Az újabb pénzelméletek hatása a valutapolitikára

FIGYELEM!

Ez egy fejezet Táborszki Bálint (szerk.) A magyar libertárius hagyomány II. - Pénz, hitel, tőke című könyvéből! Ha szeretnéd a többi fejezetet is elolvasni, használd a képernyő sarkában található tartalomjegyzék gombot. A teljes könyv ingyenes letöltéséhez vagy a nyomtatott verzió megvásárlásához kattints a borítóra.

Ha helytáll az ismerettannak az az alapelve, hogy az ember minden benyomása a mozgás valamely fajára vezethető vissza s ha a modern bölcsészet megerősíti azt a metafizikai elvet, hogy az emberi lélek minden szemlélete megakad ott, ahol változást nem tud megállapítani, tudniillik a végokoknál: akkor ezt a kettős igazságot a pénztudomány nyelvére is lefordíthatjuk. A gazdasági élet aprópénzére felváltva a bölcselet igazságait, annyit jelent ez, hogy a közgazdaságtan s annak legtöbbet vitatott része: az érték- és pénztan, a legkevesebbet azokkal a jelenségekkel foglalkozott rendszeresen, amelyek évtizedeken át változatlanoknak s ezért abszolút érvényűeknek látszottak, s csak akkor ébredt azoknak fontosságára, mikor egy világrengés bizonytalanná tette a bizonyosnak látszót; minél hevesebb lett az abszolútnak hitt jelenségek mozgása, annál vonzóbbakká lettek az elméletek készítői számára. Ez az egyszerű — egyszerre elméleti és gyakorlati — magyarázata annak, hogy a világháború az ezt megelőző és megint az általa kiváltott utólagos rendkívüli változásokkal, egyszerre előtérbe nyomta a pénz értékére vonatkozó legmélyebb kérdéseket és ugyanakkor e nagy problémák számára folyton növekvő széles rétegekben keltette föl világszerte nemcsak az érdeklődést, hanem annál többet: oly sugallásokat, szuggesztiókat, melyeknek hatása messze túl jutott az akadémiai vitatkozásoknak vagy az iskolák falai közé zárt kísérletezéseknek szűkre szabott, hűvösen tárgyilagos körén. Dolgozatom célja az, hogy vázlatosan bemutassam a legfontosabb újabb pénzelméleti áramlatoknak egyes nemzetek valóságra váltott valutapolitikájában leverődött életbevágó, sokszor igen merész és kockázatos hatásait.

Az alábbiakban négy fejezetbe osztott levezetéseim elől igen könnyű elhárítanom azt, a tárgy szokatlansága folytán önkénytelenül felmerülő ellenmondást, hogy talán csak egyéni szempont, vagy különleges stilisztikai felfogás az, amely szemléletemben egyrészt az új elméleti könyveket, azok szerzőit s a hatásuk alatt folyamatosan kialakult eszmeáramlatokat — másrészt a népek gazdasági életében kormányok és törvényhozások által tényleg végbevitt s valósággal forradalmiaknak mondható pénzreformokat a két utolsó évtizedben összeköti. A logikailag felépített tantételek az egyik oldalon, a másikon a minden polgár életét oly mélyen érintő valutatörvényhozás megközelíthetetlen távolságokra látszanak egymástól s ezt a vélelmet még növeli az, hogy éppen a legutolsó években keresztülvitt világraszóló pénzmegrázkódások nem valamely szűk politikai osztálynak avagy érdekkörnek törvényváltoztatásai gyanánt, hanem milliókra menő széles néprétegeknek úgyszólván forradalmi követeléseiként léptek életbe. És mégis, a hihetetlen az, ami napjainkban valósággá lett: maguk e tömegek s e tömegek élén képviselőik és kormányaik elméleti behatások, tantételek szuggesztiói alapján jutottak el azokhoz a „reformok”-hoz, melyekkel a gazdasági élet legmélyebben nyugvó jelenségei a pénzrendszert megragadták és átalakították — megcsúfolva, ha kell, saját hagyományaikat. A közgazdaságtan története nem fog sokat túlozni, ha egykor azt fogja tanítani, hogy csak a francia enciklopédistáknak a francia forradalom eszméi előkészítésére való hatása mérhető ahhoz a mindent felkavaró, régi dogmák ellen föltámadó és eruptív kísérletekben tetté váló pénzeseményekhez, amelyek ugyancsak elméleti eszméknek bölcseleti elgondolásokból az eleven életbe való kiültetése gyanánt jelentkeztek a világháború után, úgyszólván az egész földtekén, melyet éppen ez a nagy háború s annak romboló áramlata hozott össze nemzetközi közösségbe, a régi állapotokra és elméletekre való együttes visszahatásul. A friss elméleteknek az új valutaváltozásokkal való elszakíthatatlan kapcsolata nem légben járó feltevés, hanem nyomról nyomra követhető okszerű valóság, amelyet letagadni nem lehet s amelynek megvizsgálásanélkül a világszerte reánk zúdult pénzváltozások meg nem érthetők. Hogy külsőleg is a nyomok e nevezetes kapcsolatnak a létrejöttét hirdetik, azt igen egyszerűen és félreérthetetlenül igazolják már az első, felületes megfigyelések. Az osztrák Mises, az elméleti valutavita egyik legkitűnőbb kardforgatója, ellenfeleinek azt veti szemére, hogy a „német pénzrendszer összedőlésében a bűn nagy részét az állami pénzelméletnek tulajdonítják.”1 Majd ugyancsak ő állapítja meg, hogy az étatisztikus iskola viseli a felelősséget, hogy a pénzről szóló állami elmélet Németországban, Ausztriában és Oroszországban gyorsan és könnyen uralkodóvá lett.2 Svédországban az egész politikai közvélemény azt vallja, hogy a skandináv valutaváltozások nem egyebek, mint előbb Wicksell, majd Gustav Cassel dogmáinak alkalmazásai. 1918 júliusában a svéd pénzügyminiszter a „korona” sorsát egy bizottságtól teszi függővé, amely három bankigazgatóból és három elméleti közgazdából alakul.3 Távol Ausztráliában a pénzforradalom avval kezdődik, hogy Douglas Copland, a melbourni egyetem tanára, megindítja a „szilárd pénz mozgalmát”, ő vezeti a politikai agitációt és végül is a Copland-bizottság dolgozza ki az egész valutatervet, melyről azt olvassuk, hogy „1931 májusában a Copland-bizottság jelentését az egyes ausztráliai államok miniszterelnökei úgyszólván a maga teljességében elfogadták s 1931 június 10-én ez hirdettetett ki hivatalos pénzprogram gyanánt „premiers plan” (a miniszterelnökök tervezete) cím alatt”.4 Mikor pedig a világot vezető pénznagyhatalomnak, az Uniónak elnöke, Roosevelt, váratlan és megrázkódtató valutaváltozással lepi meg az egész világot 1933-ban, az semmi egyéb, mint általánosságban és részleteiben való megvalósítása annak az elméletnek, amelyet Irving Fisher a maga nagy deduktív képességeivel kiképzett s melyet hihetetlen agitációval és erővel vitt bele az amerikai Egyesült Államok közvéleményébe. A képet az teszi azután teljessé, hogy úgy mondjuk, általános érdekűvé, hogy Angliában nemcsak irodalmi harc előzi meg az 1931-es valutaváltozást, amiről John Maynard Keynes elmélete kapcsán szólunk dolgozatunk II. fejezetében, hanem, ami még nevezetesebb és különösebb: az aranyalap elhagyása után angol elméleti iskola nő ki a földből, amely utólag éppen azt akarja bebizonyítani, hogy az arany nélküli állapot az elméletileg egészséges és hogy a régebbi angol pénzelméletek, a klasszikus iskolát is beleértve, saját koruk valutaállapotait is helytelenül magyarázták és most már utólag és visszamenőleg ezeket is meg kell dönteni.5 Nincs semmi túlzás abban, ha kimondjuk azt, hogy a világháború utáni közgazdasági jelenségeket, az egyes államok pénzrendszereinek messze kiható és megrázó forradalmait ugyancsak forradalmi jellegű pénzelméleteknek tanai hordozták hátukon. Ezért ezeknek az elméleti tanoknak a nagy pénzrendszerbeli változásokra való hatása egyszerre rendkívüli jelentőségű gyakorlati esemény és egyben a közgazdaságtani történelem korszakalkotó tüneménye is. A problémasornak ez a váratlan föltárulása annyira önmagában hordja fontosságát, hogy ezt, úgy gondoljuk, tovább indokolnunk felesleges azok előtt, kik a gazdasági élet törvényszerűségei iránt érdeklődnek. Ezért kecsegtet az a remény, hogy talán nem végzünk eredménytelen munkát, amikor arra kérjük az olvasót, hogy fordítsa figyelmét azoknak a nevezetes és a pénztörténet szempontjából valóban páratlannak mondható összefüggéseknek szemléletére, amelyek közül néhány, következményeiben is rendkívüli, tapasztalatot az alábbi négy fejezetben — mindig csak a legnagyobb vonatkozásokra szorítkozva — felvázolni törekszünk.

