Takarékosság és tőkeképződés

Tartalom: 1. Miről lesz a következőkben szó? — A tőkefogalom magyarázata. — A tőkeképződésnek is, mint minden jószág keletkezésének, termelés az alapja. — 2. A tőkeképződés folyamata. — A takarékoskodás, a tőkésítés és a befektetés. — 3. A takarékoskodás előfeltétele a magántulajdoni rend és a gazdasági élet biztonsága. — 4. A takarékoskodás főcéljai, különösen az életbiztosítás és a vagyongyűjtés. — A különleges célok. — A takarékoskodás közgazdasági rendeltetése. — 5. A takarékoskodás nem mozdítja mindig elő a tőkeképződést. — 6. A takarékoskodás önkéntes cselekmény. — Az állam elősegítheti és szabályozhatja, sőt ki is kényszerítheti a takarékoskodást. — A nyugdíjjárulékok fizetési kötelezettsége és a társadalmi biztosítás mint takarékoskodás. — 7. A takarékoskodás és a racionalizálás. — 8. Gyűjtsön-e az állam kényszerített közbevételeiből az adózók terhére tőkéket? — Adóbefektetés vagy államkölcsön? — 9. A kommunista állam takarékoskodása is tőkegyűjtés. — 10. Vállalatok megkísérelhetik, hogy tőkeszükségletüket saját bevételükből maguk fedezzék. — Ennek magángazdasági előnyei és közgazdasági hátrányai. — 11. A tőkeképzés folyamatának szükségszerű szereposztása. — 12. Különösen a bankok szerepe a tőkeképzés terén. — A hitelnyújtás mint tőkealkotás. — A fiktív tőke és a járulékos vásárlóerő. — Hitelélet a bankok kikapcsolásával. — 13. A gazdasági életben közvetett módon érvényesülő, kényszerű takarékosság. — 14. A takarékoskodás mint tőkekeletkeztető és konjunktúraindító. — 15. Megindulhat-e a konjunktúrahullám a közvetett kényszerű takarékoskodás nélkül? — 16. Rövid pillantás a hitel és a vállalkozó szerepére a konjunktúrahullám elindításánál. — 17. A kamat magasságának hatása a takarékosságra és a tőkeképződésre. — 18. A konjunktúraelmélet és a jövedelemeloszlástani szemlélet fordított sorrendben szereti magyarázni a gazdasági jelenségeket. — Ennek hátrányai. — Az idő szerepe a tőkeképződésnél. — A várakozás viszonya a takarékoskodáshoz.

1.

A következőkben a takarékosság, illetve a takarékoskodás szerepét vizsgáljuk a tőkeképződésnél.¹

Tőkéről szólva, itt, természetesen, a tőke termeléstani fogalma és nem vagyonjogi értelme kerül előtérbe. Hiszen a kérdés is, amellyel foglalkozni kívánunk, a tőke termelőtényezői szerepével kapcsolatban bír jelentőséggel. Tárgyunk ugyanis a konjunktúraalakulás problémájával függ szorosan össze. Márpedig ebből a szempontból — bármennyire érdekes tünemény legyen is különben a vagyonképződés menete — nem ez a fontos, hanem egyebeken kívül főleg az, hogy miként növekszik vagy miként fogy a társadalomban a munka anyagának és eszközeinek, tehát a tőkejavaknak, vagyis a termelés tőkeelemeinek a mennyisége. A termelőtényező értelmében vett tőke képződésének az eredménye pedig éppen ebben tükröződik vissza. A mondandókkal azért, legalább a tőkemagyarázat szempontjából, a tőke vagyonjogi értelmezésének a híve is egyetérthet; hiszen, magántulajdont feltételezve, a termelőtényezőként szereplő tőke mindig vagyontárgy is, illetve sajátos formát öltött vásárlóerő gyanánt is érvényesül.

Ha fölöslegessé válik is ekként, hogy a tőke termeléstani fogalmát és vagyonjogi értelmét egymással közelebbről szembeállítsuk, a tőke viszonyát a pénzhez, éppen kérdésünk konjunktúraelméleti vonatkozásainál fogva, előzetesen mégis tisztázni kell. A pénz ugyanis mint általános forgalmi eszköz a tőkejavak forgalmát is közvetíti, mint általános fizetőeszköz pedig tőkejavak vásárlására is képesít, végül mint vagyongyűjtő arra is alkalmas, hogy tőkeenergiát raktározzunk fel benne. Az összegyűjtött vásárlóerő ekként termeléstani szempontból értelmezett tőkeerőt is képvisel. Ez az oka, hogy a közfelfogás pongyola szóhasználata ma is ragaszkodhatik régi szokásához, mellyel nem tesz különbséget termelőtőke és pénztőke között. A közfelfogás szerint a tőke mindig és kizárólag pénz. Ezt nekünk is annál inkább figyelembe kell venni, mert, formailag legalább, mindig pénzt takarítunk meg, mikor takarékoskodunk.

De éppen így figyelembe kell venni azt is, hogy amikor a szerzett pénz egy részét félretesszük, jövedelmünkből takarékoskodunk. A jövedelem pedig, akár a fundált, akár a nem fundált, akár az eredeti, akár a származékos, mindig egyaránt jószágelőállítás, tehát termelés eredménye. Sőt termelés eredményéből hasítja ki a maga részét, több-kevesebb ügyességgel, a közönségesen úgynevezett konjunkturális jövedelem is, mihelyt ez a jövedelem akárminő formában mint vásárlóerő tud fellépni, és így realizálódik.² Termelés nélkül, végsőfokon, nincs jövedelemképződés, és éppen ezért nem létezhetik takarékoskodás sem. Ezt azonban nemcsak a tőkeképződés ama lehetőségei kapcsán kell hangsúlyozni, melyeket a konjunkturális jövedelem nyújt, hanem hangsúlyozni kell ezt különösen azzal a felfogással szemben is, mely a tőkét közvetlenül a takarékoskodásból akarja eredtetni. Erre megvan a hajlandóság.³ Pedig a takarékoskodás sem tud tőkét létrehozni termelés nélkül.

2.

A jószágmennyiségnek a termelés folytán előállott az a szaporulata, mely nem fogyasztódik el közvetlenül, a gazdasági életnek egy sajátos, több részre bontható folyamata során válik tőkévé. A folyamatnak ezek a részei: a takarékoskodás, a tőkésítés és a befektetés. A tőkésítés azt jelenti, hogy a megtakarított pénzt közelebb hozom egy fokkal a tőke termelőtényezői formájához, oda teszem, ahol a még pénz formájában levő tőke közgazdasági hivatását mint pénz tovább teljesítheti, mint termelőeszközt jelentő tőke pedig elkezdheti teljesíteni. Szóval, oda viszem, ahol a vállalkozók tőkéket keresnek vállalkozásaikhoz. Befektetés alatt pedig a megtakarított értékeknek termelőjavakká való átalakítását és e javaknak termelésre fordítását értjük. A folyamatnak ez a második és harmadik része itt tulajdonképpen kívül esik vizsgálódásunk körén. Csak annyiban szólunk róluk, amennyiben ez annak a szerepnek a megértéséhez szükséges, amelyet a takarékoskodás a tőkeképződésnél játszik.⁴ A folyamat első része, a takarékoskodás, a gyűjtés, melyről itt közelebbről akarunk szólni, és amely egymagában, tehát az őt szükségképpen megelőző termelés nélkül a tőkeképződés szempontjából semmit sem, az őt követő tőkésítés és befektetés nélkül pedig csak féldolgot jelent.

3.

Ha az, akinek jövedelme van, nem költi el egészen a jövedelmét, hanem annak egy részét félreteszi, úgy takarékoskodik. A takarékoskodásnak az a lényege, hogy hatása alatt a fogyasztás a jövőre tekintettel visszaszorul. A takarékoskodó a jelen szükségleteit bizonyos fokig alárendeli a jövő valószínű és előrelátható szükségleteinek. A takarékoskodással az ember tehát nem mond le végérvényesen a javak élvezéséről, hanem azoknak, helyesebben azok egy részének az élvezését a maga, illetve utódai javára egy későbbi időre csak elhalasztja. Hogy így járunk el, az magától értetődő következménye testi és lelki tulajdonságainknak, és ennyiben természetes kísérőjelensége a magántulajdon rendjén felépülő, tehát a jövedelem fogalmát ismerő társadalom gazdasági életének.

Csak akkor takarékoskodunk, ha meg vagyunk róla győződve, hogy a jogrend biztosítja nekünk, illetve utódainknak a megtakarított majdani élvezetét. Ha ez a biztonság hiányzik, vagy, ami ezzel gazdasági szempontból egyet jelent, mihelyt a takarékoskodás legtermészetesebb eszközének, a pénznek, értékállandóságában nem lehet bízni, a takarékosságra késztető hajlam is mindjárt kevésbé erősen érvényesül.

Az embert lelki és testi tulajdonságai késztetik rá, hogy takarékoskodjék. A dolgozó ember arra gondol, hogy holnap beteg lehet; a javakorabeli biztosan tudja, hogy aggkorában már nem fog dolgozhatni; aki családot alapított, gyermekei jövőjéről kíván gondoskodni. A takarékoskodó, ritkább esetektől eltekintve, mindig e főcélok egyike vagy másika vagy mindhárma érdekében takarékoskodik, mihelyt számíthat rá, hogy amit megtakarított, nem pusztul el, hanem megmarad neki, illetve utódainak.

4.

Érdemes a takarékoskodás e főcéljait közelebbről is szemügyre venni. A takarékoskodás ugyanis céltűzéseiben nagyon különböző aszerint, hogy miként ítéli meg a takarékoskodó a jelennel szemben a jövőt, mit tekint a jövő legfontosabb szükségletének, miként vélekedik mai gazdasági erejéről, illetve arról, hogy mennyiről mondhat le a rendelkezésére álló javakból a jövő élvezetei érdekében. A legszerényebb cél, melyet a takarékoskodó a jövő szükséglete gyanánt maga elé tűzhet, az öregkor gondjaitól való szabadulás. Ezzel szemben a vagyongyűjtés a takarékoskodásnak legmerészebb és legmagasabb célja. A takarékoskodó az előbbi célnak életjáradékbiztosítással, illetve családjára tekintettel, halálesetre szóló életbiztosítással, vagy esetleg családi ház építésével hódol. Az utóbbi célnak munkával és megint munkával tesz eleget, amely munkának a jutalmát pénzben kapja meg. Itt, természetesen, inkább magasabbrendű és éppen ezért nagyobb jövedelmet is biztosító munkára gondolunk. A munkáért kapott pénz, illetve helyesebben ennek a megtakarítható része aztán rövidebb lejáratú gyümölcsöző elhelyezésekbe (pl. takarékpénztári betét) kerül, hogy innen majd állandóbb jellegű befektetésekbe jusson el, illetve esetleg jövedelmező ingatlan alakját öltse magára. Az ilyen jövedelmező vagyon aztán, ha a tőkésítés tovább folyhat, magamagát szaporítja.

