64 millió árú kész ruha, a 25 millió árú bútor, ezek az elegáns, néha csak fényűzésre való cikkek, amiket évente külföldre szállítunk, a meggondolatlan, fanatikus szocialisták szerint az emberi termelő erő tévelygéseinek eredményei. Pedig mikor ezeket az ún. semmiket gyártjuk, voltaképp közönséges bort, gyapotot, gyapjút kávét, kőolajat szalonnát, tehát közönséges szükségleti cikkeket termelünk. Azután nem kell feledni, hogy ezekből a fényűzési cikkekből voltaképp kétszer-háromszor annyit adunk el az idegeneknek, mint amennyit a vámhivatalok kimutatásai feltüntetnek.
A kollektivisták roppant tévedésben vannak, mikor azt mondják, hogy a fényűzési cikkek gyártásának megszüntetése folytán sokkalta több élelmiszert állítanánk elő, vagy hogy a munkások feleannyi munkaidő mellett ugyanannyit termelnének. Vannak országok, mint pl. az Egyesült Államok, Anglia, az Argentin köztársaság, Ausztrália, ahol alig gyártanak fényűzési cikkeket. Más országokban meg, amilyen Franciaország, ez a termelés sokkal jobban van kifejlődve, mert nemcsak a nemzeti fogyasztás, hanem az egész emberi faj részére termelünk. A valóságban a fényűzési iparágak munkásainak legtöbbje – igaz, hogy csak közvetve, csere útján – azokat a cikkeket gyártja, amelyekre az országnak legtöbb szüksége van.
Képtelenség tehát azt hinni, hogy a nemzetnek csak legkisebb haszna is volna belőle, ha felére vagy harmadára csökkentenék azoknak az embereknek a számát, akik a francia fényűzési iparban nyernek foglalkozást, és ha ezeket a szükségleti cikkek termelésénél alkalmaznák. Ezzel nemhogy nyernénk, inkább sokat vesztenénk.
Tegyük fel, hogy a tollak, művirágok, selyemszövőszékek, díszmű- és ékszerkészítő asztalok mellől eltávolítanánk egymillió férfit vagy nőt, és ezeket a mezőgazdaságban foglalkoztatnánk. Vajon mit nyernénk? Azt mondják, hogy ezek a férfiak vagy nők gabonát fognak termelni; ez meglehet; de hisz eddig is termeltek ők gabonát, továbbá vasat, gyapotot, kőolajat, miután készítményeikért kaptunk a külföldtől évente 15–20 millió hektoliter gabonát, 6–7 millió hektoliter bort, 8–10 millió tonna szenet, 5–600 000 tonna olajmagot stb efféléket.
A különbség a két eljárás közt a következő: Ha egy ügyes műasztalost vagy ékszerészt, aki naponta 7–8 frankot keresett, az eke szarva mellé állítunk, az majd termel egy év alatt vagy 50–60 hektoliter gabonát, ami 1000–1100 frankot ér. Holott a műasztalosság – igaz, hogy közvetve – 100–120 hektoliter gabonát termelt, amit az Egyesült Államokból, Oroszországból vagy Indiából hoztak be. A divatárusnő, ha még oly erős és szorgalmas is, a mezőn csak 30 hektoliter búzát tud termelni, holott ügyes ujjaival a külföldieknek 50–60 hektoliter behozott gabona egyenértékűt szállította.
Franciaország bizonyára a legkevésbé mondható olyan országnak, ahol a fényűzési ipar megszüntetése növelné a szükségleti cikkek termelését. Sőt csökkentené ezt, mert ügyes munkásainknak sokkal jobban fizeti ki magát a gabona, bor, kőszén, kőolaj, gyapot, olajmag, fémek közvetett termelése, mint azok közvetlen termelése
A népszámlálási adatok feldolgozásával még nem végeztünk.
