Amerika hosszban

A Hoover-hosszért lehet felelőssé tenni az Egyesült Államok elnökét, de azok a vádak, mintha az elnökválasztások kortesszolgálatában Hoover az inflációtól sem riadt volna vissza, igaztalanul érik. Amikor július közepén az Amerikai Egyesült Államok szenátusa Hoovernek a gazdasági helyzet javítását szolgáló javaslatait jóváhagyta, ezek a javaslatok már eltávolodtak az elnök tervétől és magukon viselték a demokraták korteshadjáratának bélyegét.

2122 millió dollárt szavazott meg a kongresszus a belföldi hiteligények ellátására, hogy ezzel a hitelinjekcióval felvillanyozza a gazdasági élet lassú vérkeringését.¹

A februárban létesített Reconstruction Finance Corporation, az újjáépítés pénzügyi szervezetének másfél milliárd dollárra korlátozott hitelkeretét hárommilliárdra emelte a javaslat, 200 millió dollárt szavazott meg az egyes államoknak a munkanélküliek támogatására, 100 millió dollárt pedig Hoover elnök rendelkezésére bocsátottak rendkívüli szükségintézkedések céljára. A további 322 millió dollárt közmunkák finanszírozására szolgáló kölcsönök szolgáltatására szavazott meg a kongresszus, amely Hoover elnök javaslatával szemben, aki az egész nagyszabású hitelakciót a Reconstruction Finance Corporation ellenőrzése alatt akarta lebonyolítani, a demokrata elnökjelöltnek, Garnernek javaslatát fogadta el. A Garner-javaslat terelte Hoovernek amúgy is veszélyes hitelbővítési politikáját az infláció útjára azzal, hogy a Reconstruction Corporation-tól egyéni hitelek nyújtására is felhatalmazta, jóllehet Hoover tiltakozott az ellen, hogy állami kötvények ilyen, magángazdasági életbe mélyen elható befolyást biztosítsanak. Csak az elnök vétója akadályozhatta meg azt is, hogy az egyes államok bankjai 1 milliárd dollárig további bankjegyeket bocsáthassanak ki állami kötvények fedezetével. Így azután, ha a New York-i hossz és az amerikai hitelpolitika miatt most Hoovert az a vád éri, hogy az elnökválasztás korteshadjáratának szolgálatában nem riadt vissza az infláció veszedelmes fegyverétől sem, úgy tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy ha Hoover hitelkiterjesztési javaslatainak kortesizét nem is lehet letagadni, de a demokratapártot terheli a felelősség oroszlánrésze amiatt, hogy ez az akció a korteshadjáratból az infláció Scyllái és Karybdiszei közé tévedt.

A felelősség kérdésének a tisztázása elsősorban az Egyesült Államok polgárait érdekli, akiknek az elnökválasztáson erre módjuk lesz, — de nem lehet közömbös Európából nézve sem, hiszen a New York-i rakétahossz szikrái az európai tőzsdéket is elérték és még a budapesti értékpiacon is emelkedni kezdtek azok a diszkrét árfolyamok, amelyek tőzsdei forgalom hiányában csak az ügynökök suttogásába és bizalmas jegyzeteibe rejtik a magyar gazdasági élet optimizmusát. És annál nagyobb ez a felelősség, mert tartani kell attól, hogy a tőzsdéknek ez az élénkülése tiszavirág-életű lesz, hiszen már megindultak azok a jobb időkből ismert realizáló eladások, amelyek arra mutatnak, hogy a tőzsdéknek a gazdasági élet alakulásával szemben olyan érzékeny publikuma nem nagyon bízik a hosszmozgalom tartósságában és siet az elért nyereségeket biztosítani, mielőtt az árfolyam-lapokra ismét a július eleji alacsony jegyzések fognak visszatérni.

A New York-i hosszmozgalomnak megtorpanása természetesen még nem jelenti azt, hogy megbukott Hoovernek az a kísérlete, amellyel fel akarta kurblizni a gazdasági élet vérkeringését. Elvégre a New York-i tőzsdén egyik-másik részvény, mint pl. a General Electric, megduplázta magát és a hitelinfláció elhatott a nyersanyag-piacra is. A búzaárakat július közepétől augusztus 6-ig sikerült mázsánként 1,70 pengővel felemelni a kedvezőtlen termésbecslések után a gyapot ára is felugrott 5,70 dollárról 7,05 dollárra. Kisebb volt az ármozgalom a réznél, gumminál és más nyersanyagoknál. Kudarc még nem érte az amerikai kísérletet, csak éppen a sikerrel sem nagyon kecsegtet. Hiszen mielőtt ezektől az áremelkedésektől elragadtatva azt a következtetést vonnánk le, hogy újabb „boom” előtt állunk és visszatérhet a „Prosperity”-nek az a korszaka, amely 1926 és 1929 között Amerikából valósággal Schlaraffenlandot varázsolt, figyelemmel kell lenni arra is, hogyan alakultak az árak a Hoover-hossz előtt július közepéig, amikor a hitelinfláció olcsó pénzét még nem szívta fel a piac?

