A dollár

Roosevelt tanult Berchtold gróftól — mondotta egy ismerősünk a dollár leejtésének hírére. Amint az osztrák-magyar monarchia háborús külügyminisztere a Belgrádba küldött ultimátum átadásával megvárta, míg a cár hajóra száll Szentpétervárott, hogy az orosz kormány ne tudjon azonnal érintkezni a francia kormánnyal, úgy Roosevelt is azt az időpontot tartotta alkalmasnak arra, hogy a dollárt szabadjára engedje, amikor MacDonald hajója már a tengeren úszott New York felé.

Lehetséges, hogy az amerikai kormány elhatározása időpontjának jelentősége erősebben kihangsúlyozza a dollár leejtésének külpolitikai indító okait, amelyek a nagy elhatározásnál nem véletlenül jöttek számításba. Roosevelt bizonyosan gondolt arra, hogy az ő óriási horderejű intézkedése az angol miniszterelnököt megfosztja egyik hatalmas érvétől, amelyikre hivatkozhatott volna a háborús adósságok csökkentésére irányuló követelésénél. Azonban bármennyire tetszetős is a dollárkiviteli tilalomnak a diplomácia eszköze gyanánt való beállítása, azt hisszük, túlméretezett ennek a nagy fordulatnak tisztán politikai nevezőre való visszavezetése. 120 milliós nép gazdasági jólétének kockára tevését mégsem lehet kizárólag a külpolitika fegyverei közé felvenni; az amerikai kormánynak mindennél jobban ínyére volt az április 19-i lépést az államférfiúi előrelátás tényeként beállítani. Pedig Roosevelt azért engedte le a dollárt, mert a belpolitikai nyomás kényszerítette erre.

Figyelembe kell venni az amerikai ember gondolkodását. Az átlag-yankee mindig inflácionista gondolkodású. Lelki beállítottságának mindig az érték hullámzásában rejlő előnyök kihasználása felelt meg. Az amerikai polgár nem felejtette el, hogy a múlt század folyamán ingadozó dollárárfolyamok mellett lett az Egyesült Államok szegény angol gyarmatból a világ leggazdagabb államává. Az inflációs jelszavaknak a tömegeket magukhoz ragadó ereje semmivel sem kisebb, mint a Szabadság-é. Sőt, a szabadság jelszava mellett mindig ott állott az inflácionista ízű, de mindig tetszetős szólam. Isten, szabadság és papírpénz — így hangzott a hatvanas évek legvonzóbb politikai pártprogramja; szabad ezüst, ez volt a nyolcvanas, kilencvenes években a bimetallisták zászlajára írva. Könnyű pénz: ez az újabb idők varázsszere, amelyet az infláció mozgatói hirdetnek. A kalandos vállalkozó szellemű amerikai nem húzódik vissza a megtakarított tőkék elértéktelenedésétől, a megélhetés megdrágulását jelentő inflációtól, amire a konzervatív nyugat-európai kistőkés irtózva gondol. A farmok a kéményig eladósodva, a búza- és a pamutárak minden alátámasztási intézkedés ellenére a mélyponton, az értéktőzsdék élettelenül! Mindezek következtében a republikánus párt csúfos veresége az elnökválasztáson, érthető tehát, hogy Roosevelt ne folytassa azt a valutapolitikát, amibe Hoover belebukott. A farmer adósságcsökkentést és árjavulást követel, annál is inkább, mivel a be nem fejezett bankszanálás miatt hitelhez nem jut, sőt sokszor még a takarékbetéteit sem veheti ki.

Mi lehet alkalmasabb eszköz ennek a célnak elérésére, mint az értékmérőnek, a dollárnak elejtése? Nem is igen van más választása, mert az aranykiviteli tilalom további folytatása a tőkemenekülésnek további tápot adott volna. A kocka tehát el van vetve, most már csak az a kérdés, hogy bekövetkezik-e az az árjavulás, amelyet tőle várnak?

