Ezen a ponton azt gondolhatod, hogy jó okok vannak arra, miért helyettesítik a személyes anarchiát a politikai kényszerrel bizonyos helyzetekben. Talán van valami mérce vagy alapelv, amely elválasztja a kettőt, és amely, ha fel tudjuk fedezni, fényt derít erre a rejtélyre.
Ha például szakítok egy barátnőmmel, törvényesen semmivel sem tartozok neki. Viszont ha feleségül veszem, akkor igen. Amikor új munkahelyet választok, lehet, hogy pár hónapig próbaidőssé tesznek, ami során büntetlenül kirúghatnak – vagy kiléphetek. Számos hasonló példára gondolhatunk – viszont az a nagy különbség, hogy ez mind önkéntes és szerződésbe foglalt szituáció.
Az állam igazolása – főképp a demokratikus államé – igazán a „társadalmi szerződés” eszméjére alapul. Mivel egy bizonyos földrajzi helyen születtünk, a hűségünkkel, időnkkel, energiánkkal és pénzünkkel „tartozunk” az államnak az életünk végéig, vagy amíg maradunk. Ez a „szerződés” újratárgyalható, olyan értelemben, hogy dönthetünk a kormány megváltoztatása mellett a politikai folyamatban való részvételen át – vagy elhagyhatjuk az országot, mint ahogy egy házasságot vagy egy munkahelyet is. Ez az érv – ami egészen Szókratészig nyúl vissza – egy hallgatólagos szerződésen alapszik, ami érvényes marad mindaddig, amíg mi magunk is az állam által uralt földrajzi területen maradunk.
Viszont a „társadalmi szerződés” elgondolása megbukik egy olyan alapvető teszten, hogy a propaganda erejéről árulkodik a tény, hogy 2000 éven át hihető narratíva maradt.
A gyerekek nem léphetnek szerződésbe – és a felnőttek nem kényszeríthetők akaratukon kívül szerződésbe. Tehát egy bizonyos helyre történő születés nem hoz létre semmilyen szerződést, mivel egy őrült vagy egy katolikus kell ahhoz, hogy kötelességeket rójon egy újszülött, síró csecsemőre.
Tehát a gyerekek semmiféle hallgatólagos társadalmi szerződésnek nem vethetők alá – vagy nem lehetnek felelősek érte.
A felnőtteknek viszont meg kell tudniuk választani, melyik szerződésbe egyeznek bele – ha nem választhatnak, nincs különbség egy gyermekre és egy felnőttre kényszerített szerződés között. Nem mondhatom, hogy a szóbeli szerződéseim érvénytelenek a gyerekekre, viszont varázslatos módon automatikusan érvényesek lesznek, amikor a gyerek 18 éves lesz, és ezáltal kötelező erővel bírnak a felnőttre.
Fontos továbbá emlékezni arra, hogy lényegében nincs olyan dolog, hogy „az állam.” Amikor írsz egy csekket, hogy befizesd az adóidat, azt egy absztrakt, kvázi–társasági entitásnak állítod ki, de valós emberi lények veszik ki és költik el a pénzt. Tehát a társadalmi szerződés valósága az, hogy az újonnan megválasztott politikai vezetők, illetve a permanens közalkalmazottak, kijelölt bírók és a furcsa tanácsadók között és körében „váltakozik.” Igazából azoknak az összenőtt kaleidoszkópjával van társadalmi szerződésed, akik pénzzé váltják a csekkedet és elköltik a pénzed. (Ez természetesen a szabadpiacon is előfordulhat – amikor hitelt veszel fel, hogy megvásárolhass egy házat, a bankkal kötsz szerződést, nem pedig a banki ügyintézővel, és a szerződés nem követi őt, amikor munkahelyet vált.)
Viszont azt mondani, hogy ugyanazt az embert megkötheti egy egyoldalúan kikényszerített szerződés, amelyet az egyének egy folyamatosan változó koalíciója képvisel egy rendszerben, amelyet születése előtt évszázadokkal állítottak fel az ő múltbeli választása nélkül – hiszen nem választotta, hova születik – vagy a kimondott jelenbéli hozzájárulása nélkül, egy teljesen nevetséges állítás.
Általánosságban igazságtalannak tarthatjuk az igazságosság bármilyen mércét, ami diszkvalifikálja önmagát. Amikor vásárlunk, aligha nevezhetnénk „akciónak” azt, ha az árakat 30%–kal megemelnék. Nem használnánk fel egy olyan „kupont” ami egy dollárt adna hozzá a vásárolt dolgaink árához – ami azt illeti, ezt egyáltalán nem neveznénk kuponnak!
