Gazdagok és szegények

Abban a szinte áttekinthetetlenül nagy, főleg amerikai közgazdasági irodalomban, mely a világháború befejezte óta a szociális kérdés égető problémáival bizonyos mérsékeltséggel foglalkozik, leginkább azzal az óhajjal találkozunk, hogy a vagyon és jövedelem eloszlásában a gazdagok gazdagsága és a szegények nyomorúsága között fennálló óriási distancia kisebbedjék. Lehetetlen nem rokonszenvezni ezzel az irányzattal és csak azt kell sajnálni, hogy az sehol azt a járható utat meg nem jelölik, amely az óhaj megvalósíthatásához vezet. Mérsékeltségüknél fogva megérdemlik, hogy teljes igazságot koncedáljunk nekik, amidőn a szocializmust a „népjólét teóriá”-jának minősítik, mely „se nem kiméra, se nem bűn” és melynek célja és feladata a nemzettel szemben, hogy „a legnagyobb számnak a jóléte biztosíttassék”. De nehéz feladatra vállalkoznak, ha konkretizálva akarják a méltányos jövedelemeloszlás lehetőségét bizonyítani anélkül, hogy a mai gazdasági rend alapjainak teljes felforgatását a szocialista állam minden álombeli fantasztikumával állítanák fel program gyanánt.

Pedig az egyik amerikai szerző maga is tiltakozik ezen feltevés ellen, mondván, hogy az amerikai közönség soha nem fogja megengedni a jelenlegi gazdasági rendszer felforgatását és ezért a középosztályhoz fordul, mely szerinte hivatva van okos kompromisszummal közbelépni. „Soha oly elszántsággal nem álltak egymással szemben tőke és munkásság... A lefolyt három évszázad politikai küzdelmei után most gazdasági küzdelem van soron kapitalizmus és szocializmus között élethalálharc, melyben kegyelmet sem nem kérnek, sem nem adnak. Mi, a középosztály, kik nem vagyunk sem kapitalisták, sem szocialisták, kell hogy megtaláljuk a harmadik alternatívát, az igazságosság és béke középútját!”

Nem tudom, vajjon a további fejlődésbe vetett erős bizalom kifejezése rejlik-e a következő megállapításban: „Ha az amerikai középosztály egyetlenegy nemzedéke magáévá tudná tenni azt a hitet, hogy a munkások részére lehetséges is, kívánatos is a tisztességes életstandard, huszonöt évbe (!) nem kellene hogy teljék, hogy az meg is legyen. És akkor örvendhetnénk az ipari békének.” Ha meglepő és bizonyos fokig megnyugtató az a meggondoltság, amely ezt a határidőt hajlandó engedélyezni a szociális kérdés ily irányú rendezésére, szinte zavarba ejt az ezt követő további időmeghatározás, melyre csak azt mondhatják a legtürelmesebb szocialisták is, hogy kevesebb több lenne: „Ha oly tisztán tudnók meglátni a szőnyegen lévő kérdés lényegét ma, ahogy azt ötszáz év múlva utódaink retrospektive meg fogják látni, a közvélemény habozás nélkül leadná vótumát az ipari munka felszabadítása mellett és vége volna minden bajnak!” Ennél jóval türelmetlenebb volt Theodore Roosevelt elnök, midőn azt írta, hogy „mennél jobban ítéljük el a hamisítatlan marxista szocializmust, annál makacsabbul kellene ragaszkodnunk alapos szociális reformokhoz.”

Mit jelent — lehetőleg számokban — a vagyon- és jövedelemnek méltányos, a mainál arányosabb eloszlása?

Dr. W. J. King Az Egyesült Államok népének vagyona és jövedelme című munkájából valók a következő számok 1910-re:

Eszerint esik nagy átlagban egy-egy családra 1925 dollár és a bolseviki metódus szerint nagyon egyszerű volna a méltányos jövedelemeloszlás foganatosítása: a 3000 család, melynek jövedelme itt 1.008.000.000 dollárral szerepel, beérné 5.775.000 dollárral és az 534—1310 dolláros jövedelmek „kikerekítésére” átengedne az ipari béke érdekében ajándékképpen 1.002.225.000 dollár évi jövedelmet; és így tovább a többieknél.