Túlságosan kevés idő telt el április 19-e óta, hogy tisztán lehessen látni a dollár értékcsökkentésének hatását az árakra. Bizonyos enyhe emelkedés kétségtelenül bekövetkezett már, amint az alábbi táblázat mutatja:

Az árjavulás tehát kétségtelen, azonban éppen csak a dollár diszázsiójának felel meg, és nincs kizárva, hogy a dollár leejtése nélkül is bekövetkezett volna az árjavulás a rosszabb termésjelentések és a réztermelés korlátozása következtében. Kérdés, vajon az árjavulás meghaladja-e tartósan a dollár értékcsökkenésének arányát? Általában véve csak azok az árucikkek drágulhatnak, amelyek olyan országokból kerülhetnek az Egyesült Államokba, amelyek megmaradtak az aranyalapon. Ennek a bevitelnek hatása az USA áralakulására azonban nem túlságos. Lehetséges — bár nem valószínű —, hogy az amerikai export dollárárai valamit emelkedni fognak. Ennek aránya azonban az Egyesült Államok belső piacán forgalomba kerülő árukhoz képest igen csekély. Ezért a dollár értékveszteségében rejlő kiviteli prémium az egész áruvolumen csak egész kis töredékében juthat érvényesülésre. Egyébként is Anglia példája azt mutatja, hogy nemesvaluta leejtéséből származó kiviteli előny az általános deflációs nyomás közepette semmivé válik.

Az amerikai belföldi árak tehát csak akkor emelkedhetnek, ha nagyobb mennyiségű kereslet jelentkezik ugyanazon mennyiségű áruért, mint most, ez pedig csak akkor fog bekövetkezhetni, ha túlságos nagy lesz az áru felé való menekülés, ehhez azonban az inflációnak igen erős eszközei szükségesek.

Általában igen sok olyan jelenség is eleven erővel hat, amely ellensúlyozza az árjavulást.

Ha a dollár további értékcsökkenése még nagyobb tömegű árut zúdít az európai piacokra, akkor az importpiacokon csökkennek az áruk aranyban kifejezett árai, ez pedig visszaháramlik az amerikai tőzsdékre. Az árjavulás másik oldalon pedig könnyen újabb lendületet adhat a termelés kiterjesztésének, ami az agrártechnika mai állása mellett igen könnyen bekövetkezik.

A dollár esésének erős fékezője az Egyesült Államok aktív kereskedelmi mérlege, a javára szóló kamatfizetések és adósságtörlesztések. A lecsökkent árfolyamú dollár sok adóst fog arra bírni, hogy kötelezettségeit most teljesítse, amíg a dollárnak diszázsiója van.

Így tehát a dollár leejtésének az árakra gyakorolt kedvező hatását annyi oldalról kísérik ellensúlyozó hatások, hogy a fejlődés tartóssága — hacsak Amerika lépését nem követik további hasonló intézkedések a többi államokban — ez idő szerint még egészen kétséges.¹

Még egy körülmény, ami a dollár további értékcsökkenése ellen szól. A megindult amerikai tőzsdehossz valószínűleg nagy európai tőkéket fog a tengerentúlra csalogatni, éppen úgy, mint 1929 előtt. Ennek pedig az lesz a módja, hogy a Londonban elhelyezett követelések vándorolnak ki tőzsdei játékra, tehát a tőkések fontot fognak eladni, hogy dollárt vásárolhassanak. Ez a körülmény újból csak visszavetheti a font árfolyamemelkedését és nyomni fogja a dollárt aranyparitás felé. Úgy van, amint az amerikai bankválságról írott március 15-i cikkünkben kifejeztük: fáradságosan nehéz dolog a dollárt leejteni.

Lábjegyzetek

1. Praxeum-jegyzet: A szerző a dollár leértékelését és a tőle várt áremelkedést elemzi, nem ajánlja azt; következtetése szerint a kedvező hatás tartóssága kétséges. ↩