A hatékonyság gyanánt – a te és az én érdekedben – úgy döntöttem, hogy a lehető legrövidebbre fogom ezt a könyvet. Ha mostanra nem mutattam neked legalább néhányat a társadalmunk létező berendezkedésével kapcsolatos logikai és morális problémák közül, kétlem, hogy erre valaha is képes leszek.
Ha elfogadjuk, hogy pár kritika, amely az államizmus ellen ebben a könyvben bemutatásra került, legalább potenciálisan valamennyire érvényes, egy lényeges kérdés marad.
Ha könnyen megérted a fenti egyszerű és hatékony kritikákat – tegyük fel, a relativitáselmélet mögötti matematikához viszonyítva – akkor fel kell tenni a kérdést:
„Miért nem hallottad még soha ezeket a kritikákat?”
Ez a kérdés nagyobbat üt, mint amekkorának tűnik.
Ha felvetem a vádat, miszerint társadalmunk jelenleg az erőszak, az irányítás és brutális büntetés alapelvei mentén rendeződött be, viszont soha nem hallottad eddig ezt az érvet, a több tízezer értelmiségi, professzor, médiában szereplő szakértő, író és a többi buzgó tehetség ellenére, akkor lennie kell egy oknak – vagy az okok sorozatának – miért áll fenn ez az egyetemes hallgatás.
A megdöbbentő új elméletek bizonyításának mércéjét pontosan olyan magasra kell tenni, amennyire könnyen érthetők azok az új elméletek. Nagyon nehezen érthető új elméleteket egyszerűbb elfogadni, mint ami potenciálisan igaz, egyszerűen nehézségük miatt. A nagyon könnyen érthető új elméletek viszont egy sokkal magasabb akadállyal szembesülnek, mivel meg kell magyarázniuk, miért nem került eddig sor a megértésükre, megvitatásukra vagy elterjesztésükre.
Ebben a végső szakaszban arról fogok beszélni, hogy a véleményem szerint miért nem vitatják meg soha nyíltan az anarchizmust – hanem valójában megvetik, félik és kigúnyolják azt – és prezentálom a szerintem érdekes paradoxont, amely az, hogy annak a foka, amennyire az anarchizmus a beszélgetéseken kívül marad, pontosan annak a foka, amennyire az anarchizmus kétségtelenül működni fog.
Az anarchizmus és az akadémia
Vessünk egy pillantást az akadémiára, a bölcsészetre fókuszálva, ahol az anarchizmus egy lehetséges téma lehet – olyan helyeken, mint a politikatudomány, történelem, filozófia, szociológia, és a többi.
Igaz, hogy pár értelmiségi sikeres karriert tudott magának, miközben szimpátiát fejezett ki az anarchizmus iránt – a baloldalon itt van nekünk Noam Chomsky példája; a libertárius táborban itt van Murray Rothbard példája. Viszont az akadémikusok döntő többsége egyszerűen a szemét forgatja, ha valaha felmerül az anarchizmus témája, mint az erőszak–alapú társadalmak életképes alternatívája.
Hogy ezt megértsük, a legelső dolog, amit meg kell látnunk az akadémiáról az, hogy mivel nagymértékben az államok pénzelik, a kereslet mértéktelenül felülmúlja a kínálatot. Más szóval sokkal több ember szeretne akadémikus lenni, mint ahány munkahely van az akadémián.
Általában az történnek az ilyen helyzetekben – ha az akadémia a szabadpiac része volna – hogy a bérek és juttatások addig a pontig csökkennének, ameddig egyensúlyt érnek el.
Jelen pillanatban az akadémikusok több hónap szabadságot kapnak a nyáron, nem elnyomó kurzusmennyiség alatt dolgoznak, és gyakorlatilag lehetetlen őket kirúgni, miután elérik a tenure–t [a határozatlan idejű munkaviszonyt], napjaikat olvasással, írással és az eszmék megvitatásával tölthetik (amelyet számosan hobbinak vélnénk), konferenciákra utaznak mások által fizetett költségekkel, magas szintű társadalmi tiszteletnek örvendenek, fizetett alkotói szabadságot kapnak és a nagy értékű juttatások teljes skáláját, választhatnak a kényelmes nyugdíj és az akadémiában való további részvétel között, ahogy jónak látják – és sokszor hat számjegyű fizetést kapnak.
Az akadémikusok számára nyújtott nem monetáris juttatásokat tekintve egy szabadpiacon a béreik meredeken lezuhannának, vagy emelkednének a munkahelyi követelmények. Viszont mivel az akadémikusok – főképp az Egyesült Államokban – gyakorlatilag egy államilag hatalmas mértékben pénzelt szakszervezet védelme alatt dolgoznak, ez nem történik meg.
Mivel a munka a természetéből fakadóan annyira kívánatos számtalan ember számára, így hatalmas kereslet alakul ki, ahol a kvalifikált jelentkezők tucatjai tolakodnak minden egyedi állástért. Mint Angelina Jolie egy szórakozóhelyen, azok, akik a legtöbbet képesek ajánlani, óriási mértékben fognak válogatni.
