Az aranystandard problémája

Amióta az Angol Bank eltért az aranyparitástól, azóta valutapolitikai téren még nagyobb a bizonytalanság, és amíg eddig csak az egyes államok jegykibocsátó bankjai igyekeztek az aranyat tezaurálni, újabban ez a tevékenység az egyénekre, az egyesekre is átcsap, aminek elsősorban pszichikai okai vannak. A tőke ugyanis bizalmatlanná vált — éppen az angol valutaválság hatása alatt — az egyes fizetési eszközökkel szemben, és ezért a bizalom az effektív arany felé fordul, ami aranyérmek, aranyrudak tezaurálásában s így magasabb értékelésében jut kifejezésre.¹²

Természetes, hogy az angol font meglepetésszerű elszakadása az aranyparitástól a legtágabb teret nyitja annak a mozgalomnak, amely szakítani akar az eddigi aranyfedezeti rendszerrel és új alapokon kívánja a valutákat reorganizálni. Különféle megoldási módokat ajánlanak, s ezek egyike azt az álláspontot képviseli, hogy valami más értékes anyaggal vagy áruval kell az aranyat helyettesíteni, olyan lehetőleg értékes áruval, amiből több van, mint az aranyból. Figyelmen kívül hagyják azonban, hogy ha a pénz fedezetét az aranynál értékállandóságában ingadozóbb jószágra alapítják, akkor a pénz értékállandóságának és vásárlóerejének esetleges kilengései, illetőleg változásai még veszedelmesebb arányokat öltenek. Figyelemre méltó ebből a szempontból Eichborn Gold oder Geld című munkájában is kifejtett álláspontja, mely szerint tiltakozni kell minden olyan törekvés vagy kísérletezés ellen, amely különféle jószágokat jelöl meg a pénz fedezetéül. Ezzel szemben — szerinte — a jegykibocsátó banknak kell a pénzpiacra és pénzforgalomra érezhetőbb befolyást gyakorolnia.

Sokkal komolyabb egy másik oldal felfogása, amely azt mérlegeli, hogy vajon egyáltalában szükséges-e a pénzérték állandóságához a kötött fedezeti rendszer. Már a háború előtt is volt ennek az elgondolásnak sok követője, akik közül Bendixen válik ki, aki azt a tételt állítja fel, hogy a pénzforgalom akkor felel meg legjobban a követelményeknek, ha teljesen alkalmazkodik a mindenkori szükséglethez, amely szükséglet viszont főképpen a kereskedelem és ipar hiteligényeitől függ. A legcélszerűbb pénzforgalmat ezek szerint csakis a jegybankok liberális hitelpolitikája biztosítaná, amelynél a bankjegykibocsátást nem az aranykészlet, hanem a mindenkori hitelszükséglet irányíthatja. Ezt az álláspontot jelenleg Cassel és hívei képviselik. A Cassel-féle elmélet szerint felesleges, hogy a jegybankok kötelesek legyenek a kibocsátott bankjegyek fedezetéül aranykészletekről gondoskodni és hogy ezeknek a készleteknek bizonyos előre megállapított arányban kell állaniuk a forgalomban levő bankjegyek mennyiségével. Szerinte nem az aranykészletnek, hanem azoknak a szabályoknak kell a pénz értékállandóságát biztosítaniuk, amelyek szerint a bankjegyeket forgalomba hozzák. Elismeri Cassel is, hogy az aranynak igen nagy a szerepe, mert általa meg lehet szerezni azt a külföldi devizamennyiséget, amelyre egy ország közgazdaságának szüksége van. Ilyen devizakészlet nélkül ugyanis nem lehetne kiegyenlíteni a fizetési mérleg passzív egyenlegét. Normális viszonyok idején, szabad forgalom mellett a jegybankoknak befolyása a fizetési mérleg egyenlegére jelentéktelen, azonban ezen befolyásuk a devizaforgalom megkötésének idejében lényegesen bővül. Ebben az adott helyzetben a jegybankok előre tudják, hogy mikor, mennyi devizára van szükségük, és ez a körülmény az arany utáni keresletre is mérséklőleg hat. Ha valamennyi bank kimutatásai kifejezésre juttatják, hogy az aranytartalék a törvényes minimumhoz közeledik, egyszerre az egész gazdasági élet idegessé lesz, a belföldi és külföldi hitelezők egyformán izgalommal szemlélik a fejleményeket és akaratlanul is hozzájárulnak ezen jegybank státuszának kedvezőtlenebb alakulásához. Ha egy jegybanknak aranyra van szüksége, s más állam jegybankja ugyancsak keresi az aranyat, az arany utáni kereslet az arany árát emeli, és ezzel a világpiaci árak alakulását kedvezőtlenül befolyásolja. Cassel szerint az utolsó években tapasztalható árzuhanások ezzel az aranypiaci helyzettel és általában a világ aranykészletének elégtelenségével állnak összefüggésben.

