A kamatláb

A kamat oly összeg, melyet a kölcsönvevő, a felvett pénz használatáért, a kölcsönadónak fizet.

A kamat tulajdonképpen: a tőke tiszta jövedelme. Ha a kölcsönvevő, a felvett tőke után többet vesz be, mint amennyi kamat fizetésére kötelezte magát, az fáradsága és a netaláni kockáztatásáért természetesen őt illeti.

Az a haszon tehát, melyet a felvett tőke a kölcsönvevőnek hajt, befolyással van a kikötendő kamatra is. Mert ahol a kölcsön használata által sok haszonra lehet szert tenni, ott rendesen több kamatot is fizetnek, ahol pedig kevés haszon ígérkezik, ott kevesebbet.

Befolyással van továbbá a kamatra: a pénz szükséglete, aszerint, amint a tőkének bővében vagy szűkében vannak; a kölcsönvevő fizetési képessége, aszerint, amint a kölcsönadó több vagy kevesebb biztossággal számíthat az adott kölcsön pontos visszafizetésére. Tehermentes ingatlanra például biztosabb kölcsönt adni, mint oly birtokra, melyen már bekebelezések vannak. Jellemes ember személyes hitele nagyobb, mint a kétes jelleműé; ki könnyebben fizethet, hamarább jut kölcsönhöz, mint az, akinél nehézségektől kell tartani. Ez utóbbinak mégis, ha kölcsönt akar, a nagyobb veszélyt nagyobb kamat által kell kárpótolnia.

Mindezekből az tűnik ki, hogy a kamat az idők járása szerint számtalan nagy és apró körülmények befolyása alatt áll, melyek miatt változik. A kamat ezen változását, emelkedését vagy alábbszállását, hullámzásnak, ingadozásnak nevezik, magát pedig a felszökött vagy leesett százalékot (miután a kamat rendesen „száz” után számíttatik) kamatlábnak hívják.

Bizonyos időszakok egyes kitűnő gondolkodók eszméinek hatása alatt állnak. Arisztotelésznek, ki a kamatról úgy gondolkodott, hogy „miután pénzből pénz nem származik, a kölcsönvevő sem fizethet azért semmit”, szintúgy, mint Calvinnak, ki e nézetet helytelennek mondotta, egyenlő volt a társadalomra befolyása (l. McCulloch, Political Economy, 2nd ed., p. 510). A törvény a kamatot gyakran egyáltalán megtiltotta, gyakran pedig bizonyos számot meghaladó százalékot törvénytelennek nyilvánított.

A kamatvétel tilalmát támogatta a kereszténységnél korábban uralkodott előítélet; de a tilalom folytán sok visszaélés kapott lábra, miáltal meggyőződvén annak helytelensége felől, a kamatszedés tilalmát megszüntették.

Angliában 1554-ben oly végzést hoztak, melynek erejénél fogva megengedtetett a kölcsönadott tőkétől 10%-ot venni; IV. Eduard alatt a vallásbuzgóság ismét minden kamatot megtiltott. E tilalomnak azonban semmi eredménye nem volt, és gyanítható, hogy a kamatlábot inkább emelte, mint lejjebb szállította, nemhogy megszüntette volna. 1624-ben a törvényes kamatláb 8% volt, és Anna királyné alatt 5%-ban állapíttatott meg.

Franciaország 1720-ban a törvényes kamatlábot 5%-ról 2%-ra szállította le, 1725-ben pedig ismét 5%-ra emelte, 1766-ban 4%-ra, később ismét 5%-ra tették. I. Napóleon a kamatlábbal úgy manőverezett, mint regimentjeivel. Berlinből 1806. november 14-én így írt pénzügyminiszterének, Mollien grófnak: „Mondja meg ön a bank kormányzójának, én azt gondolom, hogy a mostani körülmények közt botrányos dolog 6%-kal eszkontírozni (levonás váltók kifizetésénél). A bank ne feledje el, hogy leszámítolt már 6%-kal, midőn a kereskedőházak 9%-kal tették pénzműveleteiket. Illő tehát visszatérni a régi 5%-ra. Napóleon.” — Ugyancsak ő Lakenből 1810. május 15-én így írt Mollien grófnak: „Mondja meg ön a francia bank kormányzójának és igazgatóinak, hogy a bank helyiségeiben aranybetűkkel írassák ki e szavakat: mi a francia bank célja? Minden francia kereskedőház váltóit 4%-kal leszámítolni! Napóleon.”