Azoknak az egyéneknek a száma, akik kizárólag jövedelmeikből élnek, a kimutatás szerint 2 121 173-ra rúg.3 A kollektivisták itt is redukálni akarnak; de e csoport egyéneinek háromnegyed része nőkből és gyermekekből áll; az utolsó negyedrész felét pedig valószínűleg aggastyánok képezik. Tehát nem sokan vannak, akiket a henye életből ki lehet zavarni, hogy szükségleti cikkeket gyártsanak. Azt a kollektivizmus is elismeri, hogy az aggastyánok megérdemlik a nyugalmat. És azt hiszi valaki, hogy azok az emberek, kik nem űznek bizonyos meghatározott foglalkozást, és jövedelmükből élnek, egytől-egyig henyélők, élősdiek, herék? Kétségtelen, hogy akadnak ilyenek is, de henyeségükben, ha az nem hajt is hasznot, nem szabad zavarni, mert ez sérelem volna az egyéni szabadság ellen, mely az emberi javak legnagyobbika, megcsonkítanák az öröklési jogot, mely a leghatalmasabban ösztönöz a takarékosságra, a hosszú munkára. A jövedelmeik után élő emberek közt mindazonáltal sokan akadnak, akik használnak a társadalomnak; így pl. a tőkések, akik új vállalatokat keresnek, részt vesznek ezekben és a földkerekségén terjesztik a munkaeszközöket, a birtokukban levő készleteket; még a műkedvelők kifinomult ízlésű osztálya is, mely érdeklődik a tudomány, a művészet, az irodalom iránt és a civilizáció virágait ápolja.
A jelzett kategóriákon kívül van még 928 000 egyén, akik nincsenek osztályozva. Ide vannak számítva a közoktatási intézetek, kórházak, menházak és börtönök lakói, a hely nélküli cselédek, a házon kívül dajkált gyermekek és az ismeretlen foglalkozású egyének. Erről a kategóriáról nincsen semmi mondanivalónk; van közötte 524 000 nő és csak 403 000 férfi.
Van még egy osztály, melynek létszáma figyelmessé tette a kollektivistákat és ezek bírálóit: ez a cselédeké. Ez nem szerepel külön rovatban; el van osztva a mezőgazdák, nagy- vagy kisiparosok, jövedelmeikből elő egyének rovataiba aszerint, amint a gazda az egyik vagy a másik kategóriába tartozik. Létszámuk első tekintetre óriásinak látszik. Franciaországban 2 557 266 cseléd van, köztük 1 506 639 nő és 2 050 627 férfi. „Mennyi kárba veszett erő!” – kiáltanak fel a kollektivisták, és Guesde úr még nemrég, egy Mansban tartott felolvasásban igen hosszasan beszélt erről a tárgyról.
De ha figyelmesen nézzük a dolgot, azt látjuk, hogy ezen cselédek legtöbbje nem végez személyes szolgálatot, hanem mesterséget. Így pl. a cselédek háromötöde, ti. 1 400 000 egyén (köztük 706 298 férfi, tehát a férficselédek hét tizedrésze) a mezőgazdaságban van elfoglalva. Ezek béresek és béresnők, azaz mezei munkások, akik a többiektől csak abban különböznek, hogy évszámra vannak fizetve, ami azt jelenti, hogy foglalkozásukban megvan az az állandóság, melyet az összes szocialista és nemzetgazdasági író a legnagyobb jótéteménynek tekint.
Ugyanez mondható az ipar terén alkalmazott 234 000 cselédről, akik az ipari munkában segédkeznek. Még inkább áll ez a kereskedés rovatában szereplő 347 000 cseléd legtöbbjéről, akik közt ott van a fűszeres és a mészáros inasa, a varrónő cselédje, az állandóan alkalmazott egyén, akit szaknevelés híján nem soroztak a segédek közé.
Ha jól kutatjuk, arra a következtetésre jutunk, hogy a valóban személyes szolgálatot teljesítő, semmi ipari, mezei vagy kereskedelmi munkát nem végző férficselédek száma Franciaországban nem igen rúg többre, mint 160–180 000-re. Az angoloknak e tekintetben tüzetes kimutatásaik vannak, mert náluk a férficselédek után adót fizetnek és a legutolsó, 1881–82-i kimutatás szerint a férficselédek száma, akik után a 15 shillingnyi adót kell fizetni, 181 652-re rúgott. Valószínű, hogy Franciaországban a férficselédek száma csekélyebb. Párizsban nem igen tart inast, aki 3000 franknál kevesebb lakbért fizet. Márpedig Párizsban ma csak 19 603 lakás van, melyek 3000 franknál tényleg nagyobb lakbért képviselnek. Feltéve, hogy e lakosztályok lakói egyenként átlag két inast tartanak, ez csak 40 000 inas volna Párizsban, tehát abban a városban, ahol Franciaország gazdag lakóinak legalábbis egy harmada, vagy talán a féle is él.