De egyrészt azok az amerikai közgazdasági írók, akiknek a békés reform érdekében kifejtett propagandájáról itt szó van, a legerélyesebben utasítanának vissza minden bolseviki ízű konfiskálási gondolatot és másrészt tisztában vannak azzal, hogy konfiskálni csak vagyonokat vagy megkeresett jövedelmeket lehet, nem pedig jövőbeli kereseteket. Mert az a jövőbeli kereset, amelyre konfiskálás vár, az nem jön létre és az a termelő tőke, az a vagyon, melynek hozama konfiskálásra van kárhoztatva, többé nem termel, hanem átalakul, ha tud, kívándorol. Itt tehát mindaddig az a kérdés, mi módon fokozhatók a fent kimutatott szűkös jövedelmek, helyesebben a dolgozók keresetei a tisztességes megélhetés magasságára konfiskálás nélkül.

Nyilván béremelés útján. De ennek megvan a maga előfeltétele — például hogy fedezetét találja a gyártmány elérhető eladási árában. Ford ugyan a magas munkabérek elméletét hirdeti és egy nagy igazság rejlik is teóriájában; a jobban fizetett munkásoknak ugyanis nagyobb a vásárlási ereje és a tömegek nagyobb vásárlási ereje fokozza a keresletet, a termelést, a forgalmat és a gazdasági fejlődést. Azonban mindez csak akkor áll fenn, ha a bérnívó az egész vonalon emelkedik, ha az összes munkások vásárló ereje emelkedik — és ha az összes árak felemelhetők. Komplikált kérdés ez, melybe belejátszik nemcsak a belföldi, hanem a külföldi versenyképesség is és könnyen megeshetik, hogy miközben a munkások vásárló ereje erőszakosan fokoztatnék, veszendőbe menne a vállalatok keresőképessége és kiszáradna azoknak a nagy jövedelmeknek a forrása, melyek éppen a fenti táblázat kirívó egyenlőtlenségeinek az alapját képezik és melyekre, miként mindjárt látni fogjuk, a szerény keresetek, a munka folytonossága érdekében szükség van.

A munkabér alakulásának megvannak a maga törvényei, melyekbe mesterségesen belenyúlni csak igen rövid ideig tartó eredménnyel lehet. John Bates Clark azt mondta, hogyha igaznak bizonyulna az a vád, hogy a kapitalisztikus, szabad versenyre alapított gazdasági rendszer mellett törvényes formák között lezsákmányolással fosztják meg a munkást termelő munkája eredményétől, akkor minden igazérzésű embernek szocialistának kellene lennie; de ugyancsak ő állapította meg azt is, hogy a munkás keresetét határolja a munkájában rejlő produktivitás, melyet viszont a termelésbe bevitt tőke gyarapodása fokoz. „Mennél gazdagabb a világ tőkében, annál gazdagabb a munkás termelőerőben... Ötven év múlva a bérek magasabbak lesznek, mint amilyenek ma, de abban a gyümölcsözőbb gazdasági korban is a munka végső magasabb produktivitása fog a béreknek határt szabni.” Nyolcvan évre visszamenve kimutatható, hogy 1840 és 1920 között a reálbérek New Yorkban és egyebütt az U. S. A.-ban megduplázódtak és még Oppenheimer — a nagybirtok és a tőkeprofit ma élő legtudósabb ellensége — is elismeri, hogy az alsó rétegek jóléte állandóan és fokozatosan emelkedik. Míg tehát a géptechnika fejlődésével a munka produktivitása és ezzel a munkabér nívója állandóan magasabbra száll, addig éppen a verseny szabad működésének hatása alatt a tőke odatódulván, ahol a jövedelmezőség biztatóbb kilátásokkal kecsegtet, a tőke részesedése a magasabb produktivitás eredményéből átlag hanyatlik vagy nem emelkedik. Távolibb perspektívában talán innét várható a tőkehozam és munkabérbeli jövedelmek közti aránytalanságok némi enyhítése; mesterséges beavatkozás, a nagyobb jövedelmeknek konfiskálás útján való szétosztása azonban csakis rombolást idézhet elő... Az előbb azt mondottam, hogy a munka folytonossága érdekében a szerény keresetek mellett szükség van a nagy jövedelmekre. Ennek a tételnek a megvilágítása reávezet arra, hogy a vagyonok arányosabb eloszlásának a kérdésével is foglalkozzam. És itt — az előbb említett 500 éves retrospektív hipotézis analógiájára — azt a kérdést vetném fel: miképp alakult volna a gazdasági élet jövedelmeivel és tőkeképzésével, ha — mondjuk a harmincéves háború óta lefolyt 300 éven át — már az az állapot uralkodott volna, melyet egyedül igazságosnak jeleznek „nem-bolseviki” irányzatú reformerjeink, hogy tudniillik a jövedelmek, ha nem is egyenlők, de méltányosan arányosak és egymáshoz közelebbállók lettek volna. Például — az előbbi jövedelmi táblázatra visszanyúlva — ha a legnagyobb jövedelem a mai értékben vett 10 000–15 600 dollárt meg nem haladja és a legkisebb 1000—1500 dolláron alul nem marad. Egy amerikai forrásból vett statisztikai táblázat következő képét adja az 1900-as vagyoneloszlásnak:

Összvagyon 60 milliárd dollár.

A 60 milliárd dollár mai vagyon (annak a résznek kivételével, mely esetleg „okkupáció”, gazdátlan terület elfoglalása útján vált tulajdonná, de itt is csak az ősterület megmunkálás előtti értékét kivéve) megtakarított, el nem fogyasztott jövedelem eredménye. Ezt még azok a szocialisták sem vonják kétségbe, akik különben lemosolyogják a tőkeképzés fogalmának azt a definícióját, hogy a tőke és tőkés lemondásának, élvezetfeláldozásának a szüleménye. Nem kell itt egyáltalán mumusnak vennünk azt az unos-untig kicifrázott tőkést, aki jégbe hűtött pezsgőjemellett „lemond” jövedelme el nem fogyasztható részének élvezetéről és áldozatkészen megengedi, hogy az „megtakarítás” útján tőkéjévé váljék: nincs most arról szó, hogy itt van-e kivetni való vagy nincs — ez más lapra tartozik. De bizonyos, hogy ama 60 milliárd dollár megjelölt része ily módon, megtakarítás, el nem fogyasztás útján állt elő. Ki „mondott le” a pillanatnyi élvezetről, az azonnali „elfogyasztásról”? Valószínűleg nem az a 11 000 000 család, a szegények és nagyon szegények 88%-os kontingense, melynek átlagos családonkénti vagyona 700 dollárral szerepel fenti sémánkban és melynek jövedelme a „szegények és nagyon szegények” igen szerény életstandardját szabályozza. A gazdagok és középosztálybeliek, kik a 60 milliárd dollár 87%-ának tulajdonosai és kik családonként 263 000 dollár, illetve 14 000 dollár vagyonnal szerepelnek statisztikánkban, jövedelmüknek csak egy részét fogyasztották el és „lemondásukkal” alakították ki a szóban levő tőkét.

Most képzeljük el a feltételezett 300 év előtti és az azóta kifejlődött helyzetet: az „elődök” 88 százaléka olyan jövedelmet élvez, mely a megélhetést biztosítja, tehát nincs szegény és nagyon szegény, csak viszonylagosan a „tisztességes jómódban” élő 12 százalékkal párhuzamba állítva élnek amazok szerény viszonyok között, de nem szűkölködve. Csakhogy olyan bőségben sincsenek, hogy nagymérvű „lemondást” lehetne tőlük várni tőkeképzés céljaira; „lemondást” a táplálkozási élvezetek dolgában esetleg fognak gyakorolni az egészséges táplálkozás mértékén túl a csemegéknél és az itt elért megtakarítást a gyermekek jobb nevelésére fogják fordítani, tehát igen értékes „tőke” képzésére; de a 60 milliárd dollárnak 300 évre visszaszámított matematikai egyenértéke alapításához és felduzzasztásához csak igen jelentéktelen, ha egyáltalán valamilyen mértékben fognak hozzájárulni.

