A problémák megoldása érdekében történő erőszak használata elleni anarchista erkölcsi érvek mellé számos jól kidolgozott gazdasági érv is társul bármilyen demokratikus politikai rendszer hosszú távú stabilitása ellen.
Tekintsünk egy példára, és vizsgáljuk meg az egyenlőtlen ösztönzők problémáját.
Az Egyesült Államokban cukortermelők ezrei kapnak állami támogatásokat és kényszeralapú védelmet a külföldi versenytársak ellen – előnyöket, amelyek javarészt az 1812–es háború vége óta érvényben vannak. Bár 2005–ben 1,2 milliárd dollárt költöttek a cukortermelés támogatására, a pénz legnagyobb része csupán pár termelő zsebében landol.
Ezek a cukoripari támogatások évente dollármilliárdokba kerülnek az Egyesült Államok gazdaságának, míg a legnagyobb cukortermesztők dollármilliókkal gazdagodnak belőlük. Az átlagos amerikai fogyasztónak éveket kellene harcolnia, kimondhatatlan mennyiségű időt és pénz kellene befektetnie, hogy megpróbálja megállítani a támogatásokat a Kongresszusnál – hogy megtakarítson – mit is? Évente fejenként pár dollárt? Csak egy őrült próbálkozna ezzel.
Másrészről viszont ezek a cukortermelők természetesen annyi pénzt és energiát ölnek a pénzözön fenntartásába, amennyi csak szükséges. Nem nehéz rájönni, ki fog erősebb „ösztönzőket” prezentálni a Kongresszusnak – finoman fogalmazva. Nem nehéz rájönni, ki fog annyival hozzájárulni egy képviselő kampányához, amennyivel emberileg lehetséges. Kínosan egyszerű rájönni arra, ki fogja hívogatni a képviselőt hajnali 2 órakor szörnyű fenyegetésekkel, ha kérdőre meri vonni a támogatások értékét, és nagy összegek ígéretével, ha visszatartja magát.
A politikusok, mint közülünk sokan, a legkisebb ellenállás racionális útját választják. Egy kongresszusi képviselő semmi köszönetet nem kap, ha véget vet ezeknek a támogatásoknak, és visszajuttat pár nem bizonyított és figyelmen kívül hagyott dollárt az átlagszavazó zsebébe – az efféle „hasznot” aligha vennék észre. Viszont a cukortermelők pokollá tennék a földet, a munkavállalóikkal, a csatlósaikkal, az általuk felbérelt szakemberekkel és mindenkivel egyetemben, aki hasznot húz az általuk élvezett jogtalan vagyonból.
Továbbá, ha valamilyen módon megszüntetnék a támogatásokat és egy cukorka ára öt centet zuhanna, csupán az történne, hogy egy másik politikus mondjuk öt centnyi adót vetne ki a cukorkákra – természetesen a gyerekek fogainak védelmezése érdekében – hogy magának több pénzt generáljon, amelyet kioszthat, teljesen semlegesítve ezzel a fogyasztót érő bármilyen előnyt. Harcolna–e bármilyen racionális politikus egy olyan indítvány mellett, ami felháborítaná a támogatóit, megerősítené az ellenségeit, és amellyel egyetlen új barátot sem nyerne?
Természetesen nem.
Tehát tisztán látható, hogy míg semmilyen ösztönző nincs a helyes cselekedet mellett, addig minden elképzelhető ösztönző a helytelen cselekedet mellett áll. A cukoripari támogatások esetén a fogyasztót érő „csípés” csupán évente pár dollár – ha viszont ezt megszorozzuk ezerszeresen és ezerszeresen, minden érdekcsoport esetében, akkor láthatjuk, hogy miként fog az adófizető nem lefejezés, hanem 10000 szúnyogcsípés általi halált halni, mindegyik a saját kölykeit etetve vére egy cseppjével.
