Vegyük például a randizást, a házasságot és a családot.
Bármilyen értelmes, szabad társadalomban ezek a tevékenységek nem esnek a politikai kényszer kategóriájába. Egyik kormányhivatal sem dönt arról, hogy kihez fogsz házasodni, kivel lesz gyereked, és nem büntet börtönnel, ha ellenszegülsz a döntéseinek. Az önkéntesség, az ösztönzők, a kölcsönös előny, vagy akár a „hirdetések” irányítják a szerelem, a szex és a házasság szabadpiacát.
Mi a helyzet a karriereddel? Vajon felhívott egy állami hivatalnok a középiskola végén és tájékoztatott arról, hogy doktor, ügyvéd, pincér, színész, programozó vagy filozófus leszel? Természetesen nem. Szabadon választhattad azt az életpályát, ami a leginkább illett az érdeklődésedhez, képességeidhez és előkészületeidhez.
És mi a helyzet a legnagyobb pénzügyi döntéseiddel? Bekopogott hozzád egy köztisztviselő minden hónapban, hogy elmondja, pontosan mennyit tegyél félre, mennyit költekezz, hogy megengedheted–e magadnak az új fotelt vagy a régi festményt? Az államnál kellett jelentkezned, hogy új autót, új házat, plazma TV–t vagy fogkefét vehess?
Nem, az összes fentebb említett területen – szerelem, házasság, család, karrier, pénzügyek – a nagy döntéseinket a közvetlen politikai kényszertől szabadon hozzuk meg.
Tehát ha az anarchia egy ilyen mindent felzabáló, egyetemes gonosz, miért ez az alapértelmezett – és erényes – függetlenség, amit hétköznapjaink jogos szabadságának érdekében megkövetelünk?
Ha az állam holnap azt mondaná neked, hogy ő fogja meghatározni, hol élj, hogyan keresd jövedelmed és kivel házasodj, vajon térdre borulnál és megköszönnéd a mennyeknek, hogy megmenekültél a szörnyű anarchiától, saját döntéseid politikai kényszer nélküli meghozatalának anarchiájától?
Természetesen nem, sőt, éppen ellenkezőleg. Szörnyülködnél, és minden erőddel elleneznél egy ilyen betolakodó diktatúrát.
Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy az anarchiát egyszerre gondoljuk megválthatatlan gonosznak és megválthatatlan jónak. Egyszerre féljük és megvetjük, ugyanakkor létfontosságúnak és erényesnek tartjuk.
Ha azt hallanád, hogy holnap egy állam nélküli világban fogsz ébredni, kétségtelenül félnél az „anarchia” szellemétől.
Ha azt mondanák neked, hogy holnap állami engedélyért kell folyamodnod ahhoz, hogy gyermeked lehessen, kétségtelenül félnél a „diktatúra” szellemétől, és az „anarchia” napjai után vágyódnál, amikor még magad dönthettél ilyen dolgokban, a politikai kényszer beavatkozása nélkül.
Tehát láthatjuk, hogy mi, emberek, mélységes, majdhogynem vad ambivalenciával viszonyulunk az anarchiához. Elszántan akarjuk azt a személyes életünkben, és ugyanolyan elszántsággal félünk tőle a politikai életben.
Másképp fogalmazva: szeretjük azt az anarchiát, amiben élünk, és félünk az anarchiától, amit elképzelünk.
Még egy érv, aztán eldöntheted, reménytelen–e a páciensem, vagy sem.
Rámutattak arra, hogy a totalitárius diktatúrák jellemzője az, hogy szinte teljesen hiányoznak belőlük a szabályok. Amikor Szolzsenyicint letartóztatták, fogalma sem volt, mivel vádolják, és amikor megkapta a tíz év büntetést, nem volt fellebbviteli bíróság vagy bármiféle jogi procedúra. Megharagított egy hatalmon levő személyt, tehát mehetett a gulágra.
Amikor megfigyeljük azokat az országokat, ahol a legnagyobb az állam hatalma, az extrém instabilitás állapotát és az objektív szabályok vagy mércék feltűnő hiányát látjuk. A harmadik világbeli országok nyomorúságos diktatúrái bandák és szociopata gengszterek által önkényesen és erőszakosan uralt régiók.