Illetve mivel az akadémikusokat nem lehet kirúgni, ha egy tanszék egy kellemetlen, bajkeverő, nehéz természetű vagy egyszerűen nyugtalanító embert vesz fel, akkor azzal a döntésükkel kell élniük az elkövetkező 30+ évben. Ha a válás lehetetlenné válik, az emberek sokkal óvatosabban fognak kompatibilis házastársat választani.
Ez az egyszerű és alapvető magyarázata az akadémia világában fellelhető udvariasságnak és kedélyességnek. Kötekedő emberek, vagy akik kényelmetlen kérdéseket tesznek fel, vagy akik alapelvekből érvelnek és így eliminálják a végtelen vitázást, vagy akik álláspontja kérdőre vonja a körülöttük levő emberek értékeit és etikáját, egyszerűen nem kapnak állást.
Egy szabadpiaci helyzetben az eredeti és kihívó gondolkodás nagyon is érdekelné a hallgatókat, akik kétségtelenül fizetnének prémiumot, hogy ily módon szellemi stimulációban részesüljenek. Viszont mivel az akadémia finanszírozásának döntő többsége az államoktól származik, a hallgatók gyakorlatilag sehogyan nem képesek hatással lenni a professzorok alkalmazására.
Képzeljünk el egy nagyravágyó anarchista, diplomás hallgatót.
Az egyetemi évei során kényelmetlen kérdések feltevésével fogja bosszantani professzorait és irritálni hallgatótársait, amelyeket nem tudnak megválaszolni. Ha az erőszakról beszél, amely az állami finanszírozás gyökere, akkor a nyílt képmutatás vádjának teszi ki magát – amelynek bőséges kínálatáról biztosíthatlak – hiszen állami pénzt fogad el az államilag finanszírozott egyetemi oktatás formájában.
A professzorai ellen megfogalmazott implicit kritikája – hogy erőszakkal pénzelik és biztosítják őket – igen idegesítő lesz számukra. Bár ez az anarchista talán képes lehet átküzdeni magát elégedetlen útján egy diploma megszerzéséig, nehezen fog bármiféle ajánlólevelet szerezni professzoraitól, hogy felvételt nyerjen egy mesterszakra. Ha egy professzor a jelentkező anarchizmusáról beszél ajánlólevelében, bárki, aki elbírálja a levelet, teljesen összezavarodik attól, hogy miért tesznek ilyen ajánlást – amely folytán értékét veszti minden jövőbeli ajánlólevél a szóban forgó professzortól.
Ha az anarchistát ajánló professzor úgy találja, hogy jövőbeli ajánlásai felé nagyobb szkepticizmust táplálnak, akkor igen hamar elterjed a híre annak, hogy a professzor kurzusát felvenni és ajánlólevelet kapni tőle egyenlő a halál csókjával egy akadémiai aspiráns számára.
Tehát a professzor kurzusai hallgatóságának rejtélyes fogyatkozásával találja szembe magát, amely nem segít a karrierjén, finoman fogalmazva.
Ha a professzor nem említi a jelentkező anarchizmusát, a sorsa még rosszabbra fordul, hiszen még több időt pazarolnak majd el egy olyan jelentkező meghallgatásával, akit igazából senki sem szeretne. Az ajánlólevél fogadó végén levő emberek egyáltalán nem fogják elhinni, hogy a professzor nem tudta, hogy a hallgató anarchizmusa egy tényező, és kevésbé fogják pozitív fényben vizsgálni a professzor jövőbeli ajánlásait.
Tehát egy akadémikus, aki ajánlólevelet ír egy olyan diáknak, akinek nézetei nyugtalanítók vagy zavarba ejtők, saját értékét ássa alá a jövőbeli hallgatói számára, miközben semmiféle haszonhoz nem jut. Biztosan feltehetjük, hogy egy akadémikus, aki elérte a professzori rangot – akár a tenure előtt is – nem vak saját hosszútávú önérdekére nézve.
Ha ez az anarchista valahogy mégis képes lenne bejutni egy mesterképzésre, ugyanazok a problémák jelennének meg, csak épp sokkal rosszabbak lennének, mint a diplomaképzése. Aki mesterképzésen vesz részt – főképp a bölcsészeten – többnyire azzal a kimondott céllal van ott, hogy helyet biztosítson magának az akadémián. Más szóval nem az igazság hajthatatlan felderítése miatt van ott, hanem hogy kapcsolatot építsen ki professzoraival, elvégezze a kutatást, ami miatt felfigyelnek rá, és elérje azt a jóváhagyást a felettük levőktől, amely löketet ad neki a létra következő fokán.
Tehát amikor az anarchista elkezd beszélni az elméleteiről, vagy passzív vagy agresszív ellenségességgel fog szembesülni a körülötte levőktől, akik irritáló és kontraproduktív időpazarlóként fognak tekinteni rá. Hogy elméletei igazak–e vagy sem az igazából lényegtelen – a valóság az, hogy az elméletei aktívan akadályozzák azt az akadémiai siker elérését, amiért az emberek a tanteremben vannak.