Ez az elmélet igen tiszteletreméltó, azonban a font válságát mégis az a küzdelem robbantotta ki, amely hosszú idő óta a francia és az angol pénzpiac között folyt, és amely küzdelemben el kellett dőlnie annak, hogy kettőjük közül az európai pénzpiacok felett ki ragadja magához az irányítást és a vezetést. Ebben a küzdelemben Franciaország kerekedett felül, s amikor a font az aranyparitástól elszakadt, átmenetileg olyan helyzet alakult ki, hogy a világ pénzpiacai feletti uralom megszerzése egyelőre Anglia kikapcsolásával, Franciaország és az Egyesült Államok között folyt. Ez az állapot azonban igen rövid ideig tartott, mert a fontnak az aranyparitástól való elszakadása után néhány hónap múlva, 1932. február és március havában már Anglia a nemzetközi pénzpiacon eddigi pozícióját kezdte visszaszerezni, amit a font erős áremelkedése mutatott. Érdemes felemlíteni, hogy Anglia maga igyekezett lassítani azt a folyamatot, amely a font nemzetközileg fokozódó jobb értékelésében jutott kifejezésre.

Keynes szerint Angliának az aranyvalutától való eltérése az államokat két részre osztotta: aranyvalutájú és az aranyvalutát felfüggesztett államokra. Ez a valutáris világhelyzet az idők folyamán — szerinte — abszolút biztonsággal aláássa a két vezető aranyvalutájú állam, Franciaország és az Egyesült Államok hitelezői pozícióját, melyek közül Franciaország hitelezői pozíciójának összeomlását már 1932. év vége előtti időre jósolja. E processzus végül a deflációs nyomás enyhülésére fog vezetni, s „a könnyű pénz” korszakával a gazdasági fellendülés kezdetét fogja jelenteni. Angliára nézve pedig a font kedvező tendenciáját hozza magával. Angliának ezt a periódust ki kell majd használnia a pénz olcsóbbá tételére, a hitelvolumen fokozására, külföldi hiteleiben a legnagyobb liberalizmusra. Fontosnak tartja végül Keynes, hogy ez az akció Angliától induljon ki és hogy Anglia vezető hitelező pozícióját biztosítani tudja.³ Be fog-e válni Keynesnek ez a jóslata, igen kérdéses, azonban kétségtelen, hogy a jelenlegi valutáris problémák megoldása attól függ, hogy a világ vezető államai, főleg Franciaország, Anglia és az Egyesült Államok meg tudják-e egymást érteni, létre tudják-e egymás között hozni azt a pénzügyi békét, ami a valutáris kérdések gyorsabb megoldását is biztosítaná.⁴

A megértés azért ütközik nehézségbe, mert a valutáris és hitelügyi kérdésekben a franciák egészen más elméleti alapon állnak, mint a többi ország. A francia felfogás szerint ugyanis csak az a jó pénz, amelynek megvan a valóságos belső értéke, és így a pénz csak akkor tökéletes, ha minden bankjegy mentől nagyobb mértékben arannyal van fedezve. Franciaország megengedheti magának azt a luxust, hogy valutapolitikájában olyan elvek szerint igazodjon és olyan elvek szerint rendezkedjék be, amely egy gazdag országhoz illik, és amelyet annak idején Anglia alkalmazott valutapolitikájában.