A kamat ez erőszakos leszállításának gyaníthatólag az volt célja, hogy ily módon útja egyengettessék az államadósságok kamatai kevesbítésének, mely szándék Franciaországban gyakran el is értetett.

Mindamellett célszerűtlen és nem ritkán rossz hatású a kormányok beavatkozása a kamatláb meghatározásába. A kamatlábot éppoly kevéssé lehet állandóan megszabni, mint a biztosítási díjakat és élelmicikkek árát. Kívánatos volna ugyan, de kivinni nem lehet, s az erre törekvő törvényes intézkedések tulajdonképpen csak oda vezetnek, hogy a kamatláb emelkedik, nem pedig alább száll. A törvény nem akadályozza a magas kamatlábot azáltal, hogy a törvényes megszabja; mert a kölcsönadó nem csupán azt a hasznot számítja, melyet kiadott pénzén netalán nyerne, hanem azt is, hogy veszélynek teszi ki magát, midőn bizonytalan fizetés behajtásáért magasabb kamattal biztosítja magát — a törvényt sérti.

Franciaországban, noha a törvényes kamatláb gyakran alacsonyabb volt mint Angliában, mégis a rendes forgalomban, általában magasabb volt a kamat; mert ott is mint máshol, csak oly biztos és könnyű módjai vannak a törvény kijátszásának. A dolog bibéje az, hogy Franciaország nem oly gazdag, mint Anglia, s ez utóbbinál nincs törvény által megszabott kamatláb.

Hollandia, az ország kiterjedését és a lakosság számát véve, aránylag gazdagabb Angliánál; de a kamatláb is rendesen alacsonyabb ott, mint Angliában.

Hogy az uzsora kisajtolásainak gátot vessen, általában lehetőleg magas kamatlábat szokott a törvény megállapítani, mely büntetés nélkül vehető. De a törvény által megszabott legkisebb kamatlábnak is mindig nagyobbnak kell lennie, mint amennyi elegendő alkalmi veszteségek kárpótlására, melyeknek a szokott elővigyázat mellett adott kölcsön is ki van téve.

Ha a törvényes kamatláb a szokásos legalacsonyabb kamatláb alatt áll, akkor kölcsönadó és kölcsönvevő eltérő fogásokra vannak utalva, hogy a törvény elől kitérhessenek. Ez esetben a törvényes kamatláb megszabásának hatása körülbelül egyértelmű a kamat teljes megtiltásával, mely csak visszaélésekre vezet.

Ha a törvényes kamatláb a legalsó rendes (piaci) árhoz van szabva, akkor becsületes hitelezők előtt, kik az ország törvényeit tiszteletben tartják, azok hitelét teszik tönkre, kik a legjobb biztosságot nyújtani nem képesek, s ez utóbbiakat arra kényszeríti, hogy uzsorásokhoz meneküljenek.

Annálfogva oly országban, hol jó biztosság mellett 4, és 4¹/₂%-re lehet pénzt kapni, 5% a helyes, törvényes kamatláb. Ez Adam Smith véleménye, miben csak az a feltűnő — mint McCulloch meg is jegyzi — hogy ily tarthatatlan javaslat oly kitűnő nemzetgazdától ered, kit egyébiránt Bentham e pontra nézve igen ügyesen megcáfolt.

Semmiféle törvény nem képes a közönséges (törvényes) kamatlábot a legalcsonyabb folyó ár alatt tartani. Bár a francia háború miatt 1766-ban a kamatlábat 5%-ről 4%-re akarták szállítani, mindamellett is adtak ki 5%-ra pénzt kölcsön, különböző módokon térvén ki a törvény útjából.

A földbirtok közönséges értéke mindenütt a folyó kamatlábtól függ. Az ember a nagyobb biztosságnál s a fekvő birtokkal járó egyéb előnyöknél fogva kisebb jövedelemmel megelégszik, mint amennyit pénze kamatban hozhatna.