Egyetlen demokratikus kormány sem maradt fenn a valuta feletti monopólium megkaparintása nélkül. Ennek egyszerű oka van – a politikusoknak szavazatokat kell vásárolniuk, de ez az illúzió nehezen fenntartható, ha azoknak, akiknek pénzt adsz, vissza kell fizetniük azt pár éven belül magasabb adók formájában. Az adófizetők igen hamar meglátnák ennek a játéknak a természetét, így a politikusoknak más módot kell találniuk az adófizetők rászedésére és megrészegítésére. Ennek egy módja az államadósságon át történő finanszírozás – adj pénzt az embereknek a jelenben, aztán nyújtsd át a számlát a gyerekeiknek egy meghatározatlan jövőbeli időpontban, amikor te már sehol sem leszel – tökéletes!
Egy másik módszer annak tettetésére, hogy pénzt adsz az embereknek, ha pénznyomtatáson át elinflálod a pénzüket. Ily módon adhatsz ma száz dollárt egy embernek, és egyszerűen lecsökkentheted a dollárja vásárlóerejét 5 százalékkal a következő évben több pénz nyomtatásával. Ezerből egy embernek sem lesz semmi ötlete arról, hogy mi is történik valójában, és emellett mindig ott lesz az üzleti közösség, akit hibáztathatsz, mert kifosztják a fogyasztót.
Egy másik „megoldás” hatalmas béremelést ígérni a közszektori szakszervezeteknek, ami igazán csak a hivatali időd végén lép életbe, hogy a következő adminisztrációra háruljon a valódi számla. Emellett állandó szerződést is aláírhatsz, amely magába foglal bőséges orvosi ellátást és nyugdíjat, amelynek a többsége csak akkor lép életbe, amikor megöregednek, jóval azután, miután eltűntél.
Vagy hosszú lejáratú állampapírokat is értékesíthetsz, amik a jelenben biztosítanak neked készpénzt, amíg a 10, 20, 30 év múlva dolgozó adófizetőknek adod majd át a számlát, hogy visszafizessék az alapösszeget és az összegyűlt kamatot.
Egy másik opció engedélykötelessé tenni mindent, ami csak a szemed elé kerül – építkezési engedélyek, hot–dog stand–engedélyek, kutyatartási engedélyek és a többi – így bezsebelhetsz egy nagy adag pénzt a jelenben, és az utódodra hagyhatod a lecsökkent adóbevételek problémáját a jövőbeli lecsökkent gazdasági tevékenységek következtében.
Vagy megvásárolhatod a lakásbérlők szavazatát a „lakások szabályozásával” – a rád következő adminisztrációkra hagyva az ebből elkerülhetetlenül következő lakáshiány problémájának megoldását.
A lista végtelenül folytatódhat – ez a lista egyidős a görög és római demokráciákkal – de a lényeges pont az, hogy a demokrácia mindig is mindörökké teljesen fenntarthatatlan.
A közgazdaságtan egy alapvető ténye, hogy az emberek ösztönzőkre reagálnak – az ösztönzők bármilyen államista társadalomban – demokráciában, fasizmusban, kommunizmusban, szocializmusban, vagy amit akarsz – mindig annyira egyenlőtlenek, hogy az államkincstárat egyfajta vérszomjas cápák etetőjévé változtatja.
Nos, mondják a demokrácia védelmezői, de az emberek mindig dönthetnek úgy, hogy más embereket választanak meg, akik rendbe hozzák a rendszert!
Az alapelvekből kiinduló elemzésnek, illetve a való világból származó bizonyítékoknak egy csodálatos aspektusa az, hogy többé nem kell jámbor ostobaságokban hinnünk. Leszámítva a közvetlenül a nagy háborúkat követő periódusokat, amikor újra kell növeszteniük a megfogyatkozott adóbázisukat, a demokratikus államok egyszerűen *soha *nem válnak kisebbé.
Ennek a logikája nyomasztóan egyszerű és épp annyira nyomasztóan elkerülhetetlen.