A franciák minden kínálkozó alkalmat megragadnak arra, hogy beigazolják, hogy nem véletlen és nem ötletszerű valutapolitikának az eredménye az, hogy a francia jegybank aranyállománya fokozatosan emelkedik, és ezzel szemben az angol jegybank nem tudta tovább tartani a készfizetői kötelezettségét és kénytelen volt azt felfüggeszteni. Évek óta folyik a szabad aranypiacon jelentkező aranykészletek megszerzéséért a küzdelem. A francia jegybank már az 1930. december 31-ével lezárt mérlegéhez fűzött jelentésében is utal erre a jelenségre, és aranypolitikáját a következőkben próbálja magyarázni: „Két tényező idézte elő a francia aranybeáramlást. Ezek egyike a külföldi pénzpiacokon a kamattételek csökkenése, a másik az a biztonság, amelyet a stabil francia valuta a tőkebefektetőnek nyújt. A világkrízis a hitelszükségletet csökkentette, a kamattételek a londoni és a new york-i piacokon állandóan alacsonyak voltak hosszú időn keresztül. A francia bankok a kihelyezett kölcsöneik megújításánál fokozatosan kedvezőtlenebb feltételekkel voltak kénytelenek megelégedni, ami végül is arra indította a francia pénzintézeteket, hogy ha a belföldön pénzszükséglet jelentkezett, külföldi követeléseikből hívták vissza, mert ez olcsóbb volt, mintha a jegybanknál vettek volna hitelt igénybe. Az aranybeáramlás azonban nemcsak a külföldi követelések visszavonása által következett be, hanem a külföldi tőkék fokozatosan nagyobb beözönlése által is, amit a stabil francia valuta biztosított a külföldi tőkések számára.”

Ebből az okfejtésből az következik, hogy önkényes aranyelosztás nincs, mert az arany mindig csak követi, mindig csak nyomában jár a nemzetközi tőkeáramlásnak, és nem pedig megfordítva áll a dolog. Figyelemmel kell lenni arra a körülményre is, hogy az aranymozgalomnál bizonyos mesterséges körülmények is közrejátszottak. Minél több arany halmozódik fel ugyanis Franciaországban vagy az Egyesült Államokban, annál inkább válik világossá, hogy a gazdasági élet forgalmában jelentkező abnormis eltolódás jórészt a német jóvátételek és a háborús hitelek következménye. Itt jelentkezik a szerves kapcsolat az internacionális aranyelosztás és a német jóvátételi fizetési kötelezettségek között, amely csak azáltal volna ellensúlyozható, ha azok az államok, így Franciaország, az Egyesült Államok, Svájc, ahova ez idő szerint az arany áramlik, hatalmas arányú kihitelezésekkel igyekeznek az egyes tőkeszegény államok helyzetén segíteni.

A jelenlegi viszonyok között, amikor a világ monetáris aranykészlete a jegybankoknál van felhalmozva, az egyes államok aranykészletei jellemzően mutatják a helyzetet, vagyis az arany a tőkeexportáló államok felé özönlik, míg a tőkeimportáló államok aranykészlete következetesen fogy. Mindaddig, amíg az államok fizetési mérlegei eltolódást nem mutatnak, vagyis nem változnak, addig ezen az állapoton változtatni lehetetlen, mert mesterségesen az aranyáramlás útjait szabályozni nem lehet. Ebből a megállapításból az következik — mint fentebb kifejtettük —, hogy racionális hitelelosztás szükséges, tehát megfelelő hitelpolitikára van szükség, amelynek nyomában megfelelő tőkeáramlás és az aranyelosztás kívánatos tagozódása is jár.

