Az emberekben nagy félelem lakozik – vagy egy nagy vágy, hogy pontosabbak legyünk – ennek a rendszernek az elhagyásával kapcsolatban, amikor létezik az a nézőpont, miszerint az elhagyás helyett a reformálás is lehetséges.
A demokrácia mocskos, mondják – a politikusok szívességeket tesznek érdekcsoportoknak, szavazatokat vásárolnak „ingyen” javakkal, manipulálják a valutát a közvetlen adóemelés elkerülése érdekében, vég nélküli és makacs problémákat hoznak létre az oktatás, a segélyezés, a bebörtönzés területén, és a többi – de ne öntsük ki a gyereket a fürdővízzel! Ha vannak jó ötleteid a rendszer fejlesztésével kapcsolatban, inkább vegyél részt a rendszerben ahelyett, hogy hátradőlnél a foteledben és minden lehetséges dolgot kritizálnál! A demokráciában töltött életnek az egyik ritka kiváltsága az, hogy bárki részt vehet a politikai folyamatban, kezdve egy helyi iskola igazgatásánál az egész ország elnökségéig! Levélíró kampányok, helyi aktivizmus, blogok, egyesületek, klubok – amit csak akarsz, számos módja van annak, hogy a politikai folyamat része lehess.
Az átlagos polgár számára adott visszacsatolás fokát tekintve egy demokráciában semmi értelme a teljes rendszer megváltoztatása mellett agitálni. Mivel a rendszer ennyire rugalmas és válaszadó, lehetetlen elképzelni, hogy lecserélhető volna bármilyen rendszerrel, ami ennél is rugalmasabb – tehát a legjobb gyakorlati megoldás bárki számára, akit érdekel a társadalmi változás, hogy a demokrácia „piacterén” vesse fel az elképzeléseit, hogy meglássa, kiket vonhat be, és a rendszeren belül ültesse gyakorlatba az elképzeléseit – békésen, politikailag, demokratikusan.
Ez egy igazán gyönyörű tündérmese, azzal az egyetlen hátránnyal, hogy egyáltalán semmi köze a demokráciához.
Amikor egy igazán szabad piacra gondolunk – más néven a „szabad piacra” – megértjük, hogy nem kell éveken és éveken át dolgoznunk, feladnunk több tízezer órát és több tíz– vagy százezer dollárt vágyaink kielégítéséért. Ha mondjuk vegetáriánus ételt szeretnék vásárolni, nem kell éveket töltenem a helyi szupermarket lobbizásával, vagy valamiféle hatástalan tanácsadó testület tagjává válnom, táblákat raknom az előkertembe, leveleket írnom és a környéken mindenkihez hízelegnem – annyit kell tennem, hogy helyben, vagy ha úgy szeretem, az interneten vegetáriánus ételt vásárolok.
Ha randizni szeretnék egy bizonyos nővel, nem kell mindenkihez lobbiznom a 10 háztömbös körzetemben, rávenni őket a petícióm aláírására, felemelő beszédeket mondanom arról, mennyire érdemes partner vagyok, éveket szentelnem az életemből, hogy megszerezzem a randira hívásához való kollektív hozzájárulást. Annyit kell tennem, hogy odamegyek hozzá, randira hívom, és meglátom, hogy igent mond–e.
Ha orvos szeretnék lenni, nem kell éveket töltenem az ország minden orvosának lobbizásával, hogy többségi hozzájárulást szerezzek a jelentkezésemhez. Akkor sem kell ezt a folyamatot követnem, amikor autót vezetek, könyvet vásárolok, az idős koromat tervezem, országot váltok, nyelvet tanulok, számítógépet veszek, gyermeket szülök, diétába fogok, edzéstervbe kezdek, terápiára megyek, adakozok, és a többi.
Tehát nyilvánvaló, hogy minden egyénnek „megengedett,” hogy nagy és létfontosságú életvezetési döntéseket hozzon anélkül, hogy a többséggel konzultálna. Az életünk legnagyobb része kimondottan anti–demokratikus, olyan értelemben, hogy indulatosan magunknak követeljük a jogot, hogy meghozzuk saját döntéseinket – és saját hibáinkat – anélkül, hogy mások vizsgálatának és hatalmának vetnénk őket alá. Miért van az, hogy „megengedett” megválasztanunk, kihez házasodunk, lesz–e gyerekünk, és hogyan neveljük őket – de erőszakosan nem megengedett azt választanunk, hogy hova menjenek iskolába? Miért szabad, személyes és anti–demokratikus minden választás, ami ahhoz a választáshoz vezet, hogy miként oktassunk egy gyermeket – de abban a pillanatban, amikor a gyermeknek oktatásra van szüksége, egy teljesen ellentétes módszert kényszerítenek a családra? Miért akkora morális szükség a személyes választások szabad anarchiája – a kényszerítő hatalommal szemben – minden választásra vonatkozóan, ami a gyermek oktatásának szükségességéhez vezet – majd válik az elképzelhető legnagyobb gonosszá a szabad anarchikus választás, amit kényszerítő hatalommal kell helyettesíteni?
Van egy kiváltképp cinikus oldalam – ami nem azt jelenti, hogy a cinizmus nem volna helyénvaló – ami úgy érvelne, hogy a gyermekszülésbe azért nincs közvetlen beavatkozás, mert úgy több gyerekük lesz az embereknek, akikre szüksége van az államnak, hogy adófizetőkké nőjenek, mint ahogy egy tejtermelőnek is szüksége van arra, hogy tehenei szaporodjanak. Mindig újabb adófizetőkre van szükségük azoknak, akik a politikai hatalomból profitálnak, de nyilván nem szeretnének függetlenül kritikus és racionális adófizetőket, hiszen lényegében az az adófizetői lét ellentéte. Tehát nem avatkoznak bele a gyermekek *szülésébe, *csak a gyermekek oktatásába – mint ahogy a libatartó sem fog beleavatkozni a tojásrakásba, viszont minden bizonnyal le fogja nyírni minden olyan liba szárnyát, amit meg szeretne tartani, és amiből profitálni akar.