Egy központi kérdés, amit minden szavazónak fel kell tennie, aki tájékozott szeretne lenni, az: miért van ennek az embernek a neve a szavazólapon?
Az általánosan elfogadott válasz az, hogy annak az embernek van egy elképzelése arról, miként lehetne rendbe tenni a kerületet, a várost vagy az országot – és életét nemesen a köz szolgálatába állította, és szüksége van a szavazatodra ahhoz, hogy nekikezdjen a problémák megoldásának. Ő egy pragmatikus idealista, aki tudja, hogy kompromisszumokat kell kötni, de így is képes érezhetően javítani az életeden.
Természetesen ez színtiszta ostobaság, mint ahogy azt láthatjuk a tényből, miszerint a demokráciában a dolgok mindig egyre rosszabbodnak, nem pedig javulnak. Az életszínvonal csökken, az államadósság az egekbe tör, a háztartások adóssága növekedik, az oktatás teljesítménye mélyrepülésbe kezd, a szegénységi ráta növekedik, a bebörtönzési ráta növekedik, a fedezetlen kötelezettségek a magasba szöknek – és mégis, választásról választásra, a birkák a fülkékbe rohannak és vágyaikat lázasan a papírra vetik, biztosra véve azt, hogy *ezennel *minden megváltozik! (Akik ezt a jövőben olvassák, jelenleg épp az „Obama–mánia” közepén vagyunk.)
A kérdés ugyanúgy fennáll – *miért van ez az ember a szavazólapon?
*Mindannyian tudjuk, hogy hatalmas mértékű pénz és befolyás kell ahhoz, hogy az ember bármiféle jelentős hivatalért induljon. A központi kérdés tehát: miért adnak az emberek pénzt egy jelöltnek?
Nem egy nemzeti elnöki kampányról beszélek, ahol nyilvánvalóan az emberek hatalmas összegeket adnak egy jelöltnek, annak reményében, hogy hatalmat kap ahhoz, hogy elérjen valamiféle közös célokat, és a többi.
Nem, úgy értem: honnan jön a pénz ahhoz, hogy az ember egyáltalán elinduljon?
Miért adnának gyógyszervállalatok, légitársaságok, gépipari vállalatok, gyárak, farmerek, közszektori szakszervezetek, és a többi, pénzt és támogatást egy jelöltnek?
Ezek a csoportok nyilván nem színtisztán ideológiai megfontolásból szórják a pénzt, mivel a céljuk a pénzcsinálás, legalábbis tagjaik számára. Tehát bizonyára azért adnak pénzt a potenciális jelölteknek, hogy később politikai szívességeket kapjanak – előnyben részesítést, adókedvezményeket, vámok kivetését a versenytársakra, közbeszerzési pályázatokat, és a többi.
Más szóval mások már kilóra megvettek minden jelöltet, akire te szavazhatsz.
Furcsa és cinikus kijelentésnek hangzik? Talán – de nagyon egyszerű kideríteni, hogy kilóra megvettek–e egy jelöltet.
A jelöltek mindig vérpezsdítő tónusban beszélnek az „áldozatokról” és a többiről, de mostanra bizonyára észrevetted, hogy egyetlen jelölt sem beszél kimondottan a kiadásokról, amiktől megszabadulna. Sosem hallod azt, hogy X, Y, vagy Z kiadásoktól fog megszabadulni a kiegyensúlyozott költségvetés elérése érdekében. Mindent vagy elvont szavakba burkolnak, vagy bizonyos csoportoknak tett bizonyos ígéretekbe. (Most a jelenlegi fétis – a baloldali körökben – úgy tenni, hogy 47 millió amerikai „ingyenes” egészségügyi ellátást kaphat, ha az állam csökkenti pár milliárdos adókedvezményeit.)
Másképpen fogalmazva, ha nem látod bárki más fejét a tuskón, az azért van, mert a *te *fejed van rajta.