Ha most át akarunk nézni Németországba, találunk ott is adatokat a Statistisches Jahrbuch für das Deutsche Reich 1884-i folyamában. E szerint a német birodalom 45 222 113 lakója közül 19 225 000 foglalkozott mezőgazdasággal, erdészettel, halászattal; 16 058 080 egyén a nagyiparban, a bányákban és az építkezésnél dolgozott; 4 531 000 ember élt a kereskedelemből, a szállítási vállalatokból és a nyilvános helyekből (szállodák és kocsmák), tehát 39 814 000 egyén foglalkozott a termékek előállításával és szétosztásával. A cselédek, jobbára nők, 1 324 000-en vannak;4 a katonák és tengerészek 542 000-en: állami vagy községi hivatalból és szellemi foglalkozásból él 1 680 000 ember, a határozott foglalkozás nélküli egyének száma 1 908 000 és azoké, akik egy mesterségre készülnek, 337 000. Végül 938 000 egyén képviseli a különböző és ideiglenes foglalkozásokat.
A foglalkozás nélküli magánemberek közt túlnyomó számban vannak a nők; jelentős számmal szerepelnek nevezetesen az özvegyek; azon keresetképes egyének vagy családfők közt, akik „foglalkozás nélkülieknek” vannak beírva, van 591 693 nő, az összegnek közel hat tizede; a nők után az aggastyánok, akik ifjú- és férfikori munkásságukkal jogot szereztek a nyugalomra, jelentős részét képezik a „tétlenek” létszámának.
A német népesség a kollektivisták felületes kritikáját még kevésbé igazolja, mint a francia népesség. Nagyon bajos megmondani, hogy a fényűzési iparok vagy a tétlen osztályok rovataiban hol lehetne olyan jelentős csökkentéseket eszközölni. A foglalkozás nélküli egyénék közt nincs több, mint 2–300 000 felnőtt munkaképes férfi; a hivatalos és szellemi foglalkozások után élők csak 464 000-en vannak (a kimutatás 579 322-ről szól ugyan, de ebből a számból le kell vonni 115 272 nőt). Látható, hogy milyen kevés embert lehetne ezektől a pályáktól elvonni, hogy szükségleti tárgyakat készítsenek. Erre azt fogják mondani, hogy törölnék a kereskedők nagy részét és az összes birtokosokat. De először is figyelembe veendő, hogy a birtokosok és kereskedők nagy része lényeges szolgálatokat tesz mint igazgató, felügyelő, szétosztó, megőrző; azután meg háromnegyed részüket pótolni kellene köztisztviselőkkel, kik kevesebb buzgalmat és gyakran kevesebb szakértelmet tanúsítanának.
Nézzük végig a német évkönyvben az ipari foglalkozások 110 csoportjának, a kereskedelmi foglalkozások 20 csoportjának statisztikáját és látni fogjuk, milyen kevéssé igaz az, hogy a fényűzési ipar sok kezet foglalkoztat. A műiparosok (eltekintve a családtagoktól) 23 898-an vannak; a divatárusnők, virág- és tollkészítők 36 416-an (köztük 33 890 nő); 20 046 egyén (köztük 11 122 nő) készít nadrágtartót, nyakkendőt, kesztyűt. vállfűzőt, krinolint, pedig e tárgyaknak a fele bizonyára nem vehető fényűzési cikknek. A nemesfémek feldolgozásával mindössze 30 099 egyén (aranyműves, ékszerész, arany és ezüstverő stb.) foglalkozik, köztük 7056 nő. Tükröket 2770 egyén készít, köztük 464 nő; időmérő készülékeket, órákat csak 27 721 egyén, hang és zeneszereket 15 011. Itt vannak a fontosabb fényűzési iparágak; és az ezekben készülő cikkek közül igen sokat, pl. az órákat, bizonyos mértékben a zongorákat és tükröket, még az alsóbb néposztályokban is szükségesnek tekintik. Nem feledjük, hogy még a legdurvább iparágakban is, amilyen pl. az építőipar, vannak munkások, akik fényűzési munkát végeznek: pl. a kőművesek, akik fényes magánházat, nagy palotát építenek; de a rendes munkák tömegében milyen csekély hányadot képviselnek ezek a munkák! Ki fog ez tűnni alább, ha látjuk, hogy Párizsban, a világ legelegánsabb városában, a nagy lakosztályok milyen csekély hányadát képezik az összes lakásoknak.