A francia aranypolitikának igen messzemenő következményei vannak, amelyek éppen a mai súlyos viszonyok között nehezen egyeztethetők össze a többi, aranyban szegény ország valutapolitikai érdekeivel. A francia valutapolitika irányelvei közül legfontosabb, hogy a francia jegykibocsátó bank tovább folytatja aranykészlete szaporítására irányuló aranypolitikáját, mert bankjegyeinek még ma is relatíve túlmagas aranyfedezetét tartja egyik fő valutapolitikai céljának. Ezzel egyidejűleg a francia valutapolitika nem tartja összeegyeztethetőnek azt a rendszert, hogy a bankjegyek fedezetéül arany mellett deviza is szolgáljon, mert ezáltal a belföldi bankjegyek fedezetének ezt a részét indirekt úton valamely külföldi jegybank aranykészlete képviselné. Ez a franciák elgondolása szerint nem kellő fedezetű bankjegynek minősíthető. A franciák ezek szerint szembehelyezkednek az arany-deviza valuta rendszerrel, amelyet pedig a valutarendezések során maga a Népszövetség ajánlott átmeneti szisztéma gyanánt az aranyvalutára visszatérő országoknak.⁵ Mikor a francia kormány 1928 júniusában a parlament elé terjesztette azt a törvényjavaslatot, amely a francia franknak az arany értékén alapuló stabilitását mondja ki, a tiszta aranyvaluta mellett döntött. A törvény szerint ugyanis a Banque de France forgalomban levő jegyeit és azonnal esedékes kötelezettségeit 35% erejéig kizárólag aranyrudakkal és aranyérmékkel köteles fedezni. Jegyeit központi intézeténél választása szerint aranyérmékre vagy aranyrudakra köteles beváltani. Majdnem négy év telt el a francia frank stabilizálása óta, s ez az idő megmutatta, hogy a reorganizált francia valuta minden megpróbáltatást elbír. Ennek illusztrálására elegendő felemlítenünk, hogy 1928. június 25-én a törvényes stabilizáció után megjelent első Banque de France kimutatásban az aranykészlet 28.9 milliárd frankkal szerepelt, míg 3½ évvel később, 1932. február 5-én 72.5 milliárd frank arany felett rendelkezett a francia jegybank. Végül a francia bankpolitika ellentétben áll minden olyan törekvéssel, amely arra irányul, hogy a jegybank a konjunktúrapolitika szolgálatába szegődjék, azaz az árszabályozó politikához készakarva segédkezet nyújtson. A konjunktúrát és az áralakulást csakis nemzetközi megegyezésekkel, csakis kooperáció útján lehet befolyásolni és ez az oka annak, hogy a francia bankpolitika mai igen ortodox elvei mellett Franciaországot egy olyan nemzetközi pénzügyi kapcsolatban való részvételre nehéz megnyerni, amely egyébként csak több ország közös együttműködésével vihető eredményesen keresztül.

Ezzel a valutapolitikával homlokegyenest ellentétben áll az angol és az amerikai felfogás, amely a bankjegyben nemcsak pénzt, hanem hiteleszközt is lát, amely bankpolitikával az árszint és a konjunktura alakulása is befolyásolható. Ezt az elméletet Cassel, Keynes és Irving Fisher képviselik és felfogásuk lényege az, hogy miután az arany kevés, vagyis az aranytakaró rövid, a pénzforgalom terén mutatkozó hiányt bankjegyekkel kell pótolni.⁶ Elméleti elgondolásuk oda irányul, hogy a nagyobb bankjegyforgalommal az árakat kívánják alátámasztani, hogy ezáltal a konjunktura, amely szenved az aranyhiány folytán, ismét fellendüljön. Ennek az elméletnek gyakorlati következménye s praktikus eredménye abban mutatkozott, hogy a Bank of England tágította az aranyfedezet nélkül kibocsátható bankjegyek kontingensét és ezenfelül az aranyhiánnyal küzdő tőkeszegény közép-európai államok jegybankjait devizakölcsönökkel rendszeresen támogatta. Hasonló hitel- és jegybankpolitikát követett a prosperitás idejében egészen 1929-ig a Federal Reserve Bank, amely állandóan alacsony nívón tartott kamatlábával és liberális hitelpolitikájával a konjunktura szolgálatába szegődött. Bizonyos, hogy azok a jobbára rövid lejáratú, de tekintélyes összeget képviselő hosszú lejáratú kölcsönök is, amelyeket Anglia és az Egyesült Államok a világ minden országában elhelyeztek, azt a célt szolgálták, hogy a világkonjunktura élénkebb legyen, az Egyesült Államokban a prosperitás legyen az uralkodó gazdasági irányzat. A Federal Reserve Board 1928. évről szóló jelentéséből az tűnik ki, hogy a jegybankpolitika célkitűzését, s a követendő jegybankpolitikát abban látja, hogy az ipari és kereskedelmi hitelszükséglet biztosítva legyen. Ezt a politikát igazolják a Federal Reserve Board — a prosperitás egyik évének — 1928-nak mérlegadatai, melyek szerint a nagyobb városokban működő tagbankok által nyújtott kölcsönök összege 1928. január 1-tól 1928. december 31-ig 15.4 milliárd dollárról 16.2 milliárd dollárra, tehát 857 millió dollárral emelkedett.⁷ A francia bankpolitika éppen az ellenkező véglet felé hajlott és rendkívül óvatos hitelpolitikát folytatott, mert hitelpolitikáját alárendelte aranypolitikájának.

