Irving Fisher tanácsára Roosevelt is hallgat, ha a Yale-i egyetem közgazdaságtan professzora nem is tartozott a Brain-Trust bizalmas körébe. Amikor Roosevelt stabilizálni akarta az árakat és veszni hagyta a dollárt, alighanem Irving Fisher tanítására emlékezett, aki index-valutájával már közel két évtizeddel megelőzte azt a kísérletet, amely az árak alakulását függetleníteni akarta az arany árfolyamától. Irving Fisher most új javaslattal áll elő: 100% pénzt ajánl Amerikának és nem tudhatjuk, hogy ebből az elméletből nem fog-e Amerika — 100% pénzt kicsavarni?
100% pénz mindenesetre vonzó, még elméletben is s különösen akkor, ha az elmélet egyszerű és könnyen megvalósítható. Amerikában, mint annyi más nyugati birodalomban, a fizetési forgalom nagy részét csekkekkel bonyolítják le. A csekk nem pénz, csak utalvány arra a „pénz”-re, amelyet a csekk aláírója bankjában őriz. Viszont ezt a pénzt a bank nem „őrzi” s ha egy napon minden csekkszámlát pénzre akarnának felváltani, a bankok a kibocsátott csekkeknek csak töredékét tudnák kifizetni. A csekk — nem 100% pénz.
1926-ban a nagy amerikai boom tetőfokán 22 milliárd dollárnyi csekk volt forgalomban s a pénzforgalom ugyanakkor alig haladta meg a 4 milliárdot. A kötvény, részvény fedezetre szívesen adtak csekkhitelt, árak, árfolyamok napról napra emelkedtek és a fizetési eszközök forgalma is nőttön-nőtt anélkül, hogy a bankjegyeket szaporították volna. A bankok csekkhitele szaporította a fizetési eszközök forgalmát, táplálta az árak emelkedését, a tőzsdehosszt úgy, ahogyan négy esztendővel később a csekkhitelek óvatos szűkítése stabilizálta a válságot. 1933-ban már csak 15 milliárdra rúgott az amerikai csekkforgalom, pedig a pénzforgalom időközben már 5 milliárdra emelkedett. A csekkdefláció kiürítette a zsebeket, de 15 milliárdnyi csekkhitel Damokles-kardként lebeg az amerikai bankok és — csekkszámla-tulajdonosok fölött. Hiszen a csekkszámlák fedezete még mindig veszíthet értékéből. Hiszen a csekk most sem „pénz”, — s ha pénz, akkor csak 30–40%-os pénz.
A bankok most nem népszerűek Amerikában és az amerikaiak megdöbbenéssel eszméltek arra, hogy jólét és nélkülözés, bőség és szegénység — a bankok spekulációján múlik. A Federal Reserve Bank hiába szűkíti a hitelkereteket és hiába szaporítja a bankjegyeket: az infláció, vagy a defláció szélsőségei felé nem a nemzeti bank politikája tereli a piacot, hanem a magánbankok spekulációja. Elvégre a Federal Reserve Bank egynéhány milliárddal szűkíthetné, vagy bővíthetné az 5 milliárdos bankjegyforgalmat, egynéhány milliárddal szűkíthetné, vagy bővíthetné a hitelkeretet, — de nem akadályozhatja meg, hogy a magánbankok több, vagy kevesebb csekk beváltására tett „ígéretekkel” irányítsák az amerikai életet. Hossz és bessz, infláció és defláció, konjunktúra és dekonjunktúra a bankok szimatától és politikájától függ. Száz millió amerikai polgár „Mene Tekel”-jét írják a csekklapokra.
Az amerikai polgár ebben nem tud megnyugodni és nem nyugodott meg Irving Fisher sem, aki most azt javasolja, hogy a Federal Reserve Bank ragadja magához a piac irányítását. Pénz kell és nem „ígéret”, amelyet azután a válság első szélrohama elsöpör, — ezt mondja Fisher. — 100% pénz. Honnan? Erre is válaszol. A Federal Reserve Bank minden olyan fedezetre, amelyet a bankok elfogadtak csekkhiteleik folyósítására, pénzt bocsásson ki, olyan bankjegyet, hogy minden csekknek 100% pénzfedezete legyen. A csekklap, a bank ígérete, 100% pénzzé változzon.
