Egy alapvető tény, amire az anarchisták fókuszálnak – amelyet minden bizonnyal érdemes megtárgyalni – az, hogy az államok azt állítják magukról, hogy szolgálják és védelmezik polgáraikat. Amikor gyerek voltam és kétségbe vontam a Második Világháború etikáját, azt kérdezték tőlem, hogy beszélnék–e inkább németül. Más szóval bátor férfiak és nők a szövetségi erők berkein belül életüket és vérüket adták, hogy engem külföldi martalócoktól védelmezzenek, akik rabszolgasorba taszítottak volna. Ez a hozzáállás megerősíti az alapsztorit, miszerint az állam a polgárai védelmére törekedett.
Ugyanígy, amikor kétségbe vonom az erőszak használatát az oktatás biztosítása érdekében, az emberek mindig azt mondják nekem, hogy annak az erőszaknak a hiányában – még ha be is ismerik annak létét – a szegények oktatás nélkül maradnának. Ez a hozzáállás megerősíti az alapsztorit, miszerint az állami erőszak ebben a helyzetben a gyerekek oktatása érdekében történik.
Ugyanezt a mintázatot láthatod gyakorlatilag mindenhol máshol. Amikor a drogok elleni háború erőszakjáról beszélek, azt mondják nekem, hogy az ilyen háború nélkül a társadalom nihilista függőségbe és erőszakba zuhanna – tehát a drogok elleni háború célja, hogy az embereket távol tartsa a drogoktól, szomszédjaikat pedig biztonságban az erőszaktól. Amikor a társadalombiztosítás mélyén rejlő, kényszerítő fosztogatásáról beszélek, azt mondják nekem, hogy az öregek az utcákon éheznének – így erősítve meg a narratívát, miszerint a társadalombiztosítás célja, hogy jövedelmet biztosítson az időseknek, amely nélkül éheznének.
Amikor megvizsgáljuk a narratívát, miszerint az állam a polgárai védelme érdekében létezik, tisztán láthatjuk, hogy amikor a felszínre hozzuk az adószedés erőszakjának alapvető tényét, egy rosszindulatú ellentmondás bukkan fel.
Igen nehéz volna azt mondanom, hogy nekem csak az számít, hogy védelmezzelek, amikor előtte megtámadtalak. Ha melléd gurulok egy fekete furgonnal, zsákot húzok a fejedre, bedoblak a csomagtartóba, megkötözlek és beváglak a pincémbe, elfogadnád–e ésszerűen tőlem magyarázatul eme barbárságra, hogy csak téged szerettelek volna megóvni a sérelmektől?
Nyilván úgy válaszolnál, hogy ha tényleg távol akarnálak tartani a sérelmektől, akkor mi a fenének rabolnálak el és zárnálak be egy kis szobába? Nyilván, ha erőszakot kezdeményezek ellened, bizonyos mértékben irracionális (enyhén fogalmazva) azt mondanom, hogy csak azért teszem, hogy megvédjelek az erőszak használata ellen.
Ez a fő oka annak, miért nem beszélnek soha az agresszióról, amelyet az államok kezdeményeznek saját polgáraik ellen, hogy pénzt és ágyútöltelékeket szerezzenek a háborúhoz. Nehéz fenntartani azt a tézist, miszerint az állam azért létezik, hogy megvédje a polgárait, ha elsősorban mindig a saját államuk veszélyezteti a polgárokat.
Ha ki kell rabolnom téged azért, hogy „megvédjem” a tulajdonodat a rablástól, a legjobb esetben is egy leküzdhetetlen logikai ellentmondást, vagy egy jelentősen ambivalens erkölcsi helyzetet hoztam létre.
Általában véve, amikor a kényszer egy sajnálatos de szükséges eszköz az erkölcsi célok eléréséhez, azt a kényszert nem rejtik el a köz szemei elől. Nem rejtik el a rendőrök erőszakját a rendőri drámákban. A háborús filmekben gond nélkül suhannak át a képernyőn a töltények és a végtagok.
Viszont a háború és az állam szociális programjai mögötti kényszerről mindörökké hallgatnak, tudomást sem vesznek róla, elnyomják és elrejtik; őrült, szégyenteljes és meggondolatlan beszélni róla.
