A gazdasági élet kezdetleges fokán az ember a szükségletkielégítést szolgáló javakból nagy erőfeszítés mellett is rendszerint csak annyit tud szerezni, amennyivel életét egyik naptól a másikig tengetheti. Amihez ilyenképpen — főleg a természet önkéntes ajándékából — hozzájut, azt a legtöbb esetben maradéktalanul el is fogyasztja és azután, kimerültségtől ellanyhultan, addig pihen, míg a jelentkező éhség újra nem kényszeríti szükségleti javak szerzésére. A gazdasági fejlettség magasabb fokán azonban és abban az esetben, ha az ember egyszerre több napra elegendő élelmiszerhez tud hozzájutni, jelentkezni szokott egyeseknél a jövőről való gondoskodás olyanképpen, hogy a szerzett javakat teljesen nem fogyasztják el dologtalanul, hanem készletként részben megőrizve, naponként folytatják a javak megszerzésére irányuló tevékenységüket, sőt a hosszabb időre biztosított élelfenntartást arra használják fel, hogy eszközöket, szerszámokat, fegyvereket állítsanak elő sajátmaguk számára, amelyekkel meg tudják könnyíteni a javak további szerzését, illetve azok megőrzését. Így egészül ki szerszámokkal az emberi kéz munkája, fokozva a szükségleti javak szerzésére irányuló képességet.
A munkával, illetve erőfeszítéssel megszerzett ama javak, amelyeket gazdasági előrelátásból, a jövőről való gondoskodásból az ember fogyasztására közvetlenül fel nem használ, hanem újabb termelési tevékenység biztosítására, illetve annak hatályosabbá tételére fordít, jelentik annak a nagyfontosságú gazdasági kategóriának kezdetleges formáját, amelyet általában a tőke-vel szoktunk megjelölni. Ha a tőkére vonatkozó különböző fogalmi meghatározások lényegét vizsgáljuk, megállapítható, hogy ezzel az elnevezéssel általában és valójában azt a gazdasági jelenséget szokták megjelölni, amidőn a termelt javak egy részét a gazdálkodó ember a közvetlen és azonnali fogyasztás elől elvonva, azt a termelés folytonosságának és jövőbeli állandó fokozásának biztosítására használja fel. A tőke fogalma alá a termelési folyamatból megtakarított és újabb termelési tevékenység céljára felhasznált javakat szokták vonni.
Alapvető, elemi igazság, hogy többtermelés csak tervszerű és folyamatosságában biztosított termelés mellett lehetséges, erre pedig már a termelési tevékenység megindulásakor, tehát előző megtakarításokból származott különböző javakra: tőkére van szükség. Tőke nélkül nincs folyamatos és állandóan fokozható termelés és nem lehetséges széleskörű munkamegosztás, gépek alkalmazása, amelyek nélkül nagyarányú termelés el nem képzelhető.
Nem a pénz jelenti az igazi tőkét
Tudvalevő az is, hogy a tőkejavaknak mindegyike ugyanazon gazdálkodónak rendszerint nincsen birtokában, de könnyen megszerezhetők az általános vásárlóerőt jelentő pénz révén. A pénz útján a legkönnyebb és a legbiztosabb a gazdasági életben az előző termelési folyamatból eredő és felhalmozott különböző javak felett való rendelkezés megszerzése, illetve ezeknek a tőkejavaknak igénybevételével leginkább biztosítható a munkaerőknek tervszerű termelési tevékenységbe állítása. Innen van az, hogy a javak és munkaerők felett való rendelkezést feltétlenül biztosító eszközt: a pénzt magát vélik és tekintik sokan — a látszat után indulva — tőkének, bár a pénz itt is, mint a vásárlásnál és fizetésnél csak közvetítő szerepet játszik, mert valójában mindig javakkal és szolgálatokkal vásárolunk és fizetünk, ugyanígy a termeléshez szükséges tőkét is valóban a rendelkezésre álló javak és szolgálatok (munkaerők) alkotják.