Könnyű megállapítani, hogy a Federal Reserve Bankok bankjegyforgalma már az elmúlt év alatt 1100 millió dollárral 2850 millió dollár fölé emelkedett és a leszámítolási tárca 941 millió dollárral ugyanazon idő alatt 2400 millió dollárra ugrott. Viszont azzal szemben, hogy az amerikai piac látszólagos pénzszükségletét ilyen bőséggel látták el a Federal Reserve Bankok, a New York-i tőzsde árfolyamai nagyon mérsékelten emelkedtek.

Ha az 1926. évi tőzsdei árfolyamokat százzal vesszük egyenlőnek, úgy a július eleji 33.2 indexszel szemben az ipari papírok indexe augusztus 5-ig még mindig csak 44.4-re emelkedett, a vasúti kötvényeké 13,7-ről 21.2-re, — ugyanakkor, amikor az év elején az ipari index még 52,2, — a vasúti kötvényeké pedig 32.2 volt és az 1929 novemberi nagy összeomlás után is 1930 elején az ipari papírok 174.1, — a vasúti kötvények 145.6 indexet értek el. A Hoover-hossz tehát távolról sem kárpótolhatta azokat a milliárdokat, amelyeket a New York-i piacon érdekelt tőke az elmúlt két esztendő alatt elveszített.

Már az amerikai pénzügyi körök is bizalmatlanul ítélték meg a New York-i tőzsdehosszt, amelyet az árupiac csak néhány pontos drágulással követett anélkül, hogy a gazdasági élet átvette volna a tőzsde optimizmusát és a hossz tempóját. Pedig Amerika ellenállóképessége az inflációval szemben nem hasonlítható az európai államok védtelenségével és Amerika nagy aranytartalékai a dollár stabilitását biztosíthatják akkor is, ha hooveri „Wirtschaftsankurbelung” kudarcot fog vallani. De Amerika is csak a kudarc veszélyével szemben van némileg biztosítva anélkül azonban, hogy rendelkezne azzal a hatalommal, amellyel levezethetné az inflációval felpiszkált termelés produktumainak elhelyezését és megoldhatná azt a kérdést, hogy az irreálisan felvert árak hatása nyomán megnövekedett termelés hol fog piacokat találni? Ám hogy ítéljen meg az amerikai inflációt — Európa? Elképzelhető-e, hogy azok az európai államok, amelyeknek jegybankjai a deflációs barrikádjuk mögül védekeznek az aranyvonzás és ezzel valutáik megingása ellen, követhetik Amerikát az árak emelésében? A svájci nemzeti bank váltótárcáját egy év alatt 56 millió frankról 14 millióra, a német 3 és félmilliárdról 3 milliárdra, a francia 4 és félmilliárdról 4 milliárdra, a holland 400 millió forintról 200 millióra szorította le, — a német bankjegyforgalom ugyanezen idő alatt 4 és félmilliárdról 4 milliárdra, a csehszlovák 6200 millióról 5400 millióra esett, míg azokban az államokban, amelyeknek valutája vásárlóképességéből veszített, mint pl. Magyarországon, a váltótárca és a bankjegyforgalom viszonylagos stabilitása, sőt a bankjegyforgalom némi csökkenése is jelzik azt a defenzívát, amellyel ezek a bankok védekeznek az irreális alakulással szemben. Mi következne itt a mesterséges hossz nyomában?

Ugyan mi történne, ha a mai adott helyzetben tegyük fel, Magyarországon nagy tőzsdei hossz és nyomában az árak irreális emelkedése állana be? A szűkre szabott bankjegyforgalom és a Magyar Nemzeti Bank által diktált hitelpolitika megakadályozná azt, hogy a fogyasztás a magasabb árakat megfizethesse és bekövetkezne az, amitől Amerikában félnek, hogy ti. a rakétaszerűen feltört hosszmozgalom, üres csóvái hamarosan szétpukkannának a spekuláció légüres régióiban és azután visszahullanának, magukkal rántva a mélybe azokat a tömegeket, amelyeket a hossz varázsa elvakított. De ez nem elég: az átmeneti hossz felszívná ennek a tőkeszegény országnak még mobilizálható pénzeit és a nagyon alacsony rentabilitású termelésbe fektetett tőkék a tőzsdén keresnének elhelyezést a nagyobb spekulációs nyereségek reményében. Megállna a termelés, megállna a munka néhány hetes tőzsdei farsang után és itt maradnánk még lerongyoltabban, még szegényebben, mint ahogyan ma állunk.