Az itt csak igen nagy vonásokban, s főleg az összefüggés kedvéért vázolt világ-valutapolitikai helyzetből és az uralkodó pénzelméleteknek a gyakorlatba átvitt alkalmazásából sokan arra a felfogásra jutnak, hogy az aranyvaluta megbukott és új valutarendszer fog következni. Így — szerintük — a bimetallizmusra is esetleg sor kerülhet, amire az ezüst árának újabban bekövetkezett áremelkedéséből következtetnek.⁸ Mindezen feltevésekkel szemben megállapítható, hogy az aranyvaluta felsőbbségét egyelőre veszély nem fenyegeti, mert ha figyelembe vesszük azt a körülményt, hogy még azok az államok is, amelyek a fizetési mérlegük erős leromlása következtében aranykészletük nagy részétől kénytelenek voltak megválni és ezáltal fedezeti arányuk lecsökkent, mégis görcsösen ragaszkodnak az aranyvalutához és attól eltérni nem akarnak. Legjellegzetesebb példa erre Ausztria, ahol az Osztrák Nemzeti Bank működésének megkezdése óta először szállott le a fedezet az előírt törvényes minimum alá és az osztrák jegybank adóköteles bankjegyeket volt kénytelen forgalomba hozni, mégsem gondolnak — legalább egyelőre — Ausztriában az aranystandardtól való eltérésre.⁹ Ezenkívül az utóbbi évek ideges aranymozgalmai, amelyek az összegyűjtött arany megtartása és szaporítása érdekében nagy erőkifejtésekhez vezettek, szintén azt a feltevést erősítik meg, hogy a jövő valutája az aranyon fog felépülni.

Jóslásokba természetesen nem lehet bocsátkozni, mert hiszen a közgazdaságtan a jövendőlésekre nem mutat tág teret, amíg azonban olyan szimptómákkal találkozunk, hogy egyes államok, mint például Franciaország, Svájc, Hollandia, Belgium, Olaszország eddigi valutapolitikai berendezkedésüket változatlanul fenn tudják és még áldozatok árán is fenntartani, addig minden érv amellett szól, hogy az államok valutáris berendezkedésüket továbbra is az aranyalapon kívánják biztosítani. Ha az Egyesült Államok az aranystandardtól mégis eltérnének, kérdéses lehetne képesek volnának-e az európai államok — még áldozatok mellett is — mai merev álláspontjukat fenntartani. Ez kérdéses lehetne továbbá akkor is, ha a Népszövetség, amelynek kezében van ma minden állam valutájának sorsa letéve, esetleg valami átmeneti intézkedéshez kívánna folyamodni és provizorikusan valami könnyítést ajánlana az egyes államoknak, mint ahogy annak idején a tiszta aranyvalutához való áttérésig az arany-deviza-valuta rendszert fogadtatta el a valutáris téren szanálásra szorult országokkal.¹⁰ Ha azonban sem az Egyesült Államok nem változtatnak mai valutáris rendszerükön, sem pedig a Népszövetség átmeneti intézkedést nem fog ajánlani az egyes államoknak, akkor közel fekszik a valószínűsége annak, hogy mindazok az államok, amelyek átmenetileg elszakadtak az aranyvalutától, sokkal előbb fognak az aranyvalutához ismét visszatérni, mint ahogy eredetileg tervezték, mert a viszonyok fogják őket erre rákényszeríteni. Anglia esete ugyanazt mutatja, hogy a jelenlegi állapot közgazdaságának jobban felel meg, mert a revalorizált font révén fokozottabb export-tevékenységet képes kifejteni. Ha azonban Anglia azt fogja látni, hogy a közép-európai államok és Amerika sem követik példáját, úgy lassan elő fogja készíteni a talajt az aranyparitáshoz való visszatérésre. Rist a fontesés okairól megjelent tanulmányában a fontsterling elszakadását az aranystandardtól a nemzetközi pénzügyi krízisnek és elsősorban a közép-európai hitelek befagyásának tulajdonítja. Nem az aranyvaluta a hibás, hogy a font az egyenlőtlen küzdelemben elbukott, elbukott volna minden más elképzelhető valuta is, mégpedig sokkal gyorsabban. Az aranystandard rendeltetésének, az árfolyamingadozások korlátozásának megfelelt mindaddig, amíg egy stabil valuta lehetőségének feltételei adva voltak. Az angol fizetési mérleg egyensúlya azonban annyira megingott, — főleg a külföldi tőkemenekülés folytán, melyhez még a belföldi tőkének külföldre való áramlása is csatlakozott — hogy egyedüli megoldásnak az aranystandard átmeneti feladása mutatkozott.¹¹ Ha azonban ez a körülmény veszélyezteti is provizorikusan az aranyvalutát, mégis igen nagy a valószínűsége annak, hogy az aranyvaluta jövője iránt kétség nem lehet, mert ha csak nem akarunk visszatérni a cserekereskedelemre, úgy arra a megállapításra jutunk, hogy kereskedelem nem lehetséges emberek és államok között, ha a kicserélendő értékmérőre nézve nincsen kölcsönös megegyezés. A sok évszázados tapasztalat azt mutatja, hogy csak az arany szolgálhat egyedül értékmérőül és csereeszközül.¹² Minden olyan eszköz, mely abban nyilvánul meg, hogy felforgassuk a pénzügyi rendszer alapelvét, nem egyéb, mint puszta önámítás és egy újabb, igen kétes értékű eszköz, mely csak azt a célt szolgálná, hogy az államok között együttműködés közé még egy újabb gátló akadállyal több éket verjünk. Ugyanúgy önámítás, mint azok a módok, amelyek arra törekszenek, hogy az aranyforgalomra gyakorolt közvetlen befolyással megváltoztassák a gazdasági élet jelenségeit.