Ha megvizsgáljuk a „társadalmi szerződés” fogalmát, amiről azt állítják, hogy az állam létezésének alapvető igazolása, több mint ésszerű feltennünk a kérdést, hogy a társadalmi szerződés igazságosan érvényre juttatná–e magát a társadalmi szerződést! Másszóval, ha egy hallgatólagos és egyoldalúan kikényszerített szerződés alapján igazolt erkölcsileg az állam, meg fogja–e védeni az állam a hallgatólagos és egyoldalúan kikényszerített szerződéseket? Ha elindítok egy autókereskedést, és automatikusan „eladok” egy autót mindenkinek a 10 háztömbös körzetemben, és aztán csekkeket küldök nekik az autókról, amit „megvásároltak” – és az autókat is elküldöm nekik, illetve a gyermekeikre is az örökkévalóságig egy ilyen üzletet kényszerítek – akkor érvényre juttatná–e az állam ezt a „szerződést?”
Azt hiszem mindannyian tudjuk a választ erre a kérdésre…
Ha egy társadalmi szerződést vinnék egy olyan szervezethez, amely igazolásának a társadalmi szerződés létezését és érvényességét tartja, az arcomba röhögnének és őrültnek neveznének.
Kezded már tisztán látni azt a fajta morális és logikai ellentmondást, amire az államista rendszer alapul?
Az emberi történelem során bizonyos társadalmak számos alkalommal arra az érvényes következtetésre jutottak, hogy egy intézmény többé már nem reformálható, hanem helyette el kell törölni azt. A legnevezetesebb példa a rabszolgaság, de másokra is gondolhatunk, mint az egyház és az állam egysége, az oligarchikus arisztokrácia, a katonai diktatúra, az isteneknek bemutatott emberi vagy állati áldozatok, a nemi erőszak mint háborús zsákmány, kínzás, pedofília, feleségbántalmazás, és a többi. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindezen gyakorlatok eltűntek a világ színéről, viszont jelenti azt, hogy a vita számos civilizált társadalomban lényegében lezárult, és nem az olyan intézmények „reformálásával” végezték, mint a rabszolgaság. A „rule of thumb” [szó szerint: hüvelykujj–szabály; jelentése: ökölszabály] kifejezés a feleségverés reformálására tett próbálkozásból ered, ahol a feleségek bántalmazását egy maximum hüvelykujj vastagságú pálcára korlátozták. Ezt a gyakorlatot nem reformálták, hanem elvetették.
Akármennyire is jószándékúak voltak ezek a reformok, a legjobb esetben is csak olyan szempontból nevezhetjük őket etikusnak, hogy bicegő lépéseket jelentettek a végcél felé, ami a feleségverés erkölcsi normájának teljes eltörlése volt. Ugyanilyen módon néhány reformer arra próbálta rávenni a rabszolgatartókat, hogy kevesebbet verjék a rabszolgáikat, vagy legalábbis kevésbé súlyosan, viszont a történelem és a további fejlődésünk tekintetéből láthatjuk, hogy a rabszolgatartás nem olyan intézmény volt, amit valaha is meg lehetett volna reformálni, hanem teljesen el kellett törölni azt. Csak olyan mértékben találhatunk buzdítást az ilyen „reformokra,” amennyire csökkentették a jelenlegi szenvedést, és remélhetőleg ösztönözték a rabszolgaság jövőbeli eltörlését.
Azt a moralistát, aki azt mondta, hogy a rabszolgaságtól való megszabadulás botrányos erkölcsi csapás lenne, és ehelyett arra buzdította a rabszolgákat, hogy a rendszeren belül dolgozzanak, vagy kérleljék a rabszolgatartókat, hogy tartsák önként kevésbé brutális körülmények között a rabszolgákat, aligha nevezhetnénk moralistának, legalábbis a modern mércék szerint. Ehelyett az ilyen „reformert” a rendszer brutalitását ügyesen védelmező embernek tartanánk. Azt tettetve, hogy a rabszolgaság természetében rejlő gonosz csökkenthető vagy eltörölhető önkéntes belső reformokon át, ezek a „moralisták” igazából számos esetben lelassították vagy megállították a rabszolgaság eltörlésére irányuló folyamatot. Annak a hamis reménynek a fenntartásával, miszerint egy gonosz intézmény jóra fordítható, ezek a szofisták kicsorbították a moralitáson alapuló érv erejét, ami az, hogy a rabszolgaság természetéből fogva gonosz, és így nem lehet reformálni.
A rosszalló intés: „kövess el gyengédebben nemi erőszakot” egy oximoron. A nemi erőszak a gyengédség ellentéte, az erkölcsös ellentéte.
Így tekint számos anarchista arra a gondolatra, hogy a politikai erőszak jelenlegi rendszerét valahogy belülről kellene reformálni ahelyett, hogy teljes mértékben elleneznénk azt a moralitáson alapuló érv alapján, amely szerint az egy abszolút gonosz, ami kényszerre és brutalitásra alapul, főképp a gyerekek ellen – azzal az elkerülhetetlen következtetéssel, hogy az egyetlen megváltása a teljes eltörlés lehet.