Ha Irving Fisher gondolatát megvalósítják, nem lesz olyan fedezetlen csekk, — amelyet a bank nem tud kifizetni. A csekkforgalom emelkedni fog, hiszen a bankok minden fedezetet bankjegyre válthatnak a Federal Reserve Banknál. A 15 milliárdos csekkforgalom meg fog növekedni, talán húsz, talán huszonöt milliárdra nő nemsokára, — pénz kerül forgalomba, 100% pénz, fedezett csekkek, nem inflációs bankjegyek (Irving Fisher szerint) és az óvatos bankok lomha hitelpolitikája nem tartóztathatja többé a fellendülést a jólétet, a boomot.
Csak éppen a 100% pénz más szavakkal azt jelenti, hogy az 5 milliárdos bankjegyforgalmat négy-ötszörösére kellene emelni. És mi lesz akkor a dollárral?1
Mi lesz a dollárral? — kérdi Georges Bonnet, a francia pénzügyminiszter is, aki most a valuta fegyverszünet tervét vetette fel. Mi lesz a dollárral és mi lesz az angol fonttal? Meddig kell még aranysrapnelek-kel védekezni a papírgalacsinok ellen?
Az aranyblokk néhány államnak pénzén kívül alig van már olyan valuta, amely ősi nyomokon haladva csak értékmérőül szolgálna. Mintha a pénzverdék és bankjegynyomdák muníciógyártásra rendezkedtek volna be, a pénz a nemzetközi kereskedelempolitikai harcok eszközévé lett. Az bizonyos, hogy az a szerep nem illik a valutáknak, amelyek az 1929 óta folyó kereskedelempolitikai világháborúban alaposan megfogyatkoztak, elvesztették régi díszüket és — aranyfényüket. A Népszövetség nemrégen állította össze a táblázatot, amelyen láthatjuk mennyit vesztettek a valuták aranyértékükből 1929 óta. Megdöbbentő! Uruguay és Brazília vezetnek: az előbbinek pénze csak 20,3%-át, az utóbbié csak 27,2%-át éri régi értékének. Az angol font 60,1%, a dollár 50,3%, a yen 34,5%, a dán korona 48,7%, a svéd és norvég koronák 56,3, illetve 54,8%, a dinár 77,1%, a drachma 43%, a cseh korona 83,3%, a belga 22,2%, az osztrák schilling 79,1% aranyértékét tudott megőrizni e válságos esztendőkön keresztül. Csakhogy amíg a háborút követő esztendőkben a valuták depreciációja feltartóztathatatlan volt azokban az országokban, amelyek elszegényedtek, eladósodtak, — addig az 1929 óta jelentkező valuta árfolyamveszteségekkel sokszor tudatosan mérsékelték a pénz aranytartalmát, hogy a belföldi árak emelkedésével és a kivitel versenyképességének helyreállításával enyhítsék a válság nyomasztó gondjait. A valuta politikai fegyver lett; befelé a kormányok a valuták ügyes, vagy ügyetlen manipulációjával mesterséges prosperitás látszatát keltették, — kifelé a letört valutaárfolyamokat használták fel arra, hogy rést üssenek a vámfalakon.
És most jön a francia pénzügyminiszter fegyverszünetet javasol: de hát lehet-e fegyverszünetet kötni, ha a békének halvány reménysugara sem mutatkozik? Hiszen mindaddig, amíg a nemzetközi kereskedelem ezernyi sorompóját meg nem nyitják, amíg az áthatolhatatlan vámhatárok, kontingens rendszerek és devizakorlátozások Hindenburg-vonalként zárják el egyik piacot a másiktól, lemondhatnak-e a kormányok arról, hogy a valutáris manipulációk dum-dum lövéseivel nyissanak rést feleslegeik kivitele számára? Valószínűleg nem. Ahogyan meddő volna a fegyverszünet s csak rövid ideig pihentetné a valutafrontot, ha ugyanakkor a kormányok nem lépnének fegyverszünetre — a liberális gazdaságpolitikával is.