Csakhogy Amerikában sem lehetne simán levezetni az infláció következéseit és ennek a belátásnak adta tanújelét Hoover csütörtöki választási beszédében, amellyel új feltételeket szabott Európának a háborús adósságok elengedése fejében. Ezek a feltételek nem annyira objektívek, mint Borah szenátornak a lausannei konferencia után elhangzott az a követelése, hogy előbb következzék a leszerelés s majd utána lehet tárgyalni az adósságok törléséről. Az általános lefegyverzés mintegy 40 százalékkal csökkentené az európai államok költségvetését és alkalmasint elkerülhetetlen feltétele lesz a krízis megoldásának. A lefegyverzésnek azonban ma még áthidalhatatlannak látszó politikai akadályai vannak, míg Hoover csak gazdasági téren sürget ellenszolgáltatásokat Európától akkor, amikor azt a feltételét szabja a háborús adósságok elengedésének, hogy nyíssák meg az európai piacot az amerikai áru előtt…

Nem véletlen Hoovernek ez a nyilatkozata, hanem éppen belátása annak, hogy az infláció által felkurblizott termelés katasztrofális összeomlásával kell számolni, ha nem nyílnak meg azok a levezető csatornák, amelyeken Amerika exportfeleslegeit majd át lehet vezetni az európai piacokra. Csak éppen azért tökéletlen Hoovernek ez a programja, mert ugyanakkor az amerikai vámvédelem fenntartását hirdeti, megfeledkezve arról, hogy az az Európa, amelynek árui elől elzárják az amerikai piacot, nemcsak a háborús tartozásokat, — de az árutartozásait sem fogja tudni fizetni. Nem fogja fizethetni, mert a deflációs Európa az amerikai infláció áremelő hasznából csak akkor vehetné ki a maga részét, ha az európai export kihasználhatná az amerikai piacon felugrott árakat és ezzel terjeszthetné Európába a New York-i hossz konjunkturáját.

A Wall Streeten még jó a hangulat, még tart az árfolyamok emelkedése, de a tempót már mérsékli a józanság, az a józanság, amely érzi, hogy mesterséges hitelbővítéssel még nem lehet megoldani Amerika nyomasztó gazdasági gondjait. Hoover programja még mindig nagyon is szűkre szabott perspektívában mozog és Hoover még mindig azt hiszi, hogy lehet Amerikában újabb „prosperity” anélkül, hogy annak áldásait Európával is meg kellene osztani. Csakhogy ebből az elgondolásból Amerika józanabb elemei éppen olyan hamar ki fognak ábrándulni, mint az inflációhoz fűzött reménységekből. És előbb-utóbb mégis csak rá kell jönni arra, hogy amíg a világ aranykészletének háromnegyedrésze az Egyesült Államok és Franciaország bankjainak trezorjaiban hever és nem nyílik meg az a nemzetközi forgalom, amely utat nyit az arany egészséges szétoszlása előtt a világpiacon, — amíg a mesterségesen felkurblizott amerikai termelés exportfeleslegeinek elhelyezése az európai államok vámfalaiba ütközik: addig a New York-i tőzsdehosszt nem követheti a gazdasági életnek az a fellendülése, amit a Hoover-infláció előmozdítani óhajtott. És valószínű, hogy a New York-i rakétahossz tapasztalatai most újból és talán nyomatékosabban meg fogják győzni azokat, akik ebben még kételkednek, hogy a gazdasági krízist csak gazdasági eszközökkel lehet enyhíteni. Minden mesterséges beavatkozás, legyen az infláció, nemzetközi kölcsön, stb., hiábavaló próbálkozás annak a válságnak a legyűrésére, amelyet éppen a mesterséges beavatkozásokkal meghamisított irreális áralakulás okozott.

Lábjegyzetek

1. Praxeum-jegyzet: A cikk az 1932-es hitelbővítést bírálja, de az 1920-as évek korábbi Federal Reserve-expanziójának szerepét nem tárgyalja, és a ciklust részben aranyáramlási és exportpiaci tényezőkkel magyarázza. ↩