Hogy mennyire rúg majd az a megtakarítás, amivel a „tisztességes jómódban” de már nem többé gazdagságban élő 12 százalék fog hozzájárulni a szükséges tőkealap képzéséhez, azt nehéz megjósolni: de ha figyelembe vesszük, hogy a mai 60 milliárd dollár vagyonban mint „gazdagok” és „középosztálybeliek” a tényleges statisztika szerint 87 százalékkal = 52,2 milliárddal szerepelnek és ha továbbá figyelembe vesszük, hogy az 52,2 milliárdban több mint 60 százalékkal szerepel az a 125 000 család, melynek vagyona egyenként átlag 263 000 dollárra rúgott és melynek jövedelme a feltevés szerint családonként alig 10 000 dollárra száll le, igen valószínűnek mondható, hogy a leszállt jövedelemből a mára várt 60 milliárd dollár helyett, mely a jelenlegi gazdasági rendszerből folyólag előállott, alig valami fog a 300 éven át működött kevésbé antiszociális rendszerből tőkében fennmaradni.

Kevésbé antiszociális? Ez a nagy kérdés. Mert mit jelent az, hogy a 88 százalékot felemeljük a mainál jobb „megélhetési” állapotba, de azon az áron, hogy a tőkeképzést alákötjük? Ne feledjük, hogy mindabból, ami vasutakban, hajókban, csatornákban, vízi erőkben, villanyművekben, gyárakban, gépekben, újkori vívmányokban, emberhez illő lakásokban, egyszóval kultúrában és haladásban ma a földgömbön van, semmi sem létesülhetett volna tőke nélkül — a tőke pedig az a megtakarított, nem konzumált része az emberi termelés gyümölcsének, amelyet egyre gyarapítva egyik generáció átad a másiknak, amelyet sehol le nem fektettek, de annál szigorúbban ható természeti törvény folytán kénytelen az emberiség munkatársává avatni haladásának előharcosaképpen. „Amint áldásnak bizonyult az első szerszám „megtakarítása”, ma is minden tőkeszaporulatot, a termékenység minden fokozását a haladás nevében örömmel kell hogy üdvözöljük... Egyedül csak a takarékosság teszi lehetővé a gazdasági és ezzel a kulturális haladást. Minél többet takarékoskodunk, hogy termelőeszközeinket tökéletesbíthessük, minél több tőkét viszünk be termelésünkbe, annál nagyszerűbbekké válnak teljesítményei. A mutatkozó hátrányok inkább gazdasági rendszerünk fogyatékosságának tudandók be s kötelességünknek tekinthetjük, hogy azok enyhítésére törekedjünk, de nem torlaszoljuk el a forrást, melyből minden gazdagság fakad.”

Báró Manteuffel ezen szavaihoz még csak azt a megjegyzést fűzöm befejezésül, hogyha a forrás, melyből a nemzetgazdaság minden gazdagsága fakad, a jövedelmek egy részének a fogyasztástól megvont megtakarítása és ha a termelő s a kulturális haladást biztosító tőkének ily megtakarításokból való gyűjthetésének az az ára és előfeltétele, hogy a jövedelmek szétosztásából a nagy tömegeknek (88%) csak a szűkös megélhetés és részben azon is alul jusson a végből, hogy a 12%-nak jutott bő jövedelem szolgáltathassa a termelést fokozó és a haladást előmozdító tőke megtakarítására való lehetőséget: minél tisztábban látjuk, hogy mai gazdasági berendezésünk lényege nagy veszély nélkül fel nem forgatható, annál parancsolóbban nehezedik a kapitalisztikus társadalomra az a kötelezettség, hogy gyógyítását keresse azoknak a betegségeknek, melyeket — a kapitalisztikus gazdasági rendszer súlyos kompromittálásanélkül — nem szabad hogy gyógyíthatatlanoknak tekintsünk és melyeket különben másoknak mint a XX. század kultúrája szégyenfoltjainak nem mondhatnánk.

„Jól tudjuk, — mondja Parmelee — hogyha a világ összes gazdagsága több-kevesebb egyenlőséggel osztatnék fel, az egyes osztályrészek nem volnának elég nagyok arra, hogy... érezhetően vagy egyáltalán a szegénység színvonala fölé emelné az egyeseket.” „De — mondja Hobson szép szójátékban — ha minden vagyon szemmel láthatólag igazolva lesz, úgy eredetére mint felhasználására nézve, a magántulajdon jogai első ízben fognak igényt tarthatni respektáltatásra, mert első ízben lesznek respektábilisaknak elismerhetők.”¹

Lábjegyzetek

1. Praxeum-jegyzet: Schwarz a tőkefelhalmozás és a magántulajdon védelmét szociálreformeri követeléssel kapcsolja össze, de konkrét állami újraelosztási programot nem fejt ki. ↩