A földbirtokkal járó előny teljes kárpótlást nyújt a jövedelem bizonyos különbözeteiért. Ellenben ha a földbirtok jövedelme nagyobb differenciát mutatna, akkor az emberek nem vennének földbirtokot, melynek ára csakhamar leszállana. Mikor a kamatláb Angliában 5% volt, földbirtokot 4% — és a 4%-os kamatláb idejében 3⅓%-kal lehetett venni.

Leon Faucher igen helyesen mondja, hogy a pénz éppen úgy, mint bármely más árucikk, alá van vetve a forgalom elkerülhetetlen törvényeinek; értéke ugyan megállapítják, de nem önkényesen, mert nem szabad tekintet nélkül hagyni, hogy ámbár a pénz törvényes értékmérője minden alkudozásnak, azért mint áru, nem kevésbé alá van vetve a piacok ingadozásainak. Éppen azon könnyűség, amellyel egyik helyről a másikra, egyik országból a másikba átszállítható, oly tulajdon, mely az egyensúlyt és állandóságot értékére nézve fenntartja.

Jól mondja Mengotti, hogy a pénz, lényegénél fogva lázadó a törvény rendeleteivel szemközt, érzéketlen a fenyegetések iránt, és csupán a nyereség maszlagával csalható ki odújából.

Amerika felfedezése után nagy mennyiségű arany és ezüst terjedt szét a világon, e nemes ércek ára ezáltal tetemes értékcsökkenést szenvedett, de a kamatláb azért nem változott. Sok ember azt gyanította, hogy miután a nemes ércek értéke alább szállott, a használat és az ezért fizetendő összegnek is alább kellett volna szállnia. De e nézet teljesen helytelen: mert amely mérvben az ércek értéke alább száll, szintoly mértékben emelkedik az azokért vásárolható tárgyak becse; csak a név szerinti érték lesz nagyobb, de a reális érték ugyanaz marad. S így miután a tőke nem változik, nem változik azok versenye sem, kiknek a tőkére szükségük van. Az elhelyezés ugyanazon előnyöket és hátrányokat nyújtja; a tőke és az általa hajtott haszon közt a viszony a szokott marad, következésképpen a kamatláb is.

Sőt a kamatláb a kaliforniai bányák felfedezése óta, melyek körülbelül hárommilliárd forint aranyat adtak a világnak, nemcsak alább nem szállott, de ellenkezőleg tetemesen emelkedett. Azelőtt hosszú évek során a kamatláb Franciaországban és Angliában 3–4% volt, most bár az ércpénzforgalom körülbelül egyharmaddal növekedett Európában, a kamatláb gyakran 5%, sőt 1864-ben középszámmal 7½%, és 1865-ben is folyvást magas volt.

Hogy a nemes ércek szaporodása 1848 óta még emelte a kamatlábat, onnan is van, mert azóta óriási mérvekben fejlődött ki a kereskedelmi és ipari tevékenység; különösen Franciaország, Anglia és az Egyesült Államok külkereskedése több mint megkétszereződött, kivált a termelés roppantul növekedett, s a világ különböző részeiben több mint 12 milliárd forint értékű vasút épült. Nyugat-Európa művelt és gazdag népeinek iparos szelleme nem elégedett meg tevékenységének otthonos fejlesztésével, hanem különösen távoli, műveletlenebb országok felé fordította tett-erejét; innen eredtek a legkülönbözöbb vállalatok Indiában, Ausztráliában, Törökországban, Egyiptomban és Kanadában. E vállalatokat a nagy nyereség reménye nem kevéssé élesztette; 8, 10, 12 és még több százalékhoz is akartak a vállalkozók jutni.

A világkereskedelem általános helyzete és a minden vállalatra kiterjedő tevékenység elegendő magyarázatot adnak a készpénz időszaki hiányáról is.

A nagy államok nem saját forrásaikból fedezik szükségleteiket, hanem aszerint, amint a különböző népek érdekei elegyülnek és egymásra visszahatnak. S oly ország, mely a nemzetközi tranzakciókban részt vesz, sikeresen meg nem kísérthetné kamatlábát alacsonyabb fokon tartani, mint amelyet a fennálló szükség mutat. A pénz a legolcsóbb piacokról a legdrágábbak felé húzódik. Sok ország, melynek hitele kétséges, épp azért mértékfölötti kamatot kínál. Eszerint lehetetlen minden körülmények közt olcsó pénzt biztosítani. Törvényhozási úton nem szerezhető az, hanem gyakran lehet a törvényhozás hatása olyan, hogy a pénz csak drágábbá válik.

