Anarchia a mindennapokban

Vegyük például a randevúzást, a házasságot és a családalapítást.

Bármilyen értelmes, szabad társadalomban ezek a tevékenységek nem esnek a politikai kényszer kategóriájába. Egyik kormányügynökség sem dönt arról, hogy kihez fogsz házasodni, kivel lesz gyereked, és nem büntet börtönnel, ha ellenszegülsz a döntéseinek. Az önkéntesség, az ösztönzők, a kölcsönös előny, vagy akár a „hirdetések,” futtatják a szerelem, szex és házasság szabadpiacát.

Mi a helyzet a karriereddel? Vajon felhívott egy köztisztviselő a középiskola végén és tájékoztatott arról, hogy doktor, ügyvéd, pincér, színész, programozó vagy filozófus leszel? Természetesen nem. Szabadon választhattad azt az életpályát, amely a leginkább illett az érdeklődéseidhez, képességeidhez és előkészületeidhez.

És mi a helyzet a legnagyobb pénzügyi döntéseiddel? Bekopogott hozzád egy köztisztviselő minden hónapban, hogy elmondja, pontosan mennyit tegyél félre, mennyit költekezz, hogy megengedheted-e magadnak az új fotelt vagy festéket? Az államnál kellett jelentkezned, hogy új autót, új házat, plazma TV-t vagy fogkefét vehess?

Nem, az összes fentebb említett területen – szerelem, házasság, család, karrier, pénzügyek – a nagy döntéseinket a közvetlen politikai kényszer hiányában hozzuk meg.

Tehát ha az anarchia egy ilyen mindent felzabáló, egyetemes gonosz, miért ez az alapértelmezett – és erényes – függetlenség, amelyet követelünk magunknak, hogy megvalósítsuk hétköznapjaink jogos szabadságát?