A kollektivisták és a szocializmus felé hajló írók nagy illúzióba ringatják magukat, ha azt hiszik, hogy az emberek munkáját felére lehetne csökkenteni, ha a termelésnek új irányt adunk, és a fényűzési cikkek gyártását száműzzük vagy csökkentjük. Az anyagi számítás szempontjából vagy négyötöd résznyivel tévednek. De még nagyobbat tévednek erkölcsi szempontból. Mert a kifinomultabb élvezet és a szép tárgyak birtoka az, ami a dicsvágyon kívűl a leghathatósabban csábítja az embereket munkásságra és takarékosságra. Ha figyelmen kívül hagyjuk a túlságos kicsapongásokat, nemcsak azt mondhatjuk a fényűzésről, hogy a tökéletesített civilizáció eredménye, hanem azt is, hogy közvetve egyik oka a civilizáció fejlődésének.
A népszámlálási adatokon kívül az is megcáfolja a kollektivisták állításait, ha figyelembe vesszük, hogy a nemzet összjövedelméből mekkora részt képeznek a nagy jövedelmek, mekkorát a közepes, valamint a kis jövedelmek. Egy másik munkánkban részletesen elemeztük ezt a jelenséget és fölösleges itt erre visszatérni. Kimutattuk, hogy Poroszországban a lakók jövedelmeinek háromnegyedét olyan egyének kapják, akik közül a leggazdagabbak 2500 frank évi jövedelemmel rendelkeznek és hogy Poroszország lakóinak összjövedelméből közel kilenctizedrész, vagy 87.80%, az alsó és középosztály kezében van, tehát olyan egyénekében, akiknek maximális jövedelme 7500 frank. Szászország példája teljesen összevág a poroszországival. A jövedelemadó E. és D. osztályainak elemzése arra a következtetésre juttatott, hogy a jövedelmek nagyobb része még Angliában is kétségkívül a munkások és a szegényebb középosztály kezében van. Még megkapóbb eredményre jutottunk Franciaországban és kimutattuk, hogy Párizsban, a fényűzés főszékhelyén 15 000 ember sincs, akinek 32 000 franknál több évi járadéka volna, és hogy 37 000-re se rúg azon párizsiak száma, akiknek bármily réven 12 000 franknál nagyobb jövedelmük volna.
Néhány statisztikai kimutatás és komoly munka, melyeket azóta tettek közzé, még inkább megerősített bennünket nézetünkben. Leone Levi és Goschen tanulmányai a javak megoszlásáról Angliában 1884-ben teljesen igazolják előző munkánk állításait. Levi Leone szerint a brit királyság lakóinak jövedelme 1168 millió font sterlingre (mintegy 30 milliárd frank) rúg; ebből 448 millió font (11 200 millió frank) a tulajdonképpeni munkásosztálynak jut, 143 millió font (3575 millió frank) az alsó középosztálynak és 577 millió font (14 475 millió frank) azoknak az adófizetőknek, akik a jövedelemadót fizetik. Ha arra gondolunk, hogy a jövedelemadónak alá van vetve minden 3750 frankon felüli jövedelem, akkor belátjuk, hogy ezt az adót sok olyan ember fizeti, aki igen középszerű helyzetben van. A D. osztályban (kereskedelmi foglalkozások) a jövedelmek 80%-át olyan emberek kapják, akiknek jövedelme 3750 és 7500 frank közt változik. Ebből azt lehet következtetni, hogy Nagy Britannia összjövedelmének mintegy háromnegyedét olyan egyének birtokolják, akiknek 7500 frankon aluli jövedelmük van; sőt valószínű, hogy a jövedelmek összegéből ennek az osztálynak még erősebb rész jut, mert a D osztály, mely a kereskedelmet és ipart foglalja magában, egyike azon jövedelmi adóosztályoknak, melyekben a legtöbb a nagy adófizető. Figyelembe kell venni, hogy Anglia egészen kivételes helyzetben van, mert a törvények gátolják az ingatlanok feldarabolását, az ipar és kereskedelem tekintetében pedig Angliát, úgyszólván, az egész világ fővárosának lehet tekinteni.