A takarékoskodásnak különösebb, részleges céljai legtöbbször, de nem mindig, az emberi természetből folyó e fő takarékoskodási célok egyikének vagy másikának a szolgálatában állanak. Így például takarékoskodhatunk egy ideig azért, hogy egy bizonyos idő múlva valamely kellemes szórakozás lehetőségét biztosítsuk. Vagy pénzt gyűjthetünk utazásra, amelyre megint tanulmány vagy esetleg egészségünk ápolása céljából van szükségünk. A takarékoskodásnak ezekben az eseteiben nem nehéz észrevenni az említett főcéloknak való hódolást. Ismerünk azonban másféle takarékoskodást is. A szenvedélyes műgyűjtő is takarékoskodik, mikor inkább sok más élvezetről lemond, csakhogy gyűjteményét tökéletesíthesse. Az ő esetében a jelen áldozatai és a jövő élvezetei között az egyensúly, legalább az ő érzése szerint, még mindig csak a mások felfogása szerint inkább szükséges élvezetekről való további lemondással lesz helyreállítható. A zsugori vagy a koldus, akinek szalmazsákjában halála után vagyont találnak elrejtve, a takarékossági hajlam beteges túltengésének az áldozata. Példájuk azt bizonyítja, hogy a takarékoskodás sem hagyhatja figyelmen kívül a gazdaságosság elvét. Viszont az alacsony terményárak idején takarékoskodó, takarékosan élő földbirtokos életmódja arra figyelmeztet, hogy van a takarékosságnak olyan esete is, amikor a takarékoskodó semmit sem tesz félre, és a jövő érdekében mégis nagyobb áldozatot hoz, mint sok vagyongyűjtő. Ő lecsökkenti fogyasztását, hogy adósságba ne keveredjék, hogy földjét megtarthassa. Lemond a jelen élvezeteiről, hogy a jövőben is rendelkezzék ő, illetve családja a megélhetésük régi forrásával. Ebben az esetben a takarékoskodás célja majdnem olyan, mint a vagyongyűjtés, a különben pusztuló vagyont segít megmenteni.⁵

A takarékoskodásnak azonban az egyén magángazdasági érdekein túlmenő, más rendeltetése is van. Ez a közgazdasági cél, mely azt kívánja, hogy a takarékoskodással a társadalom tőkemennyiségét szaporítsuk. A takarékoskodó, ha helyesen illeszkedik bele a tőkegyűjtés társadalmi folyamatába, ennek a célnak önkéntelenül szolgál.

5.

Az előző pontban említett példák azt is mutatják, hogy a takarékoskodás nem segíti elő minden esetben a tőkeképződést, tehát hogy nem szolgál mindig és feltétlenül közgazdasági rendeltetésének. Ha a munkájából élő vagyontalan ember öregkoráról például nem életjáradékbiztosítással gondoskodik, vagy nem viszi pénzét a takarékpénztárba, hanem azt, amit megtakarított, otthon összegyűjtve elzárja, mert jobban bízik az asztalfiókban vagy a szalmazsákban, mint a takarékpénztárban, takarékoskodás történik ugyan, de tőkeképződés nincs. Megtörténhetik az is, hogy az emberek, a pénz elértéktelenedésétől tartva, mikor mégis takarékoskodni kívánnak, aranyat gyűjtenek. Ebben az esetben is halmozódik fel ingó vagyon, még hozzá kétségtelenül biztosabb formában, mint az előző esetben, de azért tőkeképződés ilyenkor sem következik be. A kisember életbiztosítása vagy takarékpénztári betétje, a nagyobbnak tényleges bankbetétei vagy értékpapírvásárlásai tőkésítés, illetve már tőkebefektetés jellegével bírnak. De aki például földet vásárol megtakarított pénzén, legyen a vásárolt földbirtok akár kicsiny, akár nagy, nem szaporítja a társadalom tőkekészségét, ha a földvásárlással a maga számára jövedelmező, bár nagyon ingadozó jövedelmet nyújtó, de mindenesetre olyan módon fektette is be a pénzét, mely vagyonának megmaradását még leginkább biztosítja. Hogy kis családi ház vagy lakásokat magában foglaló bérház építésével növekszik-e a társadalom tőkeállománya, különbözőképpen ítélhető meg.⁶ A lakóházak, akár a családi házak, akár a bérházak, igen fontos létesítmények a társadalom szükségleteinek kielégítése szempontjából. De ha nem tekintjük is őket tőkének, további tőkeképződésnek különösen a bérházak éppen úgy forrásaivá válhatnak, mint a földvagyon. Ha ugyanis az ezekből a jövedelmet nyújtó vagyontárgyakból folyó jövedelmet az ingatlan tulajdonosa nem éli fel, hanem ezekből a vagyontárgyakból eredő jövedelmét vagy ennek legalább egy részét bankban tovább gyümölcsözteti, tehát ha megtakarít, és lehetővé teszi, hogy befektetés történjék, úgy már a mondott, tőkeképződést egyáltalán nem, vagy nem egészen bizonyosan jelentett vagyontárgyak birtoka is elő fogja mozdítani a vállalkozás céljaira rendelkezésre álló tőke képződését.

6.

A takarékoskodás lényeges vonása az önkéntes elhatározás. Csak akkor takarékoskodom, ha a magam jószántából mondok le a jövő kedvéért a jelen bizonyos élvezeteiről. A takarékoskodó maga határozza el magát a takarékoskodásra, és azt is ő választja meg, hogy ezt milyen formában tegye.

De nem feltétlenül bizonyos, hogy az embert a takarékoskodással kapcsolatos ítéleteiben helyes szempontok vezérlik-e, és az sem bizonyos, hogy a takarékoskodni kívánó majd azt a módját választja-e a takarékoskodásnak, mely a maga, de egyben a társadalom szempontjából is a legelőnyösebb, és még kevésbé van biztosítva az, hogy a takarékoskodásnak ama módja folytán, melyet az egyén esetleg választ, fog-e tőke keletkezni. Éppen ezért a beavatkozásra hajlamos állam a takarékoskodás irányítását is kezébe veheti, sőt ki is kényszeríthet alattvalóinál bizonyos formájú lemondást a jelen élvezeteiről a jövő biztosítása érdekében. Különösen a kisember takarékoskodásával kapcsolatban merülhet fel több-kevesebb joggal a kérdés, hogy nincs-e az állam csakugyan arra hivatva, hogy a takarékoskodást és így a tőkeképződést is irányítsa, szabályozza és esetleg ki is kényszerítse.

A liberális állam legfeljebb jóakaratú figyelmeztetéssel hívja be az összegyűjtött filléreket a harisnyákból a magánvállalkozás bankjaiba és takarékpénztáraiba. De már ez az állam is tovább megy egy lépéssel, mikor például az állami postaintézet hivatali hálózatát használja fel arra, hogy sok fiókkal rendelkező, a legkisebb emberhez is közel férkőző, filléreket gyűjtő, állami takarékpénztárt létesítsen a postatakarékpénztári intézmény formájában. A beavatkozó állam pedig már a kényszer elvét is alkalmazza ezen a téren, mikor azt a rendszert, melyet nyugdíjjárulékok formájában saját alkalmazottaival szemben már a liberális állam is kénytelen volt érvényesíteni, a társadalmi biztosítás képében, mégpedig közelebbről az aggkori biztosítás formájában, a testi munkából élőkre, de esetleg a szellemi munkásoknak kisebb anyagi erővel rendelkező rétegeire is kiterjeszti.

Mikor az állam nyugdíjjárulékot szed a fizetések után, mikor az alkalmazottaktól megköveteli, hogy nyugdíjpénztárakba befizetéseket eszközöljenek, mikor a munkásbiztosítás kötelezettségét széles körre kiterjeszti, ugyanaz a cél vezérli, melyet az egyes ember követ, mikor öregkorára pénzt tesz félre. De míg a magánember takarékoskodó cselekedeteinél hiányzik a kényszer mozzanata, addig az állam itt kényszert alkalmaz. A nagy összefoglaltságon és az ebből folyó további következményeken kívül főleg ez a kényszerítő elem a különbség az ilyen és a tulajdonképpeni takarékoskodás között. De ennek a kényszernek oka van. Az állam csak így tudja elérni azt, hogy széles rétegek öregkoráról gondoskodás történjék, és hogy azok, akik nem voltak eléggé előrelátók, akik nem takarékoskodtak, vagy nem szerencsés formában tették ezt, valamint hogy különösen azok, akik jövedelmeik alacsony voltánál fogva nem takarékoskodhattak, öregkorukra ne maradjanak kenyér nélkül, és ne szoruljanak a jótékonyság támogatására, illetőleg hogy ne ő, az állam legyen kénytelen ezeket öregkorukban közvetlenül eltartani.⁷

7.

Ha a takarékoskodással kapcsolatban az államról beszélünk, akaratlanul is elénk kerül az állami igazgatás észszerűbb és éppen ezért olcsóbb berendezésének a gondolata. Míg a társadalmi biztosítással és a nyugdíjjárulékok szedésével az állam a magánember sokszor hiányzó takarékoskodását igyekszik pótolni, és ezzel a maga szempontjából közvetve takarékoskodik, mert így majd nem kell neki az elaggott munkaképteleneket eltartani, addig az úgynevezett racionalizálással közvetlenül igyekszik takarékoskodni, amikor igazgatásának a költségeit iparkodik csökkenteni. A társadalomnak ebből a közszükségletek csökkenése, és ekként az adótehernek is bekövetkezhető apadása folytán volna haszna. Tőkeképződés szempontjából ennek az állami takarékoskodásnak éppen csak ebben az utóbbi összefüggésben van jelentősége. De ez a jelentőség igen nagy lehet. Ha ugyanis kisebb az adóteher, a vállalkozók és egyáltalán a magángazdaságok többet takaríthatnak meg jövedelmeikből, és így többet is tőkésíthetnek.

8.

Az állami kiadásoknak takarékosság útján való csökkentése következtében azonban még úgy is történhetik tőkeképződés, hogy az állam kiadásainak a csökkenése ellenére sem apasztja kényszerített közbevételeinek a mértékét, hanem ezeknek a fölöslegét félreteszi, és az így egybegyűlt, mondjuk, megtakarított összegeket aztán tőkésítve a köz javára befekteti. Különben nem is szükséges, hogy az ilyen adóbefektetést az állami kiadások csökkentése előzze meg. Lehet, hogy az állam nem csökkenti egyéb kiadásait, hanem az adókat emeli, éspedig éppen azért, hogy az ezekből eredő bevétel egy részét tőkésítse és befektesse.