Természetesen, ha a kormány tényleg segíteni szeretné a gazdaságot néhány igen gazdag ember kárára, egyszerűen semmissé tenné az államadósságot – gyakorlatilag csődöt jelentene, és újrakezdene mindent.
Miért nem teszi ezt? Miért van az, hogy soha meg sem közelíti ezt a témát? Láttunk a javak és szolgáltatások nagy választékára kivetett árszabályozást az elmúlt pár generáció során – miért ne vetnének ki fizetési haladékot az államadósság kamatjának kifizetésére, legalább ideiglenesen?
Nos, az egyszerű válasz az, hogy a kormány egyszerűen képtelen túlélni a hitelek folyamatos infúziója nélkül, nagyrészt külföldi hitelezők által.
Ez egy apró nyom, amely arra vezet, hogy mennyire is fontos a te szavazatod, és mennyire érdekeltek a vezetőid a te személyes és konkrét problémáidban – tegyük fel a külföldi vezetők problémáihoz viszonyítva.
Ó, érvelhetnél, de miért adna mondjuk egy gyógyszercég pénzt egy lehetséges jelöltnek, miközben semmilyen üzlet nem köthető meg írásban, a lehetséges jelölt pedig akár csak el is veheti a pénzt, majd figyelmen kívül hagyhatja a telefonhívásokat attól a gyógyszercégtől, amikor hatalomra kerül?
Nos, ez határozottan lehetséges, természetesen, de van erre egy viszonylag egyszerű megoldás.
Amikor egy jelölt próbára szeretné tenni magát egy bármilyen, ésszerűen magas hivatal betöltésében, különböző helyeket jár be, hogy pénzt kérjen.
Amikor valakitől párezer dollárt kérsz, természetesen a legelső kérdése az lesz, hogy: „Mit fogsz tenni számomra cserébe?”
A jelöltek száma bármilyen politikai verseny elején igen magas. Aki pénzt szeretne adományozni egy politikai jelöltnek a későbbi politikai szívességek reményében, az csak akkor fog úgy tenni, ha hiszi, hogy a jelöltje betartja az íratlan kötelezettségeit – a „társadalomellenes” szerződést, ha úgy tetszik.
A politikában, mint az üzleti életben, a hitelesség hatékonyság. Azok, akik hírnevet építettek maguknak, mint akik betartják ígéreteiket, képesek lesznek egy kézfogással üzletet kötni, ami jelentősen alacsonyan tartja a költségeiket. Egyetlen újonc sem rendelkezik a hitelességgel vagy a múlttal, amellyel elérhetné ezt az irigylésre méltó hatékonyságot, így számos év során kell azt felépítenie.
Tehát biztosan tudjuk, hogy amikor egy cég pénzt ad egy politikai jelöltnek a jövőbeli politikai szívességek reményében, a politikai jelölt máris kiváló múlttal rendelkezik a politikai szívességek viszonylatában. Az efféle információt – „X János szavahihető ember!” – bizonyos közösségekben épp olyan megbízhatóan adják át, mint ahogy egy drogdílert és a termékének minőségét bizonyos másféle közösségekben.
Tehát tudhatjuk, hogy bármelyik jelölt, aki jelentős finanszírozást kap érdekcsoportoktól, egy olyan ember, aki a múltban következetesen bebizonyította „korrupciójának integritását” – mivel ha nem volna múltja, vagy következetlen múlttal rendelkezne, senki sem adna neki pénzt.
(Csak egy mellékes megjegyzés erejéig, ez egy nagyon érdekes példája annak, hogy miért is fog működni az anarchia – nincs szükségünk az államra a szerződések betartatása végett, hiszen *maga *az állam is szóbeli szerződések alapján működik, amelyeket sosem lehet törvényes úton kikényszeríteni.)