Továbbá, mivel az anarchista azt állítja magáról, hogy látja a legmélyebb motivációkat a kinyilvánított önérdekek egyetemes álarca alatt – viszont *nem *látja a mesterképzésen körülötte levők legmélyebb motivációit – így csökönyösen vaknak fog tűnni. „El kellene hinned az igazságot,” mondja, anélkül, hogy látná, hogy ezek az akadémiai aspiránsok nem az igazságért vannak ott, hanem egy akadémiai állásért. Más szóval ő maga éppúgy kerüli az igazságot, mint ők.
Ráadásul azzal, hogy folyamatosan arra emlékezteti az embereket, hogy általánosságban a társadalmat – és kiváltképp az akadémikusokat – erőszakkal finanszírozzák, az anarchista aktívan megsért mindenkit maga körül. Nagyon kevés ember van, aki képes elnyelni a gonosszal és a korrupcióval szembeni vakság erkölcsi vádját, és képes nyitottsággal és kíváncsisággal visszatérni.
Ha az anarchistának igaza van, akkor a professzorok korruptok, az akadémiai aspiránsoknak pedig el kellene hagyniuk pályájukat, és át kellene vándorolniuk a magánszektorba, vagy egyéni vállalkozóvá kellene válniuk, vagy valami ilyesmi. Viszont ezek az emberek már éveket és több százezer dollárnyi elvesztett jövedelmet fektettek az akadémiai pozíciójuk megszerzésébe. Nyilvánvalóan nem szeretnének állást a szabadpiacon, hiszen egy bölcsész mesterképzésben vesznek részt – és ha kilépnek a programból, az általuk felhalmozott értékek jelentős része eltűnik.
Ezt a folyamatot sokkal tovább is vizsgálhatnánk, de vessünk véget neki ennél a pontnál.
Képzeljük el, hogy egy határozatlan idejű munkaviszonnyal rendelkező akadémikus elolvassa ezt a könyvet és egyetért a benne foglalt érvek legalább lehetséges érvényességével. Nem igazán kell félnie attól, hogy kirúgják, szóval miért ne tenné fel ezeket a kérdéseket munkatársainak?
Nos, mivel ezekkel a kérdésekkel hitelét vesztené munkatársaik szemében, azt tanúsítaná, amit „rossz ítélőképességnek” neveznek (és valamilyen módon nem tévednének!) és igen káros hatással lenne lehetőségére, hogy munkáit publikálják, hogy beszédet mondjon konferenciákon, hallgatókat vonzzon magához és kedélyes munkahelyi légkört élvezzen társaival.
Tehát saját élvezetét, karrierjét és érdekeit károsítaná, anélkül, hogy megváltoztatná bárki gondolkodását az anarchizmussal kapcsolatban – szóval miért cselekedne így?
Amikor egy környezet korrupt, a racionális önérdek is automatikusan és megválthatatlanul korrupttá válik. Ezt a politika birodalmában egyszerűen láthatjuk, de nehezebb meglátni az akadémia világában.
Mielőtt nekikezdtem ennek a szekciónak, azt mondtam, hogy egy érdekes paradoxont fogok prezentálni, amely az, hogy *annak a foka, amennyire az anarchizmus a beszélgetéseken kívül marad, pontosan annak a foka, amennyire az anarchizmus kétségtelenül működni fog.
*Az anarchizmus lényegében azon az alapvető tényen nyugszik, hogy nem szükséges az erőszak a társadalom megszervezéséhez. Az erőszak az önvédelem formájában elfogadható, természetesen, de az erőszak kezdeményezése nem csak erkölcsileg gonosz, hanem kontraproduktív is pragmatikus szempontból.
Az anarchizmus – legalábbis ahogy én állok hozzá – nem a hajthatatlan pacifizmus egy formája, amely minden kényszerítő választ elutasít az erőszakra. Az én megfogalmazásomban egy anarchista társadalom az, amely tökéletesen erőteljes és alkalmas mechanizmusokkal rendelkezik az erőszakos bűncselekmények ellen, a bűnözők központosított csoportja nélkül, amelyet államnak hívnak. Ami azt illeti, egy anarchista társadalom kétségtelenül sokkal proaktívabban és előnyösebben fog bánni az erőszakos bűncselekményekkel, mint a most létező rendszerünk, ami sokkal többet tesz az erőszak és bűnözés provokálásáért, mint azért, hogy csökkentse vagy ellenezze azt.
Az anarchisták látják a hallgatólagos és önkéntes társadalmi szerződések erejét, illetve mind a pozitív ösztönzők erejét, mint a fizetés és szakmai siker és a negatív ösztönzők erejét, mint a társadalmi rosszallás, a gazdasági kizárás és a nyílt száműzés.
Tehát nagyon érdekes módon, minél inkább kizárják az anarchizmust a társadalmi beszélgetésekből, annál nagyobb hitet táplálhatnak az anarchisták saját megoldásaik gyakorlatiasságában.