A liberális gazdálkodás idején a pénz értékmérő, nem fegyver, — még csak belpolitikai fegyver sem. Ha felszökött a gabona ára, nem léphette túl a versenyképesség mértékét: ha mégis túllépte, szünetelt a kivitel mindaddig, amíg az árak visszasüllyedtek a versenyképesség színvonalára. Ma a gabonaárak alakulása politikusok gondja lett az agrárállamokban és ha a gabona a versenyképesség határán túl drágult — a valuta árfolyamát kell ejteni, nehogy a gabonaárak teljes színvonalának visszaesése megbotránkoztassa az agrártársadalmat. Ugyanez következett be az ipari államokban, ha ipari termelésük versenyképessége csökkent: tegnap Belgium, tegnapelőtt Amerika, Anglia s a skandináv államok, holnap talán Hollandia védekezik a belföldi árszínvonal letörése ellen a valuták árfolyamának leszállításával. Ámde ki hinné azt, hogy a mesterségesen fenntartott magas árszínvonal és a magas árak vonzó ígéretének csábításával feltornászott termelés szembeszállhat a válság újabb viharával, ha majd láthatóvá lesz, hogy az autarchiák simogatásával hizlalt termelést a mesterségesen táplált magas árakon többé nem lehet értékesíteni, hiszen változatlanul ridegen merednek felé az elzárkózás kínai falai? Nem fogja-e milliónyi mezőgazda itt, milliónyi iparos ott a valuták újabb leszállítását követelni s nem lesznek a kormányok, amelyek a politikai veszélytől tartva inkább folyamodnak a pénzérték csökkentés veszedelmes, de mégis csak legegyszerűbb eszközéhez, mint azzal nyugtassák meg a választókat, hogy hiába! az árakat a keresletnek és a kínálatnak kell szabályozni s nem a kormányoknak?
A francia pénzügyminiszter optimista, kétségkívül azért, mert hisz abban, hogy előbb-utóbb a világnak rá kell eszmélni a törvényszerűségek megváltozhatatlanságára. Valutafegyverszünetet javasol, százszázalékos valutát ugyanakkor, amikor Irving Fisher 100% pénzt sürget, mitsem törődve a dollár árfolyamával. Amikor a konzervatív Hollandia miniszterelnök, Colijn, arra figyelmeztet, hogy ha nem szűnik a holland tőke menekülése a határokon túlra, a holland forint devalvációja is feltartózhatatlan lesz.
A francia pénzügyminiszter optimista, hiszen a francia kormány már szinte forradalmi ellenállással szemben is hozzálátott az államháztartás egyensúlyának helyreállításához. Sound Finance, — egészséges pénzügyek, kiegyensúlyozott költségvetés nélkül pedig egészséges valuta sincs. Ámde melyik az a deficittel küzdő európai, s főképpen közép-európai állam, amelynek kormánya vállalná a szociális és politikai kiadásokkal megduzzasztott államháztartás egyensúlyának helyreállítását?
Még mindig közelebb vagyunk a 100% pénzhez, — akármilyen kevés is van a zsebünkben, — mint a 100%-os valutához... A lombok még lehullnak egynéhányszor, mielőtt a valutaháborút felváltaná a valutabéke.
Lábjegyzetek
-
Praxeum-jegyzet: Varannai ismertetése ezen a ponton pontatlan. Fisher terve a folyószámlabetétek teljes pénzfedezetét és a kereskedelmi bankok pénzteremtésének megszüntetését célozta; az átmeneti jegybankpénz-kibocsátás a már fennálló betétpénz fedezetté alakítását szolgálta, nem tartós, többszörös bankjegy-expanziót. ↩