A tőkebőséget ennélfogva nem a pénz bősége, a pénzjegyek (pénzdarabok) nagy száma hozza létre, — amint azt tévesen sokan hiszik — hanem az előző termelési folyamatok során megtakarított javak, előállított termelési eszközök és berendezések sokasága jelenti, mert csakis ezek megléte esetében lehet termelési tevékenységet megindítani és munkaerőket termelési célra felhasználni. A javakkal való takarékosságnak, a tőkeképződésnek előmozdítása egyik legfontosabb tényezője a termelésnek, azaz a jövőbeli fogyasztási javak mennyisége növelésének és e réven a szükségletek kellő kielégítésének, ennélfogva széles néprétegek sorsa javításának is.
Rá kell mutatni arra is, amit gyakran figyelmen kívül hagynak, hogy a tőkejavak feletti rendelkezést biztosító pénz, az úgynevezett „pénztőke” túlnyomó része kisemberek százezreinek kisebb-összegű megtakarításából ered és a pénzintézeteknél felhalmozódó úgynevezett nagytőke ebből tevődik össze. A részvénytársasági alapon létrejövő ipari és kereskedelmi vállalatok is sok esetben a szükséges tőke jelentékeny részét a kisemberektől szerzik be (Franciaország). Ilyenképpen a nagytőkék túlnyomó része társulás útján jön létre és csupán a felettük való rendelkezés jut egyesek kezébe.
A kommunizmus destruktív eszmevilágából eredő támadások jelszavai ügyes taktikával a nagytőke ellen irányulnak, de igazában az egész tőkés termelési rendszert, a polgári társadalmi rendet, az egyéni gazdasági tevékenységet óhajtják megdönteni, tehát mindazt, ami az eddigi tapasztalatok szerint egyedül mutat fel olyan megtakarításokat, azaz tőkeképződést, amelyekkel a termelés folytonosságát és állandó fokozását biztosítani lehet. Senkisem tagadja, hogy a tőkés termelési rendszernek is — mint általában minden emberi berendezkedésnek — megvannak a hibái, kinövései és igazságtalanságai. A tőkével való visszaélést, a kizsákmányolást, a haszon egyoldalú hajszolását ki lehet és okvetlenül ki kell küszöbölni, de nem szabad a mosdóvízzel együtt a gyermeket is kiönteni.
A tőkével egyetemben a kamatot is hevesen támadják a kommunisták és tantételeiket naivul felkapó polgári elemek. Nem szabad azonban feledni, hogy a széles néprétegek tőkeképző takarékosságának a modern pénzgazdaság korában leghatékonyabb előmozdítója a kamat élvezése, amelynek jogosságát az új korban kétségtelenné teszi az, hogy a tőkét a legtöbb esetben hasznothajtó termelési, nem pedig fogyasztási célra veszik kölcsön. Rá kell mutatni arra is, hogy a kamat alacsony volta nem a pénzjegyek (pénzdarabok) nagy mennyiségétől, a pénz bőségétől függ, hanem attól, hogy megtakarítások révén, tehát a saját fogyasztástól való megvonással a javak milyen mennyiségét bocsátják a gazdasági élet rendelkezésére, illetve kínálják fel termelési célokra. Ludwig von Mises jeles pénzelméleti munkájában (Theorie des Geldes und der Umlaufsmittel, München, 1912 és 1924) helyesen mutat rá, hogy a kamatláb magassága nem a pénz bőségével vagy szűkös voltával függ össze, hanem a rendelkezésre álló valóságos tőkejavak mennyiségével.
A jegybank csak a lebonyolítási eszközt adja a hitelélet rendelkezésére, azaz a pénzben való első hitelnyújtást eszközli, de a gyorsan forgó bankjegyek útján lebonyolított hitelügyletek száma jóval nagyobb, mint a forgalomban lévő bankjegyek mennyisége. A jegybank hivatalos kamatlába ugyan bizonyos befolyással van a kamatviszonyok alakulására, de azt önkényesen és egymagában nem szabhatja meg. Az alacsony kamat csak akkor nem káros, illetve nem hat vissza kedvezőtlenül a tőkeképződésre, ha alacsony volta az igazi tőkejavak bőségének természetes jelensége, tehát ha a termelés a fogyasztás által fel nem használt nagy feleslegeket mutat fel és bocsát a következő termelési folyamat rendelkezésére.