Azon rendszabályok, melyeknek a kamatlábot mesterségesen le kell nyomniuk, megzavarják a készlet és kereset szabad mozgását. Időnkénti tetemesebb jegykibocsátások Sir George Cornewall Lewis értelmében pillanatilag hasznosak lehetnek ugyan, de hogy az így okozott szaporítás a maradandó veszteségekért kárpótlást nyújt-e, — az igen kétséges.

A kamatláb hullámzása, a fentiek szerint el nem kerülhető. Leon Faucher fikciónak mondja a bank állandó kamatlábát. A bankok ellene működhetnek ugyan a dolgok természetes rendének, és ekkor roppant bajokat okoznak; ellenben bölcs irányt követve, az átmenetet megkönnyítik, rázkódtatásoknak ellene állhatnak, csakhogy tevékenységük az üzlet folyamának mindig alá legyen vetve.

Bámulatos, hogy Franciaországban még most is találkoznak ügyes pénzügyi szakemberek, kik a különböző pénzpiacok szolidaritását kétségbe vonják; például Pereire „L' organisation du credit” című munkájában. Ezt ahhoz lehetne hasonlítani, mintha például egy mázsa hús árát Pesten 15 forintban akarnák megszabni, míg az Bécsben 25—30 forinton állana; minek természetes következménye az lenne, hogy Pesten nemsokára húslevet sem kapnánk.

Angliában rég tisztában vannak aziránt, hogy lehetetlen olcsó pénzhez jutni, míg ugyanazon időben más országok magas kamatláb alatt nyögnek; Lord Overstone-nak (Mercator név alatt) a Times 1857-es folyamában közlött levelei oly világosan tüntetik ki ezt, mint az utolsó évi kimutatások, tudniillik hogy Európa fő pénzpiacain a kamatláb majdnem egyidejű emelkedése és alábbszállása volt tapasztalható.

Nincs is más eszköz a bankok érckészletére hatni a kamatlábnál. MacLeod azt mondja: „Az érc kivitelének megakadályozására a kamatláb emelése a legjobb mód.” Míg az ércpénz kivitelének ilyképpen gátot vethetünk, a hitel alkalmatlan kiterjedését is megelőzzük.

Angliában 1847-ben és 1857-ben parancsoló körülmények a Peel-törvény felfüggesztését idézték elő; a bajon a jegyek szaporításával akartak segíteni, s az angol kormány ezt mégis engedte, de oly föltétel alatt, hogy a kamatlábnak nem szabad 8, és illetőleg 10% alatt állani. 1846. május 4-én, midőn az angol bank érckészlete 12 454 244 fontra szállott alá, a kamatlábat 9%-ra emelték; 1864. június 8-án pedig, midőn a készlet már 14 043 129 fontra emelkedett, a kamatlábat ismét 6% szállították le. Szeptember 8-án az érckészlet újra 12 840 575 fontra ment vissza, a kamatlábat pedig megint 9%-re emelték. November 10-én 13 647 270 font készlet mellett 8%-n állott a kamatláb. Decemberben pedig 13 840 694 font mellett 6%-on.

A londoni pénzpiacon a kamatláb hullámzásának világos nyomait tünteti fel az alábbi 10 évi kimutatás 1855–1864.

A kamatláb a folyó 1866. évben is valószínűleg inkább magasan, mint alacsonyan fog állani.

Mindebből azt hozom ki, hogy a kamatláb maradandósága: kivétel, miután a pénzpiacot mindig új tervek, új kölcsönök stb. foglalkoztatják. Várható annálfogva az is, hogy Ausztriában a készfizetések a sztereotip kamatlábtól őrizkedni fognak, mert ha ez alacsonyabb lenne, mint külföldön, akkor itt minden bankjegyet ércre váltanának, mely aztán kívándorolna az országból, és így egyáltalán nem lehetne a papírpénzt forgalomban tartani.