Más szóval amikor látsz egy nevet a szavazólapon, teljesen biztos lehetsz abban, hogy az a név egy olyan emberé, akit a hosszú évek során már kilóra megvásároltak, és akik fizettek neki, mondjuk úgy, nem a te érdekeidet tartják a szívükön.
De eggyel tovább is mehetünk.
Mivel valahonnan jönnie kell minden pénznek, amely egy politikai rendszerben kering – a cukortermelőknek adott dollármillióknak az adófizetőktől kell jönniük – biztosak lehetünk abban, hogy téged károsít majdnem minden előny, amely megkaparintására az érdekcsoportok törekednek. A gyógyszercégek szabadalmaik meghosszabbítását szeretnék, hogy több pénzt kérhessenek tőled. A hazai iparcégek megemelt korlátokat szeretnének az importacél ellen, hogy több pénzt kérhessenek tőled. Ha egy állami szakszervezet további juttatásokat követel, az a te költséged lesz. Ha a rendőrség ki akarja terjeszteni a kábítószerek elleni háborút, az a te biztonságodba és pénzedbe fog kerülni.
Aki a közvagyonból szeretne meggazdagodni, annak a keze a *te *pénztárcád felé nyúl.
Tehát teljesen fair és ésszerű emlékeztetnem téged, hogy a szavazólapodon látott minden név homlokegyenest ellenkezik a te sajátos és személyes érdekeiddel, mivel azok az emberek fizették meg őket, akik ki akarnak zsebelni téged.
A demokrácia halálának egy másik aspektusa a politikai hatalom megszerzéséhez vagy fenntartásához szükséges állami kiadások elkerülhetetlen és folyamatos növekedése.
Vegyünk példának egy polgármestert, aki második ciklusáért kampányol. Amikor első alkalommal indult, a szennyvíztisztító munkások 20 ezer dollárt adományoztak kampányának, cserébe pedig 10 százalékos béremelést adott nekik. Most, hogy második alkalommal indul, és nem adhat nekik újabb 10 százalékos béremelést, semmi okuk adományozni kampányának. Tehát vagy valami más juttatást ajánl a szennyvíztisztító munkásoknak, vagy új programokkal vagy juttatásokkal hozakodik elő, amelyeket egy másik, új csoport előtt lógathat, hogy megszerezze adományaikat. Ezért jelentenek be új kiadásokat a politikai jelöltek, amikor először ringbe lépnek – az új kiadások a juttatások alig rejtett ígéretei, amelyet azoknak biztosítanak, akik adományoznak a kampányának. Egy új stadion, egy új konferenciaközpont, egy új híd, egy új művészeti program, új kulturális projektek, új lakhatási program, autópálya–bővítések, és így tovább – mindez elkerülhetetlenül és visszavonhatatlanul felemeli az állami kiadások „árvízszintjét,” és abszolút szükséges a hivatal megszerzéséhez.
Na most, a fent említett szennyvíztisztító munkások természetesen előnyben részesítenék a végleges 10 százalékos béremelést az egyszeri készpénz–bónusz helyett. Tehát mindig permanens szerződést próbálnak kötni a politikai gazdáik szeszélyeinek való folyamatos kiszolgáltatottság helyett.
Ahogy folytatódik ez a folyamat, a nem önkényes kiadások aránya minden politikai költségvetésben egyre csak növekedik. Ez egy másik oka annak, miért kell mindig új kiadási előírásokat teremteniük, hogy újabb adományokat kapjanak. A pénzt nem tehetik át az egyik helyről a másikra, mivel azt véglegesen elkülönítették egy bizonyos csoport számára egy egyszeri politikai hozzájárulásért cserébe a múltban.
Ha a polgármester, aki második ciklusáért indul, úgy dönt, hogy megpróbálja visszavonni a 10 százalékos béremelést, hogy felszabadítsa a pénzt, amit valaki másnak ajánlhat a kampányhozzájárulásokért, akkor politikai öngyilkosságot követ el. Szabadon aláírt szerződést szegne meg, bemutatna a dolgozóknak, és hatalmas sztrájkot provokálna – de a saját önérdekére nézve a következmény még rosszabb volna.