Valamilyen szinten hobbijára büszkének kellene gondolnunk azt a vadászt – vagy legalábbis nem hobbiját szégyellőnek – aki büszkén kiállít egy halott szarvast autója motorháztetőjén, és szarvait felakasztja pincéjében, húsából pedig barbecue–t készít barátainak.
Egy vadászt, aki hangtompítót használ, az éjszaka közepén lő le egy szarvast, és nyomot nem hagyva, óvatosan eltemeti a testet, egyáltalán nem tarthatunk büszkének hobbijára – és a valóságban teljesen szégyelli azt.
Tehát amikor egy anarchista a társadalomra néz, kétségbeesett szégyent lát az olyan társadalmi célok eléréséért használt erőszakra vonatkozóan, mint a katonaság, az egészségügyi ellátás és az oktatás. Bármilyen anarchista, akit csupán egy picit is érdekel a pszichológia – és én magamat mindenképpen ebbe a kategóriába sorolom – megérti, hogy az efféle elhallgatott szégyen teljesen toxikus, mind az egyén, mind a társadalom számára.
Tehát elkerülhetetlenül az anarchistára hárul a kellemetlen feladat, hogy kiássa „a testet a hátsó kertben,” vagy rámutasson a társadalmon belüli morális célok eléréséért használt, széles körben elterjedt, uralkodó és folyamatosan növekvő erőszakra. „Helyes ez?” kérdezi az anarchista – teljes tudatában az ellenséges és dühös tekintetekkel, melyeket a körülötte levőktől kap. „Hogyan lehet az erőszak egyszerre a legnagyobb gonosz és a legnagyobb jó?” „Ha az erőszak, amit erkölcsösnek vélt céljaink eléréséhez használunk, ténylegesen igazolt és helyes, akkor miért szégyellünk annyira beszélni róla?”
Anarchistának lenni finoman szólva vastag bőrt követel a társadalmi ellenségességre és rosszallásra vonatkozóan.
Amikor az emberek őszintén kimerítettek minden más lehetőséget, általában nem szégyellik a végső megoldásukat. Még ha el is fogadjuk a Második Világháború felszínes narratíváját, a győztesek azért fejezhették ki a jogos büszkeségüket, mert a narratíva magába foglalta a jelentős kifogást, miszerint semmilyen más válasz nem volt lehetséges a német, olasz és japán fasiszták agressziójára.
A szülők általában igen nyíltan beszélnek a gyermekük megütéséről, ha őszintén úgy hiszik, hogy semmilyen racionális vagy morális alternatíva nem létezik az erőszak használatára. Ha egy gyermek megütése az egyetlen módja megtanítani őt, hogy jó, produktív és racionális felnőtt legyen, akkor nem megütni őt nyilvánvalóan a hanyag nevelés egy formája, ha nem nyílt bántalmazás. A lányod megütése így egyfajta morális felelősséggé válik, és így egy pozitívan jó dologgá, mint visszarántani őt, mielőtt kifutna az úttestre, vagy biztosra menni, hogy megeszi a zöldségeit.
Az ilyen szülő természetesen felháborodással és megbotránkozással reagál, amikor felveted neki a lehetőséget, hogy létezik az erőszaknál produktívabb alternatíva is, amikor a gyermeknevelésről van szó – annál a nyilvánvaló oknál fogva, hogy ha léteznek azok az alternatívák, akkor az általa használt erőszak pozitívan jó dologból erkölcsi gonosszá változik.
Ez az a helyzet, amivel egy anarchista szembesül, amikor a létező, kényszer–alapú „megoldások” erőszakmentes alternatívájáról beszél. Ha létezik erőszakmentes módja a szegények megsegítésének, a betegek meggyógyításának, a gyermekek oktatásának, a tulajdon védelmének, az utak felépítésének, egy földrajzi terület védelmének, a nézeteltérések tisztázásának, a bűnözők büntetésének, és a többi – akkor az állam egy sajnálatosan szükségszerű intézményből egy nyíltan bűnözői monopóliummá válik.
Ezt a pirulát igen nehéz lenyelniük az embereknek, számtalan pszichológiai, személyes, szakmai és filozófiai oknál fogva.