Hellyel-közzel a bankok azt az utat követték, hogy megmaradtak az alacsony kamatláb mellett, de csak egy részét fogadták el a leszámítolás végett hozzájuk vitt papíroknak. Ez eljárás helytelenségét világosan kimutatta Eichtal a francia képviselők házában 1848. február 22-én tartott beszédében. Így például, hogy hasonlattal éljek — oly emberen, kinek egy kabáthoz 3 rőf kelme kívántatik, 1½ vagy 2 rőffel nem volna segítve. Folyvást alacsony kamatláb mellett a bankok sem nyújtanak kellő segítséget. A kamatláb szabadsága tehát a helyes elv, mely sokképpen el van ismerve. Feltűnő mégis, hogy Franciaországban a (törvényesen) megszabott kamatláb a szabadalmazott bank és a Crédit Foncier kivételével mindenütt fennáll.

Hogy minden körülmények közt múlhatatlanul szükséges tekintélyes érckészletet tartani, afelett teljesen egyetért a pénzügyi-tudomány mindkét iskolája a „banking principle” és „currency principle” Tooke, Newmarch és Mill, éppúgy mint Overstone, Norman és Hubbard.¹

A tőke állhatatlansága: a természet törvénye, a tőke, valósággal kozmopolitább, mint tulajdonosa, sokkal könnyebben változtat helyet és hazát, és oda húzódik, hol a legnagyobb biztosságot élvezheti, és a legnagyobb hasznot húzhatja. A bajon csakis a szabadság orvossága segít, tudniillik a mozgó, a hullámozható kamatláb. Ezáltal képes arra Anglia, hogy noha a nemzeti célokra disponibilis készpénz az angol bank érckészlete, mégis oly óriási vállalatokat old meg.

A kamatláb felemelése s az értékeknek ily módon lejjebb nyomott ára mindig óhajtott eredményt szül, megakadályozza a külföldieket, hogy a kezükhöz jutott pénzt kivigyék, nemcsak arra indítván őket, hogy pénzeiket idebenn helyezzék el, hanem hogy még hazulról is küldjenek, ha a felemelt kamatokból hasznot akarnának húzni. Anglia e tekintetben is jeles példát mutatott 1847-ben.

Ez Wilson Senior és Tooke nézete; ezt tanítja a londoni „Economist” és „Times” stb.

A tisztelt olvasó már eddig is kivehette ez értekezésnek célját. A kamatláb tanulmányozásának azon meggyőződést kell ébresztenie, hogy a kamatlábot törvényesen megszabni nem lehet, vagy ha megszabatott, számtalan út, sőt kényszerítő szükség vezet annak kijátszására.

Úgy hiszem, hogy az idő és viszonyok fejlődésével nálunk sem lesz törvény által meghatározott kamatlábat. De hogy alkalmas-e a kamat általános felszabadítására már a mostani idő, azt nem merem állítani. Ily nagy horderejű pénzügyi műtétre nagy óvatossággal kell a kedvező időt kiválasztani, hogy a mélyenható rendszabály ne ártson, midőn használni akar.

Ha a törvényes kamatláb hazánkban most egyszerre megszűnnék: ezáltal az ingatlanok birtokosai szenvednének, anélkül, hogy valami kárpótlásuk lenne; mert nem valószínű, hogy oly nagy összegek folynának be most legközelebb az országba, hogy azok a verseny által a kölcsönvevőre megkönnyíttetnék. Ellenkezőleg az az eset, hogy oly földbirtokos, ki tíz- vagy százezerekkel tartozik, 6% helyett fizetni fogna az alapítványoknak vagy egyéb hitelezőinek 7–8%-ot, ami — különben is súlyos birtokviszonyainkat — még inkább elviselhetetlenné tenné.

Oly gyökeresen ható rendszabálynak, mint a kamatláb szabadságának kimondása, olyan időt kíván, mikor a pénz olcsóbb. A mostani körülmények közt mondhatjuk, hogy a pénz nagyon is drága. Annálfogva az óvatossági tekintet azt hozza magával, hogy a törvényes kamat megszüntetésével igyekezzünk, amennyire ez tőlünk és nem a körülményektől függ, melyekért jót nem állhatunk, kedvezőbb időket bevárni.