Az akadémia birodalmában nyilvánvalóan nincs semmilyen központi kényszerítő bizottság, amely lelő vagy bebörtönöz bárkit, aki pozitív fényben tünteti fel az anarchizmust – nincs „állam” az egyetem birodalmában, a „szabályokat” mégis egyetemesen tisztelik és betartják, spontán módon, központi tervezés nélkül, koordináció nélkül – és erőszak nélkül!
Az irónia még nagyobbá válik a politika birodalmában, ahol egyetemesen érvényre juttatják a zárt ajtók mögött megkötött politikai üzletek implicit „szerződéseit” a korrupció pozitív szelekciójának folyamatán át, amely során azok, akik nem „fizetik ki” a hozzájárulóikat, automatikusan kizárásra kerülnek a rendszerből.
Tehát mind az akadémia, mind maga az állam anarchisztikus alapelveken működik, amely a spontán önszerveződés és az íratlan szabályok betartása, erőszakra való támaszkodás nélkül.
Egy valóban állam nélküli társadalom, amelyben az ilyen szabályokat írottá és nyíltan szerződésessé tehetik, még hatékonyabban működne.
Más szóval, ha az anarchizmusól nyíltan beszélnének az állam által pénzelt akadémián, nagyon valószínű lenne, hogy az anarchizmus sosem működne a gyakorlatban.
Ha a demokrácia kikényszeríthetetlen korrupciója nem „működne” olyan jól, az jelentős csapás lenne az anarchizmus gyakorlati hatékonyságára.
Az akadémikusok és az önkéntelvűség
Az akadémikusok hatalmas kihívással szembesülnek – főképp a közgazdaságban – amely a nyílt kétszínűség vádja.
A közgazdászok majdnem egyetemesen támogatják a szabad kereskedelmet, viszont természetesen a legtöbb közgazdász állam által pénzelt vagy állam által támogatott intézetekben dolgozik, mint az egyetemek, a Világbank, az IMF és a többi – és kiváltképp az akadémián elképesztően hatalmas belépési korlátok mögött bújnak meg az intézményesített protekcionizmus formájában, és a tenure által védelmezik magukat a piaci erőktől.
A közgazdászoknak számos szofisztikált válaszuk van a kérdésre, hogy miért – ha az önkéntesség és a szabad piacok annyira jó dolgok – zárják ki magukat a szabadpiac huzavonájából.
Mindenekelőtt, érvelnek az akadémikusok, egy propozíció igazságát nem az megfogalmazó integritása határozza meg (ha Hitler azt mondja, hogy kettő meg kettő egyenlő néggyel, nem ellenkezhetünk azzal, hogy ő gonosz). Másodsorban, számos akadémikus azt fogja mondani, hogy ők csupán megörökölték a rendszert az előző akadémikusoktól, és ezeket a nézeteket vallották mielőtt tenure–t kaptak. Harmadjára pedig úgy érvelhetnek, hogy igazából lehetséges, hogy elveszítsék munkahelyüket, ha tanszékük bezár, és a többi.
Ezek mind nagyon érdekes érvek, és úgy gondolom érdemesek a figyelmünkre, de lényegében irrelevánsok az akadémia kérdésére vonatkozóan.
A képmutató értelmiségiek gyakori védelme azt mondani, hogy az érveiket nem lehet megítélni saját ellentmondásos viselkedésük alapján, hanem önállóan kell kezelni őket – de ez az érv igazán fárasztóvá válik egy idő múlva.
Hogy lássuk, mit értek ezalatt, képzeljünk el egy Bob nevű embert, aki azt állítja, hogy életének egyetlen szakmai célja arra motiválni másokat, hogy az ő diétáját követve lefogyjanak. Folyamatosan kijelenti, hogy nagyon fontos vékonynak lenni, és kizárólag az ő diétája fog vékonnyá tenni téged – viszont furcsa módon Bob kórosan elhízott marad!
Való igaz, hogy nem vagyunk képesek abszolút megítélni Bob diétájának hatékonyságát és értékét kizárólag az alapján, ő mennyit nyom – de empirikusan megítélhetjük, hogy Bob hisz–e a saját diétájának hatékonyságában és értékében.
Az élet rövid, és minél gyorsabban képesek vagyunk pontos döntéseket hozni, annál jobban járunk.
Képzed el, hogy ma délután megállít az utcán egy kócos és szagos ember, és felajánlja szolgálatait, mint pénzügyi tanácsadó, de azt mondja, hogy a hívásaidat nem tudja fogadni, mivel miután csődbe ment, arra kényszerült, hogy autójában éljen. Bizonyára logikailag igaz, hogy nem használhatjuk empirikusan a helyzetét arra, hogy megítéljük a pénzügyi tanácsai értékét – de a következőt biztosra tudjuk: vagy követte saját pénzügyi tanácsait, amelyek nyilván katasztrófába torkolltak, vagy nem, ami azt jelenti, hogy nem hiszi, hogy azok értékesek vagy igazak.
Tehát pusztán a hatékonyság érdekében sosem bérelnél fel egy ilyen koldust a bizalmas pénzügyi tanácsadódnak – félig azért sem, mert abszolút nem veszi észre, milyen hatással van a hozzáállása a hitelességére. Talán nem veszi észre, mit gondolsz majd róla a megjelenése alapján? Ha nem veszi észre, hogyan jelenik meg a szemedben, ez úgyszintén a valóságtól való szinte teljes eltávolodását mutatja.
