Közhelyes – és szerintem igaz – gondolat, hogy az egyszerű elme mindent fekete–fehérben lát. Ezzel szemben a hajlandóság az ambivalencia kétségeinek és bonyodalmainak elszenvedésére a bölcsesség velejárója.
A sötét lelkű bigott azt mondja, a feketék mind hitvány emberek; a könnyelmű bigott azt mondja, a feketék mind áldozatok. A nőgyűlölő azt mondja, minden nő korrupt; a feminista gyakran azt mondja, minden nő szent.
Az élet komplexitását és ellentmondásait nyitott hozzáállással, elfogulatlanul bebarangolni – mind elhamarkodott ítélet nélkül, mind az ítélkezés visszatartása nélkül a bizonyítékok felderítése után, a tudós, a filozófus, a racionális elme jele.
A köztünk élő fundamentalisták minden misztériumot „Isten akaratának” tulajdonítanak – ami semmit sem válaszol meg, hiszen amikor megvizsgáljuk, „Isten akarata” is csupán egy újabb misztérium; ez épp olyan, mintha azt mondanánk, hogy az elveszett kulcsom helye „a hely, ahol nincs elveszve a kulcsom” – semmit nem ad az egyenlethez egy bosszantó tautológián kívül. A misztérium azonos a misztériummal. Akinek van valamennyi esze, csak forgatja a szemét.
Az elhamarkodott és haszontalan következtetések levonásának éretlenségéhez a másik oldalon sekélyes és félelemmel teli modern – vagy talán azt kellene mondjam, *poszt–*modern – relativizmus társul, ahol soha semmilyen következtetés nem érvényes, egyetlen abszolút állítás sem igaz – leszámítva persze ezt az egyet – és minden csupán felfedezés, rendszerint bekötött szemmel és iránytű nélkül. Nincs célállomás, nincs irányjelző, nincs fejlődés, nincs építkezés egy nagyobb cél felé – ami van, az a kulturális tetemek vég nélküli felboncolása, az egészség vagy a szándék meghatározása nélkül, ami így vészesen közel ér ahhoz, hogy fetisiszta szadizmusnak tűnjön.
Az egyszerű igazság az, hogy néhány fekete ember jó, néhány fekete ember rossz, és a legtöbb fekete ember a kettő ötvözete, mint amilyenek mindannyian vagyunk. Néhány nő hűtlen; néhány nő szent. A „feketeség” vagy a „nem” egy teljesen hasznavehetetlen mérce, amikor erkölcsileg próbálunk meghatározni valakit; épp annyira segít bennünket, mint egy iPod, amikor meg akarjuk tudni, merre van észak. A „szexuális penetráció” kifejezés nem mondja el nekünk, hogy a tett beleegyezésen alapul–e vagy sem – azt mondani, hogy a szexuális penetráció mindig gonosz, épp annyira haszontalan, mint azt mondani, hogy az mindig jó.
Ugyanígy, néhány anarchizmus jó (nevezetesen az, amit személyes életünkben a legnagyobb kincsnek tartunk) és néhány anarchizmus rossz (nevezetesen a félelmünk az erőszakos káosztól, a bombadobálóktól és a nagy bajuszoktól). Viszont mint szó, az „anarchizmus” sehogyan nem segít kiértékelnünk ezeket a szituációkat. Ostoba fekete–fehér gondolkodást alkalmazni az összetett és kétértelmű helyzetekre csupán a szűklátókörűség egy másik fajtája.
Azt állítani, hogy az „anarchizmus” egyszerre a legnagyobb politikai gonosz és személyes életünk legbecsesebb kincse, olyan ellentmondás, amelyet határozottan érdemes megvizsgálni, ha érett bölcsességre szeretnénk szert tenni az igazság, az erény és a társadalmi szerveződés morális kihívásainak kérdésével kapcsolatban.