Azt fogja talán a tisztelt olvasó kérdeni, ha az ügy halasztható, miért fektetek arra annyi súlyt, oly különös fontosságot?

A valutaviszonyok az osztrák monarchiában 1848 óta távol tartottak bennünket a mindinkább előtérbe nyomuló kamatlábkérdéstől. Hogy eddig nem érdeklődtünk általa, ennek oka, hogy a bécsi bank kényszerkeletével elszigetelve állott. Most azonban közeledik az az idő, az 1867. év, midőn készfizetéseit megkezdeni köteles lenne. Mihelyt ezt megkezdi, a kamatlábot is kénytelen lesz a külföldi bankok kamatlábai szerint szabályozni. Ha Párizsban a kamatláb 8%, Bécsben sem maradhat 6%.

Már ha a bécsi bank és ennek következtében az ottani többi intézetek is felemelik a kamatlábot, igen természetesen nálunk is fel kell azt emelni, ha csak azt nem akarjuk, hogy a pénz országunkból kiszivárogjon.

Igénytelen soraimmal erre akartam a tisztelt közönséget jó eleve figyelmeztetni, azt tartván, hogy akkor már késő lesz, ha minden pénz útlevél nélkül ugyan, de mégis vándorbottal, helyéből fölkerekedett.

Sürgette azonban hazafiúi felszólalásomat az időközben felmerült azon nevezetes körülmény, hogy az 1865. október 28-án kelt pátens a lajthántúli, hitelüzlettel foglalkozó intézeteknek azt a kiváltságot engedi, hogy „alapszabályaikkal egyező minden üzleteikben, a kamatláb magasságára nézve, minden törvényes megszorítástól mentek.” (Lásd a pátens V. cikkelyét.)

A kamatláb szabadságának kérdése tehát, noha elkülönített hatáskörben, de máris meg van indítva. Akarjuk, vagy nem, követnünk kell a példát, mely hitelviszonyainkra oly hatással lesz, hogy hazánkból a pénz a lajthántúli, magasabb kamatláb által oda fog húzódni, ha most törvényhozásunk bölcsesége nem fogna arra kiterjedni, hogy a kamatláb felszabadítása a magyarországi pénzintézetekre nézve is kimondassék.

Úgy látszik ez volna az előkészítő lépés a kamatláb szabadságának hazánkban megkezdésére, melyet azonban minden váltóügyletre kiterjesztendőnek vélnék.

Anglia sem egyszerre mondotta ki a kamatláb szabadságát. Mielőtt az 1854. augusztus 14-i törvény által a kamatláb föltétlen szabadsága szentesíttetett volna, már korábban csak a 100 forinton alul álló csekélyebb kölcsönökre és jelzálogi tartozásokra nézve állott fenn a törvényes kamatláb. Spanyolországban 1856-ban, Svájcban és Olaszországban 1857-ben, Svédországban és Norvégiában 1864-ben, Belgiumban a múlt évben szüntették meg a határozott kamatlábat. Poroszország most foglalkozik e kérdéssel, s úgy látszik, ott is átmeneti módokhoz akarnak nyúlni.²

Lábjegyzetek

1. Praxeum-jegyzet: A nyomtatott forrásban a név hibásan „Hubbacd”. A szövegben a közgazdász John Gellibrand Hubbard bizonyosan azonosítható nevét közöljük. ↩

2. Mihelyt a bécsi hivatalos lap hozta a legfelsőbb rendeletet, mely szerint a lajthántúli pénzintézetek a kamatláb alól fölmentettek: a Magyar Földhitelintézet a m. kir. udv. kancelláriához azonnal folyamodványt nyújtott be, amelyben az érintett kedvezménynek hazai pénzintézeteinkre is kiterjesztését kérte. Miért? Kimerítőleg indokolja a fentebb közlött igen tartalmas cikk. Valóban kevesebb a kamatláb alóli fölmentésre nézve kezdetképpen sem történhetik, mint amit e cikk ajánl, amiért a Magyar Földhitelintézet folyamodott. E dolog, a lajthántúli engedmény után, rendkívül sürgős! Tudjuk, hogy a tőkék oda folynak, ahol hasonló biztosság mellett magasabb a kamatláb. Szerk. ↩