A liberális állam, amely úgy pénzügyi, mint általános közgazdasági politikájában azt az elvet vallja, hogy a pénz sehol sincs olyan jó helyen, mint az adózó zsebében, ezt az eljárást nem helyeselné. Az a beavatkozó állam azonban, mely szilárd elhatározással fejleszti a gazdasági életet az államkapitalizmus irányába, gazdaságpolitikájának alapjává azt a meggyőződését teszi, hogy ő mindenhez ért, és hogy mindent ő tud legjobban. Különösen a szocializáló állam gondolkozik így. Ez a termelést nagy mértékben magához ragadja, és hogy ezt minél jobban tehesse, lehetőleg tőkésít az adózók terhére.⁸

Magántulajdoni rend esetén, vagy legalábbis akkor, midőn még az állam nem írta kifejezetten az államkapitalizmus jelszavát a zászlójára, egészen felforgatott gazdasági viszonyok jele, vagy az ország rendkívüli gazdasági gyengeségének a bizonyítéka, ha a magángazdaságok is elismerik az államnak azt a képességét, hogy mindent jobban tud, mint az egyesek, ha egyedül benne bízva, ölbe tett kézzel mindent az államtól várnak, sőt ha esetleg még azt is szívesen veszik, hogy az állam helyettük gazdaságilag vállalkozik. Pedig a régi állítás mindig igaz marad: az állam, nagyon is érthető okoknál fogva, rossz mezőgazda, rossz iparos és rossz kereskedő. Hasonló okok következtében arra sincs hivatva, hogy tőkésítés céljából takarékoskodjék. Mikor az állam „befektet”, rendesen nem a jelen szükségleteiről mond le a jövő szükségleteinek a kedvéért, hanem mindig a jelen kedvéért hoz létre olyan létesítményeket, amelyeknek, legalább az ő elgondolása szerint, majd a jövő is hasznát fogja látni. Az állam már csak azért sem takarékoskodhatik, mert nincsenek egyéni szükségletérzetei, a szükségleteket nem tudja úgy mérlegelni, mint az egyes ember. Személyiségét ugyan emberek képviselik, de mikor ezek befektetéseket létesítenek, sokkal inkább „alkotni” akarnak, semmint tőkésíteni. A háború utáni gazdasági élet bőven nyújt példákat helytelen irányú állami befektetésekre. Ezt mondván, nem olyan közintézményekre gondolunk, amelyek fölöslegesek voltak és költségekkel nem számító módon létesültek, hanem olyan alkotásokra célzunk, amelyekkel a háború utáni állam tulajdonképpen gazdasági vállalkozásokba bocsátkozott. Ha az ilyen vállalat, mely közpénzekből létesült, nem jövedelmez, a beléje fektetett pénz nem megtakarítás, még kevésbé tőkésítés, hanem mindennek éppen az ellenkezője, vagyonpusztítás és tőkeképződés megakadályozása.⁹

Az állami megtakarítások és befektetések kérdése különben, más formában, régóta ismeretes probléma. Bizonyos kiadások esetén a liberális államnak is fejtörést okozott, hogy ezeket adókból vagy inkább kölcsönökből fedezze-e. Ha az állam olyan kiadásokat, amelyeknek hasznát a jövő nemzedékek is érzik, kölcsön helyett adókból fedez, szóval, ha jövedelmező befektetésre adóbevételt fordít, úgy tőkésít, de természetesen csak az adó tőkésítés tágabb értelmében. Amikor igazán jövedelmező vagy legalább biztosan jövedelmezőnek ígérkező befektetésről van szó, akkor az állam, legalább rendes körülmények között, könnyen kap kölcsönt az ilyen kiadás megtételére, és nem szorul arra az áltakarékosságra, hogy adóbevételből tőkésítsen.

9.

Arról, hogy az állam a társadalom helyett a köz javára takarékoskodjék, a szó szoros értelmében tulajdonképpen csak az eszményien tiszta kommunizmus állapotában lehet beszélni. Ilyenkor az állam vezeti az egész termelést, és az állam osztja ki a fogyasztanivalót az egyeseknek, akiknek azt, amit kaptak, el is kell fogyasztaniuk. Az ilyen államban az államhatalom őrködnék afölött, hogy a termelés a fogyasztással összhangban maradjon. Eközben az állam a termelt javak egy részét tőkeképzésre fordítaná, mert arról is gondoskodni volna kénytelen, hogy az általa vezetett termelés pusztuló termelőeszközei időről időre mindig újakkal pótoltassanak, és hogy a termelés a maga anyagának és eszközeinek ahhoz a gyarapodásához is hozzájusson, mely, a társadalom növekedését feltételezve, szükségessé válnék. A mai állam ezzel szemben ki hagyja fejlődni a magángazdaságnál a tőkeképződés feltételeit; kifejlődésük után azonban ezeket kisebb vagy nagyobb mértékben magához vonja. Kisebb vagy nagyobb mértékben aszerint, amint ez a mai állam lassabban vagy gyorsabb ütemben halad a teljes államkapitalizmus felé. Ez az államkapitalizmus a szocializmus irányában tér el a tőkeképzésnek attól a szabad módjától, mely a bankok közvetítő tevékenységére van alapítva, és amelyet a gazdasági erők természetes összeműködésére számító, józanul liberális gazdaságpolitikai felfogás a tőkeképződés céljából a legjobbnak tart.

10.

El lehet azonban ettől a módozattól az ellenkező irányban is térni. Mikor nagy vállalatok saját magukat finanszírozzák, vagyis mikor megtakarításaikat saját vállalatukba fektetik be, a szélső individualizmus irányában térnek el a tőkeképződés terén attól az úttól, melyet éppen legtermészetesebbnek jeleztünk.¹⁰ Ezt az „autark” vállalati politikát körülbelül ugyanolyan okok hozzák létre, mint az országok mai autarkiás gazdaságpolitikai törekvéseit. A nagy vállalatok lehetőleg függetleníteni akarják magukat a bankok hitelpolitikájától, mely az ő megítélésük szerint helytelen, rájuk nézve hátrányos lehet, de esetenként könnyen fel is mondhatja a szolgálatot. Az az osztalékpolitika, melyet a részvénytársaságok újabban követnek, és amely kevésbé az osztalékok állandósítására, mint inkább arra törekszik, hogy állandóan lehetőleg alacsony osztalékok fizettessenek, az ilyen tőkegyűjtést megkönnyíti. De ugyanezt segíti az is elő, hogy az ipari élet terén a kombináció elvének alkalmazásával rendkívüli tőkeerőt képviselő nagy tőkeagglomerációk létesülnek, amelyeknél a növekvő hozadékképességnek a tőkét jellemző törvénye jelentős mértékben érvényesül, sőt szinte kitombolhatja magát. Vállalatok ilyen tőkésítő politikát különösen akkor űzhetnek nagy mértékben, ha termelőágukra jó konjunktúra jár. Az erősen egoista gondolat azonban a vállalatoknak depressziós időkben is tehet jó szolgálatokat.

A vállalatok takarékoskodásának ez a módja formailag mindenesetre inkább takarékoskodás, mint amelyet az állam kényszerít rá alattvalóira. Tényleg azonban a takarékoskodásnak ezt a formáját is a vállalat vezetősége kényszeríti rá a részvényesekre. De ha ezek tűrik a vállalat vezetőségének ezt az eljárását, az így végzett takarékoskodás végső eredményben mégis csak önkéntes marad. Mindennek ellenére a takarékoskodásnak és a befektetésnek ez a módja nem a legjobb fajtája a tőkeképzésnek. A magát finanszírozó vállalat könnyen túlbecsüli magát, és ilyenkor majd többet tőkésít a kelleténél. Az ilyen vállalat könnyen használ fel helytelen irányban tőkéket, amelyek aztán vele együtt pusztulnak el, ha a vállalat terjeszkedésének lehetősége tekintetében elszámította magát. Az olyan vállalat, amely nem érzi a kamatköltségek korlátozó hatását, a legérzékenyebb irányítót és a legpontosabb tanácsadót nélkülözi abban a tekintetben, hogy meddig terjesztheti ki termelését. Igaz, hogy a magamagát finanszírozó vállalatnak is számításba kell vennie a vállalatába befektetett saját tőke kamatozását; de e költségek számítása tekintetében távolról sincs oly szigorú ellenőrzés alatt, mint az a vállalat, mely hitelezőinek tartozik kamatot fizetni. Az a vállalat, amely nem érzi a rendes kamatfizetési kötelezettség súlyát, mintegy idegen test a gazdasági élet szervezetében.¹¹

11.

A kapitalista termelőrend természetéből folyik, hogy a gazdasági élet egészségesebben alakulhat, ha önfinanszírozás helyett minden termelő-vállalat részese marad annak a nagy gazdasági és hitelszervezetnek, mely a gazdasági élet egészét átfogja. Ez a termelőrend alaptermészete szerint a gazdasági élet összeszövődöttségére számít, és annak automatikusan kiegyenlítő működésén épül fel. Ennek következtében megköveteli, hogy a tőkeképződés folyamatának különböző cselekményei személyileg is megoszoljanak különböző gazdasági alanyok között. Ez a természetes munkamegosztás azt kívánja, hogy a fogyasztó takarékoskodjék, hogy a bank tőkésítsen, és hogy a vállalkozó fektesse be, illetve fordítsa termelésre a fogyasztó által megtakarított és a bank által kezére bízott vagyoni erőt. Minél nagyobb a munkamegosztás a tőkeképződés folyamatában szereplő gazdasági alanyok között, annál nagyobb mérvű lehet a tőkeképződés, mert ilyenkor a legnagyobbak a tőkeképződés keretei, és mert, magától értetődőleg, ilyenkor töltődhetnek ki leginkább tartalommal is ezek a keretek. Ilyenkor a tőkeképződés folyamatában is mindenki csak azzal foglalkozik, amihez legjobban ért. A magángazdaság tud legjobban takarékoskodni; a bank tudja a takarékoskodás eredményét legjobban összegyűjteni, és ő tudja, emberi számítás szerint, legjobban megítélni azt, hogy kinek és mennyit hitelezzen; végül a vállalkozó tudja a maga különös tehetségével legjobban megtalálni az eredménnyel biztató termelés lehetőségeit. Eszményi állapot, mikor a köz nem gyűjt tőkéket a magángazdaság terhére, mikor az egyes gazdaság nem foglalkozik hitelnyújtással, és amikor a bank nem vállalkozik iparilag vagy kereskedelmileg, de, természetesen, nem vállalkozik mezőgazdaságilag sem.¹²

12.

A tőkeképződés során felmerülő szerepek között a takarékoskodóén kívül a tőkegyűjtőé, a bank szerepe a legérdekesebb. A bank, alapjában véve, a nála tényleg összegyűlt vásárlóerőből merít, mikor kölcsönt nyújt. Könnyen érthető azonban, hogy azok az összegek, amelyeket nála befizettek, és hogy azok, melyeket ő ad kölcsön, sohasem fedezhetik egymást pontosan. Magától értetődik, hogy a bank a hozzá befolyt összegeket nem hevertetheti tétlenül, várva a kedvező kihelyezési alkalomra, mert a tétlen hevertetéssel csak üzleti terheit növelné; hanem hogy minél előbb igyekszik, ha kell, megfelelő olcsó kamatkínálattal megbízható kölcsönvevőket találni. De éppen így magától értetődő az is, hogy a bank azokat a jó üzleteket sem fogja szívesen elszalasztani, amelyek éppen akkor kínálkoznak neki, amikor, mondjuk így, hitelezéseivel pillanatnyilag tulajdonképpen kimerítette kölcsönvételeit. Mikor a vállalkozás, melyre kölcsönt kérnek, különösen eredményesnek ígérkezik, illetve mikor a kölcsönt kérő vállalkozó különösen hitelképesnek látszik, a bank kölcsönnyújtásával szándékosan is meghaladhatja azt a mértéket, melyet be kellene tartania, ha csak a már készből adhatna kölcsönt. A bank ilyenkor még nem kész fizetőerőt ad át kölcsönként a hiteltkeresőnek. Mintegy előlegez neki, de ugyanekkor ő is előleggel él az egész társadalom gazdasági életének a terhére. Mindez pedig azért történhetik, mert fizetéseket nemcsak készpénzzel, hanem pénzhelyettesítő hiteleszközökkel, készpénzt kímélő fizetőmódozatokkal, vagy mint röviden mondani szokták, hitelpénzzel is le lehet bonyolítani. A bank ilyen kölcsönnyújtásaival a készpénz forgási sebességét fokozza, vagy, ami végeredményben ezzel egyet jelent, hitelpénzt alkot. Ez az utóbbi kifejezés jobban érvényre juttatja azt a tényt, hogy a bank ilyen eljárásával a társadalomnak rendelkezésére állott vásárlóerő megszaporodott. A bankot ebben a járulékos vásárlóerőt alkotó eljárásában csak egy köti: vigyáznia kell, hogy likviditását megőrizze.