Ugyanígy, ha kizárólag alsónadrágot, két ruhacsipeszt és egy tésztaszűrőt, viselve jelenek meg egy állásinterjún, nyilván igaz, hogy nem lehet objektíven a ruhaválasztásom alapján megítélni a szakmai tudásom minőségét – de a teljes ítélőképességem bizonyára kétségbe vonható bizonyos mértékben, finoman fogalmazva.
Ha nem követed a saját tanácsodat, abból a tényből kifolyólag nem mondhatom helytelennek a tanácsodat, de biztosan kijelenthetem, hogy te helytelennek gondolod a saját tanácsodat, és ezáltal teljesen racionális döntést hozol annak értékéről.
Az akadémikusok azt állítják, hogy a tanításaikat arra tervezték, hogy valamilyen hatással legyenek a való világra, amit onnan tudunk, hogy folyamatosan panaszkodnak azért, mert a kormány figyelmen kívül hagyja a gazdasági tanácsaikat. Más szóval frusztráltak, mivel a politikusok folyamatosan a személyes karriercéljaikat választják az objektíven értékes tettek és döntések helyett.
Ha el szeretnék adni egy diétáskönyvet, és kórosan túlsúlyos vagyok, az nyilvánvalóan teljesen aláássa a hitelességemet. Mi tehát a legjobb módja a hitelességem növelésének? Vajon a végtelen panaszkodás, hogy az emberek egyszerűen nem hisznek a diétámban?
Természetesen nem.
Az egyszerű megoldás az, ha a saját igyekezeteimet arra alkalmazom, ami felett valós hatalmam van – a saját étrendemre – és abbahagyom mások nyaggatását, hogy tegyék azt, amit én nyilvánvalóan nem akarok megtenni.
Így igazából több hitelességre tehetek szert, mint amennyivel rendelkeznék, ha természetemnél fogva vékony lennék. Mivel a legtöbb ember, aki diétázni akar, túlsúlyos, egy ember, aki a saját diétáját követve jelentős mennyiségű súlytól szabadul meg – és nem szedi fel újra – még több hitelességgel rendelkezik.
Mit jelent ez az akadémikusok birodalmában?
Nos, gyakorlatilag minden közgazdász elfogadja azt, hogy a szabad kereskedelem a gazdasági interakciók szervezésének legjobb módja – tehát hatalmas kollektív előnnyel bírnak olyan értelemben, hogy közös eszmékben hisznek, ami aligha igaz a politikusokra és más csoportokra, akiket a közgazdászok kritizálnak, mert képtelenek a gyakorlatba ültetni a szabad kereskedelmet.
Ha a közgazdászok úgy hiszik, hogy a gazdasági interakciók szervezésének legjobb módja a szabadpiaci önkéntesség – és nyilván sokkal nagyobb hatalmuk van a saját karrierjük felett, mint a kormányok felett – akkor arra kellene törekedniük a lehető legkeményebben, *hogy azokat az alapelveket a saját szakmájukban alkalmazzák. *Leadni a saját túlsúlyukat, úgymond, ahelyett, hogy vég nélkül nyaggatnának másokat, hogy olyan diétát kövessenek, amit ők maguk elutasítanak.
Tehát ahelyett, hogy egy önkéntes szabadpiac erényeiről és értékeiről beszélnének – azzal a nyílt céllal, hogy megváltoztassák mások véleményét – a közgazdászoknak össze kéne ülniük és a saját szakmájukat kellene megváltoztatniuk, hogy a szakmájuk azokat az értékeket reflektálja, amelyeket másoktól elvárnak.
Így elvégezhetik az összes kutatást, gondos jegyzeteket írhatnak és tanulmányokat publikálhatnak, amelyben leírják egy szervezet reformálásának folyamatát a tagjai által általánosan elfogadott értékek alapján. Megérné feljegyezni egy ilyen nemes cél elérésének kihívásait és buktatóit útmutatás gyanánt másoknak.
Továbbá mivel a közgazdászok mind úgy hiszik, hogy a szabad kereskedelem növeli a minőséget és a produktivitást, csoportként megmérhetnék a közgazdász szakma minőségét és produktivitását a szabadpiac és az önkéntesség bevezetése előtt és után. Ez egy hatalmas értékű kutatás lenne, és empirikusan is alátámasztaná a protekcionizmus eltörlésének érvét egy szakmán belül.
Mivel az akadémikusok nagyon szeretnének hatással lenni a külvilágra, e cél elérésének messze a legjobb módja, ha reformálják a saját szakmájukat, hogy azokat az értékeket tükrözze, amelyet csoportként vallanak. Ezután hozzájárulhatnak saját tapasztalataikkal – ezen felül integritásukkal – a kormány és egyéb szervezetek reformálásának sokkal nagyobb kihívásaihoz.