Emlékezz, az emberek az államkincstárból származó jövőbeli jutalomról szóló hallgatólagos szerződés alapján fognak politikai kampányoknak adományozni. Ha egy jelölt megpróbálja visszavonni az általa előzőleg adományokért cserébe kiosztott juttatásokat, nem csak az érdekcsoportok haragját vonja magára, hanem fény derül rá, mint egy ember, aki megszegi a hallgatólagos és végrehajthatatlan „szerződéseit.” Mivel ez a jelölt többé nem bízható meg abban, hogy közvagyont adjon vissza azoknak, akik adományoknak kampányának, a kampányának érkező adományai a szeme előtt fognak szinte azonnal felszáradni, politikai pályája pedig a hirtelen végéhez ér.
Természetesen az ex–politikusokat magasra becsülik lobbistaként is, de ha ebben a polgármesterben hitét veszti egy adományozó, többé nem lesz értékes abban a pozícióban sem, és jelentős jövedelemtől esik el a poszt–politikai karrierjében.
Végül a zsarolás problémájával szembesül minden politikai jelölt, aki közvagyont jutalmazott a múltbeli támogatóira. Ha megpróbálja átjátszani bármelyik előző támogatóját, rejtélyes kiszivárogtatások bukkannak fel a médiában, amelyek az őt hatalomra juttató, becstelen, zárt ajtók mögött lezajlott megegyezésekről beszélnek – úgyszintén véget vetve politikai karrierjének. Az összes többi jelölt pedig jámboran megveti cinikus korrupcióját, miközben természetesen nyélbe üti saját zárt ajtós üzleteit.
(Nagyon tanulságos megjegyezni, hogy a politikai kampány folyamatának két jól ismert fiktív ábrázolása – „Az elnök emberei” és a „Drót” – a jelöltet folyamatosan úgy ábrázolja, mint aki pénzért könyörög, de egyszer sem mutatja meg, miért kapja meg a pénzt – az adományozók motivációit. Ennek egyszerű oka van: egy eszmei politikust kívánnak ábrázolni, így nem tárhatják fel az okát, miért adnak neki pénzt. Ha a fiktív történetet a demokrácia elkerülhetetlen „törvényeivel” folytatnánk, a történetszál hirtelen megcsonkulna, vagy fény derülne a főszereplő kevésbé szimpatikus oldalára. A jelölt pénzt kérne, a lehetséges adományozó pedig megjelölné a cserébe kívánt szívességet. Ekkor a jelölt vagy elutasítaná, így véget vetne a kampányának az alaptőke hiánya miatt – vagy beleegyezne, amellyel véget vetne minden felé érzett valós szimpátiánknak. Az alapigazság – mint megannyi más egy államista társadalomban – sosem vitatható meg, még az olyan műsorokban sem, mint a „Drót,” amelynek semmi problémát nem okoz megmutatni a korrupciót mindenhol máshol. Megmutathatják, ahogy egy rendőr eltöri egy kisgyerek ujját, de a politikai folyamat igaz természetének örökre rejtve kell maradnia…)
Tehát láthatjuk, hogy – legalábbis a közgazdaságtan szintjén – a demokrácia egy egyfajta lassított felvételű öngyilkosság, amelyben azt mondják neked, hogy a legmagasabb polgári erény helyeselni azoknak, akik ki akarnak rabolni téged.
Nem szeretném, hogy ez a könyv a demokrácia kritikája legyen – ehelyett, ahogy azt ezelőtt is mondtam, célom egyszerűen segítséget nyújtani számodra, hogy megérthesd az ellentmondások számtalan sokaságát, amelyek meghúzódnak az állam által uralt társadalom logikai vagy morális védelmezése mélyén.
Ha nem is tudod, hogy a társadalom beteg, sosem fog érdekelni téged a gyógymód.