A banknak ez a járulékos vásárlóerőt alkotó szerepe a tőkeképződés szempontjából is igen jelentős. Egy meglehetősen elterjedt nézet szerint a bank már a járulékos vásárlóerő alkotásával, a hitelpénz létesítésével is közvetlenül tőkét hoz létre. Ez az a nézet, mely a pénzt röviden egyjelentőségűnek veszi a tőkével, és ahol pénzt vagy egyáltalán vásárlóerőt bárminő formában lát, ott mindjárt tőkét is vél észrevenni. Már az 1. pontban szóltunk róla, hogy miért nem szerencsés a tőkét a pénzzel rövidesen azonosítani. Tényleg, a pénz, bár tőkelehetőséget képvisel, még nem tőke. Nem tőke a készpénz sem, és természetesen, még kevésbé tőke a hitelpénz. De ha a tőkésítés lehetőségére tekintettel röviden tőkének akarjuk nevezni a pénzt, — ez az a pénztőke, amelyről fentebb szóltunk — úgy a járulékos vásárlóerő formájában jelentkező pénzt mint tőkét is meg kell különböztetnünk a pénztőkétől. A járulékos vásárlóerő, mely a forgalomba kerül, ilyen értelemben véve is még csak fiktív tőke, és ilyen is marad mindaddig, amíg termelés eredményeként javakban nem realizálódik.

Hogy az ilyen fiktív tőkének mi köze van a takarékoskodáshoz, és hogy ezzel kapcsolatban minő szerepet játszhatik a konjunktúra-alakulás során, azt mindjárt látni fogjuk.¹³

13.

Mikor az állam pénzt szaporít, új járulékos vásárlóerőt szorít bele a forgalomba. Mihelyt ez a pénzszaporítás jelentősebb mérvet ölt, az árak is emelkednek. Ha a pénzáradat minden gazdaságot egyszerre és aránylagosan egyformán érne, úgy a pénzszaporításnak az árak egyenletes emelkedésén kívül más hatása nem volna. Az új pénzmennyiség azonban nem kerül egyszerre a gazdasági életbe és nem is oszlik meg arányosan a társadalom tagjai között. Akikhez korábban érkezik, vagy akiknek több jut belőle, azok immár hamarabb és többet fognak vásárolni tudni, mint azelőtt. Korábban és szívesebben is fognak vásárolni. Vásárló hajlandóságuk emelő hatással lesz az árakra, mégpedig fokozatosan növekedő módon, mert ők az emelkedett árakon is fognak vásárolni tudni.¹⁴ Viszont azok, akikhez a megnövekedett pénzmennyiség csak későbben, vagy egyáltalán nem is jut el, csak jóval később, vagy nem is fognak tudni annyit vásárolni, mint azelőtt. A fizetéséből élő hivatalnok például, akinek ki van mérve a háztartási költségvetése, az árak emelkedése idején mindjárt összébb kell hogy húzza magát, kevesebbet tud vásárolni, takarékoskodni lesz kénytelen. Az ilyen takarékoskodás is kényszerített, nem önkéntes, mert az, akinek a jövedelme nem nőtt arányosan az árak emelkedésével, éppen az immár magasabb árak következtében kénytelen így eljárni. De ha kényszerű is az ilyen takarékoskodás, mégis különbözik attól, melyet például kényszerítő jogi parancs vált ki. Minthogy ilyenkor a takarékoskodás a gazdasági élet egy jelenségének, az áralakulásnak, a további következménye, célszerű ezt a kényszerű takarékoskodást, megkülönböztetésül attól, amelyet az állam közvetlen jogi paranccsal kényszeríthet ránk, közvetett kényszerű takarékoskodásnak nevezni.

Ez a közvetett kényszerű takarékoskodás valójában éppen oly kevéssé takarékoskodás, mint ahogy nem ilyen az a kényszerű takarékoskodás sem, amelyet az állam kényszerít ki. A takarékoskodás egyik lényeges jellemzője, az önkéntesség, itt is hiányzik. De különben is, a kényszertakarékoskodó nem magának, hanem másoknak a javára „takarékoskodik”. Kénytelen eljárásából azoknak van hasznuk, akik a magasabb árakon is tudnak vásárolni, és annál inkább tudnak így is vásárolni, mert a kényszertakarékoskodóknak a piacról való elvonulása következtében számukra több vásárolható áru marad.

Ugyanaz, amit a nagy állami pénzszaporítás, a tulajdonképpeni infláció esetében szembeszökően tapasztalunk, a rendes menetű, állami inflációtól mentes gazdasági életben is előfordul, ha jóval kisebb méretekben és éppen ezért kevésbé észrevehetően is. Mikor a bankok olcsóbban kezdik mérni a hitelt, hogy üzleteiket növeljék, és amikor ebből a célból esetleg járulékos vásárlóerőt is hoznak forgalomba, ez a szaporított pénzmennyiség növelheti az árakat.¹⁵ Ilyenformán így is előállhat bizonyosfokú kényszerű takarékosság. Ennek következtében könnyen visszaszorul a fogyasztás, amivel karöltve pedig bekövetkezhetik a gazdasági élet átszerveződése a termelés kiterjesztése irányában. Fogyasztásiak helyett termelőjavak állítódhatnak elő ilyenkor nagyobb mennyiségben, amely eltolódás zavarokat keltő következményekkel járhat a gazdasági életben.

14.

A takarékoskodó, mikor nem fogyaszt, hanem félrerak, azzal veti meg a tőkeképződésnek az alapját, hogy amit ő megtakarított, azt a társadalom további termelésre használhatja fel. Hogy közelebbről minek a termelésére, az a vállalkozó és a hitelt nyújtó bank dolga. Közülök az első mintegy javaslatot terjeszt a bank, és ezen keresztül a gazdasági élet elé arra vonatkozólag, hogy mi látszik indokoltabbnak és ezért célszerűnek: termelőjavak előállítása, avagy a fogyasztási javak szaporítása-e. Amennyiben termelőjavak előállítását kívánná az új vállalkozás feladatkörébe vonni, ez a termelés alapjainak kiszélesítését jelentené, és mindenesetre arra mutatna, hogy a vállalkozó a gazdasági élet fellendülésére és ezzel majdani nagyobb fogyasztásra is számít. Mert végső eredményben az ilyen termelés is fogyasztási javak szaporítását célozza, de kerülő úton. A választott hosszabb és költségesebb termelő utat a vállalkozó javára az ilyen termelés nagyobb eredményessége jutalmazná. A kerülő utat pedig az tenné különösebben is lehetővé, hogy a fogyasztás takarékoskodik. Hiszen a vállalkozó éppen a takarékoskodás eredményét kéri a banktól kölcsön tervezett vállalkozása megkezdéséhez. A takarékoskodó fogyasztásnak pedig, így gondolkozhatik, a fogyasztási javak szaporítására most közvetlenül nincs vagy legalább kevésbé van szüksége. De okoskodhatik a vállalkozni kívánó másként is. Akkor sem lehet a gondolatsorában hibát találni, ha a konjunktúraalakulásnak ebben az időszakában is fokozott mértékben akar közvetlen fogyasztás céljára szolgáló javakat előállítani. Nem következés ugyanis, hogy a társadalomban tapasztalható takarékoskodás eredményeként az összes fogyasztási javak utáni keresletben apadás álljon be. A vállalkozó számíthat a takarékoskodás ellenére is bizonyos javak fogyasztásának az emelkedésére, és a vállalkozó éppen azt tekintheti ilyenkor legsajátosabb feladatának, hogy ezt a nemcsak hogy nem csökkenő, de esetleg még emelkedő szükségletet megállapítsa. Sőt az sincs kizárva, hogy a vállalkozó az előállítani szándékolt fogyasztási cikk tervezett előállításával még nem létező keresletet vél felkelthetni, új szükségleteket akar támasztani. Ebben az esetben is siker kísérheti vállalkozását, mert a takarékoskodás tényleg még nem jelenti az egész vonalon és minden fogyasztási cikkel szemben a fogyasztás visszahúzódását. Szóval, ezen az úton is beköszönthet a termelés eredményes kiterjesztése. Felvett esetünkben tehát, melyben a természetes takarékoskodás rendes ütemben halad, eléggé egyformán mutatkoznak úgy a termelő, mint a fogyasztási javak előállításához fűződő sikernek az eshetőségei. Afölött dönteni, hogy a vállalkozás már most melyik irányban haladjon, a hitelnyújtó szerv, a bank dolga. Ez ilyenkor, természetesen, elsősorban a maga üzleti érdeke szempontjából, a hitelt kereső jóságát vizsgálva határoz. De nem ártana, ha elhatározásánál az egész gazdasági élet jól mérlegelt érdekét is szem előtt tudná tartani.

Minket mindebből kettő érdekel. Először is, hogy felvett képünk mindkét esetében felfelé lendül a gazdasági élet. Másodszor, hogy ahhoz, amit mint bekövetkezendőt jelezhettünk, elegendő a vállalkozó munkája és a bank rendes keretek közt maradó segítsége. Szóval, járulékos vásárlóerőnek rendkívüli mértékben való alkotásanélkül is megindulhat a gazdasági élet nagyobb mozgalma, mely nemcsak a termelés elmélyítésével (fogyasztási javak szaporítása), de kiterjesztésével (termelőjavak előállítása) is járhat.

Ennek a lehetősége akkor is valószínűnek látszik, ha a tüneményt az árak alakulására kifejtett hatása szempontjából vizsgáljuk. A takarékoskodás folytán ugyanis ilyenkor valamennyire mindenesetre visszaszorul a fogyasztás, aminek következtében csökken a kereslet az áruk iránt is, és ennek folytán majd esnek az árak. De még ennél az árcsökkenésnél is, amelynek nem is kell általánosnak lennie, még határozottabban növekednek a takarékoskodás folytán a rendelkezésre álló pénztőkekészletek. Ennek következtében leszáll a kamat, a termelés olcsóbb lesz, a vállalkozás szélesebb körben indulhat meg. Hogy meg is fog indulni, az azért valószínű, mert a termelés a csökkent árszinten mutatkozó nagyobb vásárlóképességet majd erősebben igyekszik kihasználni, hogy a fokozottabb forgalom segítségével pótolja nyereségének azt a csökkenését, mely őt az árak valamelyes esése következtében érte. Természetesen, itt nem kell nagy árkülönbségekre gondolni, mint ahogy az egész folyamat is, amelyet leírtunk, nem egy nagy gazdasági válságból való kiemelkedésnek, hanem csak egy rendes, felfelé lendülő konjunktúrahullám megindulásának a képe. A természetes takarékoskodásnak nincs annyira defláló hatása, hogy emiatt a társadalom minden rétegében erősen meg kellene a vásárlóképességnek csökkennie. Aki takarékoskodik, az még vásárolhat; aki pedig nem takarékoskodik, az a takarékoskodó takarékoskodása következtében majd még többet fog vásárolni tudni.¹⁶

15.