Igen érdekes, hogy a közgazdászok – legalábbis az én limitált ismereteim szerint – gyakorlatilag végtelen mennyiségű tanulmányt produkáltak a protekcionizmus negatív hatásairól minden elképzelhető területen, kivéve az övéken.
Ha a közgazdászok valóban nekiállnak megreformálni a szakmájukat a közösen vallott értékeik alapján, egy ilyen forradalom vagy sikerrel jár, vagy nem.
Ha a forradalom sikerrel jár, az akadémikusok rendelkezni fognak az elméleti ismeretekkel, az empirikus bizonyítékkal és a szakmai hitelességgel ahhoz, hogy sokkal nagyobb sikerrel prezentálják a szabad kereskedelem melletti érveiket másoknak,
Ha a forradalom nem jár sikerrel, akkor a közgazdászoknak nyilván fel kell adniuk annak álcáját, hogy az érveik valaha is hatással lehetnének a külvilágra, és nekikezdhetnek saját szakmájuk beszüntetésének, hiszen fény derülne arra, hogy szakmájuk nem több közönséges csalásnál – egy olyan „diéta” árusításánál, amelyet lehetetlen követni.
Ha a közgazdászok képtelenek elérni az értékeiknek való megfelelést a saját szakmájukban, ahol nagyon hasonló metodológiát használnak, ugyanazokat a célokat vallják és ugyanazt a nyelvet beszélik, akkor más szakmákat kérni – jóval nagyobb akadályokkal – hogy reformálják magukat, az nyilván nevetségesen képmutató, és alapjában véve hamis.
Biztos vagyok benne, hogy a közgazdászok sokkal több személyes és szakmai integritással rendelkeznek, minthogy hamis megoldásokért fogadjanak el pénzt, amelyeket sosem lehet a gyakorlatba ültetni.
Tehát alig várom, hogy ezek a közgazdászok megfogadják a saját tanácsukat, és reformálják a saját szakmájukat, ahol valódi hatalommal bírnak, hogy megmutassák másoknak, hogy meg lehet tenni – és miképp lehet megtenni, illetve hogy csoportként valóban elérjék azokat a célokat, amelyeket nemesen legfőbb motivációjuknak vallanak.
Mit gondolsz, mi az esélye annak, hogy ez meg fog történni?
Ezért nem hallottál soha az anarchizmusról.
Az anarchia és a szocializáció
Az emberi lények arra termettek – és természetesen egyáltalán nem gondolom, hogy ez rossz dolog – hogy kiemelkedően kiválóak legyenek a költség–haszon forgatókönyvek átgondolásában. Ez a képesség a szerves élet minden formájának alapvető adottsága, hiszen akik képtelenek átgondolni ezeket a forgatókönyveket, azokat egyhamar kigyomlálják a génállományból – az emberi lények viszont megdöbbentően briliáns fogalmi szinten rendelkeznek ezzel a képességgel.
Ha eljutottál eddig a könyvben, el tudok mondani rólad legalább pár dolgot. Nyilvánvalóan kíváncsi vagy és nyitott, és nagyrészt nem sértenek meg az eredeti érvek, mindaddig, amíg azok a racionalitásra törekednek. Erősen kétlem, hogy az akadémián dolgozol – vagy ha mégis, teljes mértékben arra számítok, hogy pár órán belül hosszú, korlátolt és lekezelő támadások jelennek meg az érveim ellen a beérkező üzeneteim között vagy a blogomon.
A potenciális akadémikusok a tapasztalataim szerint megváltoztathatatlan ellenségességgel viszonyulnak ahhoz, amit csinálok, mivel igen kínzó helyzetbe kerülnek tőle (ez kiváltképp igaz az „Egyetemesen Preferálandó Viselkedés: A világi etika racionális bizonyítása” könyvemre).
A feltörekvő akadémikusoknak azt kell hinniük, hogy az igazság keresése motiválja őket, nem pedig a tenure. Mivel akadémiai mestereik kegyébe kell férkőzniük, azt is hinniük kell, hogy a professzoraikat is az igazság keresése motiválja, nem a hatalom, a fizetés és a tenure. Becsülettel megadhatjuk magunkat egy erkölcsös tanítónak; nem adhatjuk meg becsülettel magunkat egy erkölcstelen tanítónak.
Ha az akadémia az igazság kereséséről szól, akkor a saját hozzájárulásaimnak fel kellene kelteniük legalább valamennyi figyelmet, ha más nem, a laikusoknál elért sikereim végett. Viszont egy feltörekvő diplomást még annak a gondolatától is extrém szorongás fog gyötörni, hogy felhívja a professzorai figyelmét néhány munkámra, mivel tudja, mi lesz a reakciójuk – megvetés, elutasítás, cinikus nevetés vagy mesterkélt meglepettség – illetve mivel azzal, hogy a professzoraihoz viszi a munkámat, aláássa az akadémiai karrierjét.
Tehát amit csinálok az kínzó, főképp a mesterszakos hallgatók számára, mivel felfedi előttük az akadémia valóságát, ami az, hogy az akadémia javarészt nem az igazság kereséséről, hanem a befolyás és a szívességek becserkészéséről szól, illetve a karriercélok hajszolásáról – elkerülhetetlenül az igazság rovására.