I.

Ha valaki, a részletekben való eltérések előtt szándékkal szemet húnyva, arra vállalkoznék, hogy nagy általánosságban összefoglalná a közgazdasági tudománynak a világháborút közvetlenül megelőző időben, Európában és Amerikában, a pénzérték mibenlétét illetőleg kialakult ún. közvéleményét, az körülbelül az itt következő mondatot fogadná el formulázás gyanánt: A pénz a magángazdaságon és munkamegosztáson alapuló társadalmi életben az a közvetett csereeszköz, mely általános elismertségénél fogva értékmérőül szolgál és melynek értékálló képességét maga a gazdasági élet termelte ki; ez a pénz nemzetközi viszonylatokban is legalkalmasabban az aranyvaluta formájában jelentkezik. Az ilyetén közgazdasági pénztudat olyan erős volt és annyira átitatta a közvéleményt, hogy mikor Karl Marx Kapitaljában arra tört, hogy megdöntse a magángazdasági rendet s helyébe azt a szocialdemokrata-kommunista államot állítsa, melynek nincs szüksége pénzre, még akkor is gondolkozásának levezetését a W—G—W (Ware= áru, Geld = pénz, Ware=áru) formulára építi föl s a Gében, a pénzben, aranybőrbe bújt árut fedez föl.6 Most, a világháború után megjelent egyik legújabb pénztan, Budge S. Lehre vom Geld című kétkötetes műve, megint ugyanezt a marxi egyenletet veszi kiindulásul.7 Evvel az általánosan elismert pénzelmélettel, azt mondhatnám: pénztudattal szemben jelentkezett forradalmi újító gyanánt az a Knapp, kinek nagy elméleti műve A pénz állami elmélete címmel ugyan majdnem egy évtizeddel a nagy háború előtt jelent meg (1905),89 de melynek rendkívüli hatása a háború alatt és azután jelentkezett s ma is úgyszólván uralkodónak mondható elsősorban Németország tudományos, de legkivált politikai életében. Knapp Állami pénzelméletének páratlan sikerét, átütő erejét két körülményre vezetném vissza. Az egyik: szerzőjének rendkívüli erővel minden tételt élére állító deduktív logikája, melynek olvasása éppen elvontságánál fogva oly lenyűgöző benyomást kelt, mint mikor Kant Kritik der reinen Vernunftjában az „antinomiák”-nak szembeállításához érkezünk. A másik okát Knapp nagy hatásának abban hinném felfedezhetőnek, hogy az egész német, de különösen a porosz lelkiség ugyancsak Kant ideje óta a „kategorikus imperatívusz” erkölcsi parancsa és az állami akarat elsősége alapján rendezkedett be: Knapp éppen ennek a végsőig vitt pénzelméletét építette föl a maga konok és egyoldalú rendszerében. Knapp, midőn „chartalizmus”-nak nevezte el elméletét, a pénzt egyedül és kizárólag az állami hatalom teremtményének tartja, minden más elgondolást „metallizmus”-nak nevez és kigúnyol, végeredményben arra a következtetésre vezet bennünket, hogy az, amit mi „pénznek” nevezünk, nem a gazdasági életnek terméke, hanem jogi parancsnak szülötte; ezért szerinte a pénzzel kapcsolatban nem lehet annak értékéről sem beszélni, mert az nem lévén áru, ára nincs. Hogy ez a különben igen jól hangzó ó-görög szavakba burkolt chartalista elmélet túl tudta élni a világháborút és nemcsak nem semmisült meg ebben a világrengésben, hanem utána még nagyobb erőre kapott, mégpedig nemcsak az elméleti irodalomban, hanem a politikai agitációban is, ez a legkülönösebb és a legérthetetlenebb jelenség mindazok között, melyeket a gazdaságtörténet krónikája eddig följegyezhetett. Európa összes államai, melyek kínkeservesen végigszenvedték a négyesztendős világszerencsétlenséget s melyeknek minden rétege ma is minden porcikájában érzi e háború sajgó sebeit: mind e nemzet minden gondolkozó polgára tudja és nem felejthette el, hogy mindenütt, kivétel nélkül, azért következett be a gazdasági összeomlás és azért öltött oly leírhatatlan méreteket, mert az országok közjogi hatalma, az állam, korlátlan mértékben magához ragadta a pénzgyártást és fedezet nélküli milliárdos pénzjegykibocsátásával megmérgezte az egész gazdasági és társadalmi életet. Ez általános és letagadhatatlan sorsdöntő tanúság ellenére Knapp és állami pénzelmélete rögtön a háború után megint itt volt és hódított, mégpedig elsősorban abban az országban, Németországban, amelynek pénze annyira leromlott éppen a háborús állami beavatkozás folytán, hogy végül egy billió német Reichsmark alakult át egy új márkává. Ez a tömeglélektanilag igen érdekes, de a gazdasági okszerűség szempontjából megriasztó tünemény messze világító példája annak, hogy valamely megindult elméleti áramlat mily lehengerelő erővel töri át a gátat, azaz a valóságot és akkor is ismétli jelszavait, mikor a legközvetlenebb tapasztalatból láthatja mindenki, hogy mily rombolásra vezet az ő új tételeinek hirdetése. Meg kell ismételnem e helyütt azt, hogy csak Rousseau-ék: „Szabadság, egyenlőség és testvériség” jelszavai tudtak oly elemi erővel átgázolni forradalmon és guillotine-on, mint a német állami pénzelmélet a pénzromlás forradalmán. Knappnak és elméletének a háború utáni helyeztetését illetőleg elég, ha Elster bő művére utalok, mely A pénz lelke címén igen népszerű olvasmány lett s három év alatt három kiadást ért meg.10 Ebben nem kevesebbről van szó, hanemha arról, hogy szerzőnk Knappot minden más közgazda fölé helyezi és azt hangoztatja, hogy „az állami pénzelmélet oly általános gazdasági felfogáson alapszik, mely elvileg eltér a közönségesen uralkodó köznapi felfogástól.”11

Szerinte a főbaj az, hogy „más nemzetek pénzbúvárai Knapp művének jelentőségét még kevésbé értették meg, mint német szaktársai”.12