A termelési javaknak, a tőkének kommunista kisajátítása, az úgynevezett „köztulajdonbavétel” végeredményben mit sem használ, mert ezek a tőkejavak korántsem örökéletűek, hanem folytonosan elhasználódnak és azokat állandóan pótolni, sőt újra kell előállítani, amit a kommunista, a kollektív termelés — tapasztalás szerint — nem képes megtenni, mert ez a termelési rendszer — éppen, mert elveti a tőkét — nemhogy megtakarított felesleget nem akar, illetve nem tud felmutatni, de a rendes fogyasztási szükségletet sem képes kielégíteni, amint erre kiáltó példát mutat az oroszországi szovjetrendszer. A tőke gyanánt elvont javak felosztása pedig az egyének között, a fogyasztást átmenetileg emelné, de megsemmisítené a termelés alapját: a tőkét.
Szükséges-e a tőke a termeléshez és hogyan keletkezik?
A tőkés termelési rendszer helyessége, vagy helytelensége tehát nem elvi alapon, elvont logikai okoskodásokkal döntendő és dönthető el észszerűen. Ez tisztán és különösképpen gyakorlati célszerűségi probléma. Arra a kérdésre kell józan gondolkodással először is válaszolni: vajon egyrészt a termelésnek folytonossága és másrészt — az emberi lélekszám állandó növekedésére való tekintettel — annak okvetlenül szükséges állandó fokozása — elérhető-e tőke nélkül, azaz akkor, ha a termelés egész eredményét a termelésben résztvevők a termelés folyamata alatt, avagy befejeztével egészében elfogyasztják és ha megtakarításképpen a javak egy részét — közvetlenül a fogyasztástól elvonva — nem viszik át a következő termelési időszakra? Erre a válasz csakis az lehet, hogy tőke nélkül a hatalmasan megnövekedett művelt emberiség anyagi boldogulásának említett két nélkülözhetetlen előfeltétele nem biztosítható.
A második kérdés az, hogy tapasztalás szerint hol jelentkezik inkább a fogyasztástól való elvonás, a megtakarítás, a jövőről való gondoskodás, a tőkeképződés: vajon a magángazdaságokban az egyéni gazdasági tevékenység eredményeként, avagy az újabb korban egyre inkább szaporodó és immár nagyszámú közüzemeknél, amelyek bőséges és tanulságos példákul szolgálhatnak már ma is a termelési javak és eszközök köztulajdonbavételének, a kollektív termelésnek valóságos gazdasági eredményeit illetőleg? A válasz itt is — a tőkeképződés döntőfontosságú szempontjából — a magángazdaság javára dől el, hiszen tudvalevően a magángazdaság mutat fel haszonnal járó megtakarításokat jelentő gazdasági eredményeket, sőt közismert tény, hogy a magángazdaságok által bőségesen teljesített közszolgáltatásokból fedezik nem egy esetben a közüzemeknél jelentkező deficitet.
Rá kell mutatni arra is, hogy míg a „tervgazdasági” elgondolások, a kollektív termelési rendszerek egyenesen ki akarják teljesen zárni a magángazdasági tevékenység lehetőségét (a kellemetlen összehasonlításra módot nyújtó vetélytársat), azaz szocializálni akarják az egész termelést, — lásd Oroszország példáját — addig a magángazdasági rendszer további fenntartása még gondolatban sem jelenti annak a lehetőségnek kizárását, hogy bizonyos üzemek — felsőbbrendű érdekből, avagy kísérletként állami kezelésbe vétessenek, mert nincs okuk az összehasonlítástól félni egyenlő feltételek esetén a gazdasági eredményt illetőleg.
Azt sem kell bizonyítani, hogy az állam által a jegybank útján bankjegyekben nyújtandó kamatmentes kölcsönökkel nem lehet pótolni a javak megtakarításában jelentkező igazi tőkeképződést és a modern hitelszervezetek által kellő mértékben nyújtott kölcsönöket. Az a valójában kommunista eszmevilágból eredő jelszó, hogy a kamatszedés eltiltásával a „kamatrabszolgaság” alól fel kell szabadítani a gazdasági életet, megvalósulás esetén végeredményben a javakkal való takarékosság hajlamát ásná alá és ezzel az igazi tőkeképződést tenné lehetetlenné.