Amikor erre fény derül, fél évtized vagy annál is több idő munkája, amely egy Ph.D. megszerzéséhez szükséges, olyan sivataggá válik, amely túl nagynak érződik az átkeléshez. A munkám által előidézett szorongás és kétségbeesés félelmet és ellenségességet kelt – és sokkal egyszerűbb rajtam kitölteni azt, mint kétségbe vonni az akadémiai rendszert vagy a professzorokat, akik helyeslésétől függenek ezek az erkölcsi hősök.
Továbbá a körülöttük levő rendszer erkölcsi gyökereinek megkérdőjelezése egyszerűen a saját kirúgásukat eredményezi a rendszerből (mint ahogy az anarchista elmélet azt megjósolja) és semmilyen módon nem fogja megreformálni a rendszert, vagy megváltoztatni bárkinek a véleményét benne, vagy emelni a tanítás minőségét. Tehát akik ott maradnak, elkerülhetetlenül azt a megnyugtató hazugságot mondják majd maguknak, hogy a rendszer tényleg hibás, de kilépni belőle egyenlő volna azzal, ha az ember úgymond elhagyná az őrhelyét, tehát a célszerű és erkölcsös tett végig küzdeni rajta és emelni a tanítás színvonalát a jövőben, amennyire csak lehet.
Természetesen mindez teljesen lehetetlen, de ez a kínzó mitológia segít az átlagos hallgatónak álomra hajtania fejét.
Azért beszélek ezekről a számításokról, mert mindannyian szembesülünk ezzel a választással, amikor olyan megdöbbentő és előre nem látott érvvel szembesülünk, amelyet nem tudunk cáfolni. Az igazán zseniális képességünk, mellyel költségeket és hasznot számolunk, azonnal beindul, és egy sorozat szillogizmussal áll elő, mint a következők:
• Az anarchista érvek érvényesek, DE…
• Soha semmilyen befolyásom nem lesz az állam eltörlésére az életem során;
• Frusztrálni, megdöbbenteni és elidegeníteni fogom a körülöttem levőket, ha felhozom ezeket az éveket;
• Semmilyen hatással nem leszek a körülöttem levők gondolkodására;
• Ha az embereknek az általam hozott igazság és a saját illúzióik között kell választaniuk, egy pillanat gondolkodás nélkül megszabadulnak tőlem is és az igazságtól is.
• Tehát elidegenítettem magamat a körülöttem levőktől egy olyan célért, amit sosem érhetek el.
Az efféle számítások gyorsan átfutnak az agyunkban, irritációt okozva azok ellen az érvek ellen, amelyeket sosem lehet nyíltan kifejezni, és félelmet az ember szociális és szakmai kapcsolatai igazságának további felkutatása iránt.
A társadalom valójában az elfogadott premisszák vagy érvek ökoszisztémája, melyek általában a tradícióra alapulnak. Akik elfogadják ezeknek az érveknek az „igazát,” jelentősen könnyebnek fogják találni az útjukat a társadalmi infrastruktúrában; nem kérik az embereket, hogy valóban gondolkodjanak, nem hoznak másokat kényelmetlen helyzetbe kellemetlen igazságokkal, így amit a világban beszélgetésnek neveznek, az jobban hasonlít két egymással szembe helyezett tükörre – az üres tükörképek keskeny végtelenjére, ha megengeded számomra ezt a hasonlatot.
Amikor új érv próbál belépni a társadalom szellemi véráramába, azok, akik tétjeiket az eddigi hitrendszer fennmaradására tették, úgy reagálnak, mint bármilyen biológiai védelmi rendszer reagálna: a támadás és elszigetelés kombinációjával.
Amikor fertőzést kapsz, az immunrendszered először megpróbálja kiölni a baktériumot; ha képtelen rá, megpróbálja elszigetelni azt, és kemény héjat vagy cisztát képez a fertőzés körül.
Hasonlóképp, amikor egy új eszme „megfertőzi” a társadalmi gondolkodás ökoszisztémáját, az értelmiségiek először megpróbálják figyelmen kívül hagyni, majd megpróbálják „kiölni,” az érzelmi manipulációs trükkök hatalmas tárházával, mint a megvetés, a szemforgatás, a cinikus nevetés, agresszió, sértések, lekezelés, ad hominem támadások, és a többi.
Ha ezek az agresszív taktikák valamilyen oknál fogva nem működnek, akkor a tartalék hadállás megpróbálni „elszigetelni” azokat, akik támogatják az új paradigmát.