Knapp tana forradalmi tanítás, „elméjét kiszabadította az öröklött tantételek béklyóiból és nehéz munkával (ő maga mondja, nem volt könnyű) felépítette az állami pénzelmélet épületét”.13 Végül kitűnik az, hogy Knapp hívei éppen úgy biztonsággal néznek le mindig ellenkező véleményt, mint Engels Marx Kapitaljának harmadik kötetében a szociáldemokrata mester bármelyik ezután elkövetkezhető bírálóját. A helyzetnek egész sajátosságát csak akkor tudjuk méltányolni, ha megszólaltatjuk magát Knappot akkor, mikor már elméletével együtt túlélte a világháborút és a világinflációk pusztító özönét. Ő könyvének 4. kiadásához 1923-ban új függeléket csatolt (20. § a pénzérték és az árak megértéséhez) s abban maga veti föl a döntő kérdést (V. pont alatt)14 így ír: „Valamely ellenfelünk azt vethetné szemére, hogy két tényt mégsem lehet letagadni. Az egyik, hogy a háború alatt s még inkább azt követőleg majdnem minden árunak és szolgáltatásnak az ára szörnyű fölfordulásokon ment keresztül. Másrészt mindenki tapasztalta azt, hogy a papírpénznek micsoda tömegeit bocsátották ki s vitték bele a forgalomba. E két jelenség nem lenne egymással összefüggésben? Mert ha igen, akkor az árak fölfordulásában a pénz oldalán beállott változások a bűnösök.” Knapp maga is hozzáteszi azt, hogy „ezt a gondolatot alig lehet kiirtani.” Valóban, mondjuk mi is, ezt nem lehet kiirtani, mert ezt az összefüggést ugyan le nem tagadhatja senki, hiszen embermilliók látták közvetlen közelről, érezték vagyonuk elmállásán. Knappot azonban mindez nem érinti. Szerinte ez csak laikus beszéd. Elmondja, hogy a háború minden állampolgárnak az elhelyezkedésére nézve is tökéletes fölborulásra vezetett, nemcsak a pénzére, és végzi evvel: „A háborúban az egész polgári élet kizökken rendes kerékvágásából, és ekkor az árak ne mozduljanak meg? Főként pedig: miért lenne a papírpénztermelés ennek az oka? Hiszen a háború arra kényszerít bennünket, hogy az egész megszokott polgári életet fenekestül felforgassuk és a papírpénz csak az eszköz, amely által a ránk kényszerített felfordulást keresztülvisszük. Nevezetes korlátoltság kell ahhoz, hogy valaki ezért csak a papírpénzt tegye felelőssé. A közgazdáknak sokkal fontosabb feladata abban állana, hogy a beállott zavaroknak a módozatait írnák le és ezáltal világítanák meg a pénzügyi tudomány útjait.” Nekünk a magunk részéről megvan az a „nevezetes korlátoltság”-unk, hogy kimondjuk: ha a papírpénz eszköze volt a nagy gazdasági fölfordulásnak, amint az volt, akkor a belsejében elértéktelenedett értékmérő okozta az árak forradalmát, evvel a társadalmi rend felbomlását. És mert ez kétségtelenül így volt, falnak ment az az elmélet, melynek mind kiindulási pontja, mind végeredménye egyaránt az, hogy „a pénz nem jószág és nem is volt soha az,”15 hogy „a pénznek nincs értéke, csak vásárló ereje,”16 s hogy mindezek folytán a pénz lelkét az adja meg, hogy „a pénz a jogrend teremtménye” (Knapp) és így „az állam az egyedüli pénzteremtő” (Knapp és Elster). Az állam — és ez a világháború igaz tanulsága — nem értéket adott a pénzzel, hanem lerombolta és mindezt nem tette volna, ha a pénz nem lett volna valamiféle olyan jószág, amelyben benne lakik értéke, de nem tehette volna akkor sem, ha az állam tudott volna értéket teremteni. Az, amiről a chartalista elmélet beszél, nem az értékmérő, nem az értékes pénz, nem is a pénzérték, hanem annak jogi kísértete. Knapp buzgó követői szerint azonban az állami pénzelmélet rögtön igazolódik, mihelyst annak jogi, formális szerkezetét gazdasági tartalommal megtöltik, mégpedig — ez a fontos — ugyanazon közgazdasági világnézet alapján, amelyet Knapp képviselt. Ezt legrészletesebben, ismétlésektől sem riadva vissza (nyilván azért, hogy jobban megértesse velünk új igazságait), ugyancsak Elster fejti ki. Okfejtése az, hogy amit mi pénznek nevezünk, az sohasem volt áru; reá tehát a többi jószágra vonatkozó törvényszerűségek egyáltalán nem vonatkozhatnak, ezért nincs a pénznek ára, s mivel nem is alkalmas arra, hogy az árak törvényei reá kihathassanak, ennélfogva értéke sincs. Mi hát a pénz? Kérdezzük mi. Elster így felel: „A pénz nem más, mint a társadalmi termelvényekben való részvételnek lehetősége.”17 A gazdasági közösség fogalmából kell tehát kiindulni s akkor annak a chartalista elméletnek, mely szerint a pénzt az állam teremti meg, megvan a nemzetgazdasági magva: a jogi kísértetet sikerült csonttal és vérrel megtölteni, tehát él. Ennek a merész hipotézisnek — mert csak az és semmi más! — a vallói mindenekelőtt elfelejtik azt, hogy tanításuk vakmerő ellentétben van az egész történelmi kifejlődéssel, mert hiszen a pénz mindenütt a világon először valamely áru volt; alapszava pecunia a latinban is, pecusból, tehát csere-marhából származik; csak azután vált ez a jószág specializálódás folytán csere-eszközzé és akkor változott értékmérővé. Hazánkban Szent István rendelkezéséből foglalta el az addigi tinó-valuta helyét a regensburgi dénár. Ezt a chartalisták sem tagadják, de kijelentik, hogy ennek a végre is letagadhatatlan történelmi evolúciónak semmi köze sincs az ő dogmáikhoz, mert szerintük az állami pénzelmélet érvénye akkor még nem kezdődött el, mikor a pénz megszületett, hanem elméletük csak akkor lép életbe, mikor a „Gemeinwesen”, a társadalmi szervezet, elismer egy monopolisztikus csereeszközt értékmérőül, amely már sem nem marha, de nem is ezüst, vagy arany, mert egyáltalában nem jószág és ezért nem érték, hanem olyan államilag teremtett mérték, mint a méter, a liter, vagy a kilowatt. (Erre a mértékhasonlításra bővebben rá kell térnünk majd dolgozatunk III. fejezetében.)18 Avval, hogy az igazi történelmi kifejlődést az állami pénzelmélet egyszerűen kirúgja lába alól, nemcsak teljesen viszonylagos értékűvé teszi tudatosan a saját dogmáját, mert azt bizonyos történeti időkre korlátozza, ennélfogva, megfosztja abszolút érvényétől, hanem rögtön fölkelti bennünk azt a kételyt is, hogy vajon nincs-e ennek a nagy gonddal kifaragott műszerkezetnek több olyan határa is, amelyeket szerzői és lelkes hívői már maguk sem vettek észre, holott éppen ezek a határok döntenek afölött, hogy sikerült-e nekik az, amire vállalkoztak és amit nagy garral ígértek, tudniillik a pénz valódi lényegét, a „pénz lelké”-t felfedezniük. Az elmélet nagyhírű alapítója, Knapp, könyvének III. fejezetében azt fejti ki, hogy „minden pénzdarab érvénye a kibocsátó állam területére van korlátozva; az idegen pénz az az áru, melynek az ára az államok közti fizetési kötelezettségektől függ, azaz „pantopolitikus” alapon állapíttatik meg.” Elster munkájának negyedik fejezetét szánja ugyanennek a kérdésnek;19 okoskodásának sommáját mindjárt az első pontban ekképpen foglalja össze tömören: „Az a tétel, hogy a pénz nem jószág, csak a belföldi pénzre érvényes. A külföldi pénz ellenben áru jellegű. Nincs érvénye, hanem értéke van és ára.” Ezzel a végkövetkeztetéssel, melynek folyton visszatérő refrénjeitől megkímélem olvasóimat, nemcsak megdől az egész állami pénzelmélet abszolút érvénye, hanem föltárul elénk az a háttér is, mely voltaképpen ott rejtőzik az egész pénzelmélet abszolút érvénye mögött politikai helyzet alakjában s ez adja meg azután valódi magyarázatát az egész jelenségnek. Ebben van éppen az elméleti elgondolásnak az a rejtett összefüggése a valutapolitikával, melynek kikutatására vállalkoztunk s melyben az elméleti eszmeáramlatoknak a pénzrendszerek változásaira való hatása kimutatható. Knapp is, Elster is és összes háború utáni társaik (így Bendixen a bankár) mind a pénznek lényegét, abszolút magját keresik, azt, amit ők maguk, amint hallottuk, „a pénz lelkének” neveztek el; éppen ezzel az abszolút érvényű igazsággal akarták és akarják megdönteni az előttük uralkodott pénzelméleteket, amelyeket nagy túlzással mind metallisztikus elméleteknek neveznek. (Ennek az elnagyolásnak a szofisztikus túlzásai magukban is igen veszedelmesek a közgazdaságtan történetében, de boncolásuk nem tartozik dolgozatunk keretébe.) Az állami pénzelmélet abszolút érvénye már akkor megbukott, mikor az új tan vallói és alkalmazói a pénz történelmi kifejlődését elvetették. Most azonban már nem a pénz gyermekkoráról, hanem a jelenlegi kifejlett állapotáról van szó, s ekkor be kell