Érdemes különösen ebből a szempontból a Népszövetség Pénzügyi Bizottságának nálunk készített és 1931. október 24-én közreadott jelentésének következő fejtegetéseire utalni.¹³ A delegáció előtt a körül is folyt vita, hogy Magyarországnak az aranyparitás leszállítása érdekében állna-e. E tekintetben a delegátusok argumentációja nagyon helyesen mutatott rá arra, hogy Magyarországot nem lehet Angliával összehasonlítani, mert Angliában az egész termelési rendszer olyan szilárd tételekkel van megterhelve, amelyeken éveken át nem lehetett változtatni, de az érmeparitás leszállításával csökkentek. Ilyenek a nagy belső adósság terhe, a munkabérek, a munkanélküli segély, belföldi szállítási költségek stb. Ezáltal a termelési költségek aranyban csökkentek és az ország exportképessége ennek megfelelően emelkedett. Egyébként is az érmeparitás leszállítása egy ipari államban az exportra sokkal inkább hat serkentőleg, mint egy mezőgazdasági államban, mert az elsőben a gyártási folyamat rövidebb, míg az utóbbinál a készlet eladása után csak a következő évben termelhető újabb exportfelesleg, s ez is függ a természeteredménytől.

Magyarország a külföldi adósságait illetőleg — fejtegeti a jelentés — semmit sem várhatna az érmeparitás leszállításától, miután nem pengőben, hanem idegen valutában tartozunk. Mindehhez még az a körülmény is hozzájárul, hogy Magyarország már egyszer végigszenvedte az infláció minden keservét, tehát nem tudna esetleg mindenki különbséget tenni az érmeparitás leszállítása és az infláció között, s az érmeparitás leszállítása talán éppen az ellentétes hatást váltaná ki, mint Angliában, ami a pengő esését idézné elő, s ez viszont az árszínvonal emelkedését vonná maga után és újra bekerülnénk az inflációba. Igaz ugyan, hogy az infláció átmenetileg — de csak pillanatnyilag — könnyítést jelent, de a reakciója annál keservesebb. A pénz értékét, a valuta értékállandóságát nem szabad tehát inflációval kockáztatni, hanem stabilizálni és konszolidálni kell. Semmiféle gazdasági érdeket valutáris szempontból feláldozni nem szabad. Az aranystandardtól való eltérés olcsóbb termelést és így esetleg jobb exportlehetőséget jelenthetne, ez volna tehát a közvetlen hatása az aranyparitástól való esetleges elszakadásnak, mégis ez esetleg jobb exportlehetőség veszélyt rejt magában. Kérdés azonban, hogy éppen a fent részletesen kifejtett meggondolásnál fogva megérné-e a kísérletezés az áldozatot, vajon nem jelentene-e ez egy meginduló infláció lehetőségét, nem idézne-e elő gazdasági életünkben zavarokat és nem volna-e sokkal célszerűbb az államok közötti gazdasági közeledés, a gazdasági kooperáció lehetőségeit keresni, mint a valutáris téren való kísérletezés, mely annyi veszélyt rejthet méhében. Igaz — felhozzák — hogy az aranystandardtól való elszakadás nem volna egyéb, mint az aranyra átszámított árak emelkedésének szükségszerűsége, tehát csak annyival több pénzt igényelne, amennyivel