Az igazság az, hogy egyrészt csakis az állandó értékű jó pénz jelent olyan tényezőt, amely a gazdálkodó egyéneket arra tudja bírni, hogy az általuk termelt javak egy részét — saját fogyasztásuktól elvonva — pénz ellenében a gazdasági élet rendelkezésére bocsássák, illetve csakis újabb munkateljesítmények ellenében engedjék át a fogyasztásnak. A jó pénz tehát a termelés tervszerű szervezésének, állandósításának és fokozásának mellőzhetetlen motorikus ereje, valóságos gazdasági energiaforrás. Másrészt pedig az is kétségtelen, hogy a pénz csak akkor lehet termelést mozgató és szervező erő, ha a gazdasági életben, megtakarítások következtében, a javakban (élelmiszerekben, nyersanyagokban stb.) valóságos feleslegek jelentkeznek és az egyébként szükséges termelési eszközök, valamint a munkaerők is rendelkezésre állván, mindez a termelés alapját szolgáló alkotórésze sorompóba állítható.
Az egyenlő jövedelemeloszlás lehetetlenné teszi a tőkeképződést
A tőkés termelési rend marxista ellenségei a jövedelmek egyenlő eloszlását és a munkabérek egyenlősítését megtévesztő módon úgy tüntetik fel, hogy ez a munkásságnak, illetve a széles néprétegeknek érdekében volna és jelentősen javítaná anyagi helyzetüket. A tőkét és a pénzt is, valamint a termelést szervező és vezető vállalatokat, vállalkozókat úgy állítják oda, mint a munkásság kizsákmányolásának okvetlenül megsemmisítendő kártékony eszközlőit. Mindezek valójában a polgári társadalmi rend megdöntésére és forradalmi felforgatás támasztására irányuló üres jelszavak, amelyek a gazdasági kérdésekben tájékozatlan munkástömeget, sőt polgári egyének félrevezetésének célját szolgálják.
Az igazság ezzel szemben az, hogy ezek a marxista tételek — megvalósulás esetén — a termelés előfeltételét: a tőkéket semmisítenék meg és így a termelés csökkentésére, széles néprétegek nyomorba döntésére vezetnének. Ahol ugyanis egyenlők a jövedelmek és a munkabérek, ott rendszerint egyúttal rendkívül alacsonyak is és épp ezért nem nyújtanak lehetőséget megtakarításokra, azaz a jövőt szolgáló tőkeképződésre. Csakis a termékenyebb és jobban jövedelmező munka esetében rendelkezik az egyén többel, mint amennyit saját szükségletének kielégítése igényel és csak ily esetben képes a termelés céljára javakat nélkülözni. Tőke ebből azonban csak úgy keletkezhetik, ha egyúttal megvan az egyénben a hajlandóság is a mutatkozó felesleget saját fogyasztásától elvonni és a jövőbeli termelési tevékenység céljára fordítani, akár saját gazdaságában történő felhasználás, akár pedig más gazdaságok részére kölcsönképpen való átengedés útján.
Tudvalévő azonban, hogy az embereknek csak kisebb része képes előrelátásból a jövőre is gondolni és ennek érdekében takarékoskodni. Ezeknek száma csak a gazdasági fejlődés során növekszik. Az emberek nagyobb része csak a mának él és jövedelmének különösen kisebb növekedését inkább nagyobb fogyasztásra fordítja, mint a jövőt szolgáló megtakarításokra, ami önmegtartóztatást, áldozatot követel az egyéntől. Ezért van az, hogy nagyobb mértékű tőkeképződést azokban az országokban látunk, (Egyesült Államok, Belgium, Hollandia, Franciaország, a háború előtti Németország, Anglia) ahol az egyéni jövedelmekben nagyobb eltérések mutatkoznak, tehát ahol sok a gazdag ember, az úgynevezett „tőkés”. Természetszerűen ugyancsak itt a legkedvezőbb a széles néprétegek kereseti lehetősége és a legmagasabb az általános életszínvonal is, mert a tőkebőséggel együtt jár a nagyarányú termelés lehetősége, a nemzeti termelés eredményének nagysága, végeredményben tehát a javak bősége: ez pedig önként érthetően csakis a széles néprétegek fogyasztása képes felvenni és így végeredményben ezek javát szolgálja a fogyasztási javaknak a tőkés termelésből fakadó bősége.
(Folytatjuk.)