Nem látszik tehát indokoltnak azoknak az álláspontja, akik szerint a gazdasági élet felfelé lendítő lökést csak a bankok inflációs hitelkiterjesztésétől nyerhetne, és hogy csak ez a nagyobb mérvű hitelkiterjesztés válthatna ki a gazdasági életben akkora kényszerű takarékosságot, mely az árakat eléggé le tudná nyomni ahhoz, hogy tőkeképződés álljon be. Az sem valószínű, amit ugyanez az álláspont hirdet, hogy jelentősebb adag járulékos hitel nélkül a gazdasági élet mindig csak a régi körben forogna, és hogy a termelés nem tudna kiemelkedni régi kereteiből. Eszerint a felfogás szerint mindaz a tőkekészség, amely a természetes takarékosság okozta tőkebőség következtében folytatható nagyobb mérvű termelés során előállhat, csak éppen arra elég, hogy a takarékoskodás folytán fogyasztás tekintetében hátrább szorult javak helyett más, de szintén csak fogyasztási javak állíttassanak elő. Ezt a nézetet az éppen előadottak értelmében semmivel sem látjuk indokolhatónak.¹⁷ Inkább úgy látszik, hogy a gazdasági élet rendes menetű hullámmozgásaközben a valódi takarékoskodás eredményeként egybegyűlő tőkehalmozódás is tud a természetes és a kölcsönkamat mértéke között olyan különbséget létrehozni, amely elégséges ahhoz, hogy konjunktúra-hullám kiváltódjék. Amikor ezt mondjuk, természetesen tisztában vagyunk vele, hogy nincs olyan felfelé lendülés és nincs olyan depressziós hullám a gazdasági élet mozgalmában, mely egyetlen okra volna csupán visszavezethető. A konjunktúra-alakulás mindig igen összetett jelenség, sok összeható ok következménye. De a felfelé lendülő hullám elején rendesen ott van az a természetes takarékosságon alapuló tőketényező, mely magjává lesz a később erősbödő mozgalomnak. A takarékoskodás defláló hatása úgy érvényesül, mint a rugós puska töltése: a lövedék messzebb ugrik, mint amennyire a visszanyomott rugó, felszabadulván, kiterjeszkedhetik. Az árdepresszióra következő természetes ellenhatás is messzebbre tudja vinni a gazdasági életet, mint ahol ez a depresszió előtti állapotban leledzett.

16.

Az éppen használt hasonlat azonban mégsem talál minden tekintetben. Mert a tőke nem az egyedüli tényező, mely a gazdasági életet nekilendíti. Már eddig is láttuk, hogy a vállalkozónak és a bankoknak ebben egyaránt jut szerep. Csak azért visszautasítani azt a felfogást, mely a vállalkozót a konjunktúra-hullám aktív tényezőjének látja, mert a vállalkozó szerepeltetésével lelki elem kerül bele a gazdasági élet magyarázatába, nagyon is egyoldalú és mindenesetre fölöttébb szűk látókörre valló álláspont. Szomorú volna a gazdasági élet, ha csak számszerűleg mérhető dolgok érvényesülnének benne.¹⁸

Amint maga a takarékoskodás még nem elég a tőkeképződéshez, hanem, hogy mást ne említsünk, a bank szerepe is kell hozzá, úgy a konjunktúra-alakulásnál sem hagyható figyelmen kívül a bankok szereplése. Ez a követelmény közelebbről a hitel szerepének a figyelembevételét jelenti a konjunktúra-hullám megindulásánál. A konjunktúra-mozgalom felfelé lendülése a gazdasági élet gyorsabb ütemét jelenti, és egyértelmű a termelés kiterjedésével. A hitelnek eközben természetesen jut tennivalója. Hiszen ő éppen a termelés előzékeny segítője, mely előlegez, és mindazt, ami a termeléshez kell, segít helyére juttatni. De hangsúlyoznunk kell, hogy mikor ezt mondjuk, nem gondolunk hitelinflációra. A természetes keretek közt maradó hitel is ellátja azokat a feladatokat, amelyeket éppen említettünk, és amelyeket joggal vár el tőle a gazdasági élet. És nyomatékosan kell ugyanekkor rámutatnunk arra is, hogy a konjunktúra-hullám megindításához pusztán és egyedül a hitel sem elegendő. A vállalkozókon kívül tőke is kell ehhez. Hogy pedig a nyújtott hitel, ha járulékos vásárlóerőt teremtett, hivatva volt-e egyben előre tőkét is képviselni, azt majd a nyújtott hitel segítségével végzett termelés eredménye mutatja meg. Pusztán hitelnyújtással éppen úgy nem lehet segíteni a megrekedt gazdasági életen, mint ahogy egyedül pénzpolitikai eszközökkel sem lehet megoldani a válságokat. Ha az ilyen vagy olyan formában érvényesülő nagyobb mérvű hitelnyújtás segít, ez csak azt mutatja, hogy volt vagy van már a gazdasági életben annyi eleven erő, amennyi a gazdasági élet újból való nekilendítéséhez szükséges. Ennek az erőnek a magvát pedig a depressziós időkben egybegyűlt vagy már előbbről kelt tőkék teszik. Ezeket kapja hitel útján először kezébe a vállalkozó. A járulékos, az inflációs természetű hitel a felfelé lendülő konjunktúra-hullámnak nem kezdő, de sokkal inkább befejező tüneménye. Mint ilyen gyakran jelentkezik.¹⁹

17.

Mikor a takarékoskodásnak a tőkeképződésnél játszott szerepét kutatjuk, az a jövedelem sem maradhat figyelmen kívül, mely, különösen a tőkének a termelésben való részvétét jutalmazandó, ennek, kölcsönnyújtás esetében külsőleg is látható formában, osztályrészül jut. Mihelyt a kamat a tőke jutalma, a takarékoskodás pedig a tőke keletkeztetője, magától merül fel a kérdés, hogy mi a hatása a kamatnak, mint a tőke jutalmának, a tőke keletkeztetőjére, a takarékosságra.²⁰ E kérdésre nem lehet egyszerűen felelni. A válasz attól függ, hogy mi a közelebbi célja a tőkeképző takarékoskodásnak. Ha egy bizonyos nagyságú tőke egybegyűjtése a cél, amint például erre törekszünk, amikor öregkorunkra takarékoskodunk, úgy az alacsony kamat, mert ezzel lassabban nő a tőke, nagyobbfokú takarékoskodásra ösztönöz, mint a magas. Ez a hatás azonban csak szűk korlátok között érvényesül, mert különösen az alacsonyabb jövedelemnek mindig csak egy kis, tovább nem növelhető része vonható el a fogyasztás elől. Tartaléktőkék gyűjtése is lehet célja a takarékoskodásnak. Ebben az esetben a kamat magassága rendesen közömbös. Itt nem gyűjteni akarunk, hanem egy bizonyos nagyságú tartalékot állandóan készen tartani. Akárminő a tőke kamatozása, a készletet egyformán fenntartjuk, hogy szükség esetén rendelkezésre álljon. A tartalék fölöslegét úgyis más célra használjuk, esetleg befektetjük. Nagyobb vagyonok jövedelmeinek időközi kamatoztatásából is jelentős tőkekészletek állhatnak a társadalom rendelkezésére, de csak nyugodt, rendes, békés időkben. Ilyenkor a kamat magassága meglehetősen közömbös is az ilyen tőkeelhelyezések nagyságára. Nem így válságos, vagy akár csak mozgalmasabb időkben. Ilyenkor már a kamat magassága nagyon is hathat az ilyen átmeneti tőkésítések fokára is. Alacsony kamatért a biztosabbnak képzelt rejtekekből nehezebben jön elő a pénz.²¹

Más kérdés, de tárgyunkkal ez is szorosan összefügg, hogy minő a kamat magasságának hatása a takarékosságon keresztül a tőkeképződésre. Amennyiben a takarékosság hatása alatt a tőkegyűjtés megindul, és a takarékoskodáshoz tőkésítés is járul, nyilvánvaló, hogy a magas kamatláb gyorsabban fogja növelni a tőkét, mint az alacsony. Csakhogy a növekedő tőkemennyiség a növekvő hozadékképesség törvényének a hatása alatt saját magát oly mértékben gyarapítja, hogy így a társadalomnak rendelkezésére álló tőkemennyiség gyarapodása eléje kerül a tőkeszükséglet növekedésének, ami majd megint a kamat csökkenését vonja maga után. A tőkekamat csökkenő irányzatának, ami persze hosszú időre szóló (in the long run) megállapítás, ez a könnyen érthető magyarázata.

18.

A közgazdaságtani elmélet egyszerűsítő hajlamának, ennek az érthető módszerbeli törekvésének a következményeként szívesen nézi a jelenségeket egy szemszögből. Amíg az efféle szemlélet nem ferdíti el a tüneményeket és nem magyaráz az igazság rovására, örömmel üdvözölhető. Hiszen a könnyebb megértést segíti elő. De ezen a téren nagyon könnyű túlzásba esni.²² A mai közgazdaságtant különösen a konjunktúra-alakulás vizsgálata érdekli. Idevágó kutatásai során meggyőződött róla, hogy a statikus szemlélet, mely a régi közgazdaságtan egyedüli munkamódja volt, gyakran hamis eredményekre vezet. És mivel a régi elmélet ezt a statikus szemléletet különösen a termelés vizsgálatánál érvényesítette, a mai közgazdaságtan szívesen hagyja a maga kutató-munkájában figyelmen kívül ezt a jelenségkört, és a gazdasági élet magyarázataközben érdeklődésével inkább a dinamikusabb jellegűnek látszó jövedelemeloszlás tüneményei felé fordul. A modern közgazdaságtan megtetézi és hibává szélesíti a réginek a mulasztását. A régi közgazdaságtan statikusan magyarázta a termelés jelenségeit, mert nem is tudta, hogy ezeket másként is lehet vizsgálni. A modern közgazdaságtan nem akarja ezeket vizsgálni, mert nem lát bennük dinamikus jellegű tüneményeket. Valójában ezt azért teszi, mert félig kész hozadékelméletével még nem találta meg az összekötő utat, mely árelméletétől a termeléstanhoz vezesse. Ezért, hogy dinamikus maradhasson, csak a jövedelemeloszlás és az ezzel kapcsolatos árelmélet terén szeret szemlélődni. A gazdasági életet csak erről az oldalról vizsgálja.