vallaniuk, hogy mihelyst bármely pénzdarab csak egy arasznyira túlmegy valamely ország határán, akkor nemcsak használhatósága szűnik meg (ami bizonyos korlátok között igaz), hanem egyszerre megváltoztatja „lelkét”, a lényege hirtelen átalakul: ami azelőtt nem volt áru, az most áruvá lesz; sőt ennél több is történik: ami nem volt érték, annak ára lesz, tehát értékké vedlik, bármennyit csökkent vagy növekedett is az az ár, amely egyszerre megszállta a pénzt, akkor, mikor elhagyta hónát, mely állítólag neki értéket adott. Az elmélet önmagát cáfolja meg, mert kérdjük, hova lett ekkor az abszolút pénzlélek? Képzeljük el, hogy valami tiroli orvos bejelenti a világ összes akadémiáinak, hogy megtalálta a rákbetegség kórokozóját, és akkor hozzáteszi, hogy az ő abszolút érvényű felismerése csak a tiroli rákbetegségre vonatkozik, de az innsbrucki határon túl ez a bacillus már nem jelenti a rákokozás lényegét. Még különösebb azonban egy abszolút érvényűnek indult elméletnek a színváltozása akkor, mikor eszünkbe jut, hogy a pénz és annak értéke gazdasági jelenség, gazdasági és nem esztétikai művek, vagy közjogi szerkezetek értékmérője és akkor ennek a gazdasági eszköznek lényege nem valamely gazdasági korláttól függ, hanem attól, hogy az államok közjogi határai hol ereszkednek le, ami azt teszi, hogy a politikai határok bármely eltolódása vagy, ha úgy tetszik, közjogi kiigazítása esetén a forgalmi eszköznek, a pénznek, nemcsak kisebb vagy nagyobb érvényesíthetősége, hanem egyenest a lényege változott meg. Egyszerre kívülről, államjogi beavatkozás folytán megszállja az „árujelleg”, ezért egyszerre érték lesz, tehát olyan valami, ami azelőtt a termőhelyén nem volt benne. Egészen világos, hogy ebben az állami pénzelméletben egy politikai és egy gazdasági gondolatsor van úgy összezavarva, hogy az mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy a pénznek abszolút érvényű lényegét és törvényszerűségét megértesse velünk, pedig éppen erről volt szó és nem másról. Ennek a nagyhírű chartalista elméletnek leigéző külső szerkezetemellett az a végzetes hibája, hogy két külön papírmintát ragaszt össze, külön-külön jegecalakká s azután egyikét a másikba akarja tolni, hogy egységes kristálynak lássuk őket. Mihelyst azonban beléje tekintünk és felismerjük ragasztékait, akkor megpillantjuk azt is, hogy ez az egybeállítás, ez az állami kategorikus imperatívusz, mely a tan vallói szerint egyedül és kizárólag tudja a pénz lelkét megteremteni, olyan lelket teremt, mely rögtön kiszáll a pénznek nevezett jószágtalan jószágból, mihelyst azt az állam határa megérinti; e mögött az egész elképzelés mögött öntudatlanul az állami autarkikus törekvés, a gazdasági elzárkózás és önkielégítésre való törekvés lappang. Csak így érthető meg az elgondolás. Éppen azért, mert a nemzeti elzárkózás gazdasági eszméje keresett magának elméletet, azért találta meg azt Knappék államosított pénzlelkében. Itt is beválik Schopenhauer nagy igazsága, mely szerint az öntudatlanul működő akarat az, amely meggyújtja és hordozza a tudat mécsesét, hogy neki világítson, így megértettük, hogy miért kellett ennek az állami pénzelméletnek éppen Németországban és éppen a világháború után kivirágoznia és úgyszólván nemzeti pénzprogrammá válnia. Azt, hogy az ilyen pénzelméletből, mely azt vallja és hirdeti — hirdeti minden más ellenvélemény teljes és tökéletes kizárásával — hogy a pénzt az államhatalom teremti és ő annak kizárólagos szülője; erre a pénzteremtésre teljesen elegendő szerinte az állami parancs, mert maga a pénz nem jószág és nincs értéke — ismétlem, hogy az ilyen dogmából hogyan lesz népszerű politikai jelszó és pártprogram, azt egy percig sem kell magyaráznom bármely gondolkodó előtt. Magában az, hogy az állami pénzelmélet parancsszerű határozottsággal lépett föl, igen alkalmas volt arra, hogy bármely parancsuralmi elgondolás azt magáévá tegye. Így is történt. Mihelyst az autarkiát követelő, az állami önellátást sürgető áramlatok, melyek minden háború után jelentkezni szoktak azért, mert különösen a legyőzött nemzetek mindig nemzetközi behatásoknak tulajdonítják összedőlésüket, miért is attól akarnak elzárkózni: akkor és addig, míg ez az áramlat tart, az állami pénzelmélet még akkor is felülkerekedik, ha ugyanakkor annak rettentő veszélyei szemmel láthatókká váltak is. Ebben a tekintetben Mises kitűnően írt népszerű könyvére utalok, amely bankelméleti részét kivéve (melyről dolgozatom II. fejezetében szólok) nem más, mint a tapasztalatok harca a chartalista elmélet ellen. Mises20 igen helyesen és világosan mondja: „Mihelyst elfogadják azt az elvet, hogy az államnak nemcsak szabad, hanem kell is befolyást gyakorolnia a pénzértékre, esetleg csak azért is, hogy belső értékállandóságát biztosítsa, akkor már felbukkan az a veszély, hogy ebben tévedések és balfogások jelentkezhetnek.” Külön kifejti „az étatizmus pénzpolitikájának” (VIII. fejezet) összes veszedelmeit. Amikor pedig a pénz kérdésének az úgynevezett bankpénz oldaláról való vizsgálatát vezeti le, akkor végkövetkeztetése az, hogy „az étatismus a bankügy terén éppen úgy megbukott.”21 Midőn mi a világháború eltörülhetetlen tapasztalatai alapján teljesen magunkévá tesszük az osztrák írónak ezeket a megállapításait, hozzá kell fűznünk azt, hogy Misesnek abban az elméletépítési kísérletében, ahogy ő az osztrák iskola határ-érték elméletének szubjektív kategóriáiból akarja felépíteni a pénzérték általános cserejellegét, nem osztozunk. Ámde ennek az elméleti eltérésnek vitatása messze túlesik mostani dolgozatunk keretén, mely kizárólag az új pénzelméleteknek a világháború utáni fontosabb valutaváltozásokkal való összefüggését kutatja. Háború az a politikai és gazdasági helyzet, melyben az államhatalom mindenhatóvá lesz: vér és anyag föltétlen ura. Ennek a helyzetnek s az általa és benne kitermelt lelkiségnek a vetítése az a pénzelmélet, mely szerint az állam teremti a pénzt, ő teszi azzá ami, tudniillik általános kötelező értékmérővé. Ettől a beállítástól egy hajszál sem választja el azt az ösztönszerű következtetést, hogy ha ez igaz, akkor semmi akadálya sincs annak, hogy az állam annyi pénzt gyártson, amennyit akar, hisz evvel ezek szerint nem kárt okoz, hanem hasznot hajt. Mihelyst pedig az elmélet azt vallja, hogy a pénz nem jószág és nincs értéke, akkor az állam annyit gyárthat belőle, amennyit kormánya jónak lát. Láttuk, hogy Knapp végül, könyve negyedik kiadásában, hogyan akarna elhárítani még háborús pénzduzzasztás esetén is minden felelősséget. Mindez szó szerint bekövetkezik akkor, mikor Németországban a nemzeti szocializmus megindult a maga hatalmi útján. A párt gazdasági programját Gottfried Feder mérnök foglalja pontokba 1923 novemberében. Ennek22 negyedik és ötödik §-a a következőképpen hangzik: „E szakaszok az egész pénzkérdés szocializálását követelik. A pénz nem más, mint egyedül és kizárólag az állami közösség által kibocsátott teljesített munkára (munkateljesítményre) kibocsátott utalvány. Pénzjegyek kibocsátása az állami felségalapjogok egyike.” Ennek megfelelően azután a cselekvési programja akként alakul, hogy:23 „Mindenekelőtt a birodalmi bankot és a nagy bankokat kivétel nélkül államosítani kell, azután Németországnak haladéktalanul fel kell adnia az aranyvalutát. Egyszer már meg kell lenni annak a bátorságnak, hogy függetleníteni merjük magunkat a váltóárfolyam állandósításának ködképétől. A nemzeti szocialista államé a pénz felségjoga, vagyis a pénzteremtés jogának teljessége. (Geldschöpfungsrecht.) Az aranyvaluta csak előítélet és öncsalás.” Azt hiszem, hogy, mivel nem politikai kortörténelmet írok, hanem valutaértekezést, itt be is fejezhetem az idézéseket. Tehetem ezt annál is inkább, mert csak az, aki valamely vegyigyárban megfigyelte, hogyan cseppfolyósítják rendkívüli nyomás alatt a levegőt és hogy az előbb még láthatatlan pára hogy koppan keményre fagyott cseppek alakjában a kísérleti asztalon: az láthatott ahhoz hasonló tüneményt, mely itt szemünk előtt végbement: a háború rendkívüli légnyomásának hatása alatt egy levegőben járó pénzelmélet gyakorlati politikai programmá keményedett és egy nagy népmozgalom vezérlő jelszava gyanánt koppant oda a nemzeti sorsok irányításába. Megfigyeléseim sorozatából szánt