Franciaországban a pénzügyminisztérium Bulletin de Statistique-ja az 1884. májusi füzetben új kimutatást közölt a párizsi lakásokról. Kitűnik belőle, hogy a 20 000 franknál drágább lakosztályok összesen csak 14 424 730 frank lakbért, a 10–20 000 frankos lakosztályok 25 208 540 frankot, a 6–10 000 frankos lakások 30 677 430 frankot, a 3–6000 frankos lakások 50 503 705 lakbért képviselnek, tényleges, nem pusztán beírt lakbért. Ezek a lakosztályok tehát összevéve 120 millió frank lakbért képviselnek, holott a Párizsban létező összes lakhelyek (ide nem értve a műhelyeket) 395 millió frank lakbérértéket képviselnek. E híres fényűző város gazdag lakossága, az, mely 3000 franknál több lakbért fizet, az összes párizsi lakosztályok lakbérértékének alig egyharmadát képviselő lakhelyösszeget foglal el összevéve. Pedig Franciaország, sőt az egész, világ gazdagságának igen jelentős része van Párizsban összpontosítva és ebből következtetni lehet, hogy nemcsak a nagy, hanem a középjövedelmek is az ország összjövedelmének milyen gyenge hányadát képezik.
Figyelembe kell még venni azt – és ez igen fontos – hogy a közép- és gazdag osztályok jövedelmét korántsem fogyasztják improduktív módon. Annak igen jelentős részét félreteszik tőkének, tehát átalakul vasutakká, gyárakká, talajjavításra és más efféle munkákra fordítják. Franciaországban azt lehet mondani, hogy a közép- és gazdag osztályok jövedelmének legalábbis a harmadát, sőt talán a felét is félreteszik tőkének. Aki némileg ismeri ezen osztályok életmódját, nem fogja ezt tagadni. Abból a 2–3 milliárdból, amit évente megtakarítanak és ingó értékre, épületekre, talajjavításokra fordítanak, bizonyára két harmadrész a jómódú és gazdag osztályoktól jön, melyek együttvéve nem birtokolják a nemzeti jövedelem heted vagy nyolcadrészét sem. A nemzeti jövedelemnek az a része, melyet fényűzési célokra fordítanak, nem tesz ki többet e jövedelem 4–5 százalékánál.
Nem lehet tehát nagy fontosságot tulajdonítani a kollektivisták azon állításának, hogy a fényűzésre való termelés megszüntetése által csökkentik a munkanap tartamát. Amit ezen a réven nyerhetnének, túlságosan kompenzálva van az autoritárius, zsarnoki szervezettel járó sok erővesztegetés és sok tévedés által. Ha a társadalmi elemeket egyforma színvonalra szállítják le, megszűntetnek minden versengést; azt már láttuk, hogy szervezetük, mely szükségképp brutális lesz, nem engedhet helyet a kisebbség szabadságának, tehát az egyéni szabadságnak sem, hogy bürokratikus szervezetük veszélyezteti az anyagi haladást. Ha a kollektivista tant hirdető lelkiismeretesebb írók műveit olvassuk, lehetetlen komoly indokot találni, mely az emberi fajt arra indíthatná, hogy megkísértsen egy kalandot, melyet már eleve is elitél a történelem és a józan gondolkozás.
Lábjegyzetek
-
Regum mensis aris que deorum [A királyok asztalaira és az istenek oltáraira]: ez a felirat díszeleg a híres médoci Chateau d'Issan on. A felirat második része már nem igaz és az első sem az. ↩
-
Proudhon, Contradictions Economiques, 4. kiad. I., 284–286. o. ↩
-
Azon 2 121 173 egyén közt, akik állítólag jövedelmeikből élnek, van egyébiránt 349 000 cseléd is; az 1881-i népszámlálásnál ugyanis a cselédeket gazdáik kategóriájába sorolták, úgyhogy az inast, aki orvosnál szolgált, szintén orvosszámba vették. ↩
-
A cselédek számát nem kell a többi rovatok létszámával összegezni, mert olyan összeg kerülne ki, mely nagyobb, mint az összes lakosságé. A német statisztikában, melyet a francia is utánzott, a cselédek be vannak osztva gazdáik rovataiba, de létszámukat azért külön is kimutatják. ↩