Arra, hogy a mai közgazdaságtan előbb fejlesztette ki a jövedelem-, semmint a hozadékelméletet, alig van jobb példa a tőke- és a tőkekamat-elméletnél. A ma nagyon dúsan virágzó konjunktúra-elmélet fölöttébb sokat foglalkozik a tőkekamattal és az ezzel kapcsolatos jelenségekkel. Aki mármost a konjunktúra-elméleten keresztül tanulja meg a kamat magyarázatát, természetesnek fogja találni, hogy a tőke is a tőkekamatból levezetve értelmeztessék. Ismeretes, hogy a konjunktúra-elméletnek folyton szem előtt levő tárgya az idő. A hosszú és rövid időszakok természete, a hosszú és rövid idő alatti történések különböző hatása a gazdasági élet alakulására csakúgy tárgyát teszi vizsgálatának, mint ahogy egyáltalán nem hagyhatja figyelmen kívül az idő múlását a gazdasági élet fejlődésével kapcsolatos semmiféle vonatkozásban sem. Az idő ekként a konjunktúra-elmélet megvilágításában a gazdasági élet komoly tényezőjeként kezd szerepelni. Ilyen tényező gyanánt kezeli az a tőkekamatelmélet is, amely a konjunktúra-elmélettől tanul. Ez a tőkekamat-magyarázat az idővel értelmezi és az időből vezeti le a tőkekamatot. És ezt annál bátrabban teszi, mert hiszen ezen a téren találkozik az állásfoglalása a kamatelmélet régi mesterének, Böhm-Bawerknek a nézetével is. Csakhogy nem szabad elfelejteni, hogy az osztrák iskolának ez a kitűnősége tőkeelméletétől függetlenül alkotta meg kamatelméletét. A Böhm-féle materiális tőkeelméletre tulajdonképpen csakúgy ráépíthető például a tőkekamat termelékenységi magyarázata, mint a Böhm ismert időelmélete. Ezzel szemben az elmélet újabb iránya visszafelé magyaráz, és felbátorítva a konjunktúra-elmélet erős időszemléleti hajlandóságaitól, az idővel magyarázott tőkekamat fogalmából egyenesen le meri vezetni a tőke fogalmát is. D. H. Robertsonnak e tanulmány elején említett tőkemagyarázata iskolapéldája az ilyen tőkeértelmezésnek. Robertson nemcsak a tőkekamatot teszi a várakozás jutalmává, hanem a tőkét is a „várakozás” eredménye gyanánt magyarázza.

A várakozási elméletben pedig, mely eredetileg az amerikai S. M. MacVane találmánya, nem nehéz az úgynevezett megtartóztatási tőkekamatelméletnek modern formába öntött változatát felismerni. Erre a felújításra az a mag szolgált okul, mely bármi parányi legyen is, de mint igaz valami húzódik meg a régi megtartóztatási elméletnek is a mélyén. Ez a mag azonban nem menti az elmélet ismert nagy hibáit. Várakozási formába öltöztetett alakja sem lesz azzal jobbá, hogy a konjunktúra-alakulás magyarázatával kapcsolatban is megpróbálják alkalmazni. A várakozási elmélet semmiféle formája sem tudja a tőkekamat jelenségét a magántulajdoni rendtől függetleníteni. Az időbeli értékkülönbözet mégsemmiesetre sem kamat. Hogy azzá legyen, magántulajdoni rend kell hozzá. De termelésbeli eredményre is van szükség, hogy kamatról beszélhessünk. Ennek a keletkezését sem magyarázza meg az időelméletnek semmiféle változata.

Az idő mozzanatának kiemelésével érthetőbbé lehet tenni azokat a jelenségeket, amelyek a gazdasági élet múlásában, folyamatában mutatkoznak. De megokolni az idővel, azt hiszem, a gazdasági jelenségvilágot nem lehet. Az idő, ha már szerepeltetni akarom a gazdasági életben, legfeljebb csak mint passzív résztvevő tekinthető a fejleményekben. Körülbelül az a szerepe, mint a téré, a távolságé. Ez is rendkívül jelentős mozzanat a gazdasági életben. De azért éppen úgy nem cselekszik, mint ahogy nem cselekszik az idő. A tér és az idő csak vannak. A gazdasági élet a térben folyik le a távolságok leküzdéseközben, és ez a fáradozás, mint minden cselekvés, időbe kerül. De ami a cselekvés eredményeként létrejött, azt nem a távolság és nem az idő múlása hozták létre.²³ A kamatnál is az a fontos, ami a kamatot az idő múlásában létrehozza és valakinek a jövedelmévé válni engedi. Az idő semmiesetre sem egyenlő a várakozással, és megfordítva, a várakozás sem egyenlő az idővel. Hanem az, aki várakozik, mégpedig hosszabb vagy rövidebb ideig vár, lehetővé teszi, hogy ugyanezen idő alatt az ő jószága, vagy az a jószág, mely ezt az ő, bizonyos időre átengedett jószágát célszerűbb alakban helyettesítheti, termelésre fordíttassék. Az idő sem a termelőnek, sem a takarékoskodónak a szerepét nem pótolja a tőkeképzésnél. Az időnek a tőke képződésénél mindössze az a szerepe, hogy a tőke termelés eredményeként takarékoskodás útján idő múlásában jön létre.

Navratil Ákos.

Lábjegyzetek

1. Takarékosság és takarékoskodás nem jelentenek egyet; de azért közel rokon fogalmak. A takarékosság emberi tulajdonság, a takarékos ember hajlandósága takarékoskodásra. A takarékos ember, ha módja van rá, takarékoskodik. ↩

2. A tőzsdejátékból eredő jövedelem, mely szintén tőkésíthető, ennek a megállapításnak nem mond ellent. A tőzsdei papírok, így például a részvények árfolyama akkor emelkedik, mikor a vállalat, melynek a részvényeiről van szó, jó üzleti időnek néz eléje. Ipari vállalatok részvényeinek árfolyama akkor, mikor a vállalatok termelőköre kiterjeszkedhet, bankokéi akkor, mikor a gazdasági élet élénkül, és amikor a fellendülés során mind több hitelüzlet bonyolítódhatik le, de a termelés is mind szélesebb keretekben finanszírozható, sőt a crédit-mobilier-bank esetleg maga közvetlenül is kiterjesztheti ipari, kereskedelmi és egyéb vállalkozásait. Ha a vállalkozások eredménnyel jártak, és tényleg mutatkozik a termelés reális sikere, a vele kapcsolatos papírvagyon is növekszik és szilárdabb alapot kap. Ha ellenkezőleg, a vállalat tönkremegy, úgy a vele kapcsolatos papírvagyon is semmivé válik. De rossz papírokon is lehet nyerni, csak megfelelő időben kell őket venni és eladni. Ilyenkor az ügyes ember másoknak, azoknak, akiktől vett, illetve azoknak, akiknek eladott, a kárára gazdagodik. A tisztán konjunkturális jövedelmek szinte mindig csak már kész javak átvitelét jelentik egyes gazdaságoktól más gazdaságokhoz, nem egyszer egy-két gazdasághoz sok más gazdaságtól. Ugyanez az eset mutatkozik, amikor például az állam inflált pénzen építkezik. Ilyenkor ő tesz szert mások kárára konjunkturális jövedelemre. De természetesen, az erősebb és ügyesebb magánosok is megtehetik ugyanezt. Ez az oka éppen annak, hogy nem fél mindenki egyformán az inflációtól. ↩

3. Jó példa erre D. H. Robertson, aki Banking Policy and the Price Level című munkájának a takarékoskodás válfajairól (The Kinds of Saving) szóló fejezetében azt mondja, hogy „the things in the provision of which Lacking eventuates I propose to call Capital”. Az álló, a forgó és a képzelt (imaginary) tőkék eseteit pedig a hosszú, a rövid és a terméketlen „hiányolásból” vezeti le. (Second Impression. London, 1926., 41. l.) Szóval, még a materiális tőkeszemlélet, minő a Robertsoné, sem véd a tőke helytelen értelmezése ellen, és nem biztosítja, hogy a takarékoskodás szerepét a tőke képződésénél feltétlenül helyesen ítéljük meg. Robertson hibájának az okára alább, a 18. pontban mutatunk rá. ↩

4. így szó lesz majd róla, hogy a tőkésítő szervek, a bankok, maguk közvetlenül hozhatnak-e létre tőkét. A befektetés kapcsán pedig megemlítjük, hogy a magángazdaság megtakarított pénzét közvetlenül maga is befektetheti a saját vállalatába. Ilyenkor a tőkeképzés rendes menetéből a középső tag, a tőkésítés, kiesik. ↩

5. A takarékoskodás nyilvánvalóan a gazdasági élet jelensége, és ezért elsősorban és főleg a gazdaságtan foglalkozik vele. De érdekli a tünemény, amint ezt a szövegben közölt példák is mutatják, a lélektant, sőt a mathematikát is. Az előbbit azért, mert a jövő szükségleteit a jelen élvezeteivel, természetesen lelki rugók hatása alatt, állítjuk szembe. Éppen ennyire magától értetődő azonban az is, hogy e lelki rugók a gazdasági tényezők nyomását is érzik. Tudjuk, hogy nem minden ember egyformán takarékos hajlandóságú, és éppen így bizonyos az is, hogy például a kamat magasságának változása (erről alább még lesz szó) vagy a pénz értékének változása is befolyásolhatja a takarékoskodást. De nem szükséges okvetlenül, hogy befolyásolja. Szóval, a takarékoskodás jelenségköre is csak azt bizonyítja, hogy lelki életünk nyilvánulásai átszövik egész gazdasági életünket, de hogy viszont gazdálkodásunk is befolyással van lelkiségünkre. A matematika pedig azért fordulhat figyelemmel a takarékoskodás felé, mert a jelen és jövő szükségleteinek viszonos mérlegelése egyensúlyi helyzet keresését jelentheti. Az egyensúlyi helyzet vizsgálata a gazdasági életben pedig a matematikai közgazdaságtan kedves tárgya. De azért jó, ha ezen a téren is mértéket tart a lélektan, de a matematika is. U. Ricci dolgozata például (Das Sparen in der Individualwirtschaft. Zeitschrift für Nationalökonomie. Band I. Wien, 1930., 222—236. ll.), aki a takarékoskodó „lelki diszkontjáról” beszél és a „takarékoskodó egyensúlyát” matematikailag fejtegeti, kevésbé elmélet, inkább csak szellemes játék. Hasznuk az ilyen fejtegetéseknek a közgazdaságtani elmélet szempontjából nincs. ↩

6. Hogy a lakóházakat tőkének tekintsük-e vagy sem, régi vitakérdés, melyet bármikor is nehéz lesz minden kétséget kizáró módon, teljes egyértelműséggel eldönteni. Tekintettel arra, hogy munkanélkül nincs termelés, lakás pedig kell a munkaképesség fenntartásához, a lakóház is, bárcsak közvetve, de mindenesetre termelőtényezőnek, tehát tőkének lesz tekintendő. Legalább az ún. munkáslakásokat magukban foglaló házakra nézve ez feltétlenül áll. Más házak tekintetében e kérdéssel az elé a probléma elé kerülünk, hogy termelőtényezője-e a gazdasági életnek a szellemi munka, és hogyha igen, úgy ezek a házak a szellemi munkának nyujtanak-e otthont. E két kérdés közül az elsőre nyugodtan lehet igenlőleg felelni. Ezért az a ház, mely a szellemi munkának ad lakást, éppen úgy tőke, mint a testi munkának otthont nyújtó munkásház. De mit értsünk szellemi munka alatt? Hol vannak ennek a határai? És hol vannak a határai az így vagy úgy értelmezett szellemi munka lakásigényének? Ezekre a kérdésekre már nehezebb felelni. Valamelyes választ azonban ezekre a kérdésekre is nyújt az a jól ismert tény, hogy a lakástermelés terén igen gyakori és nagyon könnyű a túlprodukció. Ha a lakóház tőke, úgy például az a mostani 30 éves teljes adómentesség, amelynek eredményeként Budapest perifériáin új városrészek keletkeztek, méretei tekintetében mindenesetre hibás irányú tőkésítést (Kapitalfehlleitung) is eredményezett, mert az adóköteles házakat magukban foglaló városrészek ennek folytán elnéptelenednek. Az új házak ilyenkor előbb keletkeztek, semmint szükség volna reájuk. ↩