Sokunknak ismerősebbek a szegény körzetek állami iskolái, tele fémdetektorokkal, brutalitással, erőszakkal, szexuális zaklatással és bántalmazással. A környező szomszédságok ugyanúgy az állam szoros irányítása alatt állnak, segélyprogramokkal, önkormányzati lakásokkal, állami utakkal, állami rendőrséggel, állami tömegközlekedéssel, kórházakkal, csatornákkal, vízzel, elektromossággal, és körülbelül mindennel, ami a látótérbe kerül. Az ilyen környékek túlléptek a demokratikus szocializmuson és a valóságban közelebb állnak a diktatórikus kommunizmushoz.
Hasonlóképp, amikor ezekre a környékekre gondolunk, azt is megérthetjük, hogy a helyi erőszak nagy része drogkereskedelemből származik, ami közvetlenül a bizonyos drogok előállításának és értékesítésének állami tilalmából fakad. Egyes becslések szerint a drogfüggőség kezelése a függők letartóztatása helyett nyolcvan százalékkal csökkentené a bűnözői tevékenységeket.
Itt ismét, amikor a politikai hatalom koncentrálódik, az erőszakot, a vérontást, lövöldözést, késelést, nemi erőszakot és a mindezt kísérő elkeseredést és nihilizmust látjuk – mindazokat a jelenségeket, amellyel az „anarchizmust” vádolják végeláthatatlanul.
Mi a helyzet a börtönökkel, ahol nyilván a legnagyobb a politikai hatalom? A börtönökben dúl a nemi erőszak, a gyilkosság, a késelés és a testi sértés, nem beszélve a drogfüggőségről. A szadista börtönőrök addig vernek szadista elítélteket, amíg sokszor az egyetlen különbség a ruhájuk. Íme, egy „társadalom” amelyik az „anarchia” paródiájának tűnik – egy nihilista és undorító világ, amit az „anarchia” szóval szokás leírni, mégis a politikai hatalom maximalizálásából fakad, vagyis az „anarchia” egzakt ellentétéből.
Nos, nyilván érvelhetünk úgy, hogy igen, a politikai hatalom túlsúlya anarchiát szül – de a politikai hatalom hiánya éppúgy. Talán a „rend” egyfajta arisztotelészi arany középút, ami a politikai kényszer teljes hiányának káosza, és a politikai kényszer túlsúlyának káosza között húzódik.
Viszont ezt a megközelítést teljesen elutasítjuk a fentebb említett területeken: a szerelem, házasság, pénzügy, karrier, stb. területén. Megértjük, hogy a politikai kényszer bármilyen betolakodása teljes katasztrófa lenne a szabadságunkra nézve. Nem mondjuk azt a házasságról, hogy: „Hát, nem akarjuk, hogy az állam mindenkinek kiválassza a házastársát, de azt sem akarjuk, hogy az államnak semmi beleszólása ne legyen az emberek házastársának kiválasztásába. A helyes mértékű állami erőszak valahol a kettő között húzódik.”
Nem, hangsúlyosan és egyértelműen elutasítjuk a politikai kényszer betolakodását életünk ezen személyes szféráiba.
Tehát legalább el kell ismernünk az alapvető ellentmondást, hogy kétségbeesetten akarjuk és kívánjuk az anarchia valóságát személyes életünkben – mégis kétségbeesetten féljük és gyűlöljük az anarchia *gondolatát *a politikai környezetünkben.
Szeretjük az anarchiát, amiben élünk. Félünk az anarchiától, amit elképzelünk – attól az anarchiától, aminek rettegésére megtanítottak.
Amíg nem tudjuk megvitatni az efféle önkéntességgel szembeni ambivalenciánk valós természetét, fajunk alapjában véve zsákutcában ragad. Mint mindenkinek, aki a homokba dugja a fejét az ambivalencia elől, amit érez, életünket a zavart kerülgetés állapotában kell élnünk, a saját jelenünk és gyermekeink jövője kárára.
Ezért nem tudom elengedni ezt a pácienst. Még érzek egy erős szívdobbanást.