az kisebb értéket reprezentál. Nagyon kérdéses azonban, — éppen a múltak tapasztalatai alapján — hogy lehet-e az ilyen áremelkedésnek — ha már megbolygattuk a valutanívót — határt szabni. A mai gazdasági rendben minden kísérletezés, amely az aranytól való elszakadást tűzi ki célul, csak átmeneti lehet, s a valuták alapja ismét csak az arany lehet. Az aranyat új valutapolitikai intézkedésekkel — állapítja meg Mises — nem lehet úgy demonetizálni, amint lehetett annak idején az ezüstöt, s ezért kell, hogy a pénzrendszernek alapja továbbra is az arany legyen. Az újabb tapasztalatok csak igazolják azt a régi tételt, hogy valamely ország hitele és valutája annál szilárdabb, minél kevésbé távolodott el az aranyalaptól. Már Roscher szerint is a tiszta aranyvaluta mindig a világhatalmat jelentette, lehet tehát egy országnak más valutapolitikai célja és törekvése, mint az, amelynek révén világhatalmi pozíciót is tud magának biztosítani.

Lábjegyzetek

1. Praxeum-jegyzet: A nyomtatott szöveg első bekezdésében négy sor felcserélődött. A mondatsorrendet az egyértelmű nyelvtani és gondolati összefüggés alapján helyreállítottuk. ↩

2. Figyelemre méltó kivétel ez alól Anglia, ahol 1932 tavaszán valóságos aranyeladási láz tört ki, mert a font revalorizálása folytán az eladott aranyért mintegy 30 százalékkal több font bankjegyet kaptak. ↩

3. The Fin. News 1932. febr. 5. ↩

4. Sokat jelent ebből a szempontból a szeptember 25-re összehívott stresai konferencia, amely hivatva van az államok között a valutáris közeledés előfeltételeit megteremteni. ↩

5. A Nemzetek Szövetsége 1932. június havában „Rapport de la Delegation de l'or du Comite Financier” címen kiadta az Aranybizottság legutolsó záró jelentését, s ebben az a megállapítás foglaltatik, hogy az aranydeviza valuta már a múlté, s hogy Anglia, amely annak idején ezen valutarendszer bevezetését ajánlotta az egyes államoknak, sem tartja többé az aranyvaluta rendszert megfelelő szisztémának. ↩

6. Ennek az Aranybizottság jelentése ellent mond, amikor megállapítja: „aranyhiányról többé nem lehet szó.” ↩

7. Fifteenth Annual Report of the Federal Reserve Board covering operations for the Year 1928. ↩

8. A hivatkozott aranybizottsági jelentés erősen állást foglal minden bimetallista törekvés ellen. ↩

9. A fedezet az alapszabályok által előírt 24 százalék alá esett, s beállott a bankjegyadó fizetésének kötelezettsége. ↩

10. Ennek ellent mond az Aranybizottság jelentése, amely minden tranzigálás nélkül a tiszta aranyvaluta alapjára helyezkedik. ↩

11. André Siegfried: Die englische Krise. Berlin 1931. részletesen ismerteti az angol gazdasági válság okait és alakulását. ↩

12. Melchior Pályi: Die Goldwährung im Lichte der Wissenschaft — Währung und Wirtschaft, I. évf. 1 szám. Berlin 1932. — Részletesen ismerteti a valutareform tervezeteket. ↩

13. A Népszövetség pénzügyi bizottságának jelentése Magyarország pénzügyi helyzetéről. Budapest 1931. ↩