7. A magánbiztosítás útján való takarékoskodás régóta jelentős tényezője a tőkeképződésnek. A társadalmi biztosítás elterjedésével és mind szélesebb körre való kiterjesztésével azonban ez az intézmény a tőkeképzés szempontjából is nyomatékosan melléje sorakozott a magánbiztosításnak. A társadalmi biztosítás legnehezebb kérdése, hogy a befizetéseket tőkésítse-e, és ha igen — ez mindenesetre a tökéletesebb eljárás —, miként és mibe fektesse be. (Lásd szerző: Tanulmányok a balesetbiztosítás köréből. Budapest, 1903., főleg: A kötelező balesetbiztosítás költségeinek fedezeti módjairól. 11—27. ll.) A kérdés mai állásáról igen jól tájékoztat Kovrig Béla tanulmánya: A díjtartalékok vagyonának gyümölcsöztetéséről. (Munkaügyi Szemle, 1934. januári szám, 1—23. ll.) Ez a dolgozat rámutat a kérdés nagy nehézségeire. A szerző javaslatai — háztulajdonszerzés, de építés és nem vásárlás útján, és úgy, hogy a tulajdon is burkolt maradjon és az állam házadóbevétele se csökkenjen az új építkezések, illetve a lakásszaporítások következtében, községi közművek finanszírozása, az államvasutaknak nyújtandó kölcsön, stb. — érdekes és sok tekintetben helyeselhető javaslatokat tartalmaznak, de szintén mutatják a kérdés nehéz voltát. Majd mindegyikhez fűzhető jogosultan aggodalmaskodó ellenvetés. ↩

8. A háború utáni Németország jó példáját adja az ilyen törekvéseknek. Közvetlenül ugyan ott is nehéz statisztikailag megragadni az állami, illetőleg az egyéb közületek tőkésítésének mértékét. De nem alaptalan az okoskodás, mely abból vél az ilyen tőkésítésekre következtethetni, hogy mennyivel növekedett a vizsgálati idő alatt egyes főtermelőágakban a közületi termelés eredménye a magánvállalatok termelésének eredményével szemben. A villamosáram szolgálatában például ez a szám 1913-ban még csak 23,60%-ot tett ki, de 1925-ben már 76,81%-ra emelkedett. Lásd ezt, de a többi idevágó adatot is közelebbről E. Schiff: Kapitalbildung und Kapitalaufzehrung im Konjunkturverlauf. Wien, 1933., 22. l. ↩

9. Lehetetlen itt meg nem említeni a mi idevonatkozó iskolapéldánkat, bármennyire elcsépelt is. A magánvállalkozás a Kékesen épített, és ez a vállalat a mostani válság idején is jól jövedelmez. Az állami vállalkozás Lillafüredet létesítette. ↩

10. A mi üzleti életünk még nem eléggé régen magyar ahhoz, hogy szókincsünkben máris jó magyar kifejezést találhatnánk ennek a folyamatnak a megjelölésére, amelyet a német Selbstfinanzierung-nak nevez. ↩

11. Arról, hogy valamely vállalat mennyire függetlenítheti magát tőkeképző és így egész üzleti politikájában is a bankoktól, a legszembeszökőbb és egyben legnagyobb méretű példát az amerikai Ford-autógyár szolgáltatta a múlt évtizedben az amerikai autógyártás nagy konjunktúrája idején. A német birodalmi statisztika is jelentős fejleményekről számolhat be ezen a téren. W. Prion 1925 körül kb. évi 2 milliárd márkára teszi azt az összeget, mellyel a német vállalatok akkoriban saját magukat finanszírozták. (Die Selbstfinanzierung der Unternehmungen. Berlin, 1931., 42. l.) E. Schiff (id. m.) csak kb. 1,5 milliárd márkát tart valószínűnek. De ez a szám is eléggé tekintélyes, mert kb. 14%-át tenné ki az összes tőkésítésnek. Schiff szerint különben akkoriban a tőkésítésben a többi tőkeképző főtényező a következő arányban vett volna részt: magántakarékosság 45,3%, kényszerű takarékosság (társadalmi biztosítás, adóbefektetés) kb. 10,8%. A fiktív-tőke alkotásának részarányát 29,9%-kal veszi számításba, de a szerző ezt a számot, a többihez viszonyítva, nagyon helyesen, maga is túl magasnak tartja. Ebben a számban minden valószínűség szerint jelentős mértékben szerepel a magántakarékosság eredménye is. — Hazánkra vonatkozólag sem a tőkeképződés nagyságára nézve, sem abban a tekintetben nem állanak adatok rendelkezésünkre, hogy a tőkeképzés egyes tényezői milyen arányban osztozkodtak a tőkeképzés munkájában. A háború után erősen nekilendült iparfejlesztő politikánk azonban valószínűvé teszi, hogy védett és biztosított piaccal rendelkező vállalataink üzleti nyereségük jelentős részét fordítják időnként álló- és forgótőkéjük növelésére. — Azt is érdemes itt, legalább példaként, megemlíteni, hogy Budapest székesfőváros az óbudai gázgyár telepén nemrégiben benzolgyártó berendezést létesített. Ez a berendezés kb. 1 millió P-be került, amely összeget a Gázművek saját nyugdíjalapjuktól vették kölcsön azzal a kötelezettséggel, hogy azt és kamatait a benzol értékesítéséből származó bevételekből tíz éven belül visszafizetik. Ebben az esetben közvállalat végez önfinanszírozást, mégpedig akként, hogy saját nyugdíjpénztárától vesz kölcsönt, tehát a kényszerített takarékosság eredményét használja fel. ↩

12. Bármennyire eszményi is azonban az ilyen állapot, nem kell hinni, hogy a magára hagyott gazdasági élet az egyensúlyt az ilyen eszményi tökéletességgel történt munkamegosztás esetén is biztosítaná. Így például semmi sem biztosítja azt, hogy a magángazdaság ne gyűjtsön több tőkét, mint amennyit a vállalkozó befektetni tud. Mihelyt pedig e két tünemény mennyiségileg egymástól eltolódik, helyesebben mihelyt a befektetés alatta marad a megtakarítások mértékének, már megbomlik a gazdasági élet egyensúlya, mely kellemetlen szövődmények bekövetkezte nélkül nem is igen tud megint helyreállani. De a befektetések mértéke a megtakarítások mértéke fölé is emelkedhetik. Erről majd alább szólunk. ↩

13. A bankok a hitelélet természetes szervei. De ez nem jelenti azt, hogy bankok nélkül hitelnyújtás és kölcsönvétel nem történhetnék. Amint a bankok is mindjárt hajlandók idegen, értékében állandóbb, vagy legalábbis ilyennek tartott pénzben hitelüzleteket kötni, mihelyt a belföldi pénz értékállandósága bizonytalanná válik, éppen így megindulhat az emberek között közvetlenül is a kölcsönkérés és a hitelnyújtás a bankok kikapcsolásával, mihelyt a bankokról nem lehet egészen bizonyosan tudni, hogy majd visszakapják-e az emberek a bankokhoz befizetett pénzüket. Közelmúlt idők eseményei mutatják, hogy ilyen bizonytalanság tényleg előállhat. Bármily széles körben terjedjen is azonban el a közvetlen hitelnyújtás és hiteligénybevétel az emberek között, az ilyen egészen kezdetleges formájú hitelélet, egyebeken kívül, egy nagyon lényeges vonásban mégis mindig különbözni fog a bankszerű hitelnyújtástól. A bankok a szövegünkben említett eszközzel, ti. a járulékos vásárlóerő alkotásával, hitelpolitikát űzhetnek, és ezzel gazdasági politikát, konjunktúrapolitikát csinálhatnak. A magánhitel erre képtelen. ↩

14. A mennyiségi elméletnek a pénz vásárlóerejét magyarázó tanítása mindig beigazolódik inflációk idején. Csakhogy az áruárak ilyenkor nem azért emelkednek, mert a mennyiségi elmélet osztási képletében ilyenkor a hányados nagyobb. Az áremelkedéseket tulajdonképpen a vásárlások váltják ki, amely vásárlásokat a pénz mennyiségének a növekedése tesz lehetővé, de nem szükségessé. Éppen ez a magyarázata annak, hogy mért nem emelkednek inflációk idején az árak mind egyenletesen. ↩

15. A pénzszaporítás inflációs hatása éppen az árak emelkedésében mutatkozik. Nem minden pénzszaporítás vált ki áremelkedést. Ha szaporodik ugyan a pénzmennyiség, mely a forgalomnak rendelkezésére áll, de az árak vagy változatlanok maradnak, vagy legalábbis nem változnak úgy, hogy ezt a változást az általános árszínvonal emelkedésének lehetne nevezni, akkor ennek az a jele, hogy a pénzmennyiség új többletére a gazdasági életnek szüksége volt. Természetesen, az ilyen pénzszaporítás csak kismérvű lehet. Példája ennek az a hullámzó pénzmennyiségmegállapítás, mely a bankok rendes ütemű hitelpolitikájának a következménye. Ez a vásárlóerőt nyújtó politika éppen a gazdasági élet szükségleteihez igazodik. De eléje is szaladhat. Fel is szíthatja a szükségleteket. Ilyenkor aztán már olyan mértékben alkot járulékos vásárlóerőt, hogy ennek áremelő hatása is fog mutatkozni. Egy bizonyos felfogás szerint ilyenkor a bankok hitelpolitikája tőkét hozott létre, tőkét „teremtett”. Az ezen a nézeten levők véleménye szerint a tőkeképződésnek éppen az a mutatója, hogy az árak emelkedtek-e. Az árszínvonal emelkedése ezek szerint tőkeképződést jelent. („Die kapitalbindende Wirkung setzt in der Regel dann ein, wenn die zusätzlichen Kredite eine Preissteigerung herbeiführen.” W. Röpke, Die Theorie der Kapitalbildung. Tübingen, 1929., 15. l.) Azt hiszem, abból például, hogy a részvények árfolyama emelkedik, még nem lehet okvetlenül új, keletkezett tőkére következtetni. Különben W. Röpke rendkívül világosan előadott konjunktúraelméletének nem szolgál előnyére, hogy a fellendülés szakának magyarázatánál a bankok járulékos vásárlóerőt teremtő politikáját már akkor is szerepelteti, amikor erre még — nézetünk szerint — szükség nincs. Így áll elő az ő ismert kétlaki elmélete. Az ilyen kettős magyarázat csakis azt mutatja, hogy szerzője még nem jött magával tisztába abban a tekintetben, hogy miben keresse a felfelé induló konjunktúra-hullám gyökerét. Még jobban bizonyítja ezt W. Röpke egy újabb tanulmánya, mely Die sekundäre Krise und ihre Überwindung címmel a Cassel-emlékkönyvben jelent meg (553—568. ll.). Itt a jelenlegi válságot egy természetes válság másodlagos eredményének mondja, amelyet csak „reexpanzióval” lehetne leküzdeni. Szokatlanul erős az az ellentmondás, mely a tanulmány végén sűrített formában kerül az olvasó elé. A szerző egyfelől nyomatékosan hangsúlyozza, hogy most is az infláció ellensége, de a jelen esetben elkerülhetetlennek tartja azt, ami mégis csak inflációt jelent. ↩