Ezek a taktikák annyira megdöbbentően hatékonyak, hogy száz vagy ezer évek eltelhetnek új, jelentős szellemi mozgalmak és vívmányok között. A nyugati gondolkodás utolsó nagy ugrása a Felvilágosodás alatt történt, több évszázaddal ezelőtt, amikor felbukkantak a szabadpiac és a tudományos módszer erejének és érvényességének új eszméi. (A „demokrácia” és „az állam és az egyház szétválasztása” nem voltak új eszmék, hanem a római jogtudományból örökölték őket, amelyek a 14. század után bukkantak elő, a városok megjelenésével, és az abból következő részletes polgári törvények szükségességével.) Azóta történt néhány drámai emelkedés a személyes szabadság területén – név szerint a rabszolgaság eltörlése és a tulajdonjogok kiterjesztése nőkre, de a 20. században az emberi gondolkodás legtöbb „új” fejlődése törzsi visszazuhanás volt, amelyek az elméletben irracionálisak, a gyakorlatban gonoszak voltak, mint a fasizmus, kommunizmus, szocializmus, kollektivizmus, és a többi.
A társadalom a megkérdőjelezhetetlen axiómák meglehetősen merev készletének elfogadásával „él túl.” Ha az emberek elkezdik babrálni ezeknek az axiómáknak a gyökereit, először figyelmen kívül hagyják, aztán megtámadják, végül elszigetelik őket. Az egyéneknek szinte semmi lehetőségük nincs ledönteni ezeket a központi axiómákat életük során – így az igazság és a racionalitás melletti valamennyire „irracionális” elkötelezettség szükséges ahhoz, hogy az ember ezt az utat válassza.
Ez ismét egy olyan dolog, amit tudok rólad…
Szókratész úgy jellemezte magát, mint egy zümmögő „bögöly,” aki kitartó kérdezősködésével idegesített másokat a társadalomban – de őt is zavart egy belső „bögöly,” aki folyamatosan nyaggatta őt ugyanezen problémákkal.
A hatalmas kényelmetlenséget tekintve, amelyet a társadalmi axiómák kérdőre vonása eredményez, biztosra tudom, hogy téged is megszállt egy ilyen belső „szókratikus daimon,” ami nem hagy nyugodni az irracionalitással szemben, vagy megelégedni a létfontosságú kérdésekre adott ál–válaszokkal.
Most, hogy felnyitottam a válaszok potenciális lehetőségét az elmédben, tudom, hogy újra vissza fogsz térni hozzájuk, már–már önkéntelenül, felbolygatva őket gyengeség után kutatva – a racionalitással és bizonyítékokkal való következetesség iránti egyfajta megszállottságod vagy mániád miatt.
Nagyon kevesen vannak közülünk, akik egy rawlsi helyzetben térdre borulnának a születésük előtt és követelnék, hogy megkapják ezt a filozófiai igazságok iránti obszesszív–kompulzív elkötelezettséget. A magas szintű társadalmi kényelmetlenséget, a belőle fakadó szorongást, ellenségességet és elszigeteltséget tekintve, illetve a szinte teljes bizonyosságot, hogy nem fogjuk látni az általunk elfogadott igazságot, egyfajta mazochizmusnak tűnik újra megnyitni az érveket, amelyeket mindenki más bizonyítottnak és erkölcsösnek gondol. Ennyi erővel detektív is lehetnénk, aki kérdőre von egy ügyet 200 szemtanúval, beismerő vallomással és egy füstölgő fegyverrel. Mint ahogy ezt a detektívet is idegesítőnek, irracionálisnak és furcsának találnák…
Nos, biztos vagyok benne, hogy érted a helyzetet, mivel a helyzetben *élsz.
*Tehát ahogy megpróbáljuk megválaszolni a kérdést, miért merülnek az emberek hallgatásba és miért nem vizsgálják meg ezeket az eszméket, amikor racionálisak és viszonylag egyszerűen érthetők, akkor láthatjuk, hogy ezeknek a problémáknak a tisztán gyakorlati költség–haszon számítása, vagy az akadémián vagy az ember saját szociális körében, minden ésszerű embert ahhoz vezet, hogy elkerülje ezeket a gondolatokat, mint ahogy egy sziszegő kobrát is távol tartanánk magunktól.
Természetesen a társadalom azért fejlődik akármennyit is, mert a gondolkodó férfiak és nők legalább látszólag tiszteletüket fejezik ki a racionalitás és a bizonyítás alapelvei előtt.
A társadalmi diskurzus korrupciója és hamissága, amely az államilag finanszírozott intellektualizmus elkerülhetetlen következménye, egy mérhetetlenül hatalmas és látszólag elsöprő „front,” amely örökre visszatarthatja a központi premisszák racionális vizsgálatát.
Az akadémikusok számára sajnálatos módon – bár számunkra szerencsésen – az internet megjelenése valamennyire lecsökkentette az elszigetelés veszélyét, tehát azok közülünk, akik elkötelezettek „az igazság mellett bármi áron,” sosem szigetelhetők el teljesen a társadalmi kapcsolatoktól, még akkor sem, ha be kell érnünk a digitális kapcsolatok intimitásával.
Míg a múltban bénító izolációt kellett volna elszenvednem a körülöttem levőktől, amely valószínűleg megtörte volna a szellemem és „az igazságért bármi áron” táplált kívánságom, most szabadon beszélgethetek hasonló gondolkodású emberekkel bármikor, éjjel–nappal.
Az „igazság bármi áron” költsége tehát jelentősen lecsökkent, amely így jóval vonzóbb törekvéssé vált.