szándékkal távol tartunk minden olyan levezetést, mely a politikai következtetések felé terelne; ettől teljesen mentesítenünk kell kutatásunkat, hogy célt érjünk. Ugyanezen az okon tovább kell vinnünk a dedukciót, minden tekintet nélkül arra, hogy ez a sokat emlegetett s ma részben már hivatalosan is elfogadott pénzprogram mennyiben vitetett keresztül, illetőleg mennyire akadt meg Németországban. Ellenben igenis tovább kell folytatnunk a jelenség külső burkainak lehántását s az általunk keresett összefüggések szálainak belső feltárását, azon a nyomon, hogy az állami pénzelmélet ezen pártprogrambeli leverődésében a belső vonzásoknak, illetőleg az egymásra hatásoknak egy másik, nem kevésbé fontos analógiáját pillantsuk meg. Ez tudniillik az így politikává változott állami pénzelméletnek Marxék szocialista pénztanával való összehasonlítása. Ezen az úton remélhetjük, hogy dolgozatunknak ezt a fejezetét odáig fejleszthetjük, hogy vizsgálódásunk első eredményeit tételekké alakíthatjuk ki. Amint már föntebb megemlítettük, Marx abból indult ki, hogy a pénz nem más, mint aranybőrbe bújt áru. A történelmi materializmus, mely ebben a felfogásban nyilvánul s mely azután példátlan következetességgel fejti ki rendszerét a magántulajdon társadalmi rendjének aláásására, evvel a tétellel rögtön fölénybe jut az állami pénzelmélettel szemben azért, mivel elég merész volt és vissza mert menni a kezdetre, tehát valóságos tényálladékon veti meg a lábát. Evvel szemben, amint már előbb kiemeltük, az új elmélet elismeri azt, hogy a magántulajdoni rend kezdetén a munkamegosztás által megkövetelt csereforgalom elején áru jellege volt a pénznek és a sok csereáru közül emelkedett ki hol ez, hol az a jószág általánosan elismert forgalmi eszközzé. Ám, amint hallottuk, a chartalistákat az egész pénzevolúció nem érdekli, mert dogmáik csak akkor kezdenek érvényesülni, amikor a „Gemeinwesen”, tehát az állam a saját szempontjából veszi kezébe az irányítást és megszervezi a monopóliumot, ő teremti meg azt, amit pénznek hívunk és ezáltal teszi érték nélkül valóvá azt az értékmérőt, amelynek azelőtt magának is értéknek kellett lennie. A szociáldemokrata elméleti szerkezettel szemben, tehát itt kétségtelenül egy még mesterségesebb vetítéssel van dolga a tudománynak. Ám az állami pénzelméletnek ez, a történelmi fejlődéstől való erőszakos elvonatkoztatása még veszélyesebb szakadék szélére kerül akkor, mikor Elsterék arra törekednek, hogy mesterük jogi dogmáit gazdasági tartalommal töltsék meg, mert hiszen azt be kell látniuk, hogy a pénz elsősorban mégis csak gazdasági jelenség és abba a vitába, amelyet Rudolf Stammler kezdett24 s oly mesterien vívott meg önmagával, hogy tudniillik mi van előbb, jogrend-e avagy gazdasági mozgás, ebbe itt beleelegyedni nem alkalmatos. Mert akár van értéke annak a jószágnak, melyet értékmérőül választott a gazdasági élet — amint azt mind a klasszikus közgazdaságtan, mind a szociáldemokrácia tanítja — akár nincs értéke annak a pénznek, mely az új iskola szerint nem más, mint körben szaladó terméke az állami parancsnak, az bizonyos, hogy az áruk árai benne tükröződnek. Mi alapon? Összehasonlítás alapján — így vallja ezt mind a két iskola. — De ha ez így van, akkor ezt az összehasonlítást valahol el kellett kezdeni, még mielőtt az értékmérő és árjelző közeg az értékét elhullatta volna, vagyis mielőtt államosíttatott volna. Tehát: kezdetben minden gazdasági területen volt olyan ár, amelyből elindult az a későbbi ár, amelyet ezután már az állami pénzelmélet szerint az állami pénz mért. Ezt Elsterék is elismerik. Evvel azonban másodszor is hátrányba kerülnek, mégpedig nemcsak a klasszikus pénztannal, hanem magával nagy ellenfelükkel, a szociáldemokrácia materialista elméleti felépítésével szemben is, amelynek legalább megvan az az előnye, hogy nem kell egy másik világnézetet elismernie kiindulási pont gyanánt oly célból, hogy azt azután rögtön kirúgja maga alól és így az önkényes teoretizálás minden ismérvével megterhelve induljon útjára. Már itt megcsillámlik az új iskoláknak az a hátránya, hogy mindig a legújabb jelenségek kategóriái szerint mérik azokat a megelőző fejlődéseket, amelyektől ezek a tünetek teljesen idegenek voltak. Ez a különös vonás még elemibb erővel fog kiütközni az új angol, amerikai és svéd iskolák tanításaiban. (L. dolgozatunk II., III. és IV. fejezetében.) Egyet máris elér az állami pénzelmélet, mikor oly korlátolt viszonylagosságot erőltet magára még a szociáldemokrata tanítással szemben is, tudniillik azt, hogy bölcseleti elgondolását, metafizikai igazságokra vágyó megoldását illetőleg úgy érezzük magunkat, mint a régi Hellász természetbölcselőinek azon hiedelménél, hogy a föld kiterjesztett erősség, amely egy elefánton nyugszik, az elefánt egy teknősbékán áll; de hogy az a teknősbéka, mely a világot tartja, min áll, az már nem tartozik az ő bölcselkedésük körébe. Szemben a klasszikus közgazdaságtan pénztanával mind a szociáldemokrata elmélet, mind az állami pénzteória is a közösségre veti a súlyt, szemben a magángazdaságok termelő erejével. Ebben a kommunista felfogás elmegy a legvégsőig, midőn megszünteti a pénzt, mert megszüntette a magántulajdont, melynek ez a csereeszköze; helyébe a munkautalványok lépnek, melyekkel az állam osztja el a kitermelt munka eredményeiben való egyéni részesedést, mit a kollektív hatalom lehetőleg szűkre szab. A chartalista is a közösség fogalmából indul ki, az ő munkájának tulajdonítja az értéktermelést és a pénz ezen elképzelés szerint nem más, mint részesedési lehetőség s egyben e lehetőség mértéke is a „Socialproduct”-ban, vagyis az illető gazdasági közösség által létrehozott jószágok összességében.25 Itt azonban feltárul az a rés, mely az új pénzelméletben elválasztja a jogi szerkezetet annak gazdasági tartalmától. Mert amikor Knappék is, a nemzeti szocialista program is arról beszélnek, hogy az állam egyedül való és föltétlen ura a pénzteremtésnek, akkor dogmatikusan elvetik azt a korlátot, amelyet a magángazdaságon alapuló rend föltétlenül megkövetel a saját értékmérőjétől, tudniillik azt, hogy az ne legyen tetszés szerint, önkényesen és végtelenül szaporítható. Ez a korlátlansága az állami pénzkibocsátásnak csábította el mindig a politikusokat és ez tette tönkre mindig és mindenütt a nemzetek gazdasági és erkölcsi rendjét. Az állami pénzelmélet pedig jellegénél fogva képtelen ily korlátozás felállítására. Innét van, hogy az a lehiggadtabb nemzetgazdasági elgondolás, mely a legutóbbi években már magában Németországban is el akarja hagyni a pénz-étatizmus programját és közveszélyessé válható kategorikus következtetéseit, Knappékkal szemben is erre a ritkasági mozzanatra veti a fősúlyt. Budge alaptanítása a pénzről az, hogy26 „természetesen a pénz mint a közvetett árucseréknek eszköze a piacon keresett vagy kínált jószág csereértékét képviseli, de más oldalról ebben a szerepében önállóan tárgya a cserének és ennél fogva saját csereértékének kell bírnia, azaz más szóval szükséges, hogy viszonylag szűk legyen (Relatív knapp).” Ha a német elmélet éppen a legutolsó évek tapasztalatain építve megállapítaná azt is, hogy az értékmérőnek ezeket a számszerű és állandóan ruganyos korlátozásait, tehát szűk voltának szabályozását, az államtól nem lehet elvárni, akkor szerencsésen megint visszasorakoztunk volna az állami pénzelméleten s annak a politikai programján át a klasszikus pénztanhoz. Mindenesetre egyetlenegy különbséggel. Ez a különbség nagyon fontos egész tudományszakunk tekintetében; tudniillik abból áll, hogy azon forradalmi rázkódások következményei gyanánt, melyeken a nemzetek pénzrendszerei a XX. században átvészeltek, sokkal mélyebbre kell leszállanunk a pénzérték való lényegének kikutatásában, mintsem megelégedni avval a háború előtti tétellel, hogy „a pénz egyenlő az arannyal” s hogy az arany mechanizmusa egymagában minden körülmények között helyreállítja a gyakorlatban a valutákat, az elmélet számára pedig mind megoldja azokat a kérdéseket, melyek a pénz lényegét, ha úgy tetszik, „lelkét” jelentik. Kétségtelen előttünk, hogy a pénz jószág s hogy így az állami pénzelmélet alappillérét szofizmákra és nem a valódi élet szilárd talajára rakta. Így mutatkozik helyesnek az a megállapítás, hogy „a pénz egészen sajátos forgalomközvetítő jószág” s ebből következően „olyan különös jószág, mely a jószágnak éppen leglényegesebb tulajdonságait nélkülözi.”27 Ha nyomozó utunkon, melynek mesgyéjét törjük, tovább haladunk, akkor elfogulatlanul meg kell állapítanunk azt, hogy a pénztan háború utáni továbbfejlődésének egyik legjellegzetesebb jellemvonása az, hogy a készpénz tüneteinek megszokott megfigyelésein kívül, amelyeken elsősorban, sőt majdnem kizárólag a háború előtti pénztudomány alapult, most a hitelpénz s az összes pénzhelyettesítő eszközök kerülnek belé a tudomány reflektorfényének legerősebb megvilágításába. Ez a haladás minden ország közgazdaságtanában mutatkozik, ahol komolyan foglalkoznak a gazdasági jelenségek nyomán felmerülő problémák megfejtésével. Meg kell állapítanunk, hogy ebben a tekintetben nem marad el a német elmélet s az osztrák irodalom sem. Mi sem volna természetesebb, mint hogy az eddigi fejtegetések folytatásául most arra térnénk rá, hogy az állami pénzelmélet, vagy annak politikai leverődése miként mutatkozott meg akkor, mikor a pénzkérdés második változására, nevezetesen a hitelpénz beállítására, esetleg szabályozására kell a tárgyalást átvinni. És mégis úgy áll a helyzet, hogy csak nagy erőltetéssel lehetne ezen a vonulaton haladni tovább igazságaink felkutatása felé. Ennek két oka van. Az egyik elméleti: a hitelpénz kérdéseivel, különösen pedig avval a kérdéssel, hogy a bankok tevékenysége mennyiben tud pénzt teremteni, tehát hogy a hiteleszköz mikor és mennyiben tud átalakulni értékmérővé: evvel a kérdéssel s annak egész szövevényével az új angol–amerikai pénzelmélet jóval előbb és sokkal szélesebben foglalkozott, mint a legújabb német irodalom. Egyik tünetét látom ebben annak, hogy a közgazdaságtan, mely Adam Smith korában Angliában született és a világháború előtt legteljesebb kifejlődését Adolf Wagner és Gustav Schmoller korában Németországban érte el, a háború után ismét kezd átköltözni Angliába és Amerikába, mintha a vezető szerepet ismét az angolszász faj ragadná magához. Ezért a hitelpénz kérdésének fejleményéről leghelyesebben az angol valutaválsággal kapcsolatban kell alább szólanunk (II. fejezet). De van eljárásunknak, ezen az elméleti indokon kívül, egy gyakorlati indokolása is; nevezetesen az a különös jelenség állott elő, hogy bár az uralkodó német pártprogramul megindulásakor a banktevékenység államosítása útján akarta nemcsak szociálpolitikái céljait elérni, hanem evvel az egész kötelmi jogot új alapokra fektetni: végeredmény gyanánt az következett be, hogy az 1937-ben törvénnyé vált új német részvényjog ugyan három szakaszában erősen hangoztatja azt, hogy a részvénytársaságokat a „Gemeinwohl”, a közjó érdekében kell vezetni s hogy a „Gemeinnutzen geht vor Eigennutzen” (a köznek haszna előzze meg az egyén hasznát.) politikai jelszava itt is megtalálható, ellenben a törvény tényleges rendelkezései semmivel sem érintik a részvénytársasági bankoknak eddigi szerkezetét és ezért hitelteremtő működését sem. Ami pedig a részvénytársaságok közt a hitelszerveket, tehát a tulajdonképpeni bankokat és takarékpénztárakat illeti, egyes bankállamosítási kísérletek után, melyeket kizárólag a gazdasági élet ideiglenes megakadása okozott és melyeket azután Németországban is ismét vissza kellett fejleszteni: ezeken kívül a német bankellenőrzés nem mutat semmi újat nekünk, ha a magyar Pénzintézeti Központ bevált szerkezetével hasonlíthatjuk össze a hitel-ellenőrzést odaát. Ezt az 1938 májusában Berlinben tartott Allgemeiner Deutscher Bankiertag nyilvánosan megállapította. Különösen ki kell emelnünk azt, hogy vajon a hitelpénzteremtés mennyiben függ össze a valutáris kérdésekkel, erre nézve a Németországban mutatkozó fejlődésből az elmélet semmiféle újabb tapasztalattal sem gazdagodik. Ezért is azt a kísérletünket, hogy mennyiben tudunk összefüggést mutatni ki az új pénzelméletek és a háború utáni valutapolitika között, ezen a meddőnek mutatkozó mesgyén hasztalan folytatjuk: innét más csapásra kell áttérnünk. Ez a másik megfigyelési terület, mely nemzetközi vonatkozásban igenis érdekesnek mutatkozik és tovább menő eredményekkel biztat, nem egyéb, mint az új elméleti áramlatoknak az aranykérdéssel való kapcsolata. Ezen az úton az a remény kecsegtet, hogy oly tanulságokra bukkanhatunk, amelyek valamely állam belső gazdasági területén, sőt esetleg önellátó elzárkózottságán túllépve, minden nemzet számára gyarapíthatja a pénztudomány megfigyelését. Hogy ez a kiindulási pontunk nem önkényes feltevés s még kevésbé egyéni képzelgés, annak döntő bizonyítéka az, hogy ugyanakkor, amikor majdnem tíz esztendővel a világháború kitörése előtt Knapp megindult a maga állami pénzelméletével és a chartalizmus tudományos divattá kezdett válni, ugyanakkor egyre szaporodtak Németországban a könyvpiacon azok az iratok, melyek a „Los von Gold,” „El az aranytól” jelszavát hangoztatták, a valutának az aranytól való elválását követelték, mégpedig új sütetű elméleti levezetések kategorikus formájában. Még egy másik szálat is találhatunk, mely visszanyúlik a háború előtti időkbe. Aki az akkori német bankirodalom főműveit most előveszi,28 már ott látja azt a rosszul rejtett törekvést, hogy a németek a világkereskedelem váltóforgalmát lehetőleg függetleníteni igyekeztek attól a nemzetközi fizetési eszköztől, melyen az addig nyugodott, tudniillik az angol sterlingtől, az aranyváltó tipikus képviselőjétől. Ily körülmények közé visszahelyezve válik érthetőbbé annak a támadásnak hatása, melyet Knapp minden metallizmus ellen s így elsősorban az arany ellen indított. Ugyancsak ilyen irányban folyik le a nagy háború után is az állami pénzelmélet kialakulása és szétterjedése. Azért harcol ez a felfogás az egész vonalon a pénz mennyiségi elmélete ellen, mert ez az utóbbi mindig csak valamely olyan értékmérőt hajlandó elfogadni, mely tetszés szerint nem szaporítható, tehát nem állami termék. Ezért történik az is, hogy a világháború után már a német pénztörténet nem abból a szempontból nézi Bismarck 1871-es valutareformját, mely a német birodalomba behozta az aranyvalutát, hogy abban a nemzetközi világvalutába való bekapcsolást lásson, tehát nem azt hirdeti, hogy ez a reform az aranyforgalom nemzetközi gazdasági törvényszerűségeinek kényszerítő hatásai alatt jött létre, hanem azt tanítja, hogy evvel Bismarck az állami felségjog hatalmát akarta kifejezésre juttatni. Az aranyvalutának a bimetallizmussal szemben akkor folytatott egész harca, mely a német birodalom megalakulásakor az egész pénzirodalmat betöltötte, az ilyen bemutatás által teljesen kivetkőzik abból az eredeti formájából, hogy akkor két fémnek — az aranynak és ezüstnek — az ezek termelési jelenségei szerint lefolytatott küzdelme lett volna; — pedig az volt; — így azután végül a mai felfogásban az aranyvaluta behozatalának nem marad indokolásul egyéb, mint az, hogy „az exodromiának (vagyis az államon kívüli valutapolitikának) klasszikus eszköze volt, a különféle valutákat az aranyhoz kötötte, ámbár a pénztörténet mind háborús, mind békés időkben a váltóárfolyamok állandósítására más eszközökkel is rendelkezett.”29 Ha jól megértettük, ez elmélet szerint és ilyen magyarázat után, valamely országon belül a pénzrendszernek semmi szüksége sincs az arannyal való fedezetre, kifelé pedig egyéb eszközön kívül esetleg erre az arany is felhasználható. A lényegből így lesz segédeszköz. Most már az igazsághoz híven meg kell állapítanunk, hogy a nagy háború után, illetőleg pontosabban szólva, a békeszerződések végrehajtásától kezdve azoknak Németország által való formális felmondásáig, vagyis a jóvátételi korszak befejeztekor, a német birodalom pénzrendszere valóban aranymentesen fejlődött ki. Erre tehát első pillanatra azt lehetne mondani, hogy a chartalista elv győzött: nincs arany és mégis van pénz, a Reichsmark aranyfedezet nélkül is fizetési eszköz marad, sőt talán még azt is elmondhatjuk, hogy a márka kiállott olyan viharokat, melyek esetleg arannyal fedezett valutákat is megtépáztak volna. A nagy kérdés az, hogy győzött-e itt benn, tehát a belső pénzforgalomban az állami pénzelmélet és ha igen, veheti-e hasznát további kutatásaiban a pénztudomány? E kettős kérdésre a válasz is kettős.

Az első tény kétségtelen. A háború után újraébredt Németország aranyfedezet nélküli pénzrendszert tart fenn belső forgalmában. A német birodalmi bank 1937 december 31-én lezárt mérlege szerint 7478 millió kibocsátott bankjeggyel szemben nincs több arany kimutatva, mint 70 millió, ami azt teszi, hogy nem is egészen egy százalékra csökkent a bankjegyeknek az arannyal szemben való fedezeti aránya, holott az utolsó békeévben, 1913-ban, 1068 millió arany állott a Reichsbank rendelkezésére. Ebből arra lehetne következtetni, hogy ez az állapot az állami pénzelmélet diadala. A letagadhatatlan tény ellenben az, hogy ehhez az állapothoz semmi köze sincs sem Knappéknak, sem az ő elméletükön alapult politikai programoknak, egyszerűen azért, mert Németországot külső erőszak fosztotta meg aranyvagyonától. A versailles-i békediktátum tudvalevően abból a gyűlölködő elképzelésből indult ki, hogy Németország háromszázharminc milliárd aranyfrank jóvátételt fizessen. Ez a jóvátételi politika irtózatos rángások között, melyekbe a Ruhrvidék megszállását is bele kell számítani, a Dawes-terven s a Young-terven át, és végül a Hoover-moratóriumon keresztül a jóvátételi politika teljes és tökéletes csődjére vezetett, és a nagy európa-amerikai gazdasági világválság megakasztotta az egész fejlődést és eltemette a jóvátételi politikát. Franciaország megtanulta azt, hogy mikor erőszakkal lecsapolta a német valuta alapját, akkor azt a Németországot, mely maga aranyat nem termel, vagy arra kényszeríti, hogy dumping-kivitellel tönkretegye azoknak az államoknak termelését, amelyek tőle jóvátételt követelnek, avagy úgy lerontja a német valutát, hogy az vele szemben fizetésképtelenné válik. Ez a sors érte a franciákat, mialatt Németország elvesztette aranytartalékát. Ennélfogva a németek semmiféle elmélet kedvéért sem rendezkedhettek volna be arany valutára, hanem csak arany nélküli pénzrendszerre. A világháború utáni német valutaállapotok és másfelől az aranyellenes elmélet ugyan párhuzamosan lépnek fel, de ok és okozati kapcsolat nincsen közöttük. Ezért nincsenek ránk nézve további tanulságai sem. A kettős kérdés másik fele, tudniillik elméleti oldala, már sokkal érdekesebb és azt gondoljuk, hogy az egész újrakelő pénztudomány szempontjából maradandó eredményeket tartalmaz. A német példa s utána még sajátosabb módon azok a többiek, amelyekkel értekezésünk további folyamán foglalkozunk, egyszer s mindenkorra elválasztották az aranykérdést a valutakérdéstől s ezáltal a pénzértéknek kutatásában mélyebb rétegekre tudnak lehatolni, mintsem a megelőző elméletek, melyeknek vallóit ily rettenetes földrengés sem riasztotta föl s ezért nem tárulhattak föl előttük az értéktannak oly mélységes szakadékai, mint aminők a világháború következményei gyanánt megnyíltak s melyeket a tudományos szemléletnek kötelessége ezutáni magyarázataiba belévonni. A pénz legmélyebb lényege kétségtelenül nem abban van, hogy a pénz = arany. Az arany mögött kell az aranyvalutás országban is a pénz olyan jellegének, belső lényegének s olyan tulajdonságainak lenni, amelyek őt pénzzé és értékmérővé teszik s ez a lényege a pénznek megvan az aranyon kívül is akkor, és addig, míg a nemzetközi aranyérték egyelőre kihagy és nem működik. Ennek a tételnek ilyetén ideiglenes jellegű megfogalmazását dolgozatom befejező része igyekszik igazolni; amit azonban már most is megállapíthatunk, az, hogy a pénztanban is azon az úton van az igazi előhaladás, amelyen a többi tudomány is továbbfejlődik, tudniillik abban az irányban kell a tapasztalatok gyűjtésének és földolgozásának előbbre mennie, hogy a kezdetben abszolút érvényűeknek vallott tételek viszonylagossága földeríttessék és ezen viszonylagosságok törvényszerűségeinek felismerésében és kimutatásában éri el ez a tudományszak is a maga legmélyebb igazságait. Túlságosan merésznek, sőt fantasztikusnak tessék bár hasonlatom, mégis ideiktatom, mikor azt mondom, hogy a pénztan itt éppen úgy újabb relativitási elmélet felé halad, mint azt Einstein állítja a maga elgondolásában: „A különleges és általános viszonylagossági elméletet” illetően. Mert ha a német fejlődést, melyet eddig megvizsgáltunk és melyben az állami pénzelmélet s az arany nélküli pénzrendszer párhuzamosan jelentkeztek egymás mellett, ha ezt egybevetjük elébb az angol, majd az amerikai nagy valutaevolúciókkal, akkor azt látjuk, hogy míg a németeket az aranyalap elhagyására külső erőszakkal rákényszerítették annyira, hogy egyszerűen nem volt más választásuk, bármilyen elméletnek lettek volna is követői, addig az aranyvalutaelmélet hazája, Anglia is elhagyta az aranyalapot s ott utólag támadt föl ennek a forradalmi ténynek az elméleti igazolása. Még később az északamerikai államok döntik föl, látszólag külső kényszer nélkül a világ valutarendjét. Mindezek a páratlan jelenségek még mélyebbre csábítanak bennünket a modern pénzelméletek s a valutapolitikai nagy változások összefüggésének vizsgálatába.

Lábjegyzetek

  1. Mises, Ludwig: Theorie des Geldes und der Umlaufsmittel. 2. kiadás. 1924. 249. 1. ↩

  2. Mises: u. o. 251. 1. ↩

  3. Gustav Cassel: Das Geldwesen nach 1914. 10. fejezet. ↩

  4. Irving Fisher: Feste Wahrung. 1937. 276. és köv. 1. ↩

  5. Sir Charles Morgan Webb: The crisis and fall of the Goldstandard, 1934; U. a. Ten years of currency revolution 1922-32. (1935.) ↩

  6. Marx, Karl: Das Kapital. Kritik der politischen Oeconomie. 4. kiadás (1890) I. k. 68. és köv. lapokon. ↩

  7. Budge S.: Lehre vom Geld. Jena 1931. és 1933. I. k. 51. és köv. lapjain. ↩

  8. Knapp, Georg Friedrich: Staatliche Theorie des Geldes. 4. kiad. (1923.) ↩

  9. Praxeum-jegyzet: A nyomtatott szövegben 1915 szerepel. Knapp Staatliche Theorie des Geldes című műve 1905-ben jelent meg, ezért a nyilvánvaló dátumhibát javítottuk. ↩

  10. Elster, Karl: Die Seele des Geldes. Grundlagen und Ziele einer allgemeinen Geldtheorie. 2. kiadás. Jena, 1923. ↩

  11. Id. m. 31. ↩

  12. Uo., 63. o. ↩

  13. Uo., 270. o. ↩

  14. Knapp: Staatliche Theorie des Geldes. 446—448. 1. ↩

  15. Elster: i. m. 87. o. ↩

  16. Id. m. 367. 1. ↩

  17. Elster: id. m. I. fej. 3. és köv. 1. ↩

  18. Knapp id. m. 200. 1. ↩

  19. Elster id. m. 325—362. 1. ↩

  20. Mises: Theorie des Geldes. 122. 1. ↩

  21. Mises: id. m. 406. 1. ↩

  22. Gottfried Feder: Kampf gegen die Hochfinanz. Das Manifest zur Brechung der Zinsknechtschaft des Geldes. (2. kiadás. 1933.) 51. és köv. lapokon. ↩

  23. Id. m. 323. és köv. 1. ↩

  24. Stammler, Rudolf: Wirtschaft und Recht. Lipcse, 1896. ↩

  25. Elster: id. m. 98. és köv. lap. ↩

  26. Budge: Lehre von Geld. I. kötet 64. 1. ↩

  27. Navratil Ákos: Közgazdaságtan. I. kötet, 2. kiadás (1936), 432. o. ↩

  28. L. Riesser: Die Deutsche Grossbanken und ihre Konzentration. 3. kiadás. 1910. és Bosenick Alfred: Neudeutsche gemischte Bankwirtschaften. 1913. ↩

  29. Elster: id. m. 330. 1. ↩

Oszd meg ezt a bejegyzést:
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5