16. Mikor azt mondjuk, hogy a természetes takarékoskodás, vagyis a készpénzbetétek növekedése is válthat ki felfelé törő mozgalmat a gazdasági élet konjunktúra-alakulásában, természetesen nem úgy értjük ezt, mintha a bank ilyen esetben csak a hozzá beérkezett készpénzbetétek után és mindig szigorúan és pontosan csak ezeknek a mértékéig hitelezne ilyenkor. Fentebb már említettük, hogy ez képtelenség. A bank likviditásának magától értetődő korlátai között a mi esetünkben is teljesen szabadon mozog, tehát járulékos vásárlóerőt is alkot a szükség mérvéhez képest. Csak nem csinál inflációs hitelpolitikát. ↩

17. Nincs ez a felfogás indokolva E. Egner munkájában sem (Zur Lehre vom Zwangsparen. Zeitschrift für die gesamte Staatswissenschaft. 84. kötet, 1928., 529—560. ll.), aki ennek a nézetnek talán a leghangosabb képviselője. — A kényszerű takarékosság, különösen ennek is az a fajtája, amelyet mi közvetettnek neveztünk, a hitelből magyarázó (kreditär) és a tőkefelhalmozódásból magyarázó (kapitalizációs) konjunktúra-elméletnek egyaránt sokat tárgyalt kérdése. Itt nincs rá helyünk, hogy ezt az irodalmat részletesen ismertessük. Csak egy-két különösen jellemző munkát emelünk ki belőle. E. v. Böhm-Bawerk, Wesen und Bedeutung des Sparens. Eugen von Böhm-Bawerks kleinere Abhandlungen über Kapital und Zins. Der gesammelten Schriften zweiter Band. Wien—Leipzig, 1926., 307—318. ll. Eredetileg angol nyelven jelent meg The Function of Saving címmel. A szerző, aki a takarékoskodás egészen konzervatív elméletének a képviselője, egy amerikai oldalról jött éles támadásra felel e cikkben nagyon érdekesen. — A kényszerű takarékosság kérdésének, tudtom szerint is, első mozgatója Kn. Wicksell. Minden idevonatkozó munkája érdemes olvasmány; főleg Geldzins und Güterpreise. Jena, 1898., The Influence of the Rate of Interest on Prices. The Economic Journal, Vol. XVIII. 1907. — Wicksell-től egyenesen vezet át az út L. v. Misesen keresztül (Theorie des Geldes und der Umlaufsmittel. München—Leipzig, 1912. és 1924.) Fr. A. v. Hayekhez, akinek majdnem minden munkája kapcsolatban van ezzel a kérdéssel. Itt főleg a Preise und Produktion. Wien, 1931. című könyvét említem. Ezt is különösen a II. és III. fejezetek miatt. — D. H. Robertson könyvét már említettem. Aki fáradságot vesz magának, hogy ezt a nagyon nehezen olvasható könyvet elolvassa, érdeklődéssel fogja forgatni J. M. Keynes nagy munkájának, A Treatise on Money. I—II. London, 1930. idevonatkozó részét is. Ezek főleg a 12. és 13. fejezetek, az angol kiadásban I. kötet 171—220. ll. — A. Lampe, Zur Theorie des Sparprozesses und der Kreditschöpfung. Jena 1926. Ezt a munkát csak azért említem, hogy a takarékoskodás elmélete terén a szélső konzervatív álláspont mai formáját is bemutassam. — /. Akerman, Saving in the Depression. A Cassel-emlékkönyvben. London, 1933., 11—31. ll. Ez a tanulmány különösen figyelmet érdemel nemcsak a takarékoskodás tőkeképző szerepe, de a takarékoskodással kapcsolatos tőkeképződés konjunktúra-alakító hatása szempontjából is. — J. Martin, Das Sparen in der ökonomischen Theorie. Wien—Leipzig, 1933. Ez a munka inkább tantörténetet ad. — A mi irodalmunkban Varga István foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy hitel útján jönnek-e létre, és ha igen, miként, tőkék. Lásd Tőke és infláció. Közgazdasági Szemle, 69. kötet, 1926., 562—588. ll. Tárgyunk szempontjából különösen a tanulmány második része, A tőkék sorsa című, érdemel figyelmet. Szerző csak a pénztőke és a tőkejavak megkülönböztetésével — ez utóbbiek alatt ő a termelőtényező értelmében vett tőkét érti — tudja az inflációs időben keletkezett „tőkék” sorsát megmagyarázni. E dolgozat elején rámutattunk a pénztőke és a termelőtőke természetes kapcsolatára, illetve viszonyára. Az ott adott magyarázat, azt hisszük, kellően fejti meg azt, amit Varga nem tart egységesen magyarázhatónak. ↩

18. A már említett Egner különösen kikel az ellen, mintha a vállalkozó munkájával magyarázni lehetne a konjunktúra-hullám megindulását. Ezt a tévedést mesterének, Schumpeternek, is erősen a szemére veti. Mi sem vagyunk feltétlen bámulói annak, ahogy Schumpeter a gazdasági fejlődést főleg a vállalkozó szerepéből magyarázza. De azért azt hisszük, hogy jóval több megértést lehet tanúsítani még a Schumpeter határozottan túlzó magyarázatával szemben is, semmint azt például éppen az említett Egner is teszi. A monisztikus konjunktúra-elméleteket különben nem kell valami nagyon komolyan venni. Helyes magjuk ezeknek rendesen van, de az egységességre és az elméleti tisztaságra való törekvés egészen egyoldalúvá teszi ezeknek a szerzőit. Arra is rá lehetne mutatni, hogy a konjunktúra-elméletek szerzőinél különben valami predestináltság is szokott érvényesülni. Aki egyéb tanulmányai révén nagyon is belemerült a vállalkozó szerepének a kutatásába, olyan konjunktúra-magyarázatot fog legkönnyebben adni, mely a vállalkozó szerepével hozza összefüggésbe a konjunktúra-alakulást; aki kora fiatalságától kezdve pénzelmélettel foglalkozott, valószínűleg csak a pénzszerű (monetär) magyarázatot fogja a konjunktúra-hullámok értelmezésére használhatónak látni; aki inkább termeléstannal foglalkozott, az a tőkeagglomerálódás terén fog a konjunktúra-alakulás okai után kutatni; a szociálpolitikus valószínűleg a fogyasztáshiányra fog mint a konjunktúraalakulás okára hivatkozni; és így tovább. A mondottak bizonyítására nagyon könnyű példákat találni. ↩

19. A fenti magyarázat távolról sem akar befejezett konjunktúraelmélet lenni. De a szerző reméli, hogy azt, amit itt vázlatszerűen előadott, egy lehetőleg minden oldalról teljesen kidolgozott konjunktúra-magyarázat alapjává fogja tudni tenni. Tovább időzni itt a konjunktúra-alakulás kérdésénél már csak azért sem lehetett, mert ez a kérdés csak érinti az olvasó előtt fekvő dolgozat tárgyát. De nagyon szorosan érinti. Éppen ezért kellett, ha röviden is, de erről is beszélni. ↩

20. Ez a kérdés csak egyike annak a soknak, amelyek mindjárt felvetődnek, mihelyt a kamat magasságának a gazdasági életre való hatása szóba kerül. E kérdések mindegyikével itt most nem foglalkozhatunk. A mi kérdésünkre vonatkozólag is csak egészen röviden jegyezzük meg a legszükségesebbeket. ↩

21. Alacsonyság és magasság különben viszonylagos dolgok. Ilyenek a gazdasági életben is, de különösen a tőkével és ennek a jutalmával, a kamattal kapcsolatban. Hogy minő kamat tekintessék magasnak és minő alacsonynak, az nagyon is a körülményektől, a gazdasági viszonyoktól függ. A gazdaságtant is jobban érdekli a kamat abszolút magasságánál az, hogy a tényleges kamat magassága miként közelíti meg a kamatláb természetes szintjét, vagy miként tér el ettől a mértéktől. Ez a körülmény ugyanis a konjunktúraalakulásnak egyik jelentős tényezőjévé válhatik. ↩

22. Jó példa erre E. v. Böhm-Bawerk. Ez a rendkívül reális gondolkozó, tudvalevőleg, a tőke és a kamat elméletét dolgozta ki. Ebbe a gondolatkörébe annyira beleélte magát, hogy aztán az egész gazdasági életet, annak a kamat jelenségével semmi összefüggésben sem levő tüneményeit is, például a földjáradékot is a tőke szemszögéből magyarázta. ↩

23. Egészen ferde szemszögből nézi a gazdasági életet az, aki az időt aktív tényezőnek, sőt jószágnak tekinti. Ezt teszi legújabban is nagy nyomatékkal N. Rosenstein-Rodan The Role of Time in Economic Theory című tanulmányában (Economica, 1934. februári szám, 77—97. ll.), amelyben egy régebbi dolgozatát, mely annak idején német nyelven Das Zeitmoment in der mathematischen Theorie des wirtschaftlichen Gleichgewichtes címmel a Zeitschrift für Nationalökonomie 1929. I. évi folyamában látott volt napvilágot, most újabb szempontokkal egészíti ki. Szerző rendkívül mesterkélt szemléletére jellemzésül csak a következő két helyét idézzük: „... the satisfaction of one want precludes the satisfaction of another. The individual has still a problem of choice. Time is an economic good”. (85. l.) „But whereas time as a cost of consumption is a joint element of economic goods, time as leisure is an economic good proper”. (85. l.) Szerző örömmel fedezi fel Georg Sulzer Die wirtschaftlichen Grundgesetze in der Gegenwartsphase ihrer Entwicklung. Zürich, 1895. című könyvét, mely hosszú, fárasztó fejezeteken keresztül szintén az idő mozzanatával mint jószággal számol. Ez a munka megjelenése idején nem részesült valami nagy figyelemben. El is felejtették. E sorok írója, címe után indulva, később egyszer megszerezte, de mihamar félre is tette. A „time is money” közmondást nem értelmezheti szó szerint a közgazdaságtan. Az „idő” itt, mint gazdasági vonatkozásban mindig, rövidített kifejezés. A közmondásban a gyorsabb végzéssel elért költségmegtakarítást, vagyis azt jelenti, hogy az ekként felszabaduló munka másutt érvényesíthető. Az adós például azért értékeli az időt, mikor haladékot kap, mert ezalatt talán sikerül neki annyit szerezni, hogy adósságát visszafizethesse. De ha nem tud a haladék ideje alatt pénzt szerezni, maga az idő, akármilyen hosszú legyen is, nem segít rajta. Sok példával lehetne még bizonyítani, hogy mennyire felszínes vizsgálat az, mely csak az időt akarja meglátni a gazdasági történésnél, mert a mélyebb beletekintés a folyamatba mindig megmutatja azt a lényeget, mely az idő folyása alatt végbemegy. De, persze, az idő mérhető, és azért a matematikai módszerrel dolgozó közgazdaságtan csakúgy jószágnak hajlandó tekinteni, mint ahogy jószágnak tekint mindent a jogász, ami eladható és megvehető. Pedig, tudjuk, hogy ez is tévedés. A követelési jog éppen úgy nem a jószágtól különvált új jószág, mint ahogy nem jószág az idő, mely alatt valami gazdasági